Egy csendes sarokban ülünk le, a félhomályban.
Két kávé, egy kancsó fehér. Ahogy mindig.
Halkan beszélni kezdesz. Érzem, most az a jó, ha
hallgatok.
A pincér kihozza a rendelést. Cigarettáért nyúlunk
szertartásosan.
Miközben tüzet adsz, a csészénkben tejhabfürdőt vesz
a bizalom.
A tekintetünk tiszta, gyermeki. Megriaszt, milyen
közel vagy már.
Tovább hallgatlak, de a szavaidból egyre inkább csak hangfoszlányok
jutnak el hozzám.
Nézem az arcod a füstfátyol mögött.
Meg akarlak csókolni. Ahogy akkor.
Igyekszem figyelni rád, tudom, ez a beszélgetés most
nagyon fontos. Most mondod el a szabályokat. Most derül ki, hogy vesztésre
állok.
Ha szólok, akkor is kérdezek, és látom a szemedben a
hálát, amiért már a kérdésből biztos lehetsz abban, hogy mindent értek.
Időnként félmosoly, szemlesütve.
Meglátom a kezed, amelyik nem
a cigarettát fogja. A gyomromban feldúltan kavarog a kávé és a bor. A mellkasom
szétszakad. Mintha minden második szavad az lenne, hogy nem.
Most egy kis csend.
Hatásszünet. Várod, hogy mondjak valamit. Hogy biztosítsalak arról, jól van ez
így.
Értelek, persze. De lehet ám, hogy most csak hallak. Mert
egyszer csak ráébredek, hogy neked, érted, mostantól mindig ugrásra készen állok.
El kéne mondanom. De nem akarnád.
Hirtelen ránk rontanak a barátaid, hé, te itt? Körülülnek
minket. Kedélyes csevegésbe kezdtek. Én némán ülök, és téged figyellek,
miközben a valóságom szép lassan darabokra hull. Nevetsz, felszabadultan, majd
remegő kézzel újra cigaretta után nyúlsz.
Csak az arcodat nézem.
Nézlek, és még nem tudom, hogy minden találkozás egy
néma, elfojtott halál lesz ezentúl. Még nem tudom, hogy a tükörképem mögött,
halványan, de mégis kivehetően, örökké ott látszol majd te is. Az én elveszik, a
mi lehetetlen, így vergődöm majd két dimenzió között életem végéig.
Csak nézlek, és meg akarlak csókolni, mint akkor.
Ez elviselhetetlen.
