A szív fehér.
A szám piros.
Mosolygok.
Magabiztosan tudom, hogy
szeretnek. Magabiztosan hiszem, hogy ez sosem lesz másképp. A fotón nem
látszik, hogy a lábam a levegőben kalimpál. Sok év telik még el, mire végre
leér a földre. De akkor meg már kizárólag törökülésben ülök, mindegy, milyen
széken.
Ahogy most is.
Combom fonott kosara csordultig
tele emlékekkel. Színes és fekete fehér analóg fotográfia, polaroid, meg digitális fotónyomat. A zavaros mozaikok között sehol sem találom önmagam. Már
nincs kedvem emlékezni. Nincs kedvem rendszerezni. Vissza akarom zárni
valamennyit a vastag falú kartondobozba, amit nagytakarítás közben vertem le,
hogy zuhanás közben hörögve hányhassa elém a múltat.
Kétmaroknyi halmokat dobálok
vissza a száműzöttségbe. Néhány kép sarka felpöndörödik, néhány meg is törik.
Jé, ezen te vagy.
Mosolygok.
A szám elfehéredik.
A szívem már rég nem dobban, ha
látlak: mint gyerekkorodban a fikagombócot, elmorzsoltad két ujjad között.
