Megszokásból rúgta oldalba a
kutyát, amikor viharlámpát lengetve a kezében kibotorkált az udvari
pottyantóshoz. Az állat bordája nagyot reccsent, tüdeje sípolását még sokáig
lehetett hallani az almafa tövéből, ahová menekült. Még sötét volt, hideg, őszi
hajnal.
Volt a házban vízöblítéses vécé,
még az apja szereltette be tizenöt évvel ezelőtt. Akkor ásták ki az új
emésztőgödröt is, a ház mögé. Vizet
azonban csak a kút adott, rácsatlakozni a vízhálózatra már nem futotta, így a
fényes porcelán mellé beállítottak egy teli bádogvödröt, azzal öblíthetett, aki
akart. Apja halála után végre megszabadulhatott a vödörtől, a műanyag vécétetőt
lecsukhatta örökre, és újra kijárhatott az udvarra, ahogy mindig is szerette.
Visszafelé felhúzott a kútból egy kanna
vizet, mosakodni, kávét főzni.
Odabent kinyitotta a sparhelt
ajtaját, bepakolt egy adag gyújtósnak összevágott gallyat, egy-két vastagabb
hasábot is, meg néhány papírgalacsint, melyek a húsz kilométerre lévő város
nemrég nyílt szupermarketének legújabb akcióit hirdették. Sosem nézte át
ezeket, minek: a reklámozott élelmiszerek többségének még a nevét sem tudta
kimondani. Gyufát gyújtott, a papír fecnik széléhez tartotta, egy darabig nézte
az éledező lángnyelveket, majd amikor a tűz már egyenletesen ropogott, becsukta
a tűzhely ajtaját. A konyha gyorsan melegedni kezdett. Mire a kotyogóst a
főzőlapra állította, már nem is látszódott a lehelete. Amíg a kávé lefőtt,
megmosakodott, a tükörbe nézve megállapította, hogy a borotválkozással még
legalább egy, de akár két napot is várhat, törött fogú műanyag fésűjével
megigazította zsírtól fénylő haját, majd a mosdóvizet kilöttyintette az
udvarra. A kávénak csak annyi ideje volt hűlni, amíg magára húzta a kantáros
nadrágot, aztán már le is hajtotta, mind a három adaggal, amit az öreg kávéfőző
kipréselt magából.
Felvette a sapkáját, belebújt a
kötött kardigánjába, és kilépett az ajtón. Végigsétált a verandán, elhaladt a
pad mellett, amin az anyja annak idején a borsót fosztotta, és elindult hátra,
az ólak felé. Ahogy a góréhoz ért, léptei közeledtére motozni kezdtek az
állatok. A disznók a mellettük lévő sonkájába bökve ébresztgették egymást, a
tyúkok lassú, álmos léptekkel vették birtokukba az udvart.
Kimérte a disznók adagját,
bekeverte, a vályúba öntötte. Aztán megtöltötte a kézi darálót, amit a
kispadlásról cipelt le két hónappal ezelőtt, amikor tönkrement az aggregátor,
és miközben unottan figyelte az izgatottan zabáló malacokat, lassan hajtani
kezdte a kart. Így csak mindig a következő etetésre elegendő keveréket tudta
ledarálni, többet nem győzött a karja, meg a dereka. Már elkezdett gyűjteni egy
új aggregátorra, számításai szerint talán jövő ilyenkorra meg is veheti. Addig
meg majd több moslékot ad a jószágoknak. Beleteszi a kenyérhéjat is, úgysem
kell annyi panírmorzsa.
Megetetette a tyúkokat, összeszedte
a tojást, aztán nekiállt felásni a kertet. Amikor meghallotta, ahogy a szomszéd
faluban elhúzzák a delet, a kerítésnek támasztotta az ásót, és elindult vissza
a házba. Evett egy kis szalonnát, kolbászt, két karéj kenyeret. Ilyenkor rendszerint
meg szokta nézni a déli híradót, de most nem volt semmi, ami megtörhette volna
körülötte a némaságot. A tisztaszobában állt anyja ládája, amiben a kelengyét
tartották, de a sok szép, hímzett holmit vagy az egerek rágták szét, vagy
elhordták már a rokonok, így, amikor az apja is meghalt, a családi könyveket,
meg a régi magazinokat rakta bele. Felnyitotta, hátha talál benne valamit,
amivel az ebéd utáni pihenőidejében elfoglalhatja magát. Félrekotorta a több
tucat, elsárgult filléres könyvet, a régi mezőgazdasági gépkönyveket, a
permetezési kézikönyvet, és az ócska tévéújságok alatt végre talált néhány
keresztrejtvényt. Anyja után maradtak meg ezek, nem tudta kidobni őket, bár
türelme sosem volt az ilyesmihez. Most mégis elővett egyet, kék színnel nyomták
rá a karikatúrákat, és a címlap büszkén hirdette, hogy a helyes megfejtők
között tíz darab éves újság előfizetést sorsolnak ki. A sublótban ceruzát is
talált, leült a sarokpadra, és olvasni kezdte a meghatározásokat. Liter. Egy
betű. Ezt tudta. Beírta. Japán fizetőeszköz. Három betű. Biztos hallotta már,
ha látná leírva, felismerné. Ausztrál autójel. Három betű. Na, ezt majd később.
A földbe temet. Négy Betű. El–ás. Ez az. Huba egyik társa. Három betű. Miféle
Huba? A lantán vegyjele. Két betű. Idegesen visszalapozott, hátha valamelyik
korábbi oldalon szerepelt már ilyen, és emlékezett rá, anyja addig sosem
nyugodott, amíg egy rejtvényben üres négyzet éktelenkedett. Még a papot is kifaggatta,
ha úgy hozta a szükség. De ez a füzet üres volt, talán csak megvették,
odakészítették a kis asztalra, de aztán senki nem nyúlt hozzá, mert az anyja
délelőtt tíz körül összeesett a tyúkhúsleves mellett egy forró, nyári napon, mire
rátaláltak, a rántani való húst beköpték a legyek.
A rejtvénylapot összegyűrte,
begyömöszölte a sparhelt ajtaján. Újra kiment ásni. Szürkületkor kiganézott a
disznók alatt, teletöltötte a vályút, darált, összeszedte a tojásokat. Húzott
vizet a kútból. Begyújtott. Amíg a víz felforrt, megvacsorázott. Kiadta a
kutyának a maradékot. Elmosogatott. Tisztálkodott. Eszébe jutott, hogy az aggregátorra félretett
pénzhez elfelejtette a múlt heti ezer forintot hozzátenni, amit a kosztpénzen
megspórolt. Pótolta hát. Pizsamában, viharlámpáját lengetve a kezében
behúzódott a lakószobába, a lámpát letette az éjjeli szekrényre, el ne
felejtsen elemet venni bele, jutott eszébe, aztán lekapcsolta, bebújt az ágyba
és hamarosan elaludt.
Másnap korán kell kelnie, sok lesz
a dolga. Ki tudja? Talán megtanul franciául.
