Utazás

Szereplők:

Középkorú férfi

A színpadon egy autó utastere látható. A középkorú férfi a volánnál ül, fülében headset. Álmosan könyököl ki az ablakon. Rádiót hallgat.

RÁDIÓ: És most: közlekedési hírek! Baleset történt Óbudán, a Pacsirtamező utcában. A forgalmat keleti irányba terelik el. A Thököly úton torlódásra számíthatnak, ha tehetik, válasszanak másik útirányt.

FÉRFI (unottan): Jókor mondod… fél órája araszolok itt.

RÁDIÓ: És most: reklám!

FÉRFI (kikapcsolja a rádiót): Na, kösz, abból már eddig is eleget hallottam.

Megcsörren a telefon, a férfi a kormányról vezérli a készüléket.

FÉRFI: Tóth János, tessék. (Gyanakodva.) Szia, drágám, mi a baj? Jó, akkor majd én elmegyek a Boriért. Hányra menjek? Fél öt. Hová? Képzeld, még mindig nem tudom, hova jár karate edzésre. Szóval hová? Viccelsz? Az a világ másik végén van! Közelebb nem oktatnak sehol karatét? Nem, drágám, nem veszekszem, csak azt akarom mondani, hogy nem biztos, hogy fél ötre odaérek, lehet, hogy csak háromnegyedre. Ha délután is ekkora lesz a dugó, akkor lehet, hogy csak ötre. Tizennégy éves, nem hiszem, hogy kétségbe fog esni. Amúgy hogy jut el oda? De ha már a Rita anyja el tudja vinni őket, miért nem tudja legalább az iskoláig visszahozni? Tényleg, ők ott laknak egy utcára az edzőteremtől? Remek. Mi ne költözzünk oda? Sok problémát megoldhatnánk és benzinre is kevesebbet költenénk. (Ingerülten.) Ne kiabálj velem légy szíves korán reggel, így is épp elég pocsék eddig ez a nap. Jó, majd délután hívlak, ha elindultam a munkahelyemről. Remek! Jó! Én is téged!

Alig, hogy leteszi, a telefon újra megcsörren.

FÉRFI: Tóth János, te… (Alázatos tisztelettel.) Igazgató úr! Minek köszönhetem ezt a korai hívást? A prezentáció? Elkészült, igazgató úr, tegnap este hétkor tettem le az asztalára. (Pánikba esve.) Hogy nincs ott? Lehetetlen! Az asztal bal oldalára tettem, az aláírnivalók mellé! Nézze meg még egyszer! Nem, dehogy gondolom, hogy vak! Nem, uram, de kérem, higgye el, én biztosan odatettem tegnap este! (Kiordít az ablakon.) Húzzál el az úttestről, ott a zebra, te szerencsétlen! Elnézést, igazgató úr, dehogynem figyelek, de tudja, milyen a reggeli csúcsforgalom. Fogalmam sincs, hogy történhetett ez, uram, de… Nem uram, ön tudja a legjobban, hogy soha nem tennék ilyet. Igen, természetesen. Nagyjából tíz perc múlva. Igen, tisztában vagyok vele, hogy kések, annyival rövidebb lesz az ebédidőm. A múlt keddi harmincöt perc? Valamelyik nap tovább maradok majd bent. Nem, uram, sajnos ma nem fog menni, én megyek a gyerekért… De, de, van anyja is a gyereknek, de az anyja is dolgozik, és ő sincs szerencsésebb helyzetben a vállalatvezetést illetően. Nem akarok célozni semmire sem, igazgató úr. Igen, amint beérek, első dolgom lesz. Igen, igazgató úr. Tudom, igazgató úr, nem is számítottam év végi prémiumra ezek után. Igen, igazgató úr. (Megjátszva magát.) Alagút jön, igazgató úr, me-fog-szaka-a-von. (Diadalmasan.) A marha! Még, hogy nem ad prémiumot! Akkor ne adjon! Majd a fejére dől az egész kóceráj! Akkor majd jön hozzám sírva, csak még egy napot maradjon, Janikám! Én meg majd jól körberöhögöm az idiótát.

Újra megszólal a telefon.

FÉRFI: Tessék, Tóth. Mi van, Bori, miért nem vagy órán? Fél kilenc van! (Döbbenten.) Hogy mi történt? Mit kerestél a történelemóra közepén a bordásfalon? Hogy mit akartatok csinálni Ritával?! Kislányom, elment az eszed? Most hol vagy? Nem tudok érted menni, dolgoznom kell. Hívd anyádat! Ó, szóval azt mondta, hívj engem? Remek! Azt sem tudom, hol van a legközelebbi sürgősségi ügyelet abban a kerületben. Kérdezd meg az iskolaorvost! De, kérdezd meg, nem vagyok két lábon járó GPS! Mire odaérek, tudd meg a címet, utca, házszám, nincs vita. Ha eltört? Az sem biztos még, hogy eltört? Most szórakozol velem? Ha eltört, hat hét gipsz, remélem, fekvő! Nem, nem most megyek, előbb le kell adnom egy anyagot a főnöknek. Igen, Bori, én is emlékszem, hogy tegnap már leadtam. De képzeld, elveszett! Örülök, hogy számomra szavaztál több bizalmat az értelmi képességeimet illetően. Legalább negyven perc. Nem megy hamarabb. Ne nyávogj, nem vagy már óvodás, kérj egy fájdalomcsillapítót és üldögélj a folyosón! Várj, keresnek, fel kell vennem, hátha a főnök az. Ha megtalálta a prezentációt, negyed órán belül ott vagyok érted! (Átkapcsol a másik hívásra.) Igen, itt vagyok, Tóth János! (Csüggedten.) De korán kelt ma, mama. Mondja, mi újság? A tévé? Hogyhogy elromlott? Mondja el mama, mit lát pontosan. Jó, szóval kép van. Rendben. Hogy mit? Egy furcsa tölcsér alakú jel áthúzva a jobb sarokban? Semmi baj, mama, megnyomta a mute gombot! Mute! Nem muti, mute! Azzal tudja lenémítani a készüléket. Ugyanazt a tölcsért keresse meg a távirányítón, az egyik gombra ugyanolyat rajzoltak. Akkor vegye fel a szemüveget, mama! Látja már? Akkor nyomja meg azt, ami a legjobban hasonlít rá. (A füléhez kap.) Mama, mama, halkítsa le! Mondom, halkítsa le! Na, jó már? Nagyon jó, mama, akkor ezt most jegyezze meg! Írja fel, vagy mit tudom én, de még egyszer ne hívjon fel ezzel! Hogy mit? Persze, gondolom, mekkora érvágás lenne az magának, ha lemaradna a hétszáztizennyolcadik részről. De most már megnyugodhat, még csak most kezdődik, nem? Hogy mondja, mama? A gyógyszereit? Miért nem szólt a múlt héten, amikor meglátogattuk? Elfelejtette? Van erre valami gyógyszere, nem? Hát akkor miért nem szedi? Az is elfogyott. (Mormog.) Az én telefonszámom bezzeg nem megy ki a fejéből. Mikor rendel az orvosa? Csak ma? Valami luxus dokihoz jár vagy mi? Ja, hogy szabadságon lesz. Hányra vigyem oda, mama? Fél kettőre. Jó, remélem, Bori lábát begipszelik addig. (Hangosan.) Bori! Leesett a bordásfalról! Igen, orvoshoz viszem őt is. Nem mama, nem ugyanoda, ahova magának kell menni! Nyugodjon meg, fél kettőig oda fogunk érni, jó? Rendben, mama, pihengessen addig, nézze a tévét! Csókolom a kezét!

A férfi leteszi a telefont, feszülten dobol a kormányon. A dugó nem akar szűnni. Újra megszólal a telefon.

FÉRFI (magára erőltetett nyugalommal): Haló, itt Tóth János beszél. (Felélénkülve.) Valóban, nagyszerű, igazgató úr! Ó, ne rúgja ki ezért, még csak egy hete van nálunk. Biztos vagyok benne, hogy nem szándékos volt. Örülök, hogy elégedett, igazgató úr. Igen, számomra is nagy öröm és megtiszteltetés önnel dolgozni. Nézze, uram, ha már minden ilyen szerencsésen elrendeződött, ha megengedi, mára szabadnapot vennék ki, tudja a lányom most hívott, hogy eltört a lába, érte kell mennem, az anyósom pedig… Ó, valóban igazgató úr? Ön egy szerencsés ember! De, én is gondoltam már ilyesmire, de sajnos az anyagi körülményeim meglehetősen korlátozottak. Előléptetés? A dunántúli központban? Uram, visszatérhetnénk erre holnap? Leghamarabb? Akár hétre is! Jó, uram, ott leszek! Köszönöm, igazgató úr! (Leteszi a telefont.) A mindenit! Tyű, a mindenit! (Tárcsáz.) Bori, nem kell bemennem, mindjárt ott leszek érted! Utána nagyanyádat visszük orvoshoz! Nem, nem teszlek ki otthon előtte, velünk jössz, és lelkileg támogatsz! Vegyél be még egyet! (Újra tárcsáz.) Szia, szívem, képzeld, a főnök most ajánlott egy középvezetői állást a dunántúli központban! Holnap fogjuk megbeszélni a részleteket. Nem, nem kell odaköltözni! Igen, tudom, hogy itt a beteg anyád, hogyan is feledkezhetnék meg róla? Igen, többet fogok utazni. Igen, valószínűleg. Nem tudom, holnap kiderül. Ne legyél már ilyen ünneprontó, végre, tizenöt év után előléptetnek! Meg fogjuk oldani. Nem idegesítelek, menjél csak vissza dolgozni, majd este megbeszéljük. Hogyan? Először Ritát viszem a sürgősségire, aztán a beteg anyádat az orvoshoz, mert minden gyógyszere elfogyott, utána lehet róla szó. Fél kettőre. Ha bezár, amíg végzünk, akkor majd te elmész holnap. (Dühödten.) Nem, nem igaz, hogy azt várom el, hogy mindent te csinálj! Na, ezt most fejezzük be, mert olyat mondok, hogy magam is megbánom! Jó! Szia!

A férfi leteszi a telefont, csapkod, dühöng, rúgkapál, majd hirtelen felordít, fékcsikorgás és nagy csörömpölés hallatszik. A légzsák kinyílik és a férfi arcába csapódik.

FÉRFI (körülnéz, megnyugszik, majd újra telefonál, egészen letörten és semmi jót nem remélve): Bori, én vagyok, vegyél be még néhány fájdalomcsillapítót, késni fogok…

Vége