A levél

Tegnap éjjel, amikor a kulcsommal próbáltam beletalálni a zárba a sötétben, az jutott eszembe, hogy a korosztályomhoz tartozó ismerőseim milyen sokat öregedtek az elmúlt években, függetlenül attól, hogy ki hogyan él, mivel foglalkozik, vagy mennyi pénzt keres. Én is látom magamon, nézd meg te is magad a tükörben. Egyszerűen elveszett az arcunkról a huszonévesek ragyogó magabiztossága. Egyfelől ez nyilván így van rendjén, erről szól megannyi közhely, másrészt viszont végtelenül elszomorított, mert hiába nézek folyton hátra, szép lassan minden, ami engem valaha meghatározott és körülírt, eloszlik az időben, mint a hajnali köd napfelkelte után. Végül csak az állandóan és ijesztően változó jelen marad, meg az egyre homályosabb emlékek, amikbe halálomig kapaszkodom, mint egy mentőövbe, mert azok a homályos emlékek őrzik a Lényeget, a gyökereket, a ragyogó magabiztosságomat.

Csak azért nem kezdtem el sírni, mert a rohadt kulcsot még mindig nem sikerült a zárba illesztenem, egyre vadabbul ráztam a kulcscsomómat, mintha ez valamivel is közelebb vitt volna a probléma megoldásához, amikor hirtelen az ajtó nagy lendülettel kinyílt. Erik állt velem szemben. Arca haragot és aggodalmat sugárzott.

 – Hol voltál? – kérdezte.

Nem volt kedvem egy olyan beszélgetéshez, aminek ez a nyitómondata, úgyhogy csak forgattam a szemem, nagyot sóhajtottam és kelletlenül, köszönés nélkül beléptem. Még az ajtóban kibújtam a cipőmből, bebotorkáltam a konyhába, a táskámat hanyagul a pultra dobtam. A bortartóról leemeltem egy jó fajta vöröset, de csak azért, mert tudom, hogy Erik nem szereti a vörösbort. Csapkodtam a fiókokat a dugóhúzó után kutatva.

 – Nem ittál még eleget? – kérdezte Erik.

 – Úgy jössz utánam, mint egy pincsikutya – vetettem oda. – Nincs nálam se csont, se jutalomfalat, nyugodtan elmehetsz aludni.

Felnéztem, Erik arca meg se rezdült. Reméltem, hogy megsértődik, mint mindig, elvonul, ahogy mindig, és nyugodtan borozhatok végre. De ő nem mozdult. Csak állt ott, az ajtófélfát támasztva, az arcán ugyanaz a harag és aggodalom, mint az előbb. Idegesített és türelmetlenné tett a látványa. Megtámaszkodtam a pulton, a számhoz emeltem a hatalmas, öblös poharat. A bor fanyar volt és friss, lassan ízlelgettem. Amíg Eriket figyeltem, igyekeztem minél többféle gyümölcs aromáját meghatározni.

 – Még nem mondtad el, hol voltál eddig – kezdte Erik a számonkérést.

Cseresznye.

 – Egész éjjel vártalak.

Szilva.

 – Megbeszéltük, hogy együtt vacsorázunk, ott megy tönkre az egész a sütőben, mert te képtelen voltál hazatelefonálni, hogy nem jössz.

Málna.

Lenyeltem a kortyot, a pohárban szórakozottan kavargattam a bíbor folyadékot.

 – Úgy beszélsz, mint egy féltékenykedő feleség – mondtam lenézően, de nem néztem rá. Újra ittam.

 – Talán van okom a féltékenykedésre? – kérdezte Erik leplezetlen dühvel.

Ez az egész vita egyre inkább terhemre volt. Egy időben ezek a beszélgetések fordított szereposztásban zajlottak. Ő egyetlen kérdésemre sem válaszolt soha, engesztelésképpen vad szexbe fullasztotta a kétségbeesésemet. Megtanultam nem várni többet. Évek múlva jöttem rá, hogy ezzel tulajdonképpen csak a nagy semmi lett nagyobb, ami minket állítólag összeköt. Először haragot éreztem. Aztán megvetést. Végül már csak úgy emlegettem magamban, hogy „a balfasz”. És akkor nem kérdeztem többé. Nem is nagyon beszéltem már hozzá. Nem volt kedvem. Végtelenül bosszantott a jelenléte, megsavanyodott tőle a bor a számban. Már megint balfasz.

 – Mondtam, hogy Lillával ebédelek – mondtam végül, hogy lepattintsam.

 – Jól elhúzódott az ebédetek – vágott vissza azonnal. Egyre vörösebb lett az arca és valahol mélyen élveztem, hogy szenved. A rádöbbenés, hogy emiatt egy kicsit sem érzem rosszul magam, nyomasztóbb volt a tudatnál, hogy minden reggel mellette kell felébrednem.

 – Veled is számtalanszor megesett már, nem? – Éreztem, hogy egyre hangosabban beszélek. – Ja, várj, neked az jár, mert férfi vagy, jól mondom?!

 – Ne kezdd már megint! – Most már ő is kiabált, de elfordította a tekintetét, nem mert a szemembe nézni. Elöntött az indulat.

 – Szarházi – köptem oda elé.

A keze ökölbe szorult, a szája elkeskenyedett. Láthatóan komoly erőfeszítéseket kellett tennie, hogy ne rontson nekem.

 – Ezt most akkor itt fejezzük be – préselte ki magából a szavakat. – Arra az egyre felelj, hogy ha holnap reggel felhívom Lillát és rákérdezek erre az ebédre, vajon igazolni fog-e téged?

Nem bírtam visszafogni a gúnyos mosolyt, ami megjelent az arcomon, elöntött a forróság.

 – Hát hogyne – mondtam magától értetődő természetességgel.

Pedig hazudtam.

Lilla valószínűleg várt rám egy órát, többször hívott, de nem vettem fel, végül – gondolom – megebédelt egyedül és ment tovább a dolgára. Mire az ebédidő eljött, én már azt sem tudtam, hol vagyok, és mit csinálok. Kívül kerültem az időn, dimenziót váltottam örökre.

Reggel Erik még aludt, amikor felkeltem. Néha percekig néztem az arcát, megloptam a nyugalmát és a békéjét. Ilyenkor nem volt bizalmatlanság, becsmérlés, piszkálódás. Amikor aludt, olyan volt, mint akkor, amikor hozzámentem. Többször meg akartam tőle kérdezni, emlékeztetem-e még legalább egy kicsit arra a lányra, akibe beleszeretett, de sosem volt bátorságom hozzá. Talán a választól féltem. Talán attól, hogy megint nem felel.

Kávét főztem, újságot olvastam, mint minden reggel. Langyos vajas pirítóst majszoltam a politikai rovathoz, ettem egy Túró Rudit a kulturális hírek mellé. Bejelöltem, hogy melyik színházi előadást szeretném megnézni, és melyik cd-t fogom megvenni magamnak. Szokás szerint ellustálkodtam a rendelkezésemre álló időt, gyorsan felhajtottam a maradék kávémat és rohantam öltözni. Valami csinosat kellett keresnem, mert aznap délután tartottuk a cégnél a szokásos havi vezetői értekezletet, amin nem elég, hogy jelen kellett lennem, de még be is kellett mutatnom az új projekteket az anyavállalati elöljáróságoknak. Kosztümös nap, nem kétséges. Kiválasztottam a szürkét, amit mindenki nagyon szeretett rajtam, engem kivéve. Hogy valami jó is legyen a napban, a dögös, fekete tűsarkú csizmámat húztam fel hozzá és a kedvenc ingemet vettem a kabát alá. A hajamból próbáltam frizurát csinálni: véletlenszerűen teledöfködtem a fejemet hullámcsatokkal, kusza fürtökből álló konty lett a végeredmény. Az egyik tincs elszabadult, de pont úgy lett tökéletes. Már csak igéző tekintetet kellett rajzolnom magamnak, majd végigtipegtem az előszobán, felkaptam a táskámat és rohantam a metróhoz. A postaládánk tartalma már szinte az utcára ömlött, ki kellett ürítenem. Cipelhettem magammal egész nap a sok szemetet meg számlát, mert Erik szokás szerint lusta volt este behozni a postát. Mindent betömtem a táskámba és rohantam tovább. Az aluljáróban álmosan hömpölygött a tömeg, nem túl udvariasan kerülgettem a nyugdíjasokat és a bambuló kamaszokat. A mozgólépcsőn nem tudtam sietni, csak nyújtogattam a nyakam, hogy mennyi van még hátra az aljáig, és közben figyeltem a felcsapó szelet, vajon melyik irányból érkezhetett be egy szerelvény. Szerencsém volt, és éppen elcsíptem egyet, ami a jó irányba vitt. Lezuhantam az első szabad ülésre. Általában olvasni szoktam az alatt a fél óra alatt, amíg célba érek, de aznap nem volt kedvem hozzá. Próbáltam átgondolni, milyen utolsó simításokat kellene még végrehajtanom a délutáni prezentáción, előző nap még eszemben volt egy fontos adat, amit mindenképpen bele kellene vennem. Az agyam még csak alapjáraton volt hajlandó működni, úgyhogy inkább elővettem a küldeményeket, gondoltam, átválogatom őket, és ami szemét, még az állomáson kihajítom, amikor leszállok. Tesco, telefonszámla, engem hívjon, ha eldugult a vécéje, gázszámla, banki kivonat, Rossmann (elfogyott a testápolóm), fizetési felszólítás az internetszolgáltatótól (basszus, hol lehet az eredeti számla), költöztetés szinte ingyen, a Reader’s Digest legújabb kihagyhatatlan ajánlata jó pénzért, villanyszámla, és épp az önkormányzati hetilap aktuális számát gyűrtem volna vissza a táskámba, amikor kicsúszott belőle még egy levél. Kicsi, krémszínű boríték, kézzel címzett. Feladó nem volt rajta. Nekem szólt. Nézegettem a kézírást, ismerős volt, mégsem tudtam beazonosítani. Próbáltam kisilabizálni a halvány pecséten, vajon hol adhatták fel. Amikor kiolvastam, őrült izgatottság lett úrrá rajtam. Mint aki régóta vár egy ajándékot, ami talán most végre megérkezett. Feltéptem a borítékot. Vonalas füzetből kitépett lapok voltak benne, ugyanazzal az ismerős kézírással sűrűn teleírva. Az írásképből már biztosan tudtam, hogy a levél tőled érkezett.

Olvasni kezdtem. Először gyorsan, faltam a szavaidat, az oldalakat egymás után. Aztán a felénél rájöttem, hogy annyira összezavarodtam, hogy a felét sem értem annak, amit írsz. Elölről kezdtem, lassan, erőltetett nyugalommal. A kezem remegett, fázni kezdtem.

Arra rezzentem össze, hogy egy férfi megérint, miközben arra kér, ébredjek fel. Körülnéztem: a metró megérkezett a végállomásra, már a visszaindulók is felszálltak. Mennyi idő telhetett el? A kezemben ott volt a levél, valószínűleg a végére értem, mert az utolsó lapot szorongattam. Igyekeztem összeszedni magam és kiléptem a szabadba. Álltam a peronon, közben befutott egy metró a másik vágányra is, a hajamat összeborzolta a menetszél, meglengette a szoknyámat. Leültem egy padra. Újra nekikezdtem a levélnek. Reszkettem, alig bírtam követni a sorokat. Aztán csak meredtem magam elé, de nem láttam semmit. Néha felfigyeltem a hangosbemondó durva felszólításaira, a mellettem lévő szemetest feltúrta egy hajléktalan, és valahol messze, mintha egy suhanc az ellenőrökkel vitázott volna. De körülöttem minden olyan képlékeny lett, olyan gyúrható, lágy és pépes, fullasztóvá vált az a hétköznapi, ragadós massza. A hangok elnyúltak és elmélyültek, távoliak lettek és tompák. Nem láttam csak körvonalakat, a szagokat éreztem erősnek egyedül: a szemétét, a metró kocsiét, az emberekét, akik nem fürödtek reggel vagy talán este sem, a cigarettafüstét, a pad karfáján száradó galambszarét, az újságosét, a látványpékségét, mind megtöltötték az orrom, kavarogtak a tüdőmben, az agyam lüktetett, mintha képtelen lenne ennyi inger befogadására. Aztán egyszer csak az egész véget ért: egy idős férfi nagyot puffant előttem. Nagy riadalom támadt, néhányan odaléptek hozzá, felsegítették. Én néztem a jelenetet bután, mint aki hosszú álomból ébredt. A bácsinak nem lett baja, odaadták neki a botját, a táskáját, leporolták a ruháját, valakinél ragtapasz is volt, amivel leragasztották a kezén keletkezett horzsolást. A lábaim elzsibbadtak, olyan szorosan fontam keresztbe őket magam előtt. A karom elmerevedett, még mindig görcsösen szorítottam a levelet. Felnéztem az órára a peron fölött. Elmúlt tíz. Uramisten. Kilencre kellett volna beérnem.

Szaladni kezdtem. Egy pillanatra megláttam magam a pénztárfülke ablakában visszatükröződve. Megálltam és újra megnéztem magam. Valami nem stimmelt. Előkaptam a táskámból a tükrömet. Az igéző pillantásom lefolyt az arcomon, egyes részei az államig értek. Hosszú, fekete, kacskaringós sávok borítottak mindenütt, a szemem helyén két elkenődött monoklival. Azonnal berontottam a nyilvános vécébe, a néninek odabent nem volt kérdése, amikor meglátott. Odahajítottam neki egy kétszázast, magamra rántottam az egyik fülke ajtaját. Lehajtottam az ülőkét, leültem. Még mindig reszkettem. A festék egy részét sikerült ásványvízzel átitatott papír zsebkendővel levakarnom magamról, a nagyobbik részét ugyanennek a módszernek a kézkrémmel kombinált változatával dörzsölgettem. Mire végeztem, pirosítóra már nem volt szükségem. Már fél tizenegy volt, úgyhogy gyorsan csak a szempillámat festettem ki és elvágtattam. Már legalább öt perce rohantam, szúrt az oldalam, amikor eszembe jutott a levél. Hová tehettem? Elfogott a rémület. Nem hagyhattam padon. A zsebemben sincs. Hol volt, amikor lemostam az arcom? Nem veszthettem el! Megálltam az utca közepén és vadul túrni kezdtem a táskámban. Tébolyultan hajigáltam ki mindent belőle, a számlákat, az iratokat, a tárcámat, a parfümös üvegem ezer darabra tört a járdán, de a levelet nem találtam sehol. Akkor aztán az egész táskát a feje tetejére állítottam és csak ráztam, ráztam, de már semmi nem hullott belőle. Azt hiszem, közben zokogtam.

 – Elnézést hölgyem, segíthetek? – kérdezte halkan egy hang a hátam mögött.

 – Nincs meg! – üvöltöttem sírva. – Nincs sehol!

A hang gazdája finoman megfogta a vállam, ami valamiért megnyugtatott. Kapkodva vettem a levegőt, remegtem, hányingerem volt. Körülöttünk egész sokan összegyűltek. Iszonyú kínosan éreztem magam.

 – Jobban van? – kérdezte újra a hang. Most már képes voltam rá nézni. Középkorú pasas volt, öltönyös, aktatáskás. Bátortalanul mosolygott rám.

 – Igen, azt hiszem… köszönöm – mondtam félszegen. – Nem találok… egy levelet… ami nagyon fontos…

 – Segítek megkeresni – mondta barátságosan.

Mindketten letérdeltünk, egyesével kutattunk át mindent, amit szétdobáltam. Az egyik kupac alján ott hevert a levél. A boríték is meglett. Mindkettő sértetlen volt. Újra sírni kezdtem. A fickó megint megsimogatta a vállam.

 – Jöjjön, igyon velem valamit – mondta.

Elhárítottam.

 – Nem lehet. Dolgoznom kell.

Összepakoltam a holmimat, feltápászkodtam, megpróbáltam rendbe tenni magam, köszönetet mondtam még egyszer és elsiettem. Már nem szaladtam, a hátralévő métereket annak igyekeztem szentelni, hogy megnyugodjak és viszonylag szalonképes állapotban jelenhessek meg a munkahelyemen. A dolog nem sikerülhetett túl fényesen, mert a portásnak eltorzult az arca, amikor meglátott. Lehajtott fejjel siettem végig a folyosón, a liftet elkerültem, a lépcsőn szaladtam fel észrevétlenül. Közvetlenül a lépcsőház mellett van az irodám, szerencsére nem látott meg senki. Bekapcsoltam a számítógépem, a belső chaten a kevésbé pletykás cicababáknak körüzenet küldtem, valami olyasmi szöveggel, hogy vészhelyzet elhárításában kell segíteniük a délutáni értekezletig, a sminkadományokat az asztalomra kérem elhelyezni, és persze a hála nem marad el. Amíg az üzenet mindenkihez eljutott, beosontam a női mosdóba és folyékony szappannal végre lemostam magamról az egész borzalmat. A tükörben elém táruló látvány nem lett megnyugtatóbb: úgy néztem ki, mint aki legalább egy hete nem aludt. A szemem vörös volt a belemaszatolt kézkrémtől és folyékony szappantól. Az egész arcom fel volt dagadva, mint akinek a férje „jó reggelt, szívem” helyett jó pár pofonnal indította volna a napot. Megmosakodtam még egyszer, ezúttal hideg vízzel. A bőrömön kívül az idegeimnek is egész jót tett.

Mire visszaértem, az asztalomon halmozódó sminkfelszerelésből egy használt autó árát is kiárulhattam volna. Újrarajzoltam az arcom. Aztán kopogtak. Lilla volt az.

 – Az ablakból láttam, hogy beértél, gondoltam, ez jól jön. – És egy hatalmas adag, forró, habos kávét tett az asztalomra.

Felcsillant a szemem.

 – Ó, köszönöm, angyal vagy.

Lilla gyanakvóan nézett rám.

 – Történt valami? – kérdezte.

 – Semmi – válaszoltam a habnak a kávém tetején.

 – Akkor majd ebédnél találkozunk – mondta csalódottan.

 – Persze, majd ebédnél.

Bár bizalmasom volt, már-már jó barátom, most alig vártam, hogy elmenjen végre. Soha nem beszéltem neki rólad. Amióta itt élek, senkinek sem. És most számomra is nyilvánvalóvá vált, amit te mindig is tudtál: hogy mindvégig csak jelmezt viseltem, nagy gonddal  eljátszottam egy variációt egy életre, ami fikcióként egészen élhető volt ugyan, de valósággá sohasem válhatott volna. Az álca lehullt, nem rejtőzködhettem tovább. Évek óta először voltam ébren.

A levél után nyúltam. Most nyugodtan végigolvashattam az irodám némaságában, a mellé kortyolgatott kávé egészen ellazított. A forró kávé egykor összeforrt veled, mint a cigarettafüst és az izzó, vérszínű bor.

Bámultam a világoskék tintát, a girbegurba betűket, az összepréselt sorokat. Már kívülről fújtam az egészet. Ahogy felmondtam magamban, láttam az arcodat, a tollat szorító, finoman remegő kezed, a körülötted kavargó füstöt, a sápadt lámpafényben ragyogó hajad, a szádat, ahogy összehúzod, mert épp erősen koncentrálsz, hogy minden szó a megfelelő helyre kerüljön. Ha visszamehetnék az időben, hozzád szaladnék, lefognám a kezed, elhajítanám a tollat és összegyűrném a vonalas füzetből kitépett lapokat. Lehet, hogy azt kiabálnám, nincs jogod ehhez.

Az asztalomon megcsörrent a telefon. Erik volt az. Tudni akarta, meddig dolgozom, csinál vacsorát, ha van kedvem hozzá. Remegő hangon feleltem, hogy persze, milyen jó ötlet, akár azt is hihette volna, hogy meghatódtam, holott csak kiestem a szerepemből. Még arra is megkért szerető gondoskodással, hogy napközben egyek rendesen, mire én megnyugtattam, hogy Lillával ebédelek, aki biztosan nem fogja hagyni, hogy csak salátát rágcsáljak.

Amikor letettem a kagylót, az egész beszélgetés olyan távolinak tűnt, mintha évekkel ezelőtt hangzott volna el. Erik messzi szavai zavarosan vegyültek a te éles kijelentéseiddel, a fejemben értelmetlen mondatok örvénylettek, a tudatom beszűkült, csak ültem, némán, megbénulva, a szemem előtt összefolyt az iratszekrény a céget éltető poszterrel a falon, az asztalom a székkel, amin ültem, én magam pedig savas esőből visszamaradt pocsolyává olvadtam, jégbe zárt életem semmivé lett, felitta az elnyűtt szőnyeg a talpam alatt.

A beérkező e-mailt jelző hang rángatott vissza a jelenbe. Lilla volt az. Elindult az étterembe, ahol ebédelni szoktunk. A számítógép órája szerint délután fél egy volt. A prezentáció már régen nem érdekelt, igazság szerint Lilla sem. Fojtogatott az irodai légkör, a maga fegyelmezettségével, fantáziátlanságával, szürkeségével gúzsba kötötte a gondolataimat. Tiszta levegőre vágytam és egy másik közegre. Mindegy milyen vagy hol van, csak legyen máshol, mint ahol egyébként rutinszerűen nap, mint nap megfordulok. Összepakoltam. Lillától bocsánatot kértem a válasz e-mailben, és megküldtem neki a prezentációt, hogy adja elő ő helyettem. Sablonosan hálálkodtam, ígérgettem anélkül, hogy bármit is megmagyaráztam volna. Talán egyszer. Ha már tudok beszélni róla rajtad kívül másnak is.

Ugyanúgy, tolvaj módjára surrantam ki az épületből, mint ahogy jöttem. Nem tudtam, mit akarok tenni vagy hová akarok menni. Csak az volt biztos, hogy ha a metróállomás és a hazafelé keletre van, akkor nyugatnak indulok el.

Hosszan gyalogoltam. Végtelen lakótelepek terültek el előttem, egyformán, szögletesen, közöttük néha apró játszóterek vagy kisebb parkok törték meg a mesterséges, szigorú egységet. Azt reméltem, ha kiérek ebből a beton labirintusból, a világomnak is vége lesz. A rideg épületeken és szögleteken túl megérinthetem a horizontot, félrehúzhatom, mint egy függönyt. A közönség feszülten figyel. Először zavarban lennék, de aztán magamra találok, mélyen meghajlok, végül felzúg a taps, az emberek szerzőért és rendezőért kiáltanak. Én felröhögök, beintek az egész bagázsnak és ott hagyom őket, ahol vannak. Megyek végre a magam útján: megtettem, amit kell, kijár a jutalom.

A házakon túl azonban csak egy forgalmas főút várt. A zebra szélén állva megpillantottam egy trolit, ahogy épp beáll a megállóba a túlsó oldalon. Nem gondolkoztam, szaladni kezdtem. Az autók dudáltak, fékcsikorgást hallottam. Nem néztem vissza, csak rohantam át, míg mögöttem többen javasoltak irányt változtatnom bizonyos felmenőim meghatározott testrészei felé. Elértem a trolit, a buszvezető a fejét csóválta, ahogy felugrottam a lépcsőn. Az utasok mind engem bámultak. Barátságosan biccentettem némelyiküknek, majd szórakozottan, mint aki mindig így szokta, lehuppantam egy ülésre.

Lassan haladtunk. Áttanulmányoztam az ablak elé függesztett táblát. Az utolsó megálló a belváros szélén lesz. Tökéletes. Még nagyjából huszonöt perc a menetidő. A táblán sorakozó utcanevekről újra te jutottál eszembe. Ez a mi környékünk volt. Elegáns melange és könnyű, hűvös bor íze keveredett a számban egy keserű csókkal, egy napsütötte teraszon a világbajnokságon izgultál egy sör mellett, míg én kiutat kerestem a vesztőhelyről, ahová a huszonévesek ragyogó magabiztossága juttatott. Már nem tudom, ki nyert.

Amikor leszálltam a buszról, egy eldugott kis sétáló utca felé indultam. Az emlékek rendeződtek és a fájdalom tompult, ahogy magába szippantott a szecesszió. Utoljára veled jártam itt. Egy ritmusban léptünk, egy mondaton gondolkodtunk, amit végül sosem mondtunk ki. Most egyedül lépkedtem, a tűsarkok magányosan kopogtak a köveken.

 – Idekint óhajt leülni vagy nézzünk egy asztalt önnek bent? – kérdezte tőlem valaki.

Mellettem egy fiatal pincér fiú állt. Értetlenül néztem rá. Aztán rájöttem, hogy az előtt a terasz előtt állok. Hívogatott a vörös cégtábla, a fehér napernyők, a halk zene. Nem tudom, hogy keveredtem oda és mennyi ideig bámulhattam a napi ajánlatot hirdető táblát. Illetve, csak remélni tudom, hogy a többi ember mind azt hitte, a napi ajánlatot bámulom, és azon gondolkodom, hogy ha a menüt levessel kérem, vajon ki tudom-e fizetni a végén a számlát.

 – Nem, köszönöm... – feleltem zavartan. – Csak elméláztam.

A fiú kedvesen félrebillentette a fejét, és magamra hagyott.

Alkoholra vágytam. Lehetőleg minél többre és minél erősebbre. Egy semleges helyet kellett keresnem. Gyorsan szedtem a lábam, szerettem volna mielőbb kiérni a teraszon ücsörgők látóteréből, mert a tekintetüket még mindig magamon éreztem. Két vagy talán három utcán gázoltam át, amikor a sarkon összeütköztem egy bámészkodó alakkal. Akkora lendülettel csapódtunk egymásnak, hogy a táskám kirepült a kezemből, mindketten hátrabuktunk, őt egy buszmegálló táblája akadályozta meg a hanyatt eséstől, engem egy másik járókelő, akit a könyökömmel alaposan hátba vágtam. Az egész csak egy pillanat volt: nem érdekelt, mi történt, nem érdekelt, megsérült-e valaki, a táskámat akartam azonnal, és benne a levelet. Ösztönösen kaptam a repülő táska után, ami egyenesen az ütközőtársam arcába csapódott, a díszes csat szögletes, piros foltot hagyott a homlokán. A férfi pár másodpercig tűnődött azon, mi is történt, majd rögtön felém sietett, hogy felsegítsen, közben folyamatosan beszélt, de nem emlékszem a szavaira. Csak a kezét néztem, ami még mindig az én táskámat szorongatta.

 – Engedje meg, hogy segítsek, annyira sajnálom!

 – Nem történt semmi, ideadná a táskámat, kérem?

 – Nem ütötte meg magát, nem fáj semmije?

 – Nem, minden rendben, elnézést, de sietek, adja vissza a táskámat!

 – Még mindig benne tartja azt a fontos levelet?

Ekkor néztem csak fel. A középkorú pasas volt az, az utcáról, akivel reggel együtt térdepeltünk a parfümöm üvegcserepei között.

 – Basszus – dünnyögtem szégyenkezve.

A fickó felnevetett.

 – Ne haragudjon meg, de nem néz ki jobban, mint amikor elváltunk, úgyhogy most már tényleg igyon meg velem valamit.

Engedtem, hogy vezessen, és hamarosan egy unalmas, részemről abszolút semleges helyen találtam magam. Középkorú férfiak kedvére akart tenni a tulajdonos: sötét, komoly színek mindenütt, megnyugtató, lágy fények, amik elég tompák a lazításhoz, de mégis elég erősek ahhoz is, hogy egy komoly üzletember fel tudjon készülni a másnapi tárgyalására egy csésze kávé mellett. A férfi egy csendes sarokba vezetett, udvariasan kihúzta a széket, hogy leülhessek. Ő is leült, velem szemben, mosolygott és a kezét nyújtotta.

 – Gábor vagyok.

Gyanakodva néztem rá, de végül viszonoztam a kézfogást és én is megmondtam a nevem. A pincér az asztalunkhoz lépett és érdeklődött, mit hozhat nekünk.

 – Engedje meg, hogy én válasszak – mondta Gábor előzékenyen. – Szerintem maga olyan boros alkat, szóval kóstolja meg az itteni legfinomabb vörösbort. – majd a pincér felé fordult.  – A szokásosból kétszer kettőt.

Rossz előérzetem volt, fürkésztem az arcát, hátha találok valami árulkodó jelet, ami azonnali távozásra szólít fel.

 – Mit akar tőlem? – kérdeztem végül.

Közben megkaptuk az italokat, belekortyoltam az enyémbe, a fickó igazat mondott: a bor valóban nagyon finom volt, talán a legfinomabb, amit valaha ittam.

 – A szomorú nők olyan megindítóak – válaszolta, miközben ő is ivott, de a szemét nem vette le rólam egy pillanatra sem. – Tudja, a férfiak a nők bizonyos érzelmeivel egyszerűen nem tudnak mit kezdeni. Van, aki a síró nőket nem bírja. Van, aki a hisztiset – sokatmondóan közelebb hajolt. – Gondolom, ön is egyetért azzal, hogy vannak hisztis nők, bizonyára maga is hisztizett már életében legalább egyszer-kétszer. Mondjuk épp ma reggel?

A számat keskenyebbre húztam. Felhajtottam a boromat.

 – És magával mi a helyzet? Maga mit nem bír? – kérdeztem, nem rejtegetve a bennem fellobbant ellenségességet.

Gábor enyhe gúnnyal felnevetett.

 – Megharagudott! Maga egy szenvedélyes nő!

Újabb körért szólította a pincért, majd mélyen a szemembe nézett.

 – Az én gyengém a női szomorúság. A szomorú nő olyan, mint egy fényét vesztett kristálypohár. A szomorú nő nem képes ragyogni. A szomorú nőt újra fel kell emelni a porból, hogy visszanyerje az erejét és a szépségét.

 – Hű, ez egy kissé sablonos és nyálas – mondtam, és felhajtottam az újabb pohár boromat.

Meleg volt és nagyon elfáradtam. Reggel óta nem ettem, úgyhogy már az első pohártól megszédültem. A harmadiktól egészen ellazultam, de a zsigereimben motozó nyugtalanság nem szűnt meg. Mégsem volt erőm, sem kedvem felállni és elmenni. Hosszas monológokat hallgattam Gábortól órákon át, miközben megállás nélkül rendelte az italokat. Nem figyeltem rá igazán, áttetszőnek képzeltem az alakját, próbáltam keresztül nézni rajta: mögötte egy elegáns férfi épp megkérte elegáns kedvese kezét. Végignéztem az egészet: ahogy megvacsoráztak, aztán beszélgettek, a férfi bátortalan volt, a nő reménykedő. Mindketten tudták, hogy mi fog történni, de a férfi képtelen volt összeszedni magát, a nő pedig nem kezdeményezhetett, hiszen elvileg ő nem is sejthet semmit. Magamban kinevettem őket. Végül a férfi, amíg a nő kiment a mosdóba, csak elővette az öltönye zsebéből a díszes kis bársonydobozt. Amikor a nő visszaért, még nedves volt a keze, mert nem volt már a csap mellett kéztörlő, az öreg elektromos kézszárító pedig olyan lassan dolgozott, hogy nem csodálom, hogy nem volt türelme kivárni. A férfi zavarban volt, szerettem volna hallani a romantikus ömlengést, talán mert nekem sosem mondott senki hasonlót. Én úgy kaptam meg a gyűrűt, mint egy akármilyen másik ajándékot. Szépen becsomagolva, szalaggal átkötve. Erik nem kérdezett semmit, így nem kellett válaszolnom sem. Amíg a dobozból kiragyogó köveket nézegettem, ő csak téblábolt velem szemben. Nem túl kedvesen értésére adtam, hogy nem kívánom egyedül felhúzni a gyűrűt az ujjamra, talán ennyit legalább tegyen meg. Azt hiszem, akkor volt először balfasz. A másik asztalnál ülő nő ragyogó boldogsága helyett én nem éreztem semmi mást, csak ócska szánalmat, amitől aztán sohasem tudtam már megszabadulni. A férfinak remegett a keze, ahogy átnyújtotta a gyűrűt, úgy húzta fel a nő ujjára, mint a királyfi Hamupipőkére az üvegcipőt. Hát így lesz egy átlagos nőből királynő. Már nem nevettem rajtuk. Elképzeltem őket az elegáns esküvőjükön, a karót nyelt vendégsereggel, a szigorú kontyokkal és a szorosra húzott nyakkendőkkel, konvencionális virágdíszek között és egy vonósnégyes meghitt társaságában pezsgővel koccintanak arra, hogy az, amit ott, Gábor mögött, a gyűrű átadása pillanatában mindketten éreznek, örökké fog tartani. A saját gyűrűm égetni kezdte az ujjam. Tulajdonképpen egész nap égette már, de nem vettem róla tudomást. Nehezen és lassan vettem a levegőt. Gábor időközben elmesélte már az egész gyermekkorát, kamaszkori csalódásait, fiatalkori botlásait, néha bólogattam, néha a homlokomat ráncoltam, néha mosolyogtam, de nem igazán érdekelt, hogy vajon a megfelelő pillanatban alkalmazom-e ezeket. Határozottan unatkoztam. Végül elhatároztam, hogy lelépek.

 – Köszönöm a bort, valóban nagyon finom volt, de most már mennem kell – szakítottam félbe egy újabb monológot udvariatlanul.

Gábor mintha félálomból ébredt volna, egyszerre megváltozott a hangja, egészen élénk lett és feszült. Fel akartam állni, de megszorította a csuklómat.

 – Nem érdekli egy budai, Dunára néző kiadó lakás? – A hangján alig érződött az a rengeteg bor és az ujjai még szorosabban fontak körbe.

 – Nem, nem igazán – próbáltam kedvesen felelni, de éreztem, hogy a helyzet kezd elfajulni.

 – Megmutatom magának – mondta most már keményen. – Nincs messze innen. Taxival csak negyed óra.

 – Nem, köszönöm, talán hirdesse meg egy-két honlapon. – Hiába igyekeztem, nem bírtam szabadulni a kezei közül. Szinte könyörögve néztem a pincér felé, aki láthatóan készen állt arra, hogy közbelépjen. Miközben éreztem, hogy belilul a csuklóm, azon gondolkodtam, minek kellene még történnie ahhoz, hogy a pultnál álldogáló szerencsétlen végre úgy érezze, eljött az ő ideje. Láttam a félelmet a szemében, úgy hiszem, ő is látta ugyanazt az enyémben. Megbökte a másik pincért felénk mutogatva, leolvastam a szájáról, hogy megerősítést vár.

Gábor úgy tett, mint aki elgondolkozik, a távolba nézett, miközben annyira erősen markoltak az ujjai, hogy a térdem megroggyant.

 – Látnia kell – mondta elrévedezve. – Hatalmas, világos szobák, tágas konyha, a nők szeretik az ilyet, mindenhová tehetnek valami cserepes gazt, amiről gondoskodhatnak, ha magányosak, feltehetnek az ablakokra könnyű, áttetsző függönyöket, amiket évszakonként váltogathatnak.

 – Eresszen el – sziszegtem.

 – A nappaliban van egy zongora, ön játszik valamilyen hangszeren?

 – Nem, de egész jól énekelek. – Magamban jót szórakoztam a nyegleségemen, de az izmaim már sajogtak a feltűnésmentes dulakodástól. Arra gondoltam, ha lesodornám az egyik poharat, talán az kibillentené annyi időre, hogy kiszabadítsam magam.

 – A hálószobában vízágy van. Hempergett maga már vízágyban?

Hangosan felnyerítettem.

 – Nem, még sosem hemperegtem vízágyban.

Gábor mindkét kezével megragadott és mélyen a szemembe nézett.

 – Hemperegjen velem a vízágyamban!

 – Jézusom. – Lehajtottam a fejem, hogy ne lássa, hogy kiröhögöm, mert még felbosszantom, de a vállam rázkódását nem tudtam elrejteni.

 – Ugyan már, ön is tudja, hogy a megsebzett női szívet egy férfi ágyéka képes csak meggyógyítani.

Felpillantottam. Vérlázító bárgyúsággal vigyorgott mindehhez. Örültem, hogy ételt nem rendeltünk, mert abban a pillanatban válogatás nélkül valamennyi evőeszközt a szemébe állítottam volna.

 – Na, ebből elég – mondtam, eddig ismeretlen erők kerítettek hatalmukba, kitéptem magam a szorításból, felpattantam és gyors léptekkel elindultam a kijárat felé. Elhaladtam a pincérek mellett, az egyikük feltartott hüvelykujjal azt suttogta felém:

 – Ügyes volt! Tízből jó, ha kettőnek sikerül.

 – Rohadj meg – mondtam, és kiléptem az ajtón.

A friss, éjszakai levegő pofon vágott, éreztem, hogy kitisztul a fejem, de semmi kedvem nem volt visszatérni abba a világba, ahol a leveled ott lapul a táskámban, miközben Erik vacsorát főz. Inkább maradni akartam a magam által generált rémálomban, még több alkohollal éppen megteszi.

A szemközti klubból dübörgött a zene. Hatalmas, kopasz izomagy ácsorgott a bejárat előtt. A félelmet már nem ismertem, úgyhogy határozottan elindultam felé. Nagyjából húsz lépést kellett megtennem, ez idő alatt különböző párbeszédeket folytattam le vele képzeletben, természetesen mindegyik végén hatalmas intellektuális vereséget mértem rá, majd méreteimet meghazudtolva félrelöktem őt az útból, hogy birtokba vegyem a táncparkettet. Amikor szemtől szemben álltunk, rá kellett jönnöm, hogy a félelmet könnyebb úgy nem ismerni, ha az ellenfelet csak messziről látjuk, és még fogalmunk sincs arról, valójában mekkora emberről is van szó. Kihúztam ugyan magam, hátha nagyobbnak tűnök, de nem hiszem, hogy bármit is elértem volna ezzel. Morcosan bámult rám, kedvem lett volna lehajtott fejjel elsomfordálni inkább, de végül minden mindegy alapon megszólítottam.

 – Mennyi a belépő? – Azért remegett a hangom.

Megvetően lenézett rám, végigmért, a „kisanyám, te itt labdába se rúghatsz” pillantással, majd annyit mondott döbbenetesen mély hangon:

 – Csajoknak ingyenes. – És kitárta az ajtót.

Az arcomra leplezhetetlen diadal ült ki, kissé kábultan, de fülig érő szájjal beléptem. A fickó még utánam szólt:

 – Hé, kislány, ma már ne igyál többet.

Vissza se néztem rá, csak pimaszul megráztam a fenekem és felmutattam felé a középső ujjamat. Végül is, mi történhetne...

Nem volt elviselhetetlen a tömeg, viszonylag könnyen megtaláltam a bárpultot. A számomra meghatározhatatlan irányzathoz tartozó, zenének hívott háttérzaj befogadásához még nem voltam elég részeg. Találtam egy szabad helyet, leültem. Amikor rájöttem, hogy a körülöttem ülők átlagéletkora nagy valószínűséggel nem éri el a tizennyolc évet, kissé feszengeni kezdtem.

 – Mit adhatok? – szólított meg a pultos.

 – Ööö... – Fogalmam sem volt, mit szokás ilyen helyen inni. Gyorsan körbenéztem, mit szürcsölnek a lányok errefelé. Mindegyik koktélozott. Basszus. Sosem iszom koktélt, miért nincs itt egy rohadt itallap?! – Nézd, azt a színes, csíkosat annál a szőke, csillámos arcú csajnál, na, olyat kérek – improvizáltam.

A pultos fanyar mosolyából sejtettem, hogy a feladatot nem a legtökéletesebben sikerült megoldanom. A helyzet kezdett kellemetlenné válni. Egy ilyen helyen valóban nem rúghatok labdába. Végre megkaptam az italom, legalább elfoglaltnak tettethettem magam, amíg el nem fogy.

 – Én is egy ilyen színes, csíkosat kérek – szólalt meg mellettem egy kellemes hang.

Egy lezser harmincas ült le a mellettem éppen felszabaduló bárszékre és nyájas mosollyal próbált összejátszani velem.

 – Helló – mondta behízelgően.

 – Helló – mondtam én is, és nem tudom miért, de visszamosolyogtam rá.

Alaposan végigmért.

 – Kemény napod volt, mi? – kérdezte. Gondoltam, remekül festhetek, ha ez az első eszébe jutó kérdés, amit közeledési szándékkal feltehet.

 – Ja, az volt – válaszoltam közönyösen.

 – A legjobb helyre jöttél, én szinte minden este itt lazulok.

Egyre kíváncsibb lettem, mi fog kisülni ebből a beszélgetésből.

 – Aha, az tök jó lehet. – Igyekeztem felvenni a ritmust.

A kis napernyőm árnyékából figyeltem, ahogy vadul kavarognak a gondolatai. Picit remegtek az arcizmai. Reméltem, hogy nem magában beszél. Aztán egyszer csak felhörpintette a maradék színes, csíkosat, és egészen közel hajolt hozzám. Déligyümölcs szaga volt és gin párolgott belőle.

 – Táncolunk? – lihegte a fülembe.

 – Bármit is tervezel, csak akkor kezdjünk bele, ha ez nem zavar. – És megforgattam az ujjamon a jegygyűrűmet. A fickó rettentő bután nézett rám.

 – Mi? Miért zavarna egy gyűrű?

 – Nem, nem a gyűrű maga... – sóhajtottam. – Hanem a gyűrű párja, amit a magyar családjogi törvények értelmében egy férj nevű hímnemű visel.

 – Jaaa... – Láttam rajta, hogy erősen gondolkodik. – Oké, nem zavar.

Felvidultam.

 – Hurrá, akkor táncoljunk! – Kézen fogtam és a táncoló tömeg felé húztam.

 – Tudtam ám elsőre is, hogy jegygyűrű! – kiáltotta utánam.

 – Akkor jó! – néztem vissza őszinte biztatással az arcomon.

Elképesztően jól táncolt. Egészen felszabadultam mellette, összeforrva lüktettünk a zenére, ami mint kiderült, nem csak azért jó, mert viszonylag könnyű táncolni rá, hanem inkább azért, mert a lüktetése – kellő mennyiségű alkohol bevitele mellett – az egekbe pumpálja az ember hormonszintjét. Néhány perc múlva már semmi másra nem vágytam, mint hanyatt vágni magam ennek a sötét idegennek, persze szigorúan pedagógiai célzattal, hiszen ennek a fazonnak nem múlhat el úgy a fiatalsága, hogy ne dugjon meg egy olyan nőt is, aki hiba nélkül képes elszámolni hangosan százig, ellentétben vele. Így hát kikezdtem vele, merészen és akaratosan, ami neki láthatóan nagyon imponált. Megsúgta, hogy a lakása a klubtól két sarokra van, aztán elindultunk az ajtó felé. Avantgárd ritmusban kopogott a csizmám mellette, nehezen tudtam lépést tartani vele. Ő, ki tudja, miért, nagyon sietett.

A lakás tényleg közel volt, csinos, belvárosi, felújított agglegénylakás volt, modern, hideg bútorokkal, sok üveggel és fémmel.

 – Iszol valamit? – kérdezte, és sokatmondó kaján vigyorral feltárta előttem a hatalmas bárszekrénye ajtaját. Dugig volt méregdrága italokkal, italkeverő ketyerékkel és minden egyéb hozzávalóval.

 – Hű – mondtam. – Vörösborod van?

Tetszett neki a választásom. Győzelmi mámorban kellette magát a bútorok között, miközben bort töltött. Akaratlanul Dudley Moore jutott eszembe, már szinte vártam, hogy felkapcsolja a diszkó fényeket, legördítse a dudálós ágyat, és a szekrényből a magasba emelkedjen egy guminő. Ehelyett viszont magára hagyta a két poharat, hozzám lépett, magához húzott és szép lassan lefektetett a szőnyegre. Felhúzta a szoknyámat, és megcsókolt. Mintha áram ütött volna meg, de a rosszabbik értelemben.

 – Figyelj, hagyjuk a bort – toltam el magamról és feltápászkodtam. – Inkább vodkát kérek. Tisztán.

Ettől még izgatottabb lett, elismerően nézett rám, ahogy átnyújtotta az italt, azt hiszem, a bevállalósságom bizonyítékát vélte felismerni a töményezési szándékomban. Egyszerre hajtottuk fel az egészet, éreztem, hogy visszakívánkozik, de lent tartottam.

 – Még egy kört – mondtam kihívóan. Újra ittunk. Lovagom már szinte biztos volt abban, hogy néhány perc múlva bármit megtehet velem. A szemében láttam, ahogy beindul a fantáziája, a térde megremegett, amikor hozzá simultam és kacéran azt búgtam:

 – Felfrissítem magam egy kicsit.

Fogtam a táskám és elvonultam a fürdőszobába. Miután kihánytam a vodkát, megmostam az arcom, kiöblítettem a szám. Úgy emlékeztem, hogy a múltkori megfázás után még maradt a táskámban egy-két mentolos cukorka, persze, csak ha nem dobáltam szét azokat is reggel az utcán. Kinyitottam a táskám. Megpillantottam a boríték egyik csücskét. Megérintettem. Már nem éreztem fájdalmat. Már nem haltam bele. Akkor először gondoltam arra a levélre úgy, mint egy üdülési csekkre, és nem pedig úgy, mint egy behívó parancsra.

Felnéztem, a tükörben egy elgyötört arcot láttam. A szemem duzzadt volt, az arcom gyűrött, a hajam kusza. Sápadt voltam és láthatóan nagyon fáradt. Az, aki visszanézett rám az egész napos megpróbáltatások sebei mögül, mégis ismerős volt, de távolról sem hasonlított ahhoz, akit reggel hagytam a tükörben. Nem volt több kérdésem, nem volt több kétségem.

Elhatároztam, hogy hazamegyek. Összepakoltam, igyekeztem kitalálni valami frappáns szöveget, ami elég hihető, de nem túl sértő a kis Casanova számára odakint. De nem volt rá szükség. Mélyen aludt a kanapén.

A kihalt éjszakai járaton én is elaludtam. A sofőr ébresztett a végállomáson. Több megállónyit gyalogolhattam visszafelé a dögös csizmában. Kimerült voltam. Félúton lehettem, amikor megláttam egy padot, leültem. Hátradőltem, néztem a csillagokat. A fényük elmosódott a szemem előtt, új alakba rendeződtek előttem. Te néztél le rám. Mosolyogtál. Behunytam a szemem, és azt képzeltem, a langyos szél, ami elsuhant előttem, te magad voltál, az orrom megtelt az illatoddal. A minden rendben biztos tudatával indultam tovább. Egyenletesen, nyugodtan lépkedtem. Akkor sem riadtam meg, amikor az utca végéből megláttam, hogy a házunkban még ég a villany. Éreztem, hogy az életem most először a saját kezemben van. És köszönettel tartozom neked, mert amit te adtál, az nem egy újabb hazugság, nem hitegetés, nem ígéret, nem egy újabb felkínált mókuskerék, amibe beleléphetek, nem egy szerződés, ami egymás életfogytig tartó szolgálatára kötelez, hanem valami sokkal, sokkal fontosabb: feloldozás.

Mindezt kár lett volna elmondani Eriknek. Kár lett volna elmondani bárkinek is.

 – Jó. Gyere lefeküdni – szólított fel Erik.

Csak álltam, a konyhapultot támasztva, kezemben a borospohár, amiben már valószínűleg ihatatlanná melegedett a bor. A felismerés szóra nyitotta a számat, bár az agyam még máshol járt.

 – El akarok válni. – Arra eszméltem, hogy kimondtam.

Hirtelen minden könnyebb lett, csak Erik válla ereszkedett meg egy pillanatra. A vonásai egészen élesek lettek, az arcvonásai eldurvultak, mint egy gladiátoré. A szemöldöke szinte összeért haragjában, de úgy nézett rám, mint aki félrehallott valamit. Nem ismételtem el, átnyújtottam neki a leveled. Lassan hajtogatta szét. Értetlenül forgatta, nem ismerhette a kézírást. Hosszan olvasta. Szinte láttam, ahogy minden szónál megáll, talán magában ki is mondja őket, hogy biztosan ne érthesse félre. Amíg olvasott, nagyokat kortyoltam a húgymeleg boromból és közben felidéztem a szavaidat, a mondataidat ismételgettem magamban, mintha én is vele olvasnék.

Erik kezében remegni kezdtek a lapok. Az arca egyre vörösebbé vált. Amikor végzett és felnézett rám, a gladiátor benne már halott volt.

 – Megyek csomagolni – mondtam halkan és elindultam a hálószoba felé.

Még hallottam, ahogy Erik kiránt egy kést a késtartóból, hallottam, ahogy mögém lép és hallottam a penge suhanását. Megtorpantam. A kés az ajtófélfába fúródott, pár centire tőlem. Visszanéztem. Erik remegő térdekkel állt mögöttem, izzó vörös volt minden porcikája, úgy zihált, mintha mérföldeken át futott volna utánam. Végigmértem őt, fejétől a lábfejéig, kapcsolatunk alatt először a győztesek fölényével emelhettem rá a tekintetem. Minél tovább néztem őt, annál biztosabb voltam abban, hogy jól döntök. Nem féltem. Tudtam, hogy nem akar bántani. Csak retteg.

Becsuktam magam mögött az ajtót.

Erik szinte azonnal elviharzott, csak késő délelőtt ért haza, amikor én már útra készen álltam. Amikor meglátta a dobozokat és a bőröndöket a nappali közepén, nem szólt egy szót sem, sarkon fordult, a bejárati ajtó majdnem kiesett a keretből, ahogy bevágta. Nem írok neki üzenet. Mit mondhatnék. Csak a kulcsot hagyom itt.

Tőled sem várok viszontválaszt. Azon az úton, amelyen tegnap elindultam, egyedül kell végigmennem. Annak, ami most jön, egyedül kell nekifeszülnöm. De újra a régi, ragyogó magabiztossággal.

Csengettek. Itt vannak a költöztetők. Mennem kell.

Légy jó.