Égszakadás

A nevetését hallotta meg először. Dallamos, önfeledt kacagás volt, szinte megbabonázva fordult a hang felé, és kezdte el keresni a hozzá tartozó arcot.

A lány két asztallal arrébb ült tőle, telefonált. Fejét finoman oldalra billentve tartotta a készüléket, szabad kezével láthatatlan jeleket rajzolt a kanala nyelével a gyűrött abroszra. Pillantását desszertjére szegezte, mosolyától rogyadozott a tejszínhab a gyümölcssaláta tetején. Laza, rendezetlennek ható frizurájában szabadon libbentek a hullámos fürtök minden lélegzetvételnél. A kanálból arcába verődő délutáni nap sugara földöntúli csillogást adott acélszürke szemének.

 – Boszorkány – gondolta. Megvárta, míg befejezi a hívást, majd észrevétlenül odalépett hozzá.

 – Elnézést, megengeded, hogy leüljek? – kérdezte visszautasíthatatlan, sármos udvariassággal.

A lány csak egy pillanatig habozott, mielőtt hellyel kínálta, mélyre próbált látni benne, megsejteni a szándékot és a célt, az acélszürke és az azúrkék egymásnak feszült, hogy aztán harc nélkül, vér nélkül olvadjanak egymásba, hosszan fürkészve a másik titkait, elhallgatásait.

A pincér udvariasan a tudtukra adta, hogy húsz perc múlva zárnak. Akkor néztek fel a beszélgetésből először. A hely már teljesen kiürült, a háttérzenét is lekapcsolták, odakintről az autók fényszórója időről időre körbepásztázta az elhagyott asztalokat.

Amíg kifizette a számlát, figyelte a lányt, aki szinte mozdulatlanul várt és nézte őt. Mosolygott, ahogy egész este tette, sejtelmesen, finom kacérsággal, amitől még jobban vonzódott hozzá. Meg akarta érinteni, akkor is, ha a reggeli józanság véget vet majd ennek a borzongató játéknak, ha meg is hal végül minden titok és izgalom. Nem volt sok ideje dönteni, felmérte a lány személyiségéből adódó kockázatot, a saját kalandvágyát és az alkalom megismételhetetlenségét. Miután a pincér elvitte a borravalót is, épp szóra nyitotta volna a száját, hogy megköszönje az estét és minden jót kívánjon, na, nem félelemből vagy gyávaságból, sokkal inkább a lány érdekében. Miközben erre gondolt, már látta is a feje fölött ragyogni a glóriát, és mintha enyhe megkönnyebbülést is érzett volna, hogy nem teszi megint ugyanazt, végre itt van valaki, akit értékel annyira, hogy elengedje, ám a lány váratlanul megelőzte.

 – Iszunk valamit nálam? – A hangja nyugodt és természetes volt, tele megmagyarázhatatlan bizalommal.

Az acélszürke pillantás keresztüldöfte, elméletei romba dőltek, a glória elhamvadt és csak egy meglepett félmosoly maradt a tarsolyában, amivel a meghívást nyugtázni tudta.

A villamoson ülve arra gondolt, tulajdonképpen milyen jó, hogy nem kellett kérdeznie vagy magyarázkodnia, se kérnie, és búcsúznia sem. Némán, fáradhatatlanul mosolyogva nézték egymást, már csak két perc a végállomásig, pulzusa felugrott, ahogy a szél az arcába sodorta a lány illatát.

A konyhában kibontottak egy üveg bort, cigarettáztak, rájuk nehezedett az édes, fülledt nyáréjszaka, acélszürke és azúrkék küzdött és dacolt egymással, egymásért, a lány fel-felkacagott, ő nem tudott ellenállni tovább, mire a szobába értek, már alig volt rajtuk ruha, az addig elfojtott szenvedély úgy taszította őket egymásnak, mint ahogy a tenger hullámai csapódnak tehetetlenül a meredek sziklafalhoz, hirtelen támadt, tomboló vihar idején. Ő végleg elmerült a habokban, a vörösbor beleszáradt a krémfehér szőnyegbe.

 – Te mit csinálsz? – kérdezte kimerülten, mert félálomban arra lett figyelmes, hogy a lány finoman mocorog mellette. Két lábfejét lassú ritmusban dörzsölgette egymáshoz, mint a tücskök a szárnyaikat, amikor ciripelnek.

 – Csak így tudok elaludni – válaszolta a lány magától értetődően.

 – Téged biztosan nem ringattak eleget gyerekkorodban – tréfálkozott.

 – Az meglehet! – kacagott fel újra a lány, kinevetve saját kis tragédiáit.

Újra magával ragadta a pillanat, szorosan magához húzta a lányt, átkarolta, talpait a lány két lábfeje köré fonta, és lassan, kedvesen, mintha dajkálná, simogatni kezdte.

 – Hátha ez segít – suttogta.

A lány nem felelt, teste megadóan elernyedt, elnehezült, érezte, ha nem ölelné, darabokra törne. Néhány perc múlva mindketten aludtak.

A szokatlanul hűvös szél korán ébresztette. Elméje friss és tiszta volt, rápillantott az órájára, még pont eléri a fél nyolcas vonatot. Felkelt, kissé tanácstalanul botorkálva a lakásban összeszedte a ruháit, eltette a tárcáját, telefonját, cigarettáját. Jól jött volna egy kávé és egy zuhany, de nem akarta húzni az időt és főleg nem akarta felébreszteni a lányt.

Visszament a szobába, hogy még egyszer ellenőrizze, biztosan nem felejtett-e ott semmit, elkerülve a későbbi kínos telefonhívásokat és üzeneteket. Megpillantotta az alvó lányt. A tegnap esti nyugalomnak nyoma sem volt rajta. Összegörnyedve feküdt, vállait feszesen felhúzta, a nyaka szinte nem is látszott, térdeit a melléhez szorította, arcát a párnába temette.

 – Mint az üldözői elől a vackába menekült riadt kis állat – gondolta magában, mintha valami kissé összeszorította volna a mellkasát és a gyomrát, de a szokatlan érzésben csupán éhségét vélte felfedezni. Ha siet, még lesz ideje reggelizni az állomás melletti kis büfében. Az ajtót nagyon lassan csukta be maga mögött, alig kattant a zár.

A fülkében, kihasználva, hogy egyedül az övé, az ablakhoz ült, csomagját hanyagul maga mellé dobta, levette a cipőjét és feltette lábait a szemközti ülésre, kényelmesen elnyújtózva belemerült a sport rovatba. Hiába igyekezett, nem tudott az újságcikkekre összpontosítani. A döntő harminckettedik percében a bíró láthatatlan jeleket hagyott az abroszon, a háromszoros olimpiai bajnok öttusázó alámerült a gyümölcssalátában, a bokszolót már a második menetben kiütötték, az ellenfél kacagva dobta hátra a haját, mától doppingszernek minősül a vörösbor, nem valószínű, hogy a só ennyi idő után is kiszedi a szőnyegből, a sportlövő pályafutása véget ért, mert megzavarta egy kacér mosoly, a lesérült rövidtávfutó úgy feküdt a pályán, mint egy halálfélelmében összegömbölyödött állat, mert… ébren volt. Ébren volt!

A vonat zakatolása lassan elcsitította kavargó gondolatait. Álmosan nézett ki az ablakon. Az égen acélszürke felhők gomolyogtak sűrűn, vészjóslóan.

 – Jégeső lesz – nyugtázta magában, két lábfejét öntudatlanul ütemesen egymáshoz dörzsölgetve, mielőtt ölébe ejtette az újságot és elaludt.   

Mosogatás - Drámaműhely és Felolvasószínház 2015.

Szereplők:

Feleség

Férj

Gyerek 1

Gyerek 2

Játszódik egy kellemes, napsütéses vasárnapon, ebéd után.

A szereplők a színpad közepén az ebéd romjai fölött ülnek jóllakottan és elégedetten. Az asztaltól balra konyha és tartozékai, az asztaltól jobbra kanapé, fotel, tévé, dohányzó asztal, rajta egy újság. Az asztalka előtt szőnyeg, játékokkal. A háttérben ajtó, ablakok, hosszú, könnyű függönyökkel, kintről beragyog a nap.

FÉRJ (hasát simogatva, elégedetten): Nagyszerű ebéd volt drágám, ezt a maradék süteményt megeszem még, amíg elolvasom az újságot (álmosan átmegy a kanapéhoz, leül, kezébe veszi az újságot, olvasni kezd, közben majszol, potyognak a morzsák mindenfelé).

GYEREK 1: Ez frankó volt anya, szuper vagy, maradt még egy kis sült krumpli?

FELESÉG (némán átnyújtja a tálat)

GYEREK 1: Csúcs (elveszi a tálat, felpattan, laza mozdulattal lehuppan a fotelbe, bekapcsolja a tévét és bambulva majszol)!

GYEREK 2: Köszönöm az ebédet, anya, mehetek játszani?

FELESÉG (kedvesen): Mehetsz, kicsim.

GYEREK 2 (Lelkesen átszalad a szőnyegre, letelepszik, és elmélyülten játszani kezd)

A feleség egyedül marad az asztalnál. A szennyes edény és az ételmaradékok beterítik az egész asztalt, olyan, mint a csatamező a döntő ütközet után. A romokból reménytelen arccal pillant a családja felé, majd lassan feláll és rutinszerűen elkezd rendet rakni. A helyiség másik feléből áthallatszik, ahogy a férj szentségel egy-egy gazdasági hírt olvasva, a gyerekek fel-felnevetnek valamin.

FELESÉG (csak úgy, magának, nem vár választ): Nem tilos olykor-olykor elpakolni magatok után.

FÉRJ (felháborodottan): Lehetetlen! Megint estek a részvényeink két százalékot!

FELESÉG (unottan): Két nap múlva meg emelkednek majd négyet, ne aggódj.

FÉRJ (visszatér az újság mögé mérgesen): Pff, mit értesz te hozzá.

GYEREK 2 (nyűgösen): Anya, szomjas vagyok.

FELESÉG: Itt a poharad az asztalon, kicsim, gyere, igyál.

GYEREK 2 (még nyűgösebben): Anyaaaaa.

FELESÉG (haragosan odaviszi és átnyújtja a poharat)

GYEREK 1 (nem fordul el a tévétől, csak az üres krumplis tálat emeli fel anyja felé)

FELESÉG (értetlenül): Nem elég izmos a karod, hogy emelgeted azt a tálat?

GYEREK 1 (sértődötten): Vidd már ki anya, légyszi, belelóg a képbe, ha ide teszem.

FELESÉG: Emeld fel a feneked és vidd ki.

GYEREK 1 (nyafogva): Ne már, anya, a kedvenc részem megy éppen!

A feleség átveszi a tálat és lassú léptekkel az asztalhoz viszi. Még egyszer visszanéz a családjára, nagy levegőt vesz, majd hatalmas tornyot épít a szennyes edényekből. Nehézkesen felemeli a kupacot és elindul a mosogató felé. A mosogató azonban tele van, a pulton sincs elég hely. Egy darabig tanácstalanul néz körbe, majd nagy lendületet vesz, átmegy a nappaliba és az egész kupacot leteszi a dohányzó asztalra, végül visszatér a konyhába.

GYEREK 1 (dühösen): Hééé!

A feleség fogja a mosogató szivacsot és a mosogatószert, a férje elé lép, egy mozdulattal kitépi a kezéből az újságot, a szivacsot és a mosogatószert pedig az ölébe dobja, majd újra visszamegy a konyhába.

FÉRJ (meglepetten): Jól vagy, drágám?

A feleség papírtörlőt, konyharuhát, tisztítószert vesz elő, a fotelben ülő gyerekhez vágja mindet, majd a sarokból seprűt és lapátot ragad, a szőnyegen ülő gyerek kezében lévő játékot ezekre cseréli ki. Az egész család néma a döbbenettől.

A feleség elégedetten lesöpri a ruháját, széles mosollyal az arcán felveszi a kabátját, táskáját, és szó nélkül, vidáman kilép az ajtón.

Vége