Rémálom

Sötét, szűk szobában állok. A katicabogaras éjjeli lámpa színes csillagokat vetít az ablaktalan falakra. Széttárt karom éppen átéri a rendelkezésemre álló teret. Tenyerembe mélyednek az érdes vakolatszemcsék. Alattam vastag jég, a jég alatt hatalmas óralap. Határozott, precíz kattogással adja az ütemet a méteres másodpercmutató: tik-tak, tik-tak.

Izmaim fáradnak, de meg kell tartanom magam a tükörjégen. A közelben valami rotyog a tűzhelyen, hallom, ahogy a felhabzott folyadék kifut, és sercegve ráég a főzőlap szélére. A falnak támaszkodva araszolni kezdek a hang felé. Tik-tak, tik-tak. Égett zsír és erős fűszerillat tölti meg az orromat. A negyedik lépésnél megreccsen alattam a jég. Harang kondul. Lenézek. Hat óra van. Elviselhetetlen zaj támad. Gyereksírás, kapucsengő, centrifuga, vízforraló, kukásautó, porszívó, sziréna. A falon át valaki azt üvölti: gyönyörű vagyok. A mutatók mentén kettészakad az óra számlapja, sűrű, sárszínű massza tör elő a jégtáblák közül, s most már az idő fagyos hányadékában gázolok. Meglátok egy ajtót. Kiáltanék, de a torkomra száradt mondatok elzárják a hangom útját. Kétségbeesve kaparom a falat, hogy előrejussak. A lábam alig mozdul az ingoványban. Nem tudom befogni a fülem, a fejem lüktet, az agyam képtelen blokkolni a lármát. Kétszer hányok, míg végre az ajtóig érek. Nincs rajta kilincs. Zokogok. A zaj egyetlen, elmosódott hangörvénnyé egyesül, idegpályáim megfeszülnek, sikítok, hiszem, hogy én vagyok hangosabb, aztán egyszer csak elnémul minden. Tik-tak… tik-tak…

Körülnézek. Nem látok jól a könnytől és a verejtéktől. Még mindig az ajtó előtt állok. Zihálva, minden megmaradt erőmet összeszedve berúgom és… elrángatlak a tévé elől…

Tik… tak…

Ezt neked is látnod kell!

Lomtalanítás

 A képen hároméves lehetek. Egy széken ülök, virágmintás ruhácskában, és egy puha kis szívet morzsolgatok apró, hurkás ujjaimmal.

A szív fehér.

A szám piros.

Mosolygok.

Magabiztosan tudom, hogy szeretnek. Magabiztosan hiszem, hogy ez sosem lesz másképp. A fotón nem látszik, hogy a lábam a levegőben kalimpál. Sok év telik még el, mire végre leér a földre. De akkor meg már kizárólag törökülésben ülök, mindegy, milyen széken.

Ahogy most is.

Combom fonott kosara csordultig tele emlékekkel. Színes és fekete fehér analóg fotográfia, polaroid, meg  digitális fotónyomat. A zavaros mozaikok között sehol sem találom önmagam. Már nincs kedvem emlékezni. Nincs kedvem rendszerezni. Vissza akarom zárni valamennyit a vastag falú kartondobozba, amit nagytakarítás közben vertem le, hogy zuhanás közben hörögve hányhassa elém a múltat.  

Kétmaroknyi halmokat dobálok vissza a száműzöttségbe. Néhány kép sarka felpöndörödik, néhány meg is törik.

Jé, ezen te vagy.

Mosolygok.

A szám elfehéredik.

A szívem már rég nem dobban, ha látlak: mint gyerekkorodban a fikagombócot, elmorzsoltad két ujjad között.