Jeles napok

Amíg be nem töltöttem, mindig tizenhat éves akartam lenni. Azt gondoltam, hogy mire tizenhat leszek, érett, csinos, fiatal nővé alakul az a csenevész törpe, aki gyerekkoromban voltam. Hosszú, vörös hajam lesz, amit avantgárd stílusban fogok feltűzni, magas sarkú csizmát viselek majd, és sellőalkatú tini sztár leszek, kecses és nőies, és romantikus-szende tekintettel szemlélem majd a világot. De ha mindez mégsem jönne össze, abban biztos voltam, hogy mire tizenhat leszek, addigra talán már legalább a fűből kilátszom.

Ez utóbbi elképzelést talonban tartani felettébb bölcs dolog volt. Mire tizenhat lettem, valóban kilátszottam már a fűből. Ennél több pozitívumot nem is tudok erről az időszakról mondani. Nem számoltam ugyanis a gyűlölt pattanásokkal, az egy nap alatt zsírosodó, hosszúnak ugyan hosszú, de korántsem vörös – mert anya a hajfestést szigorúan megtiltotta – hajammal, az esetlen, koordinálatlan mozgásommal, a mellbőségem gyarapodásával járó állandó szorongással és zavartsággal, a bennem dúló érzelmi viharokról nem is beszélve. Mire tizenhat lettem, jobban utáltam a világot, mint előtte bármikor, és minden vágyam az volt, hogy elölről kezdhessem az egészet, de kizárólag fiúként, mert a fiúknak minden sokkal könnyebb.

A tizennyolcadik születésnapom egyáltalán nem érdekelt. Nem foglalkoztatott a nagykorúság, a szavazati és egyéb jogok, egyelőre nem kívántam a társadalom hasznos tagjává válni sem. Inkább felháborítónak tartottam, hogy a születési évem alapján szabályozzák, hogy mikortól lehet engem komolyan venni, és amíg a magam mögött hagyott évekből nem rendelkezem az elvárt mennyiséggel, gyerek vagyok, akit bármikor ki lehet nevetni. Később persze rá kellett ébrednem, hogy bármikor válhatok nevetségessé, függetlenül attól, hány éves vagyok, és minél magasabban hordom az orrom, annál nagyobb lehet a végén a pofára esés, és annál hangosabb lesz a nevetés is.

Miután a húszat is betöltöttem, pánikba estem. Itt a vég! Öregszem! Nemsokára harminc leszek! Keresgéltem az ősz hajszálakat a fejem tetején, számolgattam a vélt szarkalábaimat, és mit nem adtam volna, ha újra tizenhat lehetnék, hiszen a tizenhat éveseknek minden sokkal könnyebb! Két pánikroham között azonban mégiscsak élveztem a huszonévesek ragyogó magabiztosságát, a lábam nyomán sarjadó életet, a tetterőt, az örök nyughatatlanságot, kíváncsiságot és a fáradhatatlan kutatást egyre újabb élmények után.

Lángoló, vörös hajjal habzsoltam a nyarat, faltam a telet, együtt döngicséltem a méhekkel tavasszal, magasra rúgtam az összesöpört faleveleket ősszel, és gyönyörködtem édes-bús libbenésükben. Hittem és tudtam, hogy legyőzhetetlen és megállíthatatlan vagyok, megváltom a világot és a világ örökké hálás lesz nekem.

Mire harminc lettem, az idő mintha lelassult volna. De lehet, hogy csak én fáradtam el. Sokszor visszasírtam energikus, huszonéves önmagam, és azt szajkóztam, mennyivel könnyebb volt akkor minden! Most gúzsba köt a munkaidő, taposom a kegyetlen mókuskereket, és jó, ha egy mozira marad energia a hétvégén.

Szép lassan elmaradt a feltűnő, vörös haj, az avantgárd stílus, a nagy álmok. Megszoktam az ősz hajszálakat, a hajfesték úgyis eltakarja majd. Megvettem az első szemkörnyék ápoló krémemet, mert egy érett, harmincas nő nem hanyagolja el a külsejét.

Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy nem akarok keresgélni tovább. Nyugalomra vágyom. Otthonra. Élményeket azért akarok még, mert mégsem nyitnék azonnal nyugdíjas klubot odahaza, de ha lehet, akkor rohanni már nem akarok.

Ma harminckét éves vagyok.

Nézem a fiam, aki alig múlt egy. A szeme tele kérdéssel és mérhetetlen, felnőtt szívvel szinte befogadhatatlan erejű szeretettel és ragaszkodással. Őt nem érdekli, van-e ősz hajszálam, vagy mélyültek-e a szarkalábak a szemem sarkában az elmúlt egy évben. A tekintetében ott csillog a későbbi ragyogó magabiztosság, az örök nyughatatlanság, kíváncsiság, a fáradhatatlan kutatás újabb és újabb élmények után. Elképzelem a kamaszkori hangját, a borostás arcát, hogy egyszer majd én nézek fel rá, és nem ő énrám, mert olyan magas és csinos fiatalember lesz, mint az apja. És nem akarok többé tizenhat lenni. És nem bánom, hogy véget értek a gondtalan húszas éveim. Már nem akarok sellő lenni, se filmsztár. Nézem a fiam, és nem akarok semmi mást, csak megölelni akkor is, amikor én már öreg leszek, ő pedig komoly, felnőtt férfi, összemosolyogni, ahogy reggelente szoktunk, együtt ölteni nyelvet a világra, és hangosan kacagni.