Új esély

Hét nappal a végzetes világégés után Jeruzsálemben, a Feltámadás Bazilikájának egykori romjainál két különös alak jelent meg. Az egyik idősebb, jól öltözött; harsány, tarka öltönye a békebeli tavaszokat idézte. A másik fiatal volt, csak egy rongyos vászondarab takarta, melyet hanyagul a dereka köré csavart. Végtagjait öltések nélkül összeforrt hegek csúfították. Teste lúdbőrzött az alkonyi szélben. Ügyetlenül lépdeltek a romokon, végül megálltak egy nagyobb kőhalmon, értetlenül nézték a pusztulást, a szanaszét heverő, bűzlő holttesteket.

 –  Nem ezt ígérted – szólalt meg egyszer csak a fiatalabbik. – Hol vannak az élők? A látványomra térdre boruló hívek? Nem hallom zengeni a Halleluját! És különben is: megfagyok.

Az öreg kimérten oldalra pillantott.

 –  Ez már nem az ókor, fiam. Nyugodtan felvehettél volna valami kevésbé autentikusat is, akkor nem fáznál.

 –  Ezt a felsőtestet vétek lenne nem megmutatni – húzta ki magát büszkén a másik. – De akkor is: valamit nagyon elbasztunk, atyám.

 –  Soha nem lehetsz biztos semmiben, fiam. Nézz csak oda!

Tizenkét méterre tőlük, utolsó erejét összeszedve a törmelék alól nagy nehezen kikászálódott egy nő. A haja és a bőre csupa téglapor és hamu volt, a jóisten se mondta volna meg a korát. Ruháját elveszítette menekülés közben, meztelenül állt a két férfi előtt. Sem elég erő, sem elég szemérem nem volt már benne, hogy intim testrészeit legalább a kezével eltakarja. A fiatal férfi szeme akaratlanul is megakadt a hidegben keményen duzzadó mellbimbókon.

 –  Teljesítsd a kötelességed, fiam. Ez egy új esély – mondta az Úr, pajkosan vállon veregetve fiát.

A Megváltó, friss vágyaitól kissé zavartan a nőhöz lépett, átkarolta a vállát. Az nem tiltakozott. Elindultak ketten a holtak által kijelölt ösvényen egy még félig épen maradt épület felé, hogy az emberiség valódi sorsát beteljesítsék.

Másnap

Megszokásból rúgta oldalba a kutyát, amikor viharlámpát lengetve a kezében kibotorkált az udvari pottyantóshoz. Az állat bordája nagyot reccsent, tüdeje sípolását még sokáig lehetett hallani az almafa tövéből, ahová menekült. Még sötét volt, hideg, őszi hajnal.

Volt a házban vízöblítéses vécé, még az apja szereltette be tizenöt évvel ezelőtt. Akkor ásták ki az új emésztőgödröt is, a ház mögé.  Vizet azonban csak a kút adott, rácsatlakozni a vízhálózatra már nem futotta, így a fényes porcelán mellé beállítottak egy teli bádogvödröt, azzal öblíthetett, aki akart. Apja halála után végre megszabadulhatott a vödörtől, a műanyag vécétetőt lecsukhatta örökre, és újra kijárhatott az udvarra, ahogy mindig is szerette.

Visszafelé felhúzott a kútból egy kanna vizet, mosakodni, kávét főzni.

Odabent kinyitotta a sparhelt ajtaját, bepakolt egy adag gyújtósnak összevágott gallyat, egy-két vastagabb hasábot is, meg néhány papírgalacsint, melyek a húsz kilométerre lévő város nemrég nyílt szupermarketének legújabb akcióit hirdették. Sosem nézte át ezeket, minek: a reklámozott élelmiszerek többségének még a nevét sem tudta kimondani. Gyufát gyújtott, a papír fecnik széléhez tartotta, egy darabig nézte az éledező lángnyelveket, majd amikor a tűz már egyenletesen ropogott, becsukta a tűzhely ajtaját. A konyha gyorsan melegedni kezdett. Mire a kotyogóst a főzőlapra állította, már nem is látszódott a lehelete. Amíg a kávé lefőtt, megmosakodott, a tükörbe nézve megállapította, hogy a borotválkozással még legalább egy, de akár két napot is várhat, törött fogú műanyag fésűjével megigazította zsírtól fénylő haját, majd a mosdóvizet kilöttyintette az udvarra. A kávénak csak annyi ideje volt hűlni, amíg magára húzta a kantáros nadrágot, aztán már le is hajtotta, mind a három adaggal, amit az öreg kávéfőző kipréselt magából.

Felvette a sapkáját, belebújt a kötött kardigánjába, és kilépett az ajtón. Végigsétált a verandán, elhaladt a pad mellett, amin az anyja annak idején a borsót fosztotta, és elindult hátra, az ólak felé. Ahogy a góréhoz ért, léptei közeledtére motozni kezdtek az állatok. A disznók a mellettük lévő sonkájába bökve ébresztgették egymást, a tyúkok lassú, álmos léptekkel vették birtokukba az udvart.

Kimérte a disznók adagját, bekeverte, a vályúba öntötte. Aztán megtöltötte a kézi darálót, amit a kispadlásról cipelt le két hónappal ezelőtt, amikor tönkrement az aggregátor, és miközben unottan figyelte az izgatottan zabáló malacokat, lassan hajtani kezdte a kart. Így csak mindig a következő etetésre elegendő keveréket tudta ledarálni, többet nem győzött a karja, meg a dereka. Már elkezdett gyűjteni egy új aggregátorra, számításai szerint talán jövő ilyenkorra meg is veheti. Addig meg majd több moslékot ad a jószágoknak. Beleteszi a kenyérhéjat is, úgysem kell annyi panírmorzsa.

Megetetette a tyúkokat, összeszedte a tojást, aztán nekiállt felásni a kertet. Amikor meghallotta, ahogy a szomszéd faluban elhúzzák a delet, a kerítésnek támasztotta az ásót, és elindult vissza a házba. Evett egy kis szalonnát, kolbászt, két karéj kenyeret. Ilyenkor rendszerint meg szokta nézni a déli híradót, de most nem volt semmi, ami megtörhette volna körülötte a némaságot. A tisztaszobában állt anyja ládája, amiben a kelengyét tartották, de a sok szép, hímzett holmit vagy az egerek rágták szét, vagy elhordták már a rokonok, így, amikor az apja is meghalt, a családi könyveket, meg a régi magazinokat rakta bele. Felnyitotta, hátha talál benne valamit, amivel az ebéd utáni pihenőidejében elfoglalhatja magát. Félrekotorta a több tucat, elsárgult filléres könyvet, a régi mezőgazdasági gépkönyveket, a permetezési kézikönyvet, és az ócska tévéújságok alatt végre talált néhány keresztrejtvényt. Anyja után maradtak meg ezek, nem tudta kidobni őket, bár türelme sosem volt az ilyesmihez. Most mégis elővett egyet, kék színnel nyomták rá a karikatúrákat, és a címlap büszkén hirdette, hogy a helyes megfejtők között tíz darab éves újság előfizetést sorsolnak ki. A sublótban ceruzát is talált, leült a sarokpadra, és olvasni kezdte a meghatározásokat. Liter. Egy betű. Ezt tudta. Beírta. Japán fizetőeszköz. Három betű. Biztos hallotta már, ha látná leírva, felismerné. Ausztrál autójel. Három betű. Na, ezt majd később. A földbe temet. Négy Betű. El–ás. Ez az. Huba egyik társa. Három betű. Miféle Huba? A lantán vegyjele. Két betű. Idegesen visszalapozott, hátha valamelyik korábbi oldalon szerepelt már ilyen, és emlékezett rá, anyja addig sosem nyugodott, amíg egy rejtvényben üres négyzet éktelenkedett. Még a papot is kifaggatta, ha úgy hozta a szükség. De ez a füzet üres volt, talán csak megvették, odakészítették a kis asztalra, de aztán senki nem nyúlt hozzá, mert az anyja délelőtt tíz körül összeesett a tyúkhúsleves mellett egy forró, nyári napon, mire rátaláltak, a rántani való húst beköpték a legyek.

A rejtvénylapot összegyűrte, begyömöszölte a sparhelt ajtaján. Újra kiment ásni. Szürkületkor kiganézott a disznók alatt, teletöltötte a vályút, darált, összeszedte a tojásokat. Húzott vizet a kútból. Begyújtott. Amíg a víz felforrt, megvacsorázott. Kiadta a kutyának a maradékot. Elmosogatott. Tisztálkodott.  Eszébe jutott, hogy az aggregátorra félretett pénzhez elfelejtette a múlt heti ezer forintot hozzátenni, amit a kosztpénzen megspórolt. Pótolta hát. Pizsamában, viharlámpáját lengetve a kezében behúzódott a lakószobába, a lámpát letette az éjjeli szekrényre, el ne felejtsen elemet venni bele, jutott eszébe, aztán lekapcsolta, bebújt az ágyba és hamarosan elaludt.

Másnap korán kell kelnie, sok lesz a dolga. Ki tudja? Talán megtanul franciául.

A kirakat rendezés alatt (esszégyakorlat)

Manapság azt, hogy mi a magánügy, már nem az évtizedes vagy évszázados, valóban olykor idejétmúlt, gyakran nevetségesnek tűnő szabályok határozzák meg, melyeket korábban mindenki úgymond az anyatejjel szívott magába, hanem egyszerűen modern – divatosan liberális – felfogás szerint maga az egyén dönt felőle. Teszem azt, ha úgy tartja kedvem, kora reggeli székelésem eredményét, annak minőségi, mennyiségi szempontú elemzését akár nyilvánosan is végezhetem a közösségi oldalakon, fotóval illusztrálva az Instagramon. Ha van megfelelő szelfibotom, akkor megmutathatom magam eme ominózus esemény előtt, még az ágyban, fekete babydollban, de arra szigorúan ügyelve, hogy a csipkés pánt félig lecsússzon a vállamról, és a combom finoman kivillanjon a paplan alól. Megmutatom magam kávézás közben, lefotózom a cipőm orrát egy őszi falevéllel a járdán, meg a pláza vécéjében, a tükör előtt az új retikülömet, hogy mindenki lássa.

De tulajdonképpen: mit is lásson mindenki? Pontosan ki is lássa?

Mi, magyarok, híresen panaszkodó és elégedetlen nép hírében állunk, mégis: egyetlen ismerősöm sincs, akit egyszer is láttam volna fáradtnak, elégedetlennek, szegénynek vagy boldogtalannak a hírfolyamban. Hírfolyam! Ez a szó már önmagában is létjogosultságot ad arra, hogy belépjünk mások intim szférájába, s egyúttal a felhatalmazást is megadja a határok nélküli kitárulkozásra. Mintha minden és mindenki egyformán fontos és érdekes lenne ezen a világon. Információt akarunk zabálni naphosszat, nehogy lemaradjunk valamiről, és információkkal akarjuk elárasztani a világot, nehogy elfelejtsenek számon tartani minket. Valóságshow-vá alacsonyítjuk a saját életünket, önként és dalolva. Persze arra mindenki ügyel, hogy a vágott verzió kerüljön csak a nagyvilág szeme elé.

A kéthetes újszülöttről készült száztízedik alvós kép előzményeként például sosincs dokumentálva az elalvás előtti másfél óra, amit a baba a hasfájástól görcsbe rándulva, ordítva töltött el. A csont soványan, bikiniben pózolós képek alatt nem szerepel, hogy a napi háromszori hánytatástól lepattogzott a fogzománc a lány fogairól, és somlói galuskával vigasztalja saját magát minden kudarc után. A srác, aki naponta többször tesz fel magáról olyan képeket, amiken csinos hölgyek veszik körül, valójában meleg. Az, aki kétóránként megoszt valami semmitmondó idézetet, valójában teljesen el van veszve: a kérdéseket sem találja, nemhogy a válaszokat. A recepteket és házi praktikákat mániákusan posztolók talán a tökéletes háziasszony elérhetetlen ködképébe kapaszkodnak, mert nincs másuk. A lány, aki még csak tizennégy, de már most úgy kerekíti az ajkait, mint egy tettre kész kurva az osztrák határ közelében, még sosem tapasztalt orgazmust, mert még egy partnerét sem érdekelte, hogy neki is jó legyen. A nő, aki lefényképezi magát, miközben szájon csókolja a kisfiát, olyan magányos, hogy minden elfojtott érzelmét a gyerekére nyomja.

Mindebből a laikus hírfolyam böngészőnek semmi sem derül ki. Digitális díszletek között élünk egy hazug életet. Kitesszük magunkat a kirakatba, és szép lassan belemerevedünk a szerepünkbe. Elveszünk egy életünk végéig tartó online álomban, amelyben minden pont annyira csillogó, gazdag, romantikus vagy izgalmas, amennyire a fantáziánktól és a képszerkesztő programunktól kitelik. Ideje volna felébredni, és a képeinkhez valódi leírást adni, nehogy már az igazság legyen a legnagyobb tabu!

Oszd meg, ha te is egyetértesz!

sectio caesarea

„kivesszük, mert a…”

a patetikus gondolatok, mint a

kudarc, bukás, inkompetencia, vagy a

kifosztottság, meg a

hiányérzet

később jönnek majd

most csak erre az egy szóra figyelek

kivesszük

mint a cédélemezt a lejátszóból?

vagy a puffadt porzsákot a porszívóból?

úgy képzeljem el?

a néhány abszurd kép

elfeledteti velem egy pillanatra

mennyire félek

a kattogó neon halványsárga fényében

a műtőshárem riasztó  árnyait figyelem a falon

„ne feszítsen”

üvölt egy nő katéterrel hadonászva

a lábaim között,

miközben valaki más a bal karomnál

mellédöfi a tűt

szíves elnézésüket kérem,

nem akartam én akadályozni senkit

a munkája elvégzésében,

de a tolófájás nem szóra torzítja a szám

a beteghordó hordágyra dob

reggel hat óra múlt

ez már nem is az ő dolga lenne

  

„a hátában két szúrást érez majd”

már szinte vágyom,

mert amíg ezt hallgatom,

a negyvenegy hetes hasamra

négy kesztyűs kéz alatt görnyedek

a lábam zsibbadni kezd

testem érző és érzéketlen

félre hullik szét a szíjak alatt,

mint a legendás bűvész

kezei közt a fűrész

a csinos tollruhás

ládába zárt segédet

darabolja fel

most senki sem tapsol

fémek csendülnek

a zöld lepel oltalma alatt

a szívverésem ritmusa

az egyetlen kapaszkodóm

„letenném a szikét…”

hát már meg is történt?

hozzám senki sem szól, csak figyel

furcsán néz ki a húgyhólyagom

állítólag

katéter ellenőrzés

rendben, a zsák rendesen telik

hogy mindent hallok, nem zavar senkit

megszokták már

így megy ez

végre valóban felfogom: felnyitottak,

tényleg belülről látnak engem

kiterítettek, mint az elejtett vadat

de a pánik végül elmarad,

hiszen túl a szöveteken, izmokon, beleken,

ott a fiam, akit épp

kivesznek

felsír

én is könnyezem

de nem értem még, hogy pontosan miért

a zöld vásznon át látom,

ahogy kapálózik a mellkasomon

így is lehet gúnyt űzni

a bőrkontaktusból

akkor és ott,

a fehérségben egyedül

a steril kendők alatt

leszíjazva

a hidegben

lettem én Anya

vérben

a fertőtlenítő

émelyítő bűzében

összevarrva,

mint az ordas farkas,

örökre megsebezve

kéne , hogy megbékítsen

a tudat, hogy élünk

Erdős Irén randevúja - One person show

A színt a hátsó ablakokon át beáradó fény világítja csak meg. Kora este van. Balra amerikai konyha, középen nappali. Modern, ízléses bútorok. Rend és tisztaság. Steril élet.

Halk motozás és beszéd hallatszik, az ablakok közti ajtón belép Irén, bevásárló szatyrokkal a karján, füléhez telefont nyomva. Ügyetlenül egyensúlyoz a tűsarkokon.

IRÉN (a telefonba): Igen, a dosszié mellé tettem. Nem, azt a grafikont módosítottam. Igen, a mellékletetekkel együtt. A tematika szerint, ahogy megbeszéltük. A konferenciaterem fél tíztől a miénk. Rendben, köszönöm, önnek is jó hétvégét! Kinyomja. Persze, remek hétvégém lesz. Még két kimutatás, meg egy üzleti elemzés. Gyerekjáték. A telefont a kanapéra dobja, a szatyrokat a pultra teszi, elkezd kipakolni. Remélem, nem felejtettem el semmit. Kivesz egy zacskó chipset és egy üveg bort. Előétel. Kínai kajás dobozokat rak ki sorban a pultra. Főétel. Egy bevásárlóközpontos, műanyag dobozba csomagolt tortát dob be a hűtőbe. Desszert. Nem kell ezt túlbonyolítani. Magamra sem főzök, nemhogy másra. És különben is. Ez vagyok én. Elgondolkodik. Egy rakás szerencsétlenség egy puccos lakásban. Nevet.

Miután mindent elrendezett, Irén is a kanapéra zuhan, a telefonja mellé, ami megint megcsörren.

IRÉN: Őrület! Felveszi. Erdős Irén, tessék. Szia, mondd. Most értem haza. Ugyan, hagyjál már. Arcát a kezébe temeti. Ne, kérlek, hagyjuk. De, haragszom, mert nem kellett volna beleavatkoznod. Legalább megbeszélted volna velem előtte. Ne gyere azzal, hogy te csak jót akartál. Ne, ne, ezt most ne kezdjük el. Kiabál. Jó, ha majd egy focicsapatnyi kölyköt csinál nekem, akkor majd hálás leszek neked!

Hisztérikusan ledobja magát a kanapéra, hibátlan, feszes frizuráját összeborzolja. Hátradől. Szórakozottan igyekszik kifújni a szemébe lógó hajtincseket. Majd lassan felül, lábát x alakba rendezi, egy hajtincset kezd el tekergetni, majd a szája lassan széles műmosolyra húzódik.

JULI-IRÉN affektálva: Tudod, az Attila, a kis gyakornok, az a cuki kék szemű, aki úgy bámult téged. Úgyis tudom, hogy észrevetted! Jaj, ne hazudj! Tudom, hogy erre vágysz, egy finom vacsi és egy jó dugás, hétfőn rád sem lehet majd ismerni! Eskü! Na, azt mondtam neki, hogy nyolcra menjen hozzád, így egyszerűbb, csak azért, meg legalább több időd lesz készülődni. Vegyél fel valami szexi fekete cuccot. Ha láttad volna, mennyire odavolt, ha nem te tetszenél neki, én vinném ágyba, az tuti. Juj, tök izgi, olyan fiatal és izmos, majdnem a fiad lehetne, azért erre legyél büszke!

Összefogja a haját. Hátradől.

IRÉN: Te ostoba liba!

Fáradtan feláll, a konyhában kiszórja egy tálba a chipset, dugóhúzót keres, poharakat, minden csinosan elrendez a dohányzóasztalon. Aztán visszamegy, a fagyasztóból elővesz egy üveg Unicumot, meghúzza, majd visszateszi az üveget a helyére.

IRÉN: Konszolidált este lesz ez.

A táskájából cigarettát, öngyújtót vesz elő, rágyújt. Aztán a dohányzóasztalhoz lép, és némi habozás után kinyitja a borosüveget, tölt magának.

IRÉN: Szegény Juli. Most egész hétvégén ezen fog agyalni. Jól kisírja magát a férje vállain, akit agyba-főbe csal, akárkivel, aki csak szembejön, és majd elmeséli neki, hogy milyen hálátlan egy dög vagyok, hiszen ő csak jót akart nekem, egy kellemes hétvégét, ennyi mindenkinek jár, én meg annyit se mondtam, hogy köszönöm. Bírom a Julit, ha munkáról van szó, de érzelmileg közelebb áll egy papucsállatkához… Különben is. Nem szeretem, ha bárki megmondja, mit tegyek. Túl sokáig tűrtem, hogy mások döntsenek helyettem. Ha pasira vágyom, akkor bepasizom, egyedül is megy, köszönöm, már próbáltam. Juli azt mondta, fogjam fel kísérletnek vagy kalandnak. Nem érti meg, hogy nincs kedvem efféle kísérletekhez, főleg nem azzal a fiúval. Ennek nem így kellene megtörténnie. Olyan erőltetett és suta az egész. Majd jönnek az ostoba kérdések, és a még ostobább válaszok.

Feláll, járkálni kezd.

IRÉN: Talán először körbevezetem, hátha az oldja a feszültséget. Biztos van itt olyasmi, ami őt is érdekelheti. Az erkélyemen például tavasszal már harmadik éve megjelenik egy fülesbagoly pár. Vettem egyszer egy nagy dézsát, hogy majd teleültetem virággal. Meg is csináltam, csak éppen sosem locsoltam rendesen. A virágok kipusztultak, a rengeteg föld elgazosodott. De a baglyok nagyon szeretik. Én sose láttam azelőtt bagolyfiókát. Ha fáznak, felborzolják azt a rengeteg, puha tollukat, és szorosan összebújnak. Úgy néznek ki, mint valami hatalmas pihelabdacs, csak a csőrök állnak ki belőle, meg a hatalmas, sárga bagolyszemek pislognak. Itt tanulnak meg repülni. Aztán odébbállnak, nem látom őket a következő tavaszig. Csak az öregek járnak vissza. Mintha zarándokút lenne az életük, miközben a fiatalok körberepülik a világot. Tovább mutogat a lakásban. Arra van a fürdőszoba, az ott a hálószoba, ennyi az egész. Pont elég. Vehetnék nagyobbat, de nincs rá szükségem. Nem gyűjtök tárgyakat, csak néhány apróságom van, azok meg pont elférnek itt. Tipikus vénlánylakás. Nem tervezek hosszú távra, már ami a férfiakat illeti. Nem vagyok keserű, csak inkább realista. Amíg apám az anyámat verte, mindig kiszöktem, becsengettem a szomszédba, Péter bácsiékhoz. Péter bácsiék nagyon békés emberek voltak. Két lányuk volt, meseszépnek láttam őket. Nóri, a nagyobbik velem egyidős volt. Őket sosem hallottam veszekedni. A macskájuk is egész nap aludt. Rendszeresen jártak templomba. Nagyon szerettem volna olyan lenni, mint Nóri, ezért én is hittanra akartam járni. Már az első alkalommal sem értettem semmit. Mindenről, ami elhangzott, csak egy újabb kérdés merült fel bennem, amit éreztem, hogy nem szabad feltenni. Hát hallgattam és magamban azt gondoltam, ez egy rakás hülyeség. A dalokat nem ismertem, kottát olvasni nem tudtam, de a kis zsoltároskönyv nagyon tetszett, anya adta kölcsön. Pont illett a mérete a kezemhez, puha, finom, vékony lapjai voltak, valami ősrégi kiadás lehetett. Úgy volt, hogy apám jön értem hittan után, de amikor kiléptem a kapun, nem várt senki. Álldogáltam egy darabig, aztán az egyik osztálytársam és a szülei felajánlották, hogy hazavisznek. Otthon anyám falfehér lett, amikor meglátta, hogy nem apámmal jöttem haza. Hiszen érted ment, ezt szajkózta. Egy óra múlva megjött az apám is. Meglátott, és úgy megpofozott, hogy nekiestem a falnak. Anyámmal kezdett el ordítani, hogy keresett mindenhol, de nem talált, senki nem látott elmenni, hát mégis hogy képzeltem. Kiszöktem megint, Nóri is épp hittanról ért haza nemrég. Kaptam vizes borogatást a feldagadt arcomra, meg egy kis málnakrémet. Egy sarokban gitár áll. Odalép, nézegeti, majd felveszi, megpendíti a húrokat. Nóri lelkes volt. éppen egy dalt tanultak. Ezt a gitárt már felnőttként vettem, de ez volt az első dal, amit megtanultam rajta játszani. Játszani kezd. Énekel. A ritmus túl gyors, az egész inkább csak paródia.

A bolond homokra épített

A bolond homokra épített

A bolond homokra épített

És a ház erősen állt

De jött az eső és fújt a szél

De jött az eső és fújt a szél

De jött az eső és fújt a szél

És a ház romokban állt

Az okos sziklára épített

Az okos sziklára épített

Az okos sziklára épített

És a ház erősen állt

És jött az eső és fújt a szél

És jött az eső és fújt a szél

És jött az eső és fújt a szél

És a ház erősen állt

Építsd házad az Istenre

Építsd házad az Istenre

Építsd házad az Istenre

És a ház erősen áll

És jöhet az eső és fújhat a szél

És jöhet az eső és fújhat a szél

És jöhet az eső és fújhat a szél

De a ház örökké áll

IRÉN: Nóri arca ragyogott, miközben énekelt, a húga áhítattal nézte, milyen ügyesen gitározik. Néztem őket és az járt a fejemben, hogy nem értem a dalt. Illetve értem, de nem tudok neki így örülni. Péter bácsi rettenetesen büszke volt a lányaira, és arra is, hogy a hit a gyermekeiben is éppolyan erős, mint benne. Nóri egyszer mesélt arról, mennyire szereti az apját. Te is szerelmes vagy az apukádba, nem? – kérdezte. Undor fogott el. Nem, én nem vagyok – válaszoltam neki, és ő, látva az értetlenkedésem, hosszasan magyarázta, hogy ez a mi korunkban teljesen természetes, a kislányok olyanok akarnak lenni, mint az anyukájuk és mind szerelmes, legalább egy egész kicsit az apukájába. Dühös lettem. Rákiáltottam, hogy én egyáltalán nem akarok olyan lenni, mint az anyukám, kikérem magamnak, és soha nem tudnék szerelemes lenni az apukámba, ez borzalmas. Nóri nagyon furcsán nézett rám. Évekkel később jöttem csak rá, hogy sajnált. Én az ő anyjára akartam hasonlítani, és az ő apjába voltam titokban szerelmes, de ezt nem tudhatta meg soha. Én is próbáltam hinni. Imádkoztam minden este. Törekedtem a jóra. Bocsánatot kértem, ha vétettem. Szerettem a szüleimet, pedig nem volt miért. Olvastam a Bibliából, mert a kedvenc ifjúsági sorozataim főhősei is rendszeresen olvasták. Vártam, hogy egyszer csak mindent tisztán lássak, hogy minden kételyt feloszlasson bennem a hit. Vártam, de minden csak egyre zavarosabb lett. És egyre dühösebb lettem. Körülöttem szépen lassan mindent elnyelt a homok. Az eltelt idő csak azt erősítette meg bennem, hogy nem várhatok mástól segítséget, hogy csak én vagyok, aki dönt, aki felel, aki majd emlékezik mindarra, amit tett, vagy amit elmulasztott. Aztán Péter bácsiék elköltöztek. Még egyszer vagy kétszer meglátogattuk őket, aztán soha többé nem találkoztunk. Én pedig szépen lassan elkezdtem építeni a saját sziklabarlangomat. Egyszemélyesre terveztem.

Irén elteszi a gitárt. Újra rágyújt, a kanapéra ülve. Aztán hanyatt dől, kezeit az ölében pihenteti, a szemét lehunyja, ahogy a filmekben a pszichiáternél szokás.

IRÉN: Meséljek még a gyerekkoromról? Jó gyerek voltam. Az a csendes, eminens, akit mindenki utál. Részletezzem? A mi osztályunkba nagyon helyes fiúk jártak. Az egyik különösen tetszett, a Tomi. Tomi vad volt, nem tanult, de bejöttem neki, legalábbis egy időben ezt hitette el velem. Be akartam vágódni nála. Elsősök voltunk, és az osztályban mindenki igyekezett fitogtatni az erejét, nagy volt a tülekedés az erősorrend előkelőbb helyei körül. Tomi az egyik szünetben azzal szórakozott, hogy a ceruzakészletét egyesével felfektette a padra úgy, hogy a fele lelógjon. Aztán felállt a székre, a ceruzának azt a végét, ami a padon volt, erősen lefogta, a másik végére pedig teljes erővel rátaposott. Repkedtek a szilánkok, ahogy a ceruzák egymás után kettéhasadtak. Senki nem merte utána csinálni, csak én. Remegtem az izgalomtól. Még sosem voltam annyira rossz. A szívem ki akart robbanni a mellkasomból minden egyes újabb ceruzatörés után. Egyre jobban belejöttem, már szinte versenyeztünk Tomival. Nem néztünk egymásra, de mind a ketten mosolyogtunk. Mindez kevés volt ahhoz, hogy az osztály keménymagjához tartozzam. Maradtam, aki voltam. Az eminens, jó gyerek. Később Tomi, már nyolcadikban, az osztálykiránduláson csak engem kergetett a strandon, felkapott, magasba emelt és beledobott a vízbe. Én voltam a legkisebb az osztályban, nem volt nehéz dolga. Akkor is mosolyogtunk egymásra, de már nem ugyanarra gondoltunk, mint régen. Egyébként én voltam, az, aki csak a gimnázium utolsó évében mert először ellógni egy órát, aki sosem csatangolt el a többiektől az osztálykiránduláson. Akinek természetes volt, hogy megcsinálja a szorgalmi feladatokat is. Aki felnézett a tanáraira. Dögunalmas voltam. Túl tisztelettudó, túl udvarias. Hittem a felnőttekben egy darabig. Nem tudom pontosan mikor változott ez meg. Ica néni fegyelmezési módszere biztosan közrejátszott. Ica néni a napközis tanárunk volt. Érdektelen, halvérű nőszemély. Senki nem hallgatott rá, senkit nem érdekelt, mit akar. Csak az volt a lényeg, hogy minél feszesebbre húzzuk a húrt, de még épp, hogy ne szakadjon el. Ica néni teljesen tehetetlenül nézte a tombolásunkat. Egyik nap, ahogy elhelyezkedtünk a padokban, és már éppen repült volna az első galacsin a terem sarka felé, ahol a kuka állt, Ica néni minden szó nélkül elővett egy széles, barna ragasztószalagot, és precízen elhelyezte maga elé, pont középre. Ez még az a régi fajta volt, ami kegyetlenül ragadt. Közölte, hogy aki nem fogja be a száját, annak beragasztja. Egy pillanatra ledermedtünk. Nem tudtuk eldönteni, komolyan kell-e ezt venni vagy sem. Néhány perc után újra elkezdett erősödni az alapzaj. Nem történt semmi. Úgyhogy minden ment tovább, ahogy addig is. Egyszer csak a nevemet mondta. Naná, hogy engem szúrt ki, a legkisebbet. Hirtelen néma csönd lett. Én nagyon lassan indultam a tábla felé. Ő a széken ült, kezében a ragasztószalaggal. Lehúzott egy csíkot, nagyjából fültől fülig érőt. Mikor odaértem elé, a szemünk épp egy vonalba került. Reszkettem. Undorodtam attól a ragacsos szalagtól. Nem szólt semmit, csak közelített a szám felé. Elkezdtek potyogni a könnyeim. Az ő szemében diadal fénylett. Teljesen váratlanul az arcába kiáltottam: Nem! Szinte összeakadtak a lábaim a félelemtől, de már dühös voltam, erős, úgy éreztem, meg is ütöm Ica nénit, ha hozzám ér. Ica néni megtorpant, visszahőkölt. Hogy mentse a helyzetét, több perces kiselőadást tartott arról, hogy milyen a helyes viselkedés, és mit vár el ezen a téren, majd hozzátette, hogy most az egyszer megkegyelmez nekem és a helyemre mehetek. Gyűlöltük Ica nénit, és ő is gyűlölt minket.

Irén feláll a kanapéról, a konyhába megy, mosogatni kezd. Erős, nyeles kefét használ. Észre sem veszi, hogy egy idő után nem a tányérokat, hanem a saját kezét dörzsöli vele.

IRÉN: A másik rémkép Edit néni volt, a tornatanár. Rusnya egy törpe volt, aki valószínűleg a lehengerlő stílusának köszönhetően juthatott el az igazgató ágyáig. Napi pletykatéma volt ez, főleg, ha késett az óráról. Edit néni olyan volt, mint egy náci. A távolugró gödör mellett sorba állított minket, majd egyesével, látszólag rendszertelenül felszólította némelyik lányt, hogy lépjen előre.

Irén leteszi a mosogató kefét, kihúzza magát, feszesen járkálni kezd, közben szélesen gesztikulál.

EDIT NÉNI-IRÉN (agresszíven): Aki most előrébb áll, mint a többi, az kövér. Az osztály kétharmada! Ez elszomorító. Ha ti, túlsúlyosak nem kezdtek el rendszeresen sportolni és abbahagyni a zabálást, akkor negyvenévesen már mozdulni sem fogtok tudni a hájtól. Én azért vagyok itt, hogy ebben segítsek nektek. Ha nem esik az eső, a duplaórákon kimegyünk futni. Nem akarok hisztit, hogy hideg van, fáztok, a derekatok sose lógjon ki a ruhából, és akkor nem betegedtek meg. A Cooper tesztet havonta egyszer meg fogjuk csinálni és kőkeményen le fogom osztályozni. Megtanultok futni, azt garantálom. A kötelező viselet a tornaórán a fehér póló és a fekete rövidnadrág. Nem érdekel, ha menstruáltok, nem akarok hosszú, bő melegítőnadrágot látni senkit, mert az     magasugrásnál például balesetveszélyes. Az év végéig mindenkinek meg kell ugrania a kilencven centit. Üvölt. Nem igaz, hogy az alacsonyak nem képesek rá! Én is alacsony vagyok! Én korrekt pedagógus vagyok. Mindig tudni fogjátok, hogy mi az elvárás. Idén hetente kétszer különórát is tartok, a túlsúlyosoknak erősen ajánlott a részvétel. Ha mindent beleadtok, év végére több kilót is fogyhattok.

Visszaül a kanapéra nevetve.

IRÉN: Sosem ugrottam meg a kilencven centit. A kislabdát, amit az Ági úgy eldobott, hogy az iskola hátsó faláról pattant vissza és majdnem betört egy ablakot, én elegánsan lecsaptam a földre, még a ketteshez szükséges távolságot sem bírtam megdobni. Jó érzékem volt viszont a talajgyakorlathoz, a szekrényugráshoz, meg ilyenekhez. Nyolcadikos voltam, mikor először fel tudtam mászni a kötélen. Kínszenvedés volt mindig, folyton lecsúsztam, a tenyerem izzadt, a cipőm ócska volt. A többiek már rég túl voltak rajta, labdáztak, ökörködtek, csak én vergődtem ott a kötélen utolsóként, Edit néni meg csak várt, élvezettel figyelte a vergődésem, és már aznap is kanyarította volna be a kettest a naplóba, amikor valami addig ismeretlen erő öntött el. A mai napig nem tudom, mi történt. Egyszer csak a lábam és a kezem összehangoltan kezdett mozogni, a testem súlyát pedig egyáltalán nem éreztem. Húztam magam, kapaszkodtam, följebb fogtam, húztam, kapaszkodtam. És mire magamhoz tértem, elértem a gyűrűt, ami a kötelet tartotta. Szétnéztem a magasból, szerettem volna kiáltani a többieknek, hogy hé, én is megcsináltam, de nem jött ki hang a torkomon. Úgy éreztem, a felhők közé másztam fel, szabad vagyok és erős. Tudok küzdeni. Hármast kaptam. Attól kezdve szartam az egészre.

Rágyújt. Iszik.

IRÉN: Miről lehet még beszélni… Talán szereti az állatokat. Én szeretem az állatokat. Volt egy macskánk is, a Mici. Félig perzsa volt, hosszú volt a szőre, de nem volt nyomott az orra, és a bundája cirmos volt. Gyönyörű macska volt, de túlságosan öntudatos. Senkitől nem tűrte, hogy simogassa, egyedül az apám érhetett hozzá. Amikor az öreg tévézett, az ölébe kuporodott, együtt aludtak el az esti film alatt. Egyszer Micit elgázolta valaki. Ki tudja, milyen messziről jött akkor, amikor utoljára megjelent. A mellső lábain kúszott, mert a gerince eltörhetett, a hátsó lábait csak lógatta maga után. Iszonyú fájdalom ült az arcán. Beért a kapun, megkereste a kedvenc helyét az udvaron, aztán elaludt. Hazajött meghalni.

Irén a szín jobb hátsó sarkában álló polchoz lép. A polcokon személyes tárgyak, porcelán figurák, fényképek, néhány katonai holmi: tányérsapka, vállap, kitüntetések. Megérinti őket, miközben beszél.

IRÉN: Az apám katona volt. Nem tudott könnyek nélkül nézni a lobogóra. Mindig így mondta: a lobogó. Ő volt az Isten. Azt akartam, hogy büszke legyen rám. Egyszer elé álltam és megmutattam, milyen fegyelmezetten és feszesen tudok szalutálni. Felpofozott. A katonaságból nem csinálunk viccet, azt üvöltötte, és csak ütött és ütött, amíg a szám sarka fel nem repedt. A vérem sós volt és ragacsos. Rátapadt a fogamra és a nyelvemre. Elzavart mosakodni. Akkor lettem végleg hitetlen.

Leveszi a tányérsapkát a polcról és a fejére teszi. Tiszteleg a képeknek, majd katonásan sarkon fordul és menetelni kezd.

APA-IRÉN (harsányan): Erdős Ferenc, nyugalmazott ezredes, szolgálatra jelentkezik. Jobbra át! Parancs, értettem! Előre! Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére. Aki nem katona, elhallgat. A nő nem katona. A nő tisztiszolga. Parancs, értettem, támadás! Menj innen lányom, itt most stratégiai megbeszélés folyik. Hogy mi a stratégia? Taktikát dolgozunk ki a háború megnyerésére. Hogy a háborúnak vége van? Na, takarodj a szobádba és ne szólj bele a felnőttek dolgába. Nagyszájú csitri, az anyja is ilyen volt. Balra át! Lépés indulj! Pedig a rétes igen jó, katonának az való! Állj! Fedezékbe! Nem megmondtam, hogy menj innen? Hol az anyád? Főz? Már tegnap meg kellett volna főznie, tegnap mit csinált? Hogy? Nagymosást? Miért nem mos rendszeresen, akkor nem kell nagymosást csinálni. Ne oktass ki engem, te, mert felképellek! Eredj a sarokba, aztán leírod százszor, gyöngybetűkkel, hogy „Édesapámat feltétel nélkül tisztelem és engedelmeskedem neki”. Ha csak egy hibát vétesz, elölről kezded, megértetted? Aki nem lép egyszerre. Hol a vacsora? Az újság megint gyűrött. Két nővel élek egy fedél alatt, de egyik sem ért az egyetlen dologhoz, amihez értenie kéne. Na, még ez is. A leves hideg. Mondd már meg, anyukám, milyen leves ez itt? Húsleves? Valóban? Még én, aki aztán egyáltalán nem vagyok otthon a konyhaművészetben, még én, az egyszerű katonaember is tudom, hogy a húslevest forrón illik tálalni. Forrón. Tessék? Hogy késtem? Én késtem? Mondd még egyszer, ha mered, asszony! Mondtam már, hogy a terített asztalon mindig legyen egy kancsó bor. Ismételd el, hadd halljam. Te is, Irén, ismételd, ha anyád meghal, úgyis a te dolgod lesz főzni rám. Ne feleselj, mert eljár a kezem! Ha fiú lennél sem mennék veled semmire! Szégyelld magad, eredj innen, pedig a rétes nagyon jó.

Megáll, kimerülve szuszog.

IRÉN: Pihenj, apukám. Leléphetsz. Ledobja a sapkát. Álmában halt meg. A kegyetlenekre szép halál vár. Anyám ott ült mellette és siratta. Siratta a férfit, aki évtizedeken át megalázta. Én nem tudok semmit az igaz szerelemről, vágta a fejemhez anyám. Akkor még tényleg nem tudtam róla semmit, csak azt, hogy ami kettejük között volt, az minden, csak nem szerelem. Anyám ordított, ütlegelt, ott, a holttest fölött, takarodjak, hogy képzelem, még ki sem hűlt. Én meg legszívesebben belevágtam volna a nagykést apám testébe, hogy tényleg biztos legyen a dolog. Nem mozdultam a küszöbről, amíg a hullaszállítók nem végeztek. Látni akartam, ahogy becsomagolják, látni akartam, ahogy a sápadt arcára ráhúzzák a fekete zsákot. A két fickó néha felnézett rám a válluk fölött, az egyik halkan azt mondta, nem kell ott lennem, nem kell látnom. Kedves akart lenni, de nem lett volna az, ha tudja, hogy én éppen abban a pillanatban a szabadulásomat ünnepeltem.

Leül, fáradt.

IRÉN: A gimiben már minden más volt. Ott is maradt a jó kislány szerep, nem fogadtak be se a rockerek, se a punkok, se az anarchisták, se az elit diáklányok. Egy idő után nem is vágytam erre. Azt láttam, hogy mind hazudozik, mind megjátssza magát, mindegyik csak úgy tesz, mintha marha laza lenne és menő, miközben az egyik kérés nélkül tolta le bárkinek a bugyiját, a másik este tizenegyig bújta a könyveit és reggelente hányt, a harmadik napi két üveg bor mellett ült neki a házinak minden nap, a negyedik két melltartót hordott, hogy úgy tűnjön, neki is van melle. Volt közöttük jó sok üresfejű sznob, akik néhány frázist puffogtatva törték maguk előtt az utat, na persze anyu meg apu is besegített azért. A divat fontos volt, a jó cuccok kellettek, meg a jó zenék. Sok alkohol, sok fű. A legmenőbbek orrcseppel itták a vodka-narancsot. Nem akartam közéjük tartozni. Többet vártam az élettől. Meg akartam küzdeni a magam igazáért, a magam szabadságáért. Anyám és apám naponta őrjöngtek miattam. Nagyon egyedül voltam. Dühösen kapálóztam a kamaszhormonok tengerében. Amíg gimis voltam, minden reggel más útvonalon jutottam el az iskoláig. Négy vagy öt különböző utat ismertem, az egyik hosszabb volt, a másik rövidebb, az egyik két átszállásos volt, a másik négy. Imádtam a hajnali utazást, imádtam a dugókat a belvárosban, a Dunát a kora nyári napfényben, a rakparton a köveket, a szecessziós házak között megbúvó kis templomokat. Persze akkor még fogalmam sem volt, mi az a szecesszió. Közben egyre magányosabb lettem, tele elfojtott indulattal, bűntudattal, félelemmel. Azt éreztem, hogy sehol nem fogom megtalálni a helyem. Szenvedélyes voltam és végletes. Az utolsó évben kitaláltam, hogy meg akarok halni. Egyik nap hisztériás rohamot kaptam a suliban. Csak zokogtam, és nem bírtam abbahagyni. Visítva menekültem be az egyik vécébe, beharaptam az ajkam, nehogy meghalljon valaki, kapartam a falat, végül összekuporodtam a földön, és bőgtem tovább. Fogalmam sem volt, mi történik. Már vagy fél órája ültem ott, és azt akartam, hogy legyen vége. Összevakartam magam, kitámolyogtam a vécéből, alig láttam a könnyeimtől, csak tántorogtam a folyosón, amíg el nem értem az iskolaorvost. Bekopogtam, beléptem. A doki az íróasztala mögött ült, halálra unta magát. Félhomály volt. Felnézett a papírjaiból, én meg végre elengedtem magam, és nyihogva, vinnyogva bőgtem. Az arca nem változott. Én levegő után kapkodtam, ő flegmán sóhajtozott és forgatta a szemeit.

Unottan hátradől a kanapén, a haját tekergeti és látványosan szenved.

ORVOS-IRÉN (lassan, mint akit nem érdekel): Üljön le, megmérem a vérnyomását. Maga végzős, Irén? Hogy megy a tanulás? Sok a stressz? Izgul az érettségi miatt? A vérnyomása elég magas. Szerelmi bánata van? Vannak barátai? Most miért sír, Irén? Valami oka csak kell, hogy legyen. Csak úgy nem szokott sírni az ember, nem igaz? Na, elég ebből, nyugodjon meg. Szedjen Antineuralgicát, ha hasonlóképpen rosszul érzi magát vagy fáj a feje. A jövő héten jöjjön el megint, ellenőrzöm a vérnyomását.

Újra kihúzza magát. Rágyújt. Iszik.

IRÉN: Kitámolyogtam az ajtón, kezemben a recepttel, és tulajdonképpen ez a mérhetetlen közöny döbbentett meg annyira, hogy abbahagytam a sírást. Délután kiváltottam a gyógyszert, hazamentem, írtam néhány dühödt kamaszverset a halálról, majd bevettem egy egész levélnyi tablettát. Ültem a verseim fölött, vártam, hogy elnehezüljek, ahogy a filmekben szokták a főhősök, vártam az ájulást, és vártam, hogy valaki megmentsen. Nem történt semmi. Aludtam egy nagyot. Péntek volt, másnap nem kellett korán kelni. Hétfőre megvolt az új terv: az utolsó osztálykiránduláson ölöm meg magam. Amíg a többiek jópofiznak, iszogatnak vagy csókolóznak, én egy közeli fa tövében felvágom az ereimet az éj leple alatt. Majd keresnek, de csak reggel találnak meg, vérbe fagyva. És akkor már késő lesz. Az osztály kiakad, többeknek kell majd szakember segítségét kérni, hogy feldolgozzák a poszttraumás stresszt. Már előre röhögtem a sok hülye értetlen képén, ahogy állnak ott a fa körül. Aztán, néhány nappal az osztálykirándulás előtt, életemben először szerelmet vallottak nekem, elcsattant az első csók egy elhagyatott utcában késő éjszaka a telihold fényében, és már benne is voltam az őrült, naiv, romantikus szerelemben, levelek, vallomások, kézen fogva, csak veled, hol voltál eddig, fél szavakból is, satöbbi, satöbbi. Nem akartam meghalni többé. De ez is elmúlt egyszer.

Lekuporodik a földre, törökülésben. Ártatlan arccal felcsap egy könyvet és tollat vesz a kezébe.

KAMASZ-IRÉN: Május 19. hétfő. Csak rá gondolok egész nap. Alig várom a szüneteket. Nincs sok időnk beszélni, ezért levelezünk. Minden tízpercben érkezik tőle újabb néhány sor. Néha vers is. Szeretem a kézírását. Girbegurba fiú-írás, mégis látszik, hogy fegyelmezett. Néha félek, hogy be fog csapni. De aztán belenézek a csillagszemébe és tudom, hogy ez képtelenség. Ő a legtisztább ember, akivel valaha is találkoztam. Le akarok feküdni vele, de ő még várni akar. Én lennék neki az első. Milyen megtisztelő. Azt hazudtam neki, hogy még én is szűz vagyok.

Elhajítja a könyvet és a tollat.

IRÉN: És ez volt az első hiba. Mert nagyon hamar kiismert, és pontosan tudta egy rezzenésemből, hogy mikor hazudok. És hiába próbáltam őszinte lenni vele, és csak sodródni a szerelemben, önmagam védelme mindig fontosabb volt, mint a pillanatnyi örömök tiszta megélése. Akkor már rég nem tudtam bízni senkiben, de ez még számomra sem volt világos. A szalagavatón együtt táncoltunk, aztán levezetésképpen minden végzősnek körbe kellett sétálnia a táncparketten valami idétlen retró számra a fiatalságról, és egyszer csak azt vettem észre, hogy odacsapódott mellénk az én szívszerelmem előző nője, aki undorító módon az ujja köré csavarta, megpörgette, elhajította, majd visszarántotta magához, és ezt játszotta vele éveken át. Mellé pofátlankodott, és megfogta a kezét. Mint valami rühes szappanopera balfékjei járkáltunk ott a félhomályban, hármasban… Nemsokára szakítottunk. Előre szegtem a fejem, és tapostam tovább az utat magamnak. A leveleit elégettem.

Feláll, újra a polchoz lép.

IRÉN: Nincs több fényképem. Se családi, se semmilyen más. Nem szeretem a fényképeket. A fénykép tanú. Bizonyíték. Ha valamiről fénykép készült, azt többé nem tagadhatom. Ezeket a képeket az anyám suvasztotta rám, amikor megvettem ezt a lakást. Ő is rendezte el ezt a sok vackot ezen a polcon. Akkor beszéltünk utoljára. Akkor azt mondta, nem felejthetem el a gyökereimet, azt, hogy honnan jöttem. Ápolnom kell apám emlékét is, mert neki köszönhetünk mindent. Ösztönösen köptem egyet, ahogy ezt kimondta, akkor még javában dolgoztak a mesteremberek a házon, és még nem kezdték el lerakni az új padlót. Anyám sosem ütött még ekkorát. Arra eszméltem fel, hogy a földön térdelek és nem érzem az arcom. Beleadott apait-anyait, aztán elviharzott. A saját apja emlékét bezzeg nem akarja ápolgatni, mert elhitte, amit a férje zagyvált össze róla. Elhitte, hogy bolond, még azt a rágalmat is, hogy öngyilkos lett, pedig, bár nincs sok emlékem a nagyapámról, azt biztosan tudom, hogy szeretett élni! Az egyetlen olyan ember volt a környezetemben, aki tudta, mi az, hogy élni! Róla sincs kép. Anyám szétosztogatta mindet a rokonai között. Nekem már nem jutott. Ez a baba itt még a nagyanyámé volt. A nagyapám minden holmiját megtartotta, mert azt hitte, így még vele marad egy kicsit. A babát az egyik helyszínelő rendőr lopta ki nekem a lakásból, mert meg akart vigasztalni. Kint zokogtam a folyosón egyedül, anyámék épp a temetés részleteit egyeztették.

Irén leül a szőnyegre, lábát nagy terpeszben szétveti, haját kettéveszi, fonatot készít egyik, majd a másik oldalon is. Babáját az ölében tartva simogatja, babusgatja.

GYEREK-IRÉN: Csicsíja, babája! Elment a mamája! Messze van anya, elment eltemetni a nagyapát. Nagyapa nagyon mókás ember. Mindig buta arcokat vág, felhúzza az orrát, és kócos a szemöldöke. Anya eltemeti most, azt mondta. Beteszik a föld alá, úgy mondta. Kinek húzza fel akkor ott majd az orrát? Ki fogja fésülgetni a kócos szemöldökét? Angyalok vigyáznak rá, azt mondta anya. De én tudom ám, hogy a föld alatt nincsenek angyalok. A föld alatt nem lehet angyalszárnyakkal repülni. A nagyapa is angyal lett, azt is mondta. Pedig a nagyapa mindig azt mondogatta, ha apával veszekedett, hogy majd ezt is magammal viszem a pokolba, ne aggódj. De a pokolban nincsenek angyalok. Csicsíja, babája, elment a mamája, Pestre meg Budára. Apa szerint a nagyapa annyit hazudott, hogy megnyílt alatta a föld, úgy került alá. Nem tudom, kinek hazudhatott annyit. Nekem sosem hazudik. Nekem megígérte, hogy mindig az igazat mondja. És én is megígértem neki, hogy mindig igazat mondok neki. Mindig elmondjuk egymásnak, ha apára vagy anyára haragszunk. Apára azért szokott haragudni, mert folyton kiabál, és azt hiszi, akkor lesz neki igaza, ha egyre hangosabban mondja a magáét. Így mondja nagyapa: apád már megint mondja a magáét. Apa folyton csak veszekszik. Hogy a nagyapa öreg, nem tud főzni, nem tud mosni, nem lakhat egyedül, de nagyapa szerint az ő lakása tisztább, mint a Terka nénié, aki apa testvére, és olyan büdös van nála, mint a tengerimalacoknál az állatkertben. Apa szerint azért, mert a Terka néni feledékeny. Elfelejti, hogy kell takarítani. A Terka néni nagyon buta. Megissza a takarítószereket. Láttam! A mosogató alatt van egy szekrény, ott vannak azok az üvegek, anya is ilyenben tartja ezeket nálunk. De anya tudja, hogy mi mire való! Terka néni meg abból iszik, amivel más a padlót sikálja! Gusztustalan a Terka néni. Egyszer apa észrevette, mit csinált, nagyon mérges lett, és mindegyik üveget kidobálta a kukába. Igaza van: ha már Terka néninek fogalma sincs, melyiket mire kell használni, csak baj lehet belőle, ha ilyeneket tart a lakásban. Inkább akkor ne is tartson otthon ilyesmiket. Terka néni csak sírt, apa csak kiabált, nagyapa pedig folyton emlegeti ezt apának, apa pedig elvörösödik, és még jobban veszekszik. És nagyapa nem hagyja magát, mert visszakiabál, hogy apa akkor szóljon bele az ő életébe, ha már a Terka néni ügyeit rendbe tette. Nem tudom, mit jelent ez. Lehet, hogy valami komolyabb betegsége lett a sok vegyszertől, amit megivott. Elment a mamája, Pestre meg Budára, hoz neki kalácsot. A nagyapa anyára meg azért haragszik, mert olyan nyámnyila. Így mondta, nyámnyila. Úgy nevettem, mikor először mondta! Megkérdeztem, mit jelent, azt mondta, azt, hogy anya sosem mondja el apának, mit gondol, de az is lehet, hogy tényleg nem gondol semmire. Ez szerintem nem igaz. Anya mostanában csak a nagyapára gondol. Amikor kedden elmentünk hozzá, hiába csöngettünk, nem nyitott ajtót. Nálunk volt a sok finom ennivaló, amit anya neki főzött, anyának van kulcsa, hát bementünk. Fura szag volt, olyasmi, mint Terka néninél, csak erősebb és savanyúbb. Kerestük a nagyapát, de nem találtuk sehol. Én a nagyszobába szaladtam be, anya megnézte a konyhát és a kisszobát. Aztán anya sírva jött utánam és azt mondta, a nagyapa alszik, ne zavarjuk. Én fel akartam kelteni, mert tudtam, hogy ha meglát, akkor azonnal felhúzza az orrát és engedi, hogy kifésüljem a babafésűmmel a szemöldökét. Beszaladtam hozzá, és ráugrottam a hasára, ahogy szoktam. Hatalmas hasa volt, mint a farkasnak, aki lenyelte a kecskegidákat! Szörnyű büdös lett. Nagyapa nem is aludt. Nyitva volt a szeme. Tiszta kék és zöld foltok voltak rajta, mintha csúnyán elesett volna. Anya lerángatott róla, összevissza pofozott.  Kilökdösött a szobából, a lakásból is, leültünk kint a folyosón. Nagyon sokáig sírtunk. Fájtak a füleim és az arcom. Aztán jött apa, és hazavitt minket. Azóta már volt egy kedd, de nem mentünk a nagyapához. Ma meg anya elment temetni a nagyapát. Az embert úgy temetik, ahogy a hó temeti be az udvarunkat?

Csicsíja, babája, elment a mamája, Pestre meg Budára, hoz neki kalácsot, hajába szalagot.

Félreteszi a babát, rágyújt.

IRÉN: Juli mindig arról faggat, miért nem vagyok férjnél. Vagy miért nincs legalább egy pasim. Szerinte jó nő vagyok, megérdemelném. Erre azt szoktam neki mondani, hogy aki szerinte rossz nő, az általában sokkal hamarabb talál párt magának. A férfiak hosszú távon nem szeretik a kockázatot. Ha egy életre szóló döntést hoznak, akkor hirtelen máris érdekelni kezdi őket a kiszámítható, az unalmas, az egyszerű. Ez utóbbit gyakran tévesztik össze az ostobával, és ez később sok bonyodalmat okozhat. Juli azt hiszi, hogy az nem lehet választás kérdése, hogy valaki egyedül van. Ő sosem volt egyedül. Egyik fickótól ment a másikig, míg végre talált egyet, aki hajlandó volt elvenni, de ő is csak úgy, hogy bedobta a drágám, azt hiszem, terhes vagyok kezdetű zokogós magánszámot, ami sokaknál bevált már. Juli még terhes volt, amikor először félrelépett, alig egy hónappal az esküvő után. Na, ez az ember nyaggat engem azzal, hogy menjek már férjhez. A saját életstílusomat egyébként az egyetemi évek alatt fejlesztettem tökélyre. Hétvégente egyik kari buliból csöppentem a másikba, minden vasárnap reggel egy ismeretlen kollégiumi szobában ébredtem, és néha csak a portás arcáról jutott eszembe, hogy én már valószínűleg jártam az épületben, csak nem a harmadikon, hanem talán az ötödiken. Könnyű élet volt könnyűvérűekkel. Egyszer egy lánnyal is lefeküdtem, csak a vicc kedvéért. Tudtam jól, hogy aki párkapcsolatot akar, az nem engem fog észrevenni, a régi jó kislány messze volt már, a középiskolai ballagás után hánytam ki magamból két üveg bor és jó néhány whiskey-kóla után a macskakőre, a Burger King bejáratánál. Végre felügyelet nélkül élhettem az életem, és minden percet ki is akartam használni. Mindennek ellenére nem hülyültem meg egészen, rektori dicsérettel kaptam kézhez a diplomámat, és állást sem kellett keresnem, mert még le sem államvizsgáztam, de már elém tettek egy munkaszerződést. És az út attól kezdve egyenes volt. A házasság szó nem szerepelt a szótáramban. Egyszer régen, amikor egy vonaton ültem, leült velem szemben egy idős házaspár. Nem néztek egymásra, nem beszélgettek. De fogták egymás kezét, úgy ültek ott, egyenes háttal, méltósággal. Mind a ketten nagyon szépen őszültek meg, olyan béke áradt belőlük, amit azelőtt sohasem tapasztaltam. Sokáig néztem őket, és akkor először egészen bizonyos voltam abban, hogy ha semmi másom nem is lesz ebben az életben, ezt, ilyet akarok. Idővel mindenem meglett. Ezt már régóta nem kutatom. Sokkal később tanultam arról, hogy ennek a párnak a generációjában még teljesen szokványos volt, hogy a házasságkötésről a szülők rendelkeztek, a szerelem senkit nem érdekelt. Vajon ez a pár szerelemből házasodott? Egyáltalán számít ez vagy csak a modern ember akar folyton szerelmes lenni, miközben sorra halasztja el azokat az embereket, akiket élete végéig tudna szeretni? Az a kézfogás olyan egyszerű volt, olyan természetes, olyan tiszta. Pedig nem is néztek egymásra. Anyám jutott akkor eszembe. Ahogy az egész testével azt kérdezi az apámtól: miért? Ahogy elfordul, hogy senki ne lássa, hogy sír. Pedig ő szabadon választott. Ezt akarta magának. Mire felsős lettem, ő már alkoholista volt. Az a csendes fajta, az az alig észrevehető. Üldögélt a konyhában, vörösbort szopogatott egy barna, füles üvegpohárból, közben a rádióban kabaré ment. Egyetlen poénon sem nevetett. Sosem gondoltam ezt végig gyerekként, pedig annyira nyilvánvaló volt, hogy naponta szerepelt a bevásárló listán a bor is, persze csak a legolcsóbb, legvacakabb, nehogy feltűnő hiány keletkezzen a kosztpénzben, mert a kiadásokat apám havonta ellenőrizte. Apám is szerette a bort, így legfeljebb csak csodálkozva ráncolta a homlokát, hogy milyen sokat megivott abban a hónapban. Anyám meg csak menekült tovább, csak éppen azt nem vette észre, hogy nincs hova.

Idegesen, fel-alá járkál, láthatóan zavart.

ANYA-IRÉN: Soha ne hazudj nekem, hallod? Szeretsz engem? Mondd, szeretsz engem? Akkor jó. Hogy én szeretlek-e? Az anyád vagyok. Ez a dolgom. Milyen kérdés ez már. Mesélj, mi volt ma? Itt van egy kis linzer, meg tej, egyél. Tényleg? Hányast kaptál? Hármast? Hogy lehet történelemből hármast kapni? Azt csak meg kell tanulni, azt még érteni sem kell. Az, hogy utálod, az nem kifogás. A bizonyítványodban nem lehet hármas történelemből, megértetted? Mi? Hogy a testneveléssel meg a rajzzal együtt összesen négy négyesed lesz, de a többi ötös? Ilyen rosszul még sosem tanultál. Szégyelld magad. Más dolgod sincs, csak tanulni. Nem érdekel, nincs igazad. Apád mit fog szólni? Verést akarsz? Akkor kérjél javítási lehetőséget vagy plusz feladatot. Most miért kezdesz másról beszélni? Az iskola a legfontosabb. Hogy legyen egy tisztességes szakmád. Még a középiskolát sem választottad ki. De gondolom, ilyen tanulmányi eredménnyel nincs esélyed felvételi nélkül bekerülni sehová. Megint témát váltasz. Hogy mi lesz az iskolában? Diszkó? Nem mehetsz. Kit érdekel, hogy már megígérted? Ki lesz még ott? A Tomi? Nagyszerű. Kicsit sokat lóg a nyakadon mostanában. Jaj, lányom, a férfiak gyakran mondanak ilyeneket, de tudd, hogy csak azt akarják. Tessék? Azt ígérted, hogy elmondod, ha megtörténik! Mikor? Hol? Hogyan? Micsoda egy ócska kurva vagy! Mégis mit képzeltél? Hogy lehettél ilyen ostoba? Ha terhes leszel, megszülöd, ezt előre megmondom!

Megdermed, kilép az anya szerepéből.

IRÉN: Hát megszültem. Azon a nyáron. Elballagtam nyolcadikból úgy, hogy senki nem tudta, mi van. Alig látszott. Anyám nem kért felmentést tornából, nehogy kiderüljön. Futottam a Cooper teszteket lekötött hassal. Öltözéskor azt hazudtam, könnyen begyullad a vesém, ezért derékmelegítőt kell viselnem. És nem győztem hallgatni Ica nénit, hogy egyre csak hízom, biztosan csak zabálok otthon a tévé előtt, ahelyett, hogy körbefutnám a háztömböt kétszer. Senki nem jöhetett hozzánk, senkihez nem mehettem el az utolsó fél évben. A felvételi időszak jó ürügy volt erre. A gyereknek tanulnia kell, ez volt az indok. Tomit még novemberben eltanácsolták az iskolából, mert felgyújtotta az udvari kukát, olyan gyorsan kellett megszabadulnia a cigitől, hogy csak elhajította, nem is nézte, hová, a kuka lángolt, olyan volt, mint egy fáklya, valami gyúlékony anyag volt benne, nem tudni, mi. A lángok a faleveleket nyaldosták, pernye potyogott mindenfelé, több helyen a kupacba söpört avar is lángra kapott. Sosem láttam többé. Ő sem tudta. Jobb is volt így. Tegyük fel, egymásba szeretünk, nem csak összejövünk a gyerek miatt. Van, amit mi várunk majd el egymástól, van, amit mások várnak el tőlünk. Egy idő után mindkettőnk fejében akkora lesz a zűrzavar, hogy fogalmunk sem lesz, melyik melyik. Kétségbeesve próbálunk megoldani olyan problémákat, amiket mások generáltak nekünk. Ráhúzza a karikagyűrűt az ujjamra, ami szinte azonnal égetni kezd. Mert ez egy stigma. Az érinthetetlen védjegye. Pedig lesz, aki meg akar majd érinteni, lesz, akit meg akarok majd érinteni. És mindig azt kell hazudnom, hogy boldog vagyok. Akkor is, ha mindketten félredugunk. Akkor is, ha megver. Akkor is, ha tudom, hogy sosem volt igaz. És összeházasodunk, nevelgetjük a gyereket, de már nem tudjuk, ki is akarta mindezt. Nézünk egymásra az ordító gyerek, a széthulló otthonunk és az ujjaink között végigcsorgó idő fölött, és nem értjük az egészet. Próbálom majd felidézni, hogy is kezdődött. Melyik volt az a pillanat, amikor rájöttem, szeretem. És nem fog eszembe jutni, mert a fejem tele lesz a napi megoldandó feladatokkal, amik között még véletlenül sem szerepel, hogy megcsókoljam, ha hazaér. Már csak másra nevetünk, de még mindig úgy teszünk, mintha hinnénk egymásban. Erre a hitre alapozva együtt maradunk. Ezt a hitet építjük új alapokra, legalábbis ezt mondogatjuk egymásnak. És nem értjük, ha újra minden romba dől. Számonkérünk, vagdalkozunk, hibáztatunk, ostorozunk. Miközben az egész belőlünk született. Mi hazudtuk el. Mi neveztük át. Akkor? Nem akartam volna hazugságban élni. A gyerek a vártnál egy hónappal hamarabb érkezett, ez a szüleim szerint kész szerencse volt, mert így nem kellett egy évvel később elkezdenem a gimit. Nem láttam a babát, csak annyit mondtak, hogy fiú, és az örökbefogadói az Attila nevet adták neki. Köszönik szépen, minden jót kívánnak. Hamar kiengedtek a kórházból, fiatal és erős volt a testem. Akkor lett vége a gyerekkornak.

Irén megterít. Az étkezőasztalra tányérokat, poharakat, evőeszközt tesz. Tölt magának még egy pohárral. Leül a kanapéra, törökülésben. Rágyújt.

IRÉN: A múlt héten érkeztek meg az egyetemisták, hogy nálunk töltsék az első gazdasági gyakorlatukat. Csupa tejfölös szájú, naiv kölyök, akiknek még anyu vasalja ki reggel a kosztümöt és az öltönyt, mert nálunk bizony ez a kötelező viselet. Ettől azt hiszik, milyen komoly cég is vagyunk mi. Pedig csak régimódi. Juli meg én is ott voltunk az eligazításukon. Ő is ott állt köztük, balról a harmadik fiú volt, komoly arccal, céltudatosan állt, egyenes háttal. Volt a megjelenésében valami harciasság, sugárzott belőle az erő. Juli néha oldalba bökött, hogy ne bámuljam már olyan feltűnően. De nem tudtam levenni róla a szemem. Minden sejtem tudta, hogy ismerem ezt a fiút. Ilyesmi lehet a szerelem első látásra is, azt hiszem. Aztán észrevette, hogy nézem, és rám emelte nyílt, férfias tekintetét. Szédülni kezdtem. A nagyapám tükröződött vissza benne. A nap végén odajött hozzám, színlelt szerencsétlenkedéssel, hadovált valamit arról, hogy ő itt képzeli el a jövőjét, és mennyire büszke, hogy itt lehet, és tudja, hogy még sok idő, amíg befejezi az egyetemet, de azért elhozta az önéletrajzát és a motivációs levelét, a biztonság kedvéért még az iratai fénymásolatát is csatolta, kéri, hogy nézzem át, hátha tudnánk alkalmazni két félév között. Remegő kézzel vettem át a papírjait, mert valami teljesen ismeretlen érzés lett úrrá rajtam, és szinte kényszerített, hogy megérintsem. Sosem voltam még ilyen zaklatott. Itthon elővettem a paksamétát, a motivációs levéllel kezdtem. Nagyon jó anyag volt ahhoz képest, hogy még csak húszéves a fiú. Szórakozottan lapozgattam tovább. Megláttam a személyije fénymásolatát, jót nevettem a rajta lévő fényképen. Még nem láttam embert, akinek vállalható a fényképe a személyi igazolványán. Bánki Attila. Születési helye Budapest. Születési ideje 1996. augusztus 19. Megállt a szívem. Olvasni kezdtem az önéletrajzát. „Szüleim egynapos koromban fogadtak örökbe. Vér szerinti anyámat nem ismerem, tudomásom szerint kiskorúsága miatt mondott le rólam. Idővel szeretném felvenni vele a kapcsolatot. Bármilyen jók is hozzám a nevelőszüleim, mégsem tudják betölteni az űrt, amit az okoz, hogy nem tudom, honnan származom, kiktől örököltem a szemem, a hajam. Sosem lehetek önazonos enélkül.” Önazonos. Honnan vesz ilyen szavakat? Most itt ülök és várom, hogy önazonossá tehessem a fiam, és saját magamat is. Szegény Juli, valami frappáns hazugságot kell kitalálnom neki. Mondjuk, hogy a srác berezelt, amikor csipkés babydollban nyitottam neki ajtót, és még a desszert előtt lelépett. Erre majd azt fogja mondani, hogy fogalmam sincs, hogy kell bánni az érzékeny lelkű fiúkkal, nem lehet mindenkire csak úgy rárontani, hogyan is képzeltem. Tényleg, hogyan is képzeltem? Honnan vettem, hogy akkor és ott, a szülőszobában, az életünk végleg elszakadt egymástól? Miből gondoltam, hogy sosem fog keresni? Mert apám biztosított róla. Nem fog keresni, arra mérget vehetsz. Mindent elrendeztem. És én elhittem. Egész életemben úgy tettem, mintha csak egy rossz álom lett volna az egész. Egy év sem kellett, és már el is felejtettem. Olyan mélyre temettem magamban, mélyebbre, mint az apámat, mélyebbre önmagamnál, ő, pont ő kell ahhoz, hogy végre beismerjem: fogalmam sincs, ki vagyok?

Nagyot kortyol, hátradől.

IRÉN: Lehetne másképp is. Lehetne úgy, hogy nem keresek, hanem elfogadok. Lehetne úgy is, hogy nem kérdezek, hanem válaszolok. Meg úgy is, hogy nem elszaladok, hanem elkísérek. De ehhez le kell fejteni a dolgokról a vastag hazugság réteget, szét kell tépni, véresre kaparni, a saját arcomat is, hogy esténként felismerjem önmagam. Hinni meg bízni. Persze. Gyönyörű. És végigjátszom újra, mint mindig. És újra megtaposnak, ahogy mindig. Szeretni? Igen. Tudok. De nem merek. Gyengeség vagy gyávaság. Mindegy. Nem is akarok. Vagy erős vagyok vagy szeretek. Ha erős vagyok, akkor a dolgokat kézben tartom, akkor tudom, hogy minden rendben, ura vagyok önmagamnak. Ha szeretek, akkor hirtelen minden képlékeny lesz, megolvad, mint a műanyag a gyertya lángja felett, minden alaktalan lesz, forró, és büdös. Bűzleni kezdenek a bűneim. Semmi kedvem egy olyan beszélgetéshez, aminek az a konklúziója, hogy nálam a pohár félig mindig üres. Dehogy. Ha ilyen egyszerű lenne beskatulyázni az emberek, akkor miből élnének a pszichiáterek meg a párterapeuták? Nem érdekel a pohár. Csak az, ami benne van. Meg kell inni, akármennyi is van benne. Akár tele is lehet, húzóra iszod, hogy hamar túless rajta. Utána jöhet egy Várda Keserű, és máris megnyitottad a tiszta lapot.

Kopognak. Irén felnéz a cigarettafüstből. A fények kialszanak.

Vége