Esterházy Péterrel Friderikusz Sándor beszélget

Akármeddig elhallgatnám Esterházyt. Nem kellene, hogy velem beszélgessen, csak mondja, csak beszéljen. Én meg csak figyelnék. Remélem, még sok mondat adatik meg neki ebben az életben.

A beszélgetés 2015-ben készült, az író 65. születésnapja kapcsán.

Kedvenc:

"Mindenféle intellektuális képességek vannak, egyszerre több dologgal foglalkozni és így tovább, amit magamfajta ember nem tudna, de egy hosszú, alárendelt mondatot elolvasni, azt nem tudnak, mert nincs türelmük hozzá. Na most egy rendes irodalomban nagyon könnyen találunk alárendelt mondatot."

Hát, ennyi...

Hótündér

Ahogy beköszönt a december, egyre többször és egyre hosszabb időre vackolom be magam az ablakpárkány előtti kis padra, vastag, kockás takarót vonok magam köré, forró teát vagy kávét kortyolgatok, és figyelem az eget, a felhők színét, hátha elered végre a hó. Lesem az aszfaltot, mindenhol apró hópelyheket látok. Órákon át üldögélek ott és várom, hogy Hótündér győzelmet arasson.

Hótündért én teremtettem. Egy borús, esős karácsonykor hívtam életre, amikor a fiam végtelenül szomorú volt, hogy szenteste nem borul fehérbe a világ. Elmeséltem neki ennek a varázslatos lénynek az életét, a feladatát, hogy évről évre megvívja a maga csatáját az Ősz Koboldjával, és a harc végkifejletén múlik, hogy fehér lesz-e az emberek karácsonya, vagy szutykos és tocsogós, mintha az ősz nem akarna visszavonulni soha. Azon a télen Hótündér vereséget szenvedett, de a fiam megtapasztalta már, hogy nem lehet minden csatát megnyerni.

A születése óta tudtam, hogy kevés időt kapott az élettől. Mihelyt megértette, már ő is tudta, sosem hazudtam neki azt, hogy felnő és gyerekei lesznek, én meg boldog nagymamaként kötögetem majd a kandalló mellett az ajándékba szánt sálakat és pulóvereket, és csodálatos ételkölteményekkel várom majd a családját minden karácsonykor. Nem volt sok időnk. Kár lett volna hazugságokkal ámítani őt.

Azt hittem, Hótündér egyszer kisegített engem egy kényelmetlen helyzetből, magyarázatot adtam egy mesével egy hétköznapi dologra, továbblépünk és elfelejtjük, a következő nap már Hótündér nevére sem fogunk emlékezni.

De a fiam emlékezett. Azon a télen minden este azt kérte, hogy róla meséljek. Ki kellett hát találnom, hogy hol született, kik a szülei, milyen varázslatos képességekkel rendelkezik, kik a barátai és kik az ellenségei. És én meséltem, meséltem, kuporogtunk az ablak előtt, ketten a kockás takaró alatt, és lestük az eget, hátha Hótündér megkésve bár, de visszaveszi magának a világot, és aludni küldi végre a rusnya Ősz Koboldját. Január végén aztán annyi hó hullott, amennyit a fiam még sohasem látott életében. Az élménytől teljesen megvadulva túrta, rúgta, gyúrta a havat, hempergett benne, kotorta és lapátolta, már egészen kékre fagyott, mire sikerült beparancsolnom a melegre és egy nagy bögre forró teát megitatni vele. Akkor láttam utoljára igazán boldognak.

Attól kezdve, ahogy újra eljött a december, a fiam rendületlenül követelni kezdte a Hótündérről szóló történeteket, nem zavarta, ha nem találtam ki újakat, csak a régieket nem volt szabad pontatlanul elismételnem, mert kíméletlenül megdorgált érte és kijavított, ha valamit kifelejtettem, vagy lustaságból lerövidítettem. Észrevétlenül ez lett az évben a kedvenc időszakunk, mintha az ünnepet, amit mindketten amúgy is imádtunk, még meghittebbé tette volna ez a sok összebújás és beszélgetés, és mintha a mese megállította volna körülöttünk az időt, és elfeledtette volna velünk, hogy az újév számunkra mindig eggyel kevesebbet jelent, sosem megújulást, sosem a jövő felé fordulást kíváncsian és izgatottan, hanem a fogyó időt, a visszaszámlálást, hogy egyszer majd ez a mese is véget ér.

Az utolsó évben már tavasszal ékeztek a jelek egymás után, hogy a fiam nemsokára elindul azon az úton, ahová én nem kísérhetem el. Nem beszéltünk erről. Okos és erős fiú volt, fölösleges lett volna szavakat pazarolni olyasmire, amiről egyikünk sem beszélt szívesen. Nyár végére egészen legyengült, és november közepétől már nem tudott kikelni az ágyból. Amikor eljött a december, az ablak előtti kis padot félretoltam, és a betegágyat állítottam a helyére, hogy bármikor kinézhessen az ablakon, és figyelhesse a hóesést. Egyre kevesebbet beszélt. Fáradt volt már. Minden reggel, amikor életben találtam, hálaimát mondtam, de titokban azért esdekeltem, hogy ne menjen el karácsony előtt.

A napok szétmállottak körülöttem. Kapkodtam, rohangáltam, görcsösen ragaszkodtam ahhoz, hogy minden rendben legyen, hogy minden tiszta legyen, hogy ragyogjon a fiam körül az egész világ. Már alig csillogott a szeme, ha rám nézett, csak akkor láttam benne némi fényt, amikor a mesét hallgatta, a mesét, a megunhatatlan Hótündérről, akivel már gyakran torkig voltam. Mert a fiam nem kérdezett semmit. Nem panaszkodott. Nem akarta tudni, mennyi ideje van még hátra. Nem akarta tudni, mit érzek, nem akarta elmondani, ő mit érez. Elbújt Hótündér áttetsző palástja mögé, és csak várt, megadóan, várta az újabb és újabb mesét.

Szenteste reggelén már ott állt a betegágy mellett a gyönyörű, arányos fenyőfánk, tökéletesen és méltóságteljesen, mégis volt valami nyomasztóan szomorú a levegőben. Hogy jobb kedvem legyen, mézeskalácsot kezdtem sütni, becsomagoltam az ajándékokat, előkerestem a díszeket, és ebéd után be is készítettem őket a fa mellé.

 - Milyen színű gömböket tegyünk fel a fára? – kérdeztem a sápadt kis beteget színlelt lelkesedéssel.

Egy darabig gondolkodott, majd halkan annyit mondott:

 - Nem hiszem, hogy látok még egyszer feldíszített karácsonyfát, nem igaz?

Nem feleltem. Okos szemében láttam, hogy nem is vár választ. Újra megmozdult a szája, még akart valamit mondani, de inkább hallgatott. Nézegette a díszeket, forgatta az üveggömböket remegő kezében.

 - Idén tegyük fel mindet – mondta végül határozottan. – Látni akarom mindegyiket.

A könnyeimet nyelve rakosgattam a masnikat, csengettyűket, gömböket, jégcsap- és harangdíszeket, vegyesen, tarkán, ahogy épp a kezemre estek. Egyikünk sem szólt egy szót sem. Nem is néztünk egymásra. Éreztem, hogy el kellene köszönnünk egymástól, de képtelen voltam rá. Végül bekapcsoltam az égősort is. A melegsárga fényfüzér beragyogott minket. A fiam az eget kémlelte az ablakon át.

 - Még mindig nem esik a hó – mondta szomorúan.

Álltam a feldíszített, cifra fa mellett, és olyan árvának éreztem magam, mint még soha. Néztem a fiam arcát, a tekintetét, ahogy egyre csak távolodik az élettől, ahogy szépen lassan minden kis cérnaszálat, ami hozzám, a világhoz kötötte, elenged, nem kapaszkodik tovább, nem küzd tovább, és képtelen voltam felfogni vagy elfogadni azt, ami már régóta tény és nem feltevés, hogy néhány hét, vagy talán csak néhány nap múlva nem lesz többé betegágy, nem lesz több virrasztás, nem lesz több reszketés, meghal minden ima, meghal minden pillanat, és meghalok én is vele.

 - Lehet, hogy Hótündér megint elveszíti a harcot? – kérdezte a fiam alig hallhatóan.

Az évek alatt felgyülemlett dühöm, a tehetetlenség és a félelem szökőárként söpörte ki belőlem az ünnepi hangulatot.

 - Felejtsd már el azt a nyomorult Hótündért! – üvöltöttem, teljesen kifordulva önmagamból. – Hótündér nem létezik, soha nem is létezett, én találtam ki, és bármikor elpusztíthatom, ha akarom! Nem érdekel, hogy mit csinál, nem érdekel, hogy lesz-e hó, érted?!

Odaléptem hozzá és mérgemben megráztam.

 - Megértettél?! – kiabáltam.

Ahogy a karácsonyi fények megvilágították az arcát, és megláttam azt a szomorúságot, amit soha azelőtt és azóta sem láttam, hirtelen úgy éreztem, elsüllyedek szégyenemben. Lassú egymásutánban potyogtak a könnyei, de csalódottság vagy fájdalom helyett ürességet láttam a szemében. Akkor értettem meg, hogy gyengeségemben és gyávaságomban elvettem a fiamtól az egyetlen dolgot, ami életben tartotta. Elengedtem a karját és kirohantam a szobából.

Sokáig tartott, amíg újra összeszedtem magam. Sosem sírtam azelőtt, inkább örülni akartam minden együtt töltött percnek, mint a ránk váró sötétségen sopánkodni. Gyűlöltem magam, amiért éppen akkor fogyott el az erőm.

Megmosakodtam, magamra mosolyogtam a tükörben. Már csak a feldagadt szemem árulkodott a korábbi eseményekről. Visszamentem a fiamhoz. Kicsit felemelte a fejét a párnáról, láttam rajta, hogy örül nekem. Odakuporodtam mellé, magunkra húztam a kockás takarót, átöleltem. Nagyon gyenge volt már. Erőtlenül lélegzett.

 - Mesélj nekem – suttogta.

 - Mesélek, drágám – mondtam reszketve és megszorítottam a kezét. – Egyszer volt, hol nem volt, élt az Északi-sarkon a Fagyos Szelek Ura és a felesége, a Jégkirálynő. Egyetlen gyermekük volt, akit csodálatos képességekkel ruháztak fel. A gyermeket Hótündérnek hívták.

 - Mi volt a feladata? – szólt közbe a fiam, még halkabban, mint az előbb. Kezét kiszabadította a szorításomból és gyengéden az én kezemre tette.

 - Hótündér egyedüliként felelt azért – folytattam, és éreztem, hogy megint sírni fogok -, hogy a karácsonyok minden évben fehérek legyenek, hogy a hideg téli éjszakákon az emberek szorosan öleljék egymást és szívük melegével töltsék meg otthonaikat. Hogy a küldetését minden évben teljesíteni tudja, harcra kell hívnia az Ősz Koboldját, aki színes festékkel keni be a faleveleket, sárgára mázolja a sütőtököt, esőt idéz, ködöt és hajnali deret hint a világra.

 - Mi történik, ha a kobold nyer? – hangzott az újabb kérdés, valahonnan nagyon messziről.

 - Ha a kobold nyer, akkor télen is uralhatja a világot, szürke, sáros karácsonyt csinálhat, hóember nélkül, szánkózás nélkül, de ha veszít, át kell adnia a helyét Hótündérnek, és rejtett otthonából addig nem bújhat elő, amíg Pipitér, a nyármanó egy pitypang magjait be nem fújja az ablakán.

Éreztem, ahogy a fiam keze lecsúszik az enyémről. Nem tudtam folytatni. Még szorosabban öleltem, a könnyeink összefolytak. Hűvös volt az arca.

 - Anya, nézd… havazik… – mondta utoljára.

Ekkor a szél hirtelen feltépte az ablakot, óriási hópelyhek kavarogtak a szobában. Hát eljött érte – gondoltam. A hópihék könnyed tánc után gyengéden hulltak a fiam arcára, takarójára. Most már be akartam fejezni a mesét, de láttam a hófehér arcon, hogy már úgysem hallaná a végét.  

Mosolyogva halt meg.

Odakint karácsony volt.

Lassan mindent belepett a hó.

KÖNYV - Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni: Napló 1935-1946

A kétkötetes mű összesen 1200 oldal, nagyon lassan haladtam vele, főleg az első kötettel. Radnótiné még szinte gyerek, amikor írni kezdi ezt a naplót, oldalakon keresztül csak vergődtem, amíg azt taglalta, hogy huszonhárom évesen ő már kezd ráncosodni, és tönkremegy a teste, és elsorvad és megöregszik, miközben sajnálkozik, ha elmarad a síelés, vagy nincs elég ideje olvasni. Kellemes, nem gazdagsággal övezett polgári létből csöppen bele a pokolba, és nő fel a történelem szabta feladatokhoz. Ahogy a "történetben" telik az idő, egyre inkább magával ragadnak a sorok. Elképesztően őszinte szövegek ezek, benne minden küzdelemmel, reménnyel és reménytelenséggel. Az, ahogyan Radnótit végül megtalálja és azonosítja, igazán csodálatra méltó. Kevés nőben, asszonyban van manapság annyi tartás és erő, mint benne volt. Őszinte tiszteletemet vívta ki Radnótiné ezzel a naplóval, mindamellett izgalmas volt betekinteni ennek az időszaknak a kulturális és társadalmi életébe.

Kedvencek:

"Judit helyes, pedig féltem tőle, azt hittem, hideg lesz és merev. De nem. Közvetlen. Soká ülünk együtt. Attila folyton beszél. Mindig kell állítania dolgokat, rendszerint aminek senki nem mond ellent. Vagy ha ellent is mond, nem lényeges az egész. Judit anyásan megjegyzi: nem baj, attól fejlődik. Egyáltalán nagyon anyás vele. Lehet is, nagy a korkülönbség. Van valami kedvesen gyerekes Attilában. Egyenrangú társaságban sokkal szerényebb és elviselhetőbb, mint akkor, két év előtt volt Dócziéknál." 

1935. február 27.

"Folyton látom a kedves kisfiús fejét a komolykodó bajusszal és a komolyan, de mégis csirkefogósan pillantó szemét, amikor az Argonautáknál utoljára felolvasni láttam. Úgy hullámzik bennem ez a két dolog, a költőhöz tartozás gyalázatos kicsinyes féltékenysége és a független olvasó és verset szomjazó, élvező magam, akinek bálványa és annál is több a költő. Micsoda új gyász nekem Attila halála. Nem hittem volna soha, hogy így - így fel leszek sebezve tőle. És úgy fúr-fúr a lelkiismeret. Nem éltünk közel hozzá: félénkségből, közönyből? Inkább mégis a társasága riasztott el, az aljas Fejtő-féle banda."

1937. december 13.

"Harmincéves vagyok ma. Ilyenkor jó volt lesni Mik első ébredését. Sokszor még álomban is tudta, hogy mi van ma. Kinyúlt felém, és magához ölelt. Az édes megnyugovásnak ilyen boldogságát, mint mikor hozzábújhattam, milyen régen nem éreztem, milyen soká is bír az ember dédelgetés nélkül élni, csak úgy sorvadni, száradni lassan belülről, mint ahogy én most."

1942. szeptember 8.

"Kinyitja az ajtót előttem, és valami meglepően elegáns mozdulattal betessékel. Nagy rémületemben még meg tudom figyelni ezt, és kicsit megnyugtat ez a finom, gyöngéd mozdulat. Odabent a zseblámpa villanásánál azt látom, hogy valami pokróc van a földre vetve, arra mutat. Megint elkezdem a könyörgést, valami éber kontroll működik bennem a nyöszörgő rémület mellett, és ez a kontroll veszi észre mosolyogva, hogy félig angolul próbálok magyarázkodni, kérlelni. Hozzám lép, és megint azzal a meglepő, finom és gyöngéd mozdulattal átölel. Elfordítom az arcom, de érzem, hogy puha, kerek cipóarcát odadörzsöli. Aztán megint lámpavillanás, és odamutat a pokrócra. Nem mozdulok. Revolverhez nyúl, aztán azt magyarázza jelbeszéddel, hogy ne féljek. Valahogy az ujjával figyelmeztet, hogy nem lesz semmi baj. Térdre roskadok, felém hajol, átölel simogatva, lassan és gyöngéden, és hanyatt fektet. Szorongatom a rózsafüzért, Mikre gondolok, és kicsit örülök is már talán, hogy ezzel őt menthetem meg valami rossztól. Ami nyugtalanított, hogy nem veszem ki a szenvedésekből eléggé a részem, ez a nyugtalanság most megszűnt. A kis mongol a zseblámpával megvilágít, és a nadrágomat húzza lefelé. Nemigen engedem, összeszorítom magam. Nem törődik vele tovább. Sötét lesz, és fölém borul becézve és gyöngéden vigyázva, érzem, hogy ölelni akar, de nem erőszakoskodik. Nem tudok haragudni rá, megsimogatom a kerek puha arcát, és kérem, hogy ne, ne! Érzem, hogy már túl is van rajta, és nem is volt benne aktív részem. Már szinte hálás vagyok, hogy csak ennyi volt és így. Felugrik könnyedén, helyére igazítja a ruhámat, felsegít, és mivel végtelen szégyenkezve nyöszörgök, arcomba világít, hogy sírok-e. Szeméhez mutat, hogy ne sírjak. Kisgyerekesen csucsorít, és mosolyog. Már mosolyognom kell nekem is. A vállamra vereget, átölel, aztán kezét nyújtja, és kezet ráz velem. Ez annak szólt talán, hogy folyton azt mondogattam, hogy én is kommunista vagyok, ne bántson. Aztán kinyitja előttem az ajtót. Fel se pillantva kibotorkálok, alig találok a helyemre az óvóhelyen. Aztán kicsit eszmélek, hogy voltaképpen nem is történt talán semmi baj, rosszabbul is történhetett volna."

1945. január 13.

"Aztán kimegyünk végre a temetőbe. Mindjárt a kapu mellett hevenyészett, friss sírok, egyik kiásva. Ott kapjuk készen, lezárva a gyalulatlan faládát, ami cseppet sem koporsószerű, ládának is igen közönséges. Ragaszkodom, hogy kinyissák. Kelletlenül fognak hozzá, figyelmeztetve, hogy nagyon szétesett már az egész, mert 'kétszer kapott levegőt'. Hát mégis kinyitják, és akkor belenézek. Pirosas ruhafoszlányok, valami sáros töltetű, töredezett mellkas, szétesett koponyacsontok. Csak a felső részét láttam, azt is a szájpadlás felől. Felismerhetetlenül sáros minden, egyetlen erős, sárgás lábszárcsont, és mellette turistabakancsok megduzzadva, nyilván a földbeli nedvességtől,rothadástól. Egy Biblia foszlánya, Máté evangéliumánál nyitva, és egy fekete bőrtárca. A fiúk - érzem inkább, mintsem látom - visszahőkölnek mellőlem, eltávolodnak. Erős rothadásos, sajtos szag csap ki az egészből. Csöppet sem izgat. Annál inkább az, hogy a piros pulóverfoszlányok nem ismerősek, nem az a kötés, amivel az ő meleg piros pulóvere készült. Egy nadrággomb maradt csak épen és változatlanul. A többi ruhadarabot szeretném megfogni, megforgatni, és az egészet jó volna nyugodtan, apróra szemügyre venni, hiszen az enyém. Olyan végtelenül nyugodt vagyok, és csöppet sem undorodom."

1946. augusztus 19.

Ajándék - Drámaműhely és Felolvasószínház, 2015. január

Szereplők:

Férfi – 60 év körüli, friss és életerős

A színpadon egy nappali szoba látható. Hátul, középen bejárati ajtó, két oldalán ablakok, két oldalt egy-egy ajtó a lakás többi helyisége felé nyílva, középen fotelek, kanapé, dohányzó asztal. A falak mentén polcok, vitrinek, könyvekkel, porcelán figurákkal, egyéb dísztárgyakkal. Minden tiszta és rendezett. Alkonyodik.

FÉRFI (energikusan belép a bejárati ajtón): Megjöttem!

Kezében egy szatyrot és egy selyempapírba csomagolt virágcsokrot szorongat. A virágot nagy gonddal leteszi az asztalra, vidáman fütyörészik. A szatyorral eltűnik a bal oldali ajtón. Hallani a konyhai neszeket: hűtő ajtaja csapódik, a szatyor zörög, poharak csilingelnek.

FÉRFI (visszajön, az egyik polcról impozáns vázát vesz le): Egyre romlik a színvonal a virágárusoknál. Négy helyre is el kellett mennem, gondolj bele, órákig bolyongtam a belvárosban!

Újra eltűnik, vízcsobogás hallatszik. Bejön a megtöltött vázával, az asztalra teszi, majd nagy gonddal bontogatni kezdi a virág csomagolását. Rengeteg hófehér orchidea bukkan elő a selyempapírból.

FÉRFI (átpörgeti a virágokat a kezei között, számol): Harminchat. (Egyesével, művészi gondossággal kezdi el rendezgetni a virágokat a vázában, majd rendet rak az asztalon és a vázát óvatosan középre helyezi.) Gyönyörűek. Hiába, mindig is jó ízlésed volt.

Újra kimegy az ajtón, visszatér két kristálypohárral, és egy vödör jégbe hűtött pezsgővel. Mindent a virág köré rendez el, kibontja a pezsgőt (alig pukkan) és mindkét poharat megtölti.

  

FÉRFI: A pezsgőhöz meg én értek. Francia száraz, ezen a napon nem is lehetne más.

Megint kimegy, most egy apró, egyszemélyes tortával tér vissza, marcipánnal bevont, csodaszép sütemény, díszes gyöngyökkel, marcipán rózsákkal. Ezt is az asztalra teszi, mellé két desszertvillát, kést, tortalapátot, két tányért és szalvétát is odakészít. Ezután egy másik polchoz lép, egy díszesen faragott, lakattal ellátott faládikát vesz elő, az egyik fiókból kiemel egy apró csipketerítőt, a jobb oldali fotelbe teríti, majd ráhelyezi a faládikát.

FÉRFI (meghatottan felsóhajt és felemeli az egyik poharat és a ládika felé fordul): Drágám… Rád emelem a poharam ma, életem legnagyobb ajándékára. Harminchatodik éve vagyok a tiéd, pedig már hét éve, hogy nem vagy velem. De ez a nap azóta is a miénk: azt a pezsgőt iszom veled, amivel akkor koccintottunk, amikor kimondtuk az igent, azt a tortát eszem veled, amit együtt vágtunk fel százhuszonöt felé, és olyan fehér orchideákkal veszem magam körül, amik a menyasszonyi kontyod díszítették. Ma újra élsz. Szeretlek.

Kiissza a pezsgőt a pohárból, majd leül a bal oldali fotelbe, felvágja a tortát, tesz egy-egy szeletet mindkét tányérra és enni kezd.  A színpad lassan elsötétül.

Vége

FILM - Mama

A Kedd Animációs Stúdió rövidfilmje "a világot körbeérő teregetésről" 2008-ban jelent meg, több nemzetközi fesztiválon is díjat nyert. Remek a képi világa, gyönyörű a csattanója. Szívmelengető alkotás.

Rendezte és a forgatókönyvet írta: M. Tóth Géza

FILM - Az órák

Amikor először néztem ezt a filmet, emlékszem, olyan erősen fájt embernek lenni, mint talán még soha. Minden jelenet elevenen kavargott bennem, zaklatott voltam, mégis több, mint néhány órával korábban.

A 2003-ban bemutatott filmben zseniális alakítást nyújt a három főszereplő: Nicole Kidman, Meryl Streep és Julianne Moore.

A film zenéjét Philip Glass szerezte, gyönyörűen öleli át a történeteket.

Íme két nagyon erős jelenet a filmből:

KÖNYV - Németh László: Iszony

Szégyen vagy sem, de a teljes közoktatási rendszeren sikerült úgy végigmenetelnem, nem is rossz eredménnyel, hogy Németh Lászlótól semmit sem olvastam. De nem baj, jobb későn, mint soha, ilyenkor mindig azzal bocsátok meg magamnak, hogy akkor még nem volt itt az ideje az efféle olvasmányoknak, vagy ha úgy tetszik, nem voltam elég érett.

Nem bocsátkozom műelemzésbe vagy tartalmi ismertetőbe, a nyomasztó, sivár magyar falusi élet elevenedik meg a könyv lapjain, olyan mélységgel, hogy az ember szinte érzi a frissen mosott ruha illatát vagy a készülő ételét, együtt tapicskol a főhősökkel a ganéban. Megdöbbentő volt számomra, hogy Németh László milyen pontosan kelti életre Kárász Nellit, a hősnőt. Férfi írótól ritkán olvastam ilyen pontos női jellemrajzot, ez különösen megragadott. Örülök, hogy ez volt az első Németh László regény, amit elolvastam.

Kedvencek:

"Én pedig azt hittem, hogy maga csak titokzatosságból dohányzik. Hogy az arcát felhőkbe rejtse. Anélkül a legelső szokatlan kérdésre elpirulna, és zavarba jönne."

"Hiszen az én szerelmem az már úgyis inkább imádság, mint érzékiség."

"Ez hát egy asszony ereje! Fölvesz egy ruhát; fölcsavarja a bőre mögött a villanykörtéket, hallgat és mosolyog. Egy látszatot kártyáztat a lelke előtt, s a férfiak nekiugranak ennek a látszatnak, marják egymást, áldozatokat hoznak, boldogok, a sors kedvencének, nagyszerű fickóknak hiszik magukat; - anélkül, hogy bármit is tudnának rólam."

"A férfiak fogalmakkal néznek a világba. Vannak ilyen szavaik, mint frigid, pogány. Azzal ránk világítanak, s az a fényárnyék-kísértet, amit a sötétből kikapnak, azt hiszik, maga a dolog. Innen a nagy önhittségük és árvaságuk (...); a fogalmaik megnyugtatják őket; folyton fogalmaznak, és nem fognak semmit sem meg."

A regényből 1965-ben film is készült, Hintsch György rendezésében. Olyan nagyszerű színészek láthatóak benne, mint Páger Antal, Kállai Ferenc, Latinovits Zoltán, Psota Irén, Halász Judit. A főszerepet Drahota Andrea játszotta. 

Égszakadás

A nevetését hallotta meg először. Dallamos, önfeledt kacagás volt, szinte megbabonázva fordult a hang felé, és kezdte el keresni a hozzá tartozó arcot.

A lány két asztallal arrébb ült tőle, telefonált. Fejét finoman oldalra billentve tartotta a készüléket, szabad kezével láthatatlan jeleket rajzolt a kanala nyelével a gyűrött abroszra. Pillantását desszertjére szegezte, mosolyától rogyadozott a tejszínhab a gyümölcssaláta tetején. Laza, rendezetlennek ható frizurájában szabadon libbentek a hullámos fürtök minden lélegzetvételnél. A kanálból arcába verődő délutáni nap sugara földöntúli csillogást adott acélszürke szemének.

 – Boszorkány – gondolta. Megvárta, míg befejezi a hívást, majd észrevétlenül odalépett hozzá.

 – Elnézést, megengeded, hogy leüljek? – kérdezte visszautasíthatatlan, sármos udvariassággal.

A lány csak egy pillanatig habozott, mielőtt hellyel kínálta, mélyre próbált látni benne, megsejteni a szándékot és a célt, az acélszürke és az azúrkék egymásnak feszült, hogy aztán harc nélkül, vér nélkül olvadjanak egymásba, hosszan fürkészve a másik titkait, elhallgatásait.

A pincér udvariasan a tudtukra adta, hogy húsz perc múlva zárnak. Akkor néztek fel a beszélgetésből először. A hely már teljesen kiürült, a háttérzenét is lekapcsolták, odakintről az autók fényszórója időről időre körbepásztázta az elhagyott asztalokat.

Amíg kifizette a számlát, figyelte a lányt, aki szinte mozdulatlanul várt és nézte őt. Mosolygott, ahogy egész este tette, sejtelmesen, finom kacérsággal, amitől még jobban vonzódott hozzá. Meg akarta érinteni, akkor is, ha a reggeli józanság véget vet majd ennek a borzongató játéknak, ha meg is hal végül minden titok és izgalom. Nem volt sok ideje dönteni, felmérte a lány személyiségéből adódó kockázatot, a saját kalandvágyát és az alkalom megismételhetetlenségét. Miután a pincér elvitte a borravalót is, épp szóra nyitotta volna a száját, hogy megköszönje az estét és minden jót kívánjon, na, nem félelemből vagy gyávaságból, sokkal inkább a lány érdekében. Miközben erre gondolt, már látta is a feje fölött ragyogni a glóriát, és mintha enyhe megkönnyebbülést is érzett volna, hogy nem teszi megint ugyanazt, végre itt van valaki, akit értékel annyira, hogy elengedje, ám a lány váratlanul megelőzte.

 – Iszunk valamit nálam? – A hangja nyugodt és természetes volt, tele megmagyarázhatatlan bizalommal.

Az acélszürke pillantás keresztüldöfte, elméletei romba dőltek, a glória elhamvadt és csak egy meglepett félmosoly maradt a tarsolyában, amivel a meghívást nyugtázni tudta.

A villamoson ülve arra gondolt, tulajdonképpen milyen jó, hogy nem kellett kérdeznie vagy magyarázkodnia, se kérnie, és búcsúznia sem. Némán, fáradhatatlanul mosolyogva nézték egymást, már csak két perc a végállomásig, pulzusa felugrott, ahogy a szél az arcába sodorta a lány illatát.

A konyhában kibontottak egy üveg bort, cigarettáztak, rájuk nehezedett az édes, fülledt nyáréjszaka, acélszürke és azúrkék küzdött és dacolt egymással, egymásért, a lány fel-felkacagott, ő nem tudott ellenállni tovább, mire a szobába értek, már alig volt rajtuk ruha, az addig elfojtott szenvedély úgy taszította őket egymásnak, mint ahogy a tenger hullámai csapódnak tehetetlenül a meredek sziklafalhoz, hirtelen támadt, tomboló vihar idején. Ő végleg elmerült a habokban, a vörösbor beleszáradt a krémfehér szőnyegbe.

 – Te mit csinálsz? – kérdezte kimerülten, mert félálomban arra lett figyelmes, hogy a lány finoman mocorog mellette. Két lábfejét lassú ritmusban dörzsölgette egymáshoz, mint a tücskök a szárnyaikat, amikor ciripelnek.

 – Csak így tudok elaludni – válaszolta a lány magától értetődően.

 – Téged biztosan nem ringattak eleget gyerekkorodban – tréfálkozott.

 – Az meglehet! – kacagott fel újra a lány, kinevetve saját kis tragédiáit.

Újra magával ragadta a pillanat, szorosan magához húzta a lányt, átkarolta, talpait a lány két lábfeje köré fonta, és lassan, kedvesen, mintha dajkálná, simogatni kezdte.

 – Hátha ez segít – suttogta.

A lány nem felelt, teste megadóan elernyedt, elnehezült, érezte, ha nem ölelné, darabokra törne. Néhány perc múlva mindketten aludtak.

A szokatlanul hűvös szél korán ébresztette. Elméje friss és tiszta volt, rápillantott az órájára, még pont eléri a fél nyolcas vonatot. Felkelt, kissé tanácstalanul botorkálva a lakásban összeszedte a ruháit, eltette a tárcáját, telefonját, cigarettáját. Jól jött volna egy kávé és egy zuhany, de nem akarta húzni az időt és főleg nem akarta felébreszteni a lányt.

Visszament a szobába, hogy még egyszer ellenőrizze, biztosan nem felejtett-e ott semmit, elkerülve a későbbi kínos telefonhívásokat és üzeneteket. Megpillantotta az alvó lányt. A tegnap esti nyugalomnak nyoma sem volt rajta. Összegörnyedve feküdt, vállait feszesen felhúzta, a nyaka szinte nem is látszott, térdeit a melléhez szorította, arcát a párnába temette.

 – Mint az üldözői elől a vackába menekült riadt kis állat – gondolta magában, mintha valami kissé összeszorította volna a mellkasát és a gyomrát, de a szokatlan érzésben csupán éhségét vélte felfedezni. Ha siet, még lesz ideje reggelizni az állomás melletti kis büfében. Az ajtót nagyon lassan csukta be maga mögött, alig kattant a zár.

A fülkében, kihasználva, hogy egyedül az övé, az ablakhoz ült, csomagját hanyagul maga mellé dobta, levette a cipőjét és feltette lábait a szemközti ülésre, kényelmesen elnyújtózva belemerült a sport rovatba. Hiába igyekezett, nem tudott az újságcikkekre összpontosítani. A döntő harminckettedik percében a bíró láthatatlan jeleket hagyott az abroszon, a háromszoros olimpiai bajnok öttusázó alámerült a gyümölcssalátában, a bokszolót már a második menetben kiütötték, az ellenfél kacagva dobta hátra a haját, mától doppingszernek minősül a vörösbor, nem valószínű, hogy a só ennyi idő után is kiszedi a szőnyegből, a sportlövő pályafutása véget ért, mert megzavarta egy kacér mosoly, a lesérült rövidtávfutó úgy feküdt a pályán, mint egy halálfélelmében összegömbölyödött állat, mert… ébren volt. Ébren volt!

A vonat zakatolása lassan elcsitította kavargó gondolatait. Álmosan nézett ki az ablakon. Az égen acélszürke felhők gomolyogtak sűrűn, vészjóslóan.

 – Jégeső lesz – nyugtázta magában, két lábfejét öntudatlanul ütemesen egymáshoz dörzsölgetve, mielőtt ölébe ejtette az újságot és elaludt.   

Mosogatás - Drámaműhely és Felolvasószínház 2015.

Szereplők:

Feleség

Férj

Gyerek 1

Gyerek 2

Játszódik egy kellemes, napsütéses vasárnapon, ebéd után.

A szereplők a színpad közepén az ebéd romjai fölött ülnek jóllakottan és elégedetten. Az asztaltól balra konyha és tartozékai, az asztaltól jobbra kanapé, fotel, tévé, dohányzó asztal, rajta egy újság. Az asztalka előtt szőnyeg, játékokkal. A háttérben ajtó, ablakok, hosszú, könnyű függönyökkel, kintről beragyog a nap.

FÉRJ (hasát simogatva, elégedetten): Nagyszerű ebéd volt drágám, ezt a maradék süteményt megeszem még, amíg elolvasom az újságot (álmosan átmegy a kanapéhoz, leül, kezébe veszi az újságot, olvasni kezd, közben majszol, potyognak a morzsák mindenfelé).

GYEREK 1: Ez frankó volt anya, szuper vagy, maradt még egy kis sült krumpli?

FELESÉG (némán átnyújtja a tálat)

GYEREK 1: Csúcs (elveszi a tálat, felpattan, laza mozdulattal lehuppan a fotelbe, bekapcsolja a tévét és bambulva majszol)!

GYEREK 2: Köszönöm az ebédet, anya, mehetek játszani?

FELESÉG (kedvesen): Mehetsz, kicsim.

GYEREK 2 (Lelkesen átszalad a szőnyegre, letelepszik, és elmélyülten játszani kezd)

A feleség egyedül marad az asztalnál. A szennyes edény és az ételmaradékok beterítik az egész asztalt, olyan, mint a csatamező a döntő ütközet után. A romokból reménytelen arccal pillant a családja felé, majd lassan feláll és rutinszerűen elkezd rendet rakni. A helyiség másik feléből áthallatszik, ahogy a férj szentségel egy-egy gazdasági hírt olvasva, a gyerekek fel-felnevetnek valamin.

FELESÉG (csak úgy, magának, nem vár választ): Nem tilos olykor-olykor elpakolni magatok után.

FÉRJ (felháborodottan): Lehetetlen! Megint estek a részvényeink két százalékot!

FELESÉG (unottan): Két nap múlva meg emelkednek majd négyet, ne aggódj.

FÉRJ (visszatér az újság mögé mérgesen): Pff, mit értesz te hozzá.

GYEREK 2 (nyűgösen): Anya, szomjas vagyok.

FELESÉG: Itt a poharad az asztalon, kicsim, gyere, igyál.

GYEREK 2 (még nyűgösebben): Anyaaaaa.

FELESÉG (haragosan odaviszi és átnyújtja a poharat)

GYEREK 1 (nem fordul el a tévétől, csak az üres krumplis tálat emeli fel anyja felé)

FELESÉG (értetlenül): Nem elég izmos a karod, hogy emelgeted azt a tálat?

GYEREK 1 (sértődötten): Vidd már ki anya, légyszi, belelóg a képbe, ha ide teszem.

FELESÉG: Emeld fel a feneked és vidd ki.

GYEREK 1 (nyafogva): Ne már, anya, a kedvenc részem megy éppen!

A feleség átveszi a tálat és lassú léptekkel az asztalhoz viszi. Még egyszer visszanéz a családjára, nagy levegőt vesz, majd hatalmas tornyot épít a szennyes edényekből. Nehézkesen felemeli a kupacot és elindul a mosogató felé. A mosogató azonban tele van, a pulton sincs elég hely. Egy darabig tanácstalanul néz körbe, majd nagy lendületet vesz, átmegy a nappaliba és az egész kupacot leteszi a dohányzó asztalra, végül visszatér a konyhába.

GYEREK 1 (dühösen): Hééé!

A feleség fogja a mosogató szivacsot és a mosogatószert, a férje elé lép, egy mozdulattal kitépi a kezéből az újságot, a szivacsot és a mosogatószert pedig az ölébe dobja, majd újra visszamegy a konyhába.

FÉRJ (meglepetten): Jól vagy, drágám?

A feleség papírtörlőt, konyharuhát, tisztítószert vesz elő, a fotelben ülő gyerekhez vágja mindet, majd a sarokból seprűt és lapátot ragad, a szőnyegen ülő gyerek kezében lévő játékot ezekre cseréli ki. Az egész család néma a döbbenettől.

A feleség elégedetten lesöpri a ruháját, széles mosollyal az arcán felveszi a kabátját, táskáját, és szó nélkül, vidáman kilép az ajtón.

Vége

Reggeli rutin

Egy cigi a gangon indulás előtt.

Felkapom a kávém dermedt maradékát, számban egy szállal, zsebemben az öngyújtóval kilépek a folyosóra. Rögtön az első lépéssel telibe kapok egy adag kutyaszart, amit – gondolom – megint a Jolika néni felejtett el összeszedni a nyüves tacskója után. Bicegve lépek a korláthoz, hogy lehetőleg újabb aknát már ne fektessek le a lakásom körül, és miközben torz arccal meggyújtom a cigarettámat, azon gondolkodom, hogy szabadulhatnék meg a papucsom talpára ragadt kéretlen küldeménytől. Talán ki kéne dobni a papucsot, az lenne a legegyszerűbb. Aztán a tacskót is utána…

Az alattam lakó feltépi az ajtót, csapkodás, zacskózörgés hallatszik. Biztos a szemét.

 – Kisfiam, induljunk – hallom a nő ingerült hangját. Semmi válasz. – Ne mondjam még egyszer!

De úgyis mondja.

 – Zolika, azonnal vedd a cipődet – suttogom a bögrémbe, vigyázva, nehogy meghallják odalent.

 – Zolika, azonnal vedd a cipődet! – ordít a nő, de a hangjában mégis valami fáradt reménytelenség cseng, mint aki tudja, hogy semmit sem ér a szava, még azelőtt, hogy megszólalna. Zolika nem szeret cipőt venni, nem szeret elindulni, sem hazaérni, nem akar leckét írni, de a rajzfilmcsatorna elől nem lehet elcsalni. Az elmúlt másfél évben három hörcsöggel és hat ugróegérrel végzett, többel – a kiszűrődő szidalmak alapján – különös kegyetlenséggel.

Amíg eldől, hogy Zolika hajlandó-e ma iskolába menni, unott képpel a cigarettámmal perzselgetem a muskátlik szirmait a virágládában. Oda is hamuzok, hátha kidöglenek tőle ezek a csenevész, büdös gazok. A nő végre elfordítja a kulcsot a zárban, és Zolikát is sikerült meggyőzni, mert hallom, ahogy kolompol a korláton és ugrál a lépcsőn.

Végre csend. Nagy, mély slukk. Hamarosan nekem is indulnom kell, a kávém is vészesen fogy.

A lépcsőház felől halk csoszogás üti meg a fülemet. Józsi bácsi elindult a szokásos reggeli körútjára. Csak egy emeletet jár be, többet nem bírna a lába. Egyébként ki se mozdul, az élelmiszert is házhoz rendeli. A csoszogás erősödik. Mindjárt ideér. Mélyen kihajolok a korláton, hátha nem vesz észre.

 – Hallotta, mi történt tegnap este, aranyom? – áll meg mellettem az öreg.

 – Nem hallottam, Józsi bácsi. – Nagyot sóhajtok, miközben felé fordulok.

 – A házmesterre rátörték az ajtót. Kiderült, hogy már egy hete meghalt a szerencsétlen. Akkorára dagadt, mintha kétszáz kilós lett volna, az egyik rendőr el is hányta magát. Az Ica hívta ki őket, tudja, aki mellette lakik. Ő már érezte a szagot.

 – Még jó, hogy nyár van, nem kell beosztani egymás között a hólapátolást. – vetem oda szárazon, miközben a kutyaszart igyekszem a korlát alsó peremével levakarni a papucsomról. Egy része a vasra tapad, a többi az udvaron placcsan szét.

Az öreg egy pillanatra megdöbben, majd remegő mutatóujját a magasba emeli.

 – Mind így végezzük, meglátja! Maga sem kivétel, aranyom! – És már csoszog is tovább.

Fejet hajtok a bölcsessége hallatán, leszívom az utolsó slukkot és a csikket beleállítom a virágládába. Felhajtom a kávét.

 – Tűz van! Tűz van! – A hang az ötödikről jön. Felpillantok, Tóthné kiabál, szomszédja, a félbolond házaló ügynök ajtaja alól szürke füst gomolyog.

 – Hívja a tűzoltókat, mama! – kiabál fel a negyedikről a testépítő.

 – Hívtam már, de ki tudja, mikor érnek ide! Addig leég az egész ház!

A fickó válogatott káromkodások kíséretében felrobog az ötödikre, dörömbölni kezd az ügynök ajtaján. Nem érkezik válasz. Valószínűleg egy újabb öngyilkossági kísérlet. Amióta a felesége elhagyta, már az ötödik. Ez az akciója talán már elég lesz ahhoz, hogy egy időre kivonják a forgalomból.

 – Csináljon valamit! – sopánkodik Tóthné.

Ideje indulni. Bedobom a bögrét a komód tetejére, belebújok a cipőmbe, felkapom a táskám. A szaros papucsot kint hagyom az ajtó előtt. A tacskó úgyis rárabol, ha legközelebb erre jár. Az utcáról már behallatszik a sziréna. Jó lesz sietni. A testépítő rendületlenül dörömböl.