Alagútban

Azt mondtam, kapd be, te meg, hogy én kapjam be, és ez az abszurd patthelyzet megint zárójelbe tette a lényeget. Ott hagytalak, harmadjára is az arcodba ordítottam, hogy vége.

Futok a földszintig, közben eszembe jut, hogy a pendrive-ot a gépedbe dugva felejtettem, pedig azon van a holnapi prezentáció. Remek. Vissza mégsem mehetek most már. Átkozom a napot, amikor megismertelek, lehet, hogy néhány szitokszót hangosan is kimondok, mert a kapu előtt, egy túlsminkelt, kékfehér hajú öregasszony fejét rázva csetteg, majdnem lesodrom a járdáról. Gurulós táskája oldalra billen, kifordul a kezéből. Nem állok meg segíteni neki. Mintha látnám, ahogy felém hadonászik. Szarok rá.

Levágtatok a metróhoz, keresek egy kevésbé koszosnak látszó széket. Nem akarok itt lenni. Nem akarom ezt a várost, a széket, amin ülök, a bűzt, a fényeket, és legfőképpen téged nem akarlak többé. Gondolkodni sem akarok. Próbálom elterelni a figyelmemet.

Két lány, csillámos műkarmokkal hevesen mutogat és affektál. Nagyokat vihognak. A szájuk is csillog. Idáig érzem a parfümillatot. Elképzelem, ahogy a drogériában ugyanígy dumálnak az illatszereknél, amikor a polcot hirtelen feldönti egy medve, ők pedig nyakig merülnek a pacsuliban, visítva. Egy jóképű, szőrös jeti is lehetne. Hogy nagyobbat visítsanak. Egy kapucnis fiú nagyokat lép a Martensében. Az utolsó kocsiban akar felszállni. Ránéz a kijelzőre. Én is. Még két perc. A hangosbemondó üvölteni kezd, hogy a biztonsági sávot. Keresem a bűnöst: egy ideges, öltönyös fazon hajolt be az alagútba, mintha attól hamarabb ideérne a metró. Amatőr. Egy középkorú nő egy válltáskával és három nejlonszatyorral serpát játszik, mielőtt hazaér, és nekiáll a vacsorának. Egy pillanatra a saját arcomat látom az övé helyén. Na, ne.

Egyre erősödik a menetszél. Felállok. A Martenses fiú felé indulok. A távolban feltűnik a két fénykorong. A fiú újra a kijelzőre néz, harminc másodperc, majd be, az alagútba. Felméri a távolságot. A metró üvöltve közeledik, a szél a szemembe sodorja a hajam, odakapok, félrekotrom.

Fékcsorgás. Szikrák a síneken. Füst. Nem mozdulunk. A lányok videóznak. Biztonsági őrök kemény léptei dobognak lefelé a lépcsőn. Megkezdik a kiürítést. Kelletlenül elindulunk. Mire kiérek az aluljáróból, már hallani a szirénázást is. Legalább fél órát várhatok a metrópótlóra. Kapják be.

Üzemi baleset

Fotó: Vörös Miklós

Előadja: Für Anikó

Vörös Miklós Talált tárgyak 

című fotósorozatának a budapesti Faur Zsófi Galéria adott otthont 2017. január 19. és február 28. között.

–  Neked mid van, Paja?

 –  Abált szalonna, kenyér, meg egy kis macskapöcse a hideg ellen, hehe.

 –  Ájjáijé, kokkódzsámbó, ájjáijé…

 –  A hideg ellen kevert kell, Karesz, nem macskapöcse!

 –  Na, akkor adjál ide is, Gyulám, mert vacogunk. Azt a szart meg kapcsold már ki!

 –  Nesztek. Aztán zsuga?

 –  Naná!

 –  Kívánok, uraim.

 –  Jó reggelt, főnök!

 –  Igyekezzenek a kajával, nem fogok maguk miatt kötbért fizetni. Hát ez? Hányadik felest húzta már le, Gyula?

 –  Hideg van, főnök.

 –  Dolgozzon, attól kimelegszik. Vegye ki a szájából a cigit, ha velem beszél. Kettőre jön a munkavédelmis, addigra olyan friss legyen a lehelete, mint az alpesi levegő, különben kirúgom. Milyen kártya ez itt?

 –  Pinapóker, főnök. Látja, a kettesen még kabát van a csajokon, az ászon meg már semmi! Hát, ez ám a motiváció, hogy rámenjek az ászpókerre, nem igaz?

 –  Elmegy a fenébe, Paja! Nem elég, hogy a telephelyet kiplakátolták védősisakos, pucér macákkal, akiknek úgy áll a kezében a csőkulcs, mint apácáéban a bráner, most már itt is ez megy? Lejátszanak két menetet, aztán egész nap csípőből emelik az acélszerelvényt! Tűntessék el ezt is, de gyorsan!

 –  Igen, főnök.

 –  Gyula, maga menjen át a C szektorba, a Jani már várja. Na, mi lesz? Induljon már!

 –  Jól van, főnök, megyek már.

 –  Ájjáijé, kokkódzsámbó, ájjáijé…

 –  Vigyázzál, Gyula, a gödör még nincs kiöntve!

 –  Á, nem hallja.

 –  Maguk is munkára, gyerünk.

 –  Ááá!!!

 –  Gyulám, Gyulám! Baszki!

 –  … Kokkódzsámbó, ájjáijé…