Dermedő

Szabálytalan játékban lettem vesztes.

Csillogó szemmel pakliból kínáltál egy éjjel.

Vakon dobálni kezdtük egymásra az adut,

hol vad dáma voltam, hol rőt udvari bolond.

Egyedül te tudtad, de mégsem árultad el,

hogy mindvégig tizenkilencre kértem lapot.

Nem mondtam elégszer, hogy nem játszani akarok?

Letüdőztem a cigarettád füstjét.

Mohó szívem falta minden sóhajod,

sejtjeimig hatolt, átjárt illatod.

Kromoszómáim hozzád rendeződtek.

Szemedben a kérdőjel alakját hátam vette fel.

Kezem ökölbe szorult, hogy ne érinthesselek meg.

Visszanyelt csókokat sírva öklendezve reszkettem

érted, nehogy elveszítsem, ami van.

Égbe tartott pakliból, mit vársz, ki húz most lapot?

Legyintek: vége már, legyintesz: sosem volt.

Már az sem igaz, hogy fájt.

A távolság gyógyszer, a némaság fegyver.

Szögesdrót a szívem tájt.

Menni, mindig menni kell tovább.

Hátam mögött érezlek, ha elindulok.

Várom, hogy megérintsd a vállam.

És időről időre visszafordulok:

csak sűrű köd, homály és pára.

Hogy túlélhessem a jelent, megtagadom magam.

Beleragadva gyúrom

és dagasztom a múltat,

cukorhabos tündérmese.

Elnyúlik a pillanat,

szétmállik ujjaim közt.

Lett belőle hetedhét,

de leginkább hol nem volt.

Dermedő lélekkel állok előtted.

Hát várok, mert várni még nem tilos

egy halk szót, egy elejtett mondatot,

mi elárulja végre, mi vagyok:

nyílt törés, esetleg gennyes fekély,

pióca vagy vírusos hasmenés.

Ne fáradj. Majd én lehúzom magam.

Hajlik a tér és hajlik az idő is.

Egy másik énem másik galaxisában

te vagy a Nap:

térdre rogyok.

Itt és most egy tetszhalott csillag vagy csupán:

beszippantasz,

szétroppanok.

Jeles napok

Amíg be nem töltöttem, mindig tizenhat éves akartam lenni. Azt gondoltam, hogy mire tizenhat leszek, érett, csinos, fiatal nővé alakul az a csenevész törpe, aki gyerekkoromban voltam. Hosszú, vörös hajam lesz, amit avantgárd stílusban fogok feltűzni, magas sarkú csizmát viselek majd, és sellőalkatú tini sztár leszek, kecses és nőies, és romantikus-szende tekintettel szemlélem majd a világot. De ha mindez mégsem jönne össze, abban biztos voltam, hogy mire tizenhat leszek, addigra talán már legalább a fűből kilátszom.

Ez utóbbi elképzelést talonban tartani felettébb bölcs dolog volt. Mire tizenhat lettem, valóban kilátszottam már a fűből. Ennél több pozitívumot nem is tudok erről az időszakról mondani. Nem számoltam ugyanis a gyűlölt pattanásokkal, az egy nap alatt zsírosodó, hosszúnak ugyan hosszú, de korántsem vörös – mert anya a hajfestést szigorúan megtiltotta – hajammal, az esetlen, koordinálatlan mozgásommal, a mellbőségem gyarapodásával járó állandó szorongással és zavartsággal, a bennem dúló érzelmi viharokról nem is beszélve. Mire tizenhat lettem, jobban utáltam a világot, mint előtte bármikor, és minden vágyam az volt, hogy elölről kezdhessem az egészet, de kizárólag fiúként, mert a fiúknak minden sokkal könnyebb.

A tizennyolcadik születésnapom egyáltalán nem érdekelt. Nem foglalkoztatott a nagykorúság, a szavazati és egyéb jogok, egyelőre nem kívántam a társadalom hasznos tagjává válni sem. Inkább felháborítónak tartottam, hogy a születési évem alapján szabályozzák, hogy mikortól lehet engem komolyan venni, és amíg a magam mögött hagyott évekből nem rendelkezem az elvárt mennyiséggel, gyerek vagyok, akit bármikor ki lehet nevetni. Később persze rá kellett ébrednem, hogy bármikor válhatok nevetségessé, függetlenül attól, hány éves vagyok, és minél magasabban hordom az orrom, annál nagyobb lehet a végén a pofára esés, és annál hangosabb lesz a nevetés is.

Miután a húszat is betöltöttem, pánikba estem. Itt a vég! Öregszem! Nemsokára harminc leszek! Keresgéltem az ősz hajszálakat a fejem tetején, számolgattam a vélt szarkalábaimat, és mit nem adtam volna, ha újra tizenhat lehetnék, hiszen a tizenhat éveseknek minden sokkal könnyebb! Két pánikroham között azonban mégiscsak élveztem a huszonévesek ragyogó magabiztosságát, a lábam nyomán sarjadó életet, a tetterőt, az örök nyughatatlanságot, kíváncsiságot és a fáradhatatlan kutatást egyre újabb élmények után.

Lángoló, vörös hajjal habzsoltam a nyarat, faltam a telet, együtt döngicséltem a méhekkel tavasszal, magasra rúgtam az összesöpört faleveleket ősszel, és gyönyörködtem édes-bús libbenésükben. Hittem és tudtam, hogy legyőzhetetlen és megállíthatatlan vagyok, megváltom a világot és a világ örökké hálás lesz nekem.

Mire harminc lettem, az idő mintha lelassult volna. De lehet, hogy csak én fáradtam el. Sokszor visszasírtam energikus, huszonéves önmagam, és azt szajkóztam, mennyivel könnyebb volt akkor minden! Most gúzsba köt a munkaidő, taposom a kegyetlen mókuskereket, és jó, ha egy mozira marad energia a hétvégén.

Szép lassan elmaradt a feltűnő, vörös haj, az avantgárd stílus, a nagy álmok. Megszoktam az ősz hajszálakat, a hajfesték úgyis eltakarja majd. Megvettem az első szemkörnyék ápoló krémemet, mert egy érett, harmincas nő nem hanyagolja el a külsejét.

Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy nem akarok keresgélni tovább. Nyugalomra vágyom. Otthonra. Élményeket azért akarok még, mert mégsem nyitnék azonnal nyugdíjas klubot odahaza, de ha lehet, akkor rohanni már nem akarok.

Ma harminckét éves vagyok.

Nézem a fiam, aki alig múlt egy. A szeme tele kérdéssel és mérhetetlen, felnőtt szívvel szinte befogadhatatlan erejű szeretettel és ragaszkodással. Őt nem érdekli, van-e ősz hajszálam, vagy mélyültek-e a szarkalábak a szemem sarkában az elmúlt egy évben. A tekintetében ott csillog a későbbi ragyogó magabiztosság, az örök nyughatatlanság, kíváncsiság, a fáradhatatlan kutatás újabb és újabb élmények után. Elképzelem a kamaszkori hangját, a borostás arcát, hogy egyszer majd én nézek fel rá, és nem ő énrám, mert olyan magas és csinos fiatalember lesz, mint az apja. És nem akarok többé tizenhat lenni. És nem bánom, hogy véget értek a gondtalan húszas éveim. Már nem akarok sellő lenni, se filmsztár. Nézem a fiam, és nem akarok semmi mást, csak megölelni akkor is, amikor én már öreg leszek, ő pedig komoly, felnőtt férfi, összemosolyogni, ahogy reggelente szoktunk, együtt ölteni nyelvet a világra, és hangosan kacagni.

Utánad

És távolodóban elhalványul az arcod
Összegubózva vérzem a szíved a csendben
Téli viharban végleg elillan a hangod
Lépteid mentén csillog a könnyem a fényben

Feloldozás - Színmű egy felvonásban

Szereplők:

Hanna             grafikus, a húszas évei vége felé jár

Albert             harminc körüli író

Dóra               Hanna húga

Pizzafutár

Pincér

1. jelenet

Tél a régmúltban. Fehér és kék fények színezik a teret. Hanna nagykabátban kuporog egy padon, a hóval borított parkban. Kezében vázlatfüzet és ceruza. Önfeledten rajzol. Balról dideregve belép Albert, sietve áthalad a színen, Hanna mögé érve egy pillantást vet a vázlatfüzetre.

ALBERT (elismerően): Hű!

HANNA (felnéz, mosolyog): Nem illik mások dolgaiba lesni a hátuk mögött, nem tudtad?

ALBERT: Ne haragudj, de annyira megtetszett a rajzod, nem bírtam szó nélkül hagyni.

HANNA: Kedves tőled, köszönöm.

ALBERT: Elképesztően tehetséges vagy, imádom a képzőművészetet, ha nem író lennék, akkor biztosan festő.

HANNA (zavart fintorral): Ez igazán érdekes…

ALBERT: Jaj, nézd, nem csak bunkó vagyok, hanem udvariatlan is. (kezet nyújt Hannának.) A nevem Kovács Albert.

HANNA (szintén kezet nyújt): Temesi Hanna.

ALBERT: Nem fázol? Elég hideg van itt.

HANNA: Szeretek a szabadban rajzolni, nem érdekel a hideg, rendesen felöltöztem.

ALBERT: Van egy kávézó nem messze innen, fűtenek is, és akkora ablakuk van, hogy belátod onnan az egész parkot.

HANNA: Köszönöm, jól megvagyok itt.

ALBERT: Egy kávé mellett igazán elmesélhetnéd, hogyan fejlesztetted ki ezt a rendkívüli stílust.

HANNA: Nézd, nincs túl sok időm, és azt szeretném rajzzal tölteni kávézgatás helyett.

ALBERT: Rendben. Értem. Nem is zavarlak tovább. Jó munkát!

HANNA: Köszönöm!

ALBERT: Hát, akkor, szia!

HANNA: Szia!

Albert jobbra távozik, Hanna újra rajzolni kezd. Egyre jobban fázik, szorosabbra húzza magán a kabátot. Albert jobbról visszatér, kezében két nagy adag, forró kávé, kupakos papírpohárban. Letelepszik Hanna mellé a padra.

ALBERT (átnyújtja az egyik poharat): Megint csak azt mondom, ne haragudj, de nem venném a lelkemre, ha elgémberednének az ujjaid.

HANNA (mosolyogva átveszi a kávét, belekortyol): Ezt most a bunkóságod vagy az udvariatlanságod számlájára írjam?

ALBERT (csintalan mosollyal): Írd a kíváncsiságéra.

HANNA (a pohárnak): És mégis mire vagy kíváncsi?

ALBERT: Lássuk csak. Először is: Én már öt éve minden reggel ezen a parkon sétálok keresztül, ugyanis ott tanítok szemben, a Bölcsészkaron, de még sosem láttalak itt.

HANNA: Ez nem egy nagy talány: két hete költöztem ide. Látod ott azt az öreg bérházat?

ALBERT: Aha, látom.

HANNA: És annak a legfelső emeletén azt a csupa ablak, tornyos kis lakást? Na, ott lakom.

ALBERT: A nagy előadó ablakából már sokszor megcsodáltam azt az épületet. Meg kell mondjam, irigyellek.

HANNA (felnevet): Azt elhiszem! De még sok munka lesz vele. Eddig épp, hogy kifesteni sikerült, a tavaszi lomtalanításkor majd összevadászom a bútoraimat is.

ALBERT (hitetlenkedve): Egy ágyad meg egy asztalod csak van!

HANNA (elgondolkodva): Nos, van egy komódom a nagymamámtól, egy matracom, amin alszom, rendkívül praktikus, mert ha költözöl, csak feltekered, összekötöd, és már viheted is, akár a válladra is vetheted. Asztalom nincs, egyelőre két bambusztálcát vettem, és néhány díszpárnát turiztam, arra lehet ülni.

ALBERT: Ennyire le vagy égve?

HANNA (színlelt haraggal): Megint udvariatlan vagy!

ALBERT (bűnbánóan): Igazad van, sajnálom.

HANNA (újra mosolyog): Nem érdekes. Annyira nem vagyok leégve, de nem hozhattam el semmit onnan, ahonnan jövök. A komód azelőtt is megvolt, az nem számít.

ALBERT: Nagyon titokzatos vagy.

HANNA: Ugyan. Csak nem kötök mindent akárkinek az orrára. És még mire vagy kíváncsi?

ALBERT (megfogja Hanna ceruzát tartó kezét): Megtaníthatnál erre a sajátos technikára.

HANNA (kihúzza a kezét Albertéből): Kicsit nyomulós vagy, nem? 

ALBERT: Meglepődnél, ha tudnád, mennyire nem.

HANNA: Mit akarsz tőlem?

ALBERT: Érdekelsz, tetszel. Ennyi.

HANNA: Aha. Egy írótól valami költőibbet vártam volna.

ALBERT: És te mit akarsz tőlem?

HANNA: Tessék? Te jöttél ide hozzám.

ALBERT: De te nem küldtél el, pedig már számtalanszor megtehetted volna. Nem véletlenül provokáltalak.

HANNA (döbbenten): Hogy mit mondasz?

ALBERT: Amit én most itt megengedtem magamnak veled szemben, azt egy lány csak akkor tűri el, ha az ismeretlen számára sem közömbös.

HANNA: Vagy ha könnyen kapható bármire.

ALBERT: Szerintem te nem olyanféle vagy.

HANNA: Fogalmad sincs, milyenféle vagyok.

ALBERT: De a vonzalmadat mégsem tagadod.

HANNA: Felbosszantasz.

ALBERT (mosolyog): Igen, tudom.

HANNA: Nagyon biztos vagy a dolgodban.

ALBERT: Abban vagyok biztos, hogy nincsenek véletlenek. És hogy pont itt, pont ma láttalak meg téged, elég vakmerővé tett ahhoz, hogy tőlem abszolút szokatlan módon, kockára téve a jó híremet, ennyire rámenősen szólítsalak meg.

HANNA: Pont itt? Pont ma? Ez mit jelent?

ALBERT (pimaszul): Nem kötök mindent akárkinek az orrára.

HANNA (sértődötten): Ja, értem.

A közönség felé nézve hallgatnak.

ALBERT (előre): Azért egyszer elmesélhetnéd a történeted.

HANNA (előre): Te is a tiédet.

ALBERT: Ahhoz, hogy ez megtörténjen, feltételeznünk kell, hogy még találkozunk.

HANNA: Találkozunk még?

ALBERT: Ha csak nem teszed át a székhelyed egy másik parkba, akkor elkerülhetetlen lesz. És különben is. Már azt is tudom, hol laksz.

HANNA (Albertre néz): Most el akarsz ijeszteni?

ALBERT (közelebb húzódva Hanna szemébe néz): Ellenkezőleg. Meg akarlak szerezni.

A két alak megdermed egymás szemébe nézve, a szín elsötétül.

2. jelenet

Nyár a jelenben. A reggeli napfény beragyogja a műteremlakást. Balra komód, rajta bőrből készült férfi válltáska, a komód mellett fogas, egy asztalkán mosdótál, kancsó, szappan, szivacs, törülköző. Hátul főzőfülke, polc néhány alapvető konyhafelszereléssel, hűtő. Jobbra ágy, benne Albert és Hanna alszanak, középen szőnyeg, fotelek, dohányzóasztal, ruhák szanaszét.

Elsőként Hanna ébred. Kipihent és friss. Nagyot nyújtózik, aztán egy darabig csak nézi Albertet. Végül felkel. Lustán botorkál ki a főzőfülkébe, nagy gonddal török kávét készít: vizet forral egy nyeles lábosban. Két kanál őrölt kávét kanalaz bele, és cukrot, végül egy kis fahéjjal fűszerezi. Egy bambusztálcára két csészét tesz. Amikor a kávé felforrt és illatos, kettétölti, majd felönti őket tejjel. Nem pakol el maga után, a rend nem érdekli. Fogja a tálcát, beviszi a szobába és leteszi az asztalra. Belekortyol a sajátjába, majd a szanaszét heverő holmik között kezd kotorászni. Először a cigarettáját találja meg, rágyújt. Újra kortyol a kávéból, hosszan élvezi a cigaretta és a kávé találkozását a szájában. Tekintete újra Albertre téved, aki közben oldalra fordult, félmeztelen teste félig kilóg a takaró alól.

Aztán Hanna tovább keresgél. Hamarosan megtalálja a vázlatfüzetét, majd megpróbálja kiásni a ruhák alól a táskáját, és azt is alaposan feltúrja, míg meg nem találja végre, amit keresett: egy néhány centis ceruzacsonkot. Hosszan forgatja a kezében, érezhetően sokat jelent neki, erősen fogja, mintha kapaszkodna belé.

Újra iszik a kávéból és tovább dohányzik.

Kényelmesen elhelyezkedik a fotelben, ölébe fekteti a vázlatfüzetet, hosszan nézi Albertet, majd rajzolni kezd. Szenvedélyes mozdulatokkal alkot, csak egy-egy korty kávé miatt áll meg, vagy, hogy újabb slukkot szívjon a cigarettájából.

A keze egyszer csak megáll. Nézi Albertet, szorítja a ceruzát.

Megdermed, a szín elsötétül.

3. jelenet

Tavasz a régmúltban. Esti utcai fények világítanak a színen. A lomtalanítás időszaka van a fővárosban. A háttérben bérházak, előttük nagy kupacokban a sok kiselejtezett holmi. Balról egy kiskocsit tolva/húzva belép Dóra, Hanna húga. Fáradt és csüggedt, órák óta keresgélnek már. A kocsi tele dobozokkal, székekkel. Hanna hamarosan követi őt, egy újabb zsákmánnyal, amit lelkesen a kocsi tetejére tesz, majd máris indul átnézni a színen látható kupacokat.

HANNA (töretlen lelkesedéssel kutakodva): Ó, az a csodálatos Biedermeier!

DÓRA (megállítja a kocsit, elege van): Meddig csináljuk ezt még?

HANNA: Ez az utolsó utca, hugicám, ígérem!

DÓRA (lemondóan): Két utcával ezelőtt is ezt mondtad.

HANNA (vigasztalóan átöleli Dórát): Akkor hazudtam, de most igazat mondok. Annyira jó holmik vannak itt, hát nem látod? (Visszatér a dobozokhoz.)

DÓRA: De, látom.

HANNA: Ha végeztünk, az utca végén van egy Meki, meghívlak egy sajtburgerre.

DÓRA (újra nekiveselkedik a kiskocsi mozgatásának): Big Macet akarok. És hozzá mindenből a legnagyobbat, sok kólával.

HANNA (felnevet): Ahogy akarod!

DÓRA (újra megáll, maga elé, kissé bátortalanul): Tulajdonképpen ezt az egész cirkuszt nem kéne itt csinálni az éjszaka közepén, ha elfogadtad volna azt a pénzt.

HANNA (nem néz fel, de dühös): Nem kell pénz senkitől, főleg tőle nem.

DÓRA: Akkor legalább maradtál volna egy kicsit otthon velünk, amíg elrendeződnek a dolgok.

HANNA: Most viccelsz?

DÓRA: Nem. Hiányzol. És anyának is.

HANNA: És apának?

DÓRA (lehajtja a fejét): Ő nem hajlandó beszélni rólad.

HANNA: Szerinte az én hibám, igaz?

DÓRA: Tudod, milyen.

HANNA: Igen, az ő világa végtelenül egyszerű, aminek a közepén kizárólag hímneműek állhatnak. Mindenki más csak azért van, hogy az ő életük jobb legyen.

DÓRA: Szerintem ez nem igaz. Velem például…

HANNA: Veled például már nem merte megtenni mindazt, amit velem, meg anyával. Cserébe viszont én elveszítettem őt.

DÓRA: Nem látszik rajtad, hogy bánnád, amiért így lett.

HANNA: Nem hiszem, hogy lehetett volna másképp. Az erejét tőle örököltem. Egyikünk sem volt képes behódolni a másiknak.

DÓRA: És a házasságod?

HANNA (elgondolkodva): Hát, az már egészen más történet.

DÓRA: Ott is az volt a baj, hogy nem voltatok képesek behódolni egymásnak?

HANNA: Inkább az, hogy nem voltunk képesek kiegészíteni egymást.

DÓRA: Apa szerint meg kellett volna bocsátanod neki, mert minden jó feleség ezt tette volna.

HANNA (értetlenül): Én megbocsátottam neki. Nem azért hagytam el, mert megcsalt. Ha ez kellett volna ahhoz, hogy mindketten ráébredjünk valamire, vagy, hogy újra egymásra találjunk, akkor még most is együtt lennénk.

DÓRA: De akkor…?

HANNA: Szereti azt a nőt, Dóra! Szerelmes belé!

DÓRA: De ő veled akart maradni.

HANNA: Persze, mert gyáva! Öt év után fél belevágni valami újba, ez tulajdonképpen érthető.

DÓRA: Miért jöttél el mégis? Rendbe hozhattátok volna.

HANNA: Nem, drágám. Ha együtt maradunk, mindketten boldogtalanok lettünk volna életünk végéig. Foghattuk volna egymás kezét nappal, éjjel meg a párnába sírhattuk volna valaki másnak a nevét, akivel hitünk szerint esélyünk lett volna egy jobb életre. Mert ha ő megtette, előbb-utóbb én is megtettem volna. És ha ő maradt, nekem is maradnom kellett volna. Így legalább kapott egy esélyt, amit, hogy kihasznál-e, az már a saját felelőssége, ahhoz már nincs közöm.

DÓRA: Akkor ezért akart mindenáron pénz adni neked. Hálából.

HANNA: Vagy lelkiismeret-furdalásból. De már nem számít. Hagyjuk ezt.

DÓRA: Anya azt mondja, bátor vagy.

HANNA: Anyához képest mindenképpen. Beszéljünk másról, kérlek, különben a Big Maced újra sajtburgerré zsugorodik kis krumplival, kóla nélkül.

DÓRA (nevet): Jó, rendben. Akkor mesélj magadról. Szeretsz itt élni? Jól érzed magad? Van valakid?

HANNA: Megvagyok. Lassan elrendeződik minden. Amióta kimondták a válást, minden sokkal könnyebb. Egészen más embert látok, amikor tükörbe nézek.

DÓRA (sokatmondóan): És még kit látsz magad mellett a tükörben?

HANNA: Dóra. Indiszkrét vagy.

DÓRA: Ugyan már! Ki vagy virulva, neked van valakid!

HANNA: Ez túlzás. Megismerkedtem valakivel, ez igaz.

DÓRA (izgatottan): Mesélj róla! Alacsony? Magas? Szőke? Barna?

HANNA (zavarban): Pont megfelelő testalkatú, szőke. És író.

DÓRA: Hű, de romantikus! És mióta tart?

HANNA: Néhány hónapja.

DÓRA: És nem is szólsz róla?

HANNA: Nem akartam, hogy a kelleténél jobban belelovalld magad és idő előtt elkotyogd anyáéknak. Gyere, induljunk, itt nincs már semmi érdekes.

DÓRA: Vagy lehet, hogy te nem akartad magad a kelleténél jobban belelovallni.

HANNA: Ne analizálj, menjünk.

Dóra nagy lendületet vesz, hogy tovább húzza a kiskocsit, Hanna lassan lépked mellette, már a színpad jobb szélére érnek, amikor valami megcsillan a kupacok között. Hanna visszafordul, hogy megnézze.

DÓRA: Jaj, ne már!

HANNA: Egy perc az egész, lehet, hogy találtam valami különlegeset.

Hanna lekuporodik, hogy átnézze a dobozt, amiben látni vélte a csillogó valamit. Talál is egy csomó régi aprópénzt, és a doboz alján egy grafitceruzát. Forgatja, nézegetni, aztán csak bámul rá mozdulatlanul.

DÓRA (unottan): Na, van valami?

HANNA (lassan): Csak néhány érme, meg egy régi ceruza.

DÓRA: Akkor hozd az érméket, a ceruzát meg dobd vissza és menjünk!

HANNA (felnéz): Megtartom a ceruzát. Az érmék értéktelenek.

DÓRA: És a ceruza mitől annyira értékes?

HANNA: Csak szép és kész.

DÓRA: Na, mutasd.

HANNA: Nem.

DÓRA (kikapja Hanna kezéből a ceruzát, alaposan megvizsgálja): Valamit belefaragtak, nem látom jól… H… és… Albert.

HANNA: Add vissza.

DÓRA: H és Albert. Mit jelent ez? Csak nem Albertnek hívják a titokzatos lovagod?

HANNA (mosolyog): Nem érdekes. Ez csak egy vallomás egy ceruzán.

DÓRA: Émelyítően érzelmes vagy. Mehetünk végre?

HANNA: Mehetünk.

DÓRA: És eszünk is?

HANNA: Hát persze! Kaphatsz két Big Macet is engesztelésül!

DÓRA: Kösz nem, az után az egy után is épp elég lesz fogyózni.

HANNA: Dilis vagy.

DÓRA: Dilis, de csinos!

Dóra kitolja a színről a kocsit. Hanna egy pillanatra megtorpan, a közönség felé néz, kezében a ceruzával. Egy fénynyaláb megvilágítja fölülről, a színpad többi része elsötétül. Erősen rámarkol a ceruzára, már épp szóra nyitja a száját.

DÓRA (kintről): Nem jössz?

Hanna végül szó nélkül kiszalad a színpadról.

4. jelenet

Nyár a jelenben. Ragyogó fények. Hanna a fotelben ül elgondolkodva. Albert forgolódik. Hanna feleszmél, folyatja a rajzolást. Albert felébred, rögtön Hannát keresi a tekintetével. Mikor meglátja, mosolyog. Beszélgetésük közben Albert hallja és érti Hannát, de Hanna mintha egy másik dimenzióban mozogna. Sokkal inkább beszél magában, mint Alberthez.

ALBERT: Jó reggelt.

HANNA (rajzol): Már csak egy perc és kész vagyok.

Albert nem mozdul, Hanna tovább dolgozik, de hirtelen kitépi a lapot a füzetből, összegyűri és a földre dobja. Kávét iszik és nagyot szív a cigarettájából.

ALBERT: Mi a baj? Elrontottad?

HANNA (oldalra néz): Elmúlt a pillanat.

ALBERT (őszintén): Sajnálom.

HANNA (közönyösen a tálca felé mutat): Ott a kávéd. Lehet, hogy már hideg.

ALBERT (tréfásan): Reggelit is kapok?

HANNA: Ha reggelizni is akarsz, vásárolni kell, mert még kenyér sincs itthon.

ALBERT: Szívesen hozok valamit. De mehetünk együtt is, akár be is ülhetnénk valahová.

HANNA: Főzni nem fogok. És nem mozdulok ki innen. Bármit is tervezel, rám ne számíts.

ALBERT: Gyere ide. Kávézz meg velem.

Hanna nem mozdul. Albert az éjjeliszekrényről cigarettát vesz elő, ő is rágyújt. Hosszan hallgatnak, mindketten a semmibe néznek.

ALBERT: Azt hiszem, beszélnünk kéne a tegnap estéről.

HANNA: Még mielőtt bármit mondasz, csak a tegnap estéről ne kezdjünk el beszélni.

ALBERT: Akkor csak én beszélek a tegnap estéről.

HANNA: Tegnap este mindent elmondtál, amit el akartál. Én becsülettel végighallgattam.

ALBERT: Úgy látom, nem viselt meg a dolog.

HANNA: Fogalmam sincs, mi az általad helyesnek tartott reakció azon a reggelen, aminek az előestéjén szakítottál azzal a nővel, akivel ébredsz, de hirtelen ennyi telik tőlem.

ALBERT: Ne akarj kemény lenni. Nekem is nehéz.

HANNA: Próbálom egyben tartani magam, megvárom, míg elmész, csak azután hullok darabjaimra.

ALBERT: Nem is tudom, mire számítottam. Nincs tapasztalatom ezen a téren.

HANNA (gúnyosan felnevet): Persze neked nyilván sokkal több tapasztalatod van ezen a téren, épp elég nőre untál már rá.

ALBERT: Mégis kemény akarsz lenni.

HANNA: Lehet, hogy hitelesebb lenne, ha sírnék vagy sopánkodnék?

ALBERT: Lehet, hogy hiba volt itt maradnom.

HANNA: Kár azon gondolkodni, hogy hiba volt-e itt maradnod. Ez van. Így történt és kész.

ALBERT: Szerinted az volt?

HANNA: Felidézhetnénk az elmúlt másfél évet. Nosztalgiázzunk!

ALBERT: Nincs kedvem hozzá.

HANNA (feláll, megint cigaretta után kutat): Valahogy oldanunk kéne a feszültséget.

ALBERT (hosszan nézi Hannát): Szeretkezzünk.

HANNA (megvilágosodva): Menjünk moziba!

ALBERT (csalódottan): Adnál nekem is egy cigit? Az enyém elfogyott.

Hanna az ágyhoz lép, a frissen meggyújtott szálat szórakozottan a saját szájából átteszi Albertébe. Visszatér a szín közepére, és meggyújt magának egy másikat.

ALBERT (maga elé): Mindig így a legfinomabb.

HANNA (türelmetlenül): Te figyelj, mik a terveid mára?

ALBERT (mosolyog): Szombat van. Ilyenkor szoktuk kipihenni a végtelenül hosszúnak tűnő pénteket.

HANNA (próbál rendet rakni, hogy valami elfoglaltságot találjon magának): A közös szombatokat szerettem a legjobban. Szombatonként pihentük ki a mindig végtelenül hosszú péntekeket. Ezt a tevékenységet mától egyedül leszünk kénytelenek űzni.

ALBERT: (Kiszáll az ágyból) Látod, mégis erről beszélünk.

HANNA (leguggol): Vagy csak üljek le ide a kupi közepébe és csendben várjam meg, amíg elmész?

ALBERT: Mondd el, mit érzel. Haragszol? Megkönnyebbültél?

HANNA (néz maga elé zavartan): Annyira körülírhatatlanok az érzéseim!

ALBERT (Hannához lép, hogy felsegítse): Gyere, engedd, hogy átöleljelek.

HANNA (elhúzódik): Te akartad, hogy így legyen. Akkor miért én érzem furcsán magam?

ALBERT: Miért nem küldtél el az éjjel?

HANNA: Valószínűleg el kellett volna, hogy küldjelek az éjjel.

ALBERT (megfogja Hanna kezét, próbálja a saját terében és idejében tartani): Emlékszel? Amikor megismerkedtünk, én hoztam neked kávét. Most, hogy búcsúzunk, te hoztál nekem.

HANNA (nem érzi, hogy Albert fogja a kezét): Iszom még egy kávét. Vagy lehet, hogy ennem kéne valamit?

ALBERT: Jó, együnk valamit, ez jó ötlet!

HANNA (indulni készül): Le kell mennem a boltba. Még kenyér sincs itthon.

ALBERT (visszatartja Hannát): Ne menj most el, rendeljünk egy pizzát.

HANNA: Vagy rendeljek egy pizzát?

ALBERT (aggódva): Rendelj, amilyet csak akarsz. Vagy tudod, mit? Megrendelem én!

HANNA (nem figyel, kikapja a táskájából a telefont): Haló, pizzát szeretnék rendelni. Igen, Temesi Hanna. Igen, igen. Egy harminckettes tenger gyümölcseit kérek. Sok fetával. Tudom, hogy tesznek rá, de annál többel.

Mindketten megmerevednek, a szín elsötétül.

5. jelenet

Nyár a régmúltban. Este van. A műteremlakásban vagyunk. Hanna és Albert belépnek az ajtón, Albertnél bor van, Hanna telefonon pizzát rendel.

HANNA: Igen, egy harminckettes tenger gyümölcseit kérek, sok fetával. Tudom, hogy tesznek rá, de annál többel.

Albert felnevet, szorosan magához húzza Hannát és hosszan csókolja.

HANNA (értetlenül próbál szabadulni az ölelésből): Rendben, köszönöm, visszhall! (Alberthez) Ezt most miért kaptam?

ALBERT: A feta miatt.

HANNA: Szeretem a fetát, és?

ALBERT (újra közel húzza Hannát, szerelmesen): Én is szeretem a fetát.

HANNA (nevet): Na, hol az a bor?

ALBERT (elindul a főzőfülkébe): Milyen szomjas vagy. Hol tartod a dugóhúzót?

HANNA: Csak megkönnyebbültem. Végre a saját életemet élhetem. Dugóhúzó? Az nincs, de találsz fakanalat a fiókban.

ALBERT (ügyetlenkedve próbálja benyomni a dugót a fakanállal): Utoljára a kollégiumban csináltam ilyet.

HANNA: Nem volt dugóhúzód?

ALBERT: De volt, csak valamelyik szomszéd lány folyton elkunyerálta.

HANNA (a főzőfülkébe lép, lehajol, kiveszi a fakanalat Albert kezéből és hüvelykujjal, egyetlen mozdulattal benyomja a dugót): Egy talpraesett lány nem kunyerál, hanem megoldja.

ALBERT (kajánul): Lehengerlő vagy.

HANNA (mosolyog): Hozok poharat.

ALBERT: Van készen? Nem most kell fújni őket? Vagy előrelátó voltál és vettél eldobhatót?

HANNA (két gyönyörű talpas poharat vesz elő): Hahaha. A borozásnak meg kell adni a módját.

ALBERT (átveszi a maga poharát, elismerően): Hűha, ezek nagyon szépek.

HANNA: Csak kettő van belőlük, úgyhogy ne ejtsd el.

Albert mindkettőjüknek tölt a vörösborborból.

HANNA (provokatív szándékkal): Mire igyunk?

ALBERT (kitér): Mondjuk a szép, új lakásodra és az új életedre.

HANNA: Ha már az életre iszunk, igyunk a tiédre is.

ALBERT (felemeli a poharat): Egészségedre!

HANNA: Egészségedre!

Mindketten isznak. Albert rágyújt, majd elindul a szoba közepe felé, hogy szétnézzen. Hanna nézi őt.

ALBERT: Tényleg nagyon jó lett. Ez a nagymamád komódja?

HANNA (Albert mellé lép): Igen, még életében rám hagyta. A tisztaszobában tartotta. Gyerekkoromban folyton kirámoltam és a babáimat raktam a fehér ágyneműk helyére.

ALBERT (átöleli Hannát): Most mit tartasz benne?

HANNA (magától értetődően): Papírt és ceruzákat.

ALBERT (megint nevet és megint hosszan csókol): Imádlak.

HANNA (elhúzódik, komolyan): Ne mondj olyat, amit később megbánsz.

Megdermednek. Sötét.

6. jelenet

Nyár a jelenben. Albert középen áll, Hanna oldalt, kezében a telefonnal, pizzát rendel. Kettejük valósága felcserélődik: most Albert kerül egy képzeletbeli másik dimenzióba.

HANNA: Igen, köszönöm, visszhall! (Alberthez) Negyven percet mondtak.

ALBERT (merengve): Negyven perc az egy örökkévalóság.

HANNA (pakolászik): Addig azért csak nem halsz éhen.

ALBERT: Negyven percig figyeltelek egy fa mögül a parkban, mielőtt először megszólítottalak.

HANNA (megáll): Ezt még sosem mesélted.

ALBERT: Az első szeretkezésünk utáni reggelen negyven percig fürkésztem az arcod, mire kinyitottad a szemed.

HANNA (viccelni próbál): Ez már szinte hátborzongató.

AKBERT: A szemed ablakot nyitott a saját lelkemre. Megmutattad, ki vagyok.

HANNA: Kezdesz szentimentális lenni, pedig utálod a szentimentalizmust.

ALBERT (rágyújt): Az elmúlt másfél évből egy egész versciklus született. Amikor visszaolvastam őket, sírtam.

HANNA: Iszol még egy kávét? Vagy valami erősebbet?

ALBERT: Először azt hittem, csak meghatódtam saját magamtól. Sokan esnek hasonló hibába, ha nagyon jónak érzik, amit írtak. Aztán rájöttem, hogy nem is érdeklem saját magam. Csak te érdekelsz.

HANNA (a hűtőhöz lép idegesen): Van még egy kis bor, töltsek?

ALBERT: Egyedül a versekben mondtam ki az igazságot. Még neked sem mondtam soha igazat.

HANNA: Van pálinka is, ez kell most ide.

ALBERT: Amikor ébren voltam, folyton csak hazudtam, hogy ne játsszam a kezedre magam.

Hanna színültig tölt két feles poharat, reszketve, lötyögtetve nyújtja át az egyiket Albertnek, aki felhatja a tartalmát anélkül, hogy Hannára nézne. Hanna szintén felhajtja a sajátját.

ALBERT: Megijesztett, hogy te sosem hazudtál.

HANNA: Próbáltam, de mindig béna voltam ebben.

ALBERT: Megpróbáltad, tudom. De te olyan tiszta vagy.

HANNA: Még egy kör?

Hanna vissza akar indulni a pálinkás üvegért, de Albert magához rántja a lányt és egészen közel húzza.

ALBERT: Ha te is hazudtál volna magadnak, most sokkal könnyebb lenne.

HANNA: Én nem akartam hazudni. Én meg akartam élni mindezt a maga valóságában, és nem érdekelt, hogy mi lesz a vége.

ALBERT: Megőrjített az őszinteséged, olyan pimaszul őszinte voltál!

HANNA: Az én szerelmem ilyen.

ALBERT (ellöki Hannát): Nem lett volna szabad beléd szeretnem!

HANNA (szerelemmel): Én egy percét sem bánom.

ALBERT: Miért nem tudtál olyan lenni, mint a többiek? Miért vagy te annyira más?

HANNA: Te is és én is ugyanolyanok vagyunk, mint a többiek. Együtt lettünk többek náluk.

ALBERT: Csak rólad írok! Csak téged formázlak minden alakban. Eljátszom a testeddel, mint egy agyagfigurával, tetszés szerint nyújtom a végtagjaidat, színezem a hajad, de az arc! Az arc mindig a tiéd!

HANNA (feltápászkodik, Alberthez lép, gyengéden megfogja a karját): Pihenj kicsit. Nem kell még menned.

ALBERT (eltávolodik, döbbenten): El kellett volna mondanom, hogy szeretlek.

Megfagynak, a szín elsötétül.

7. jelenet

Ősz a régmúltban. Sárgás fényben izzik a műteremlakás, ahogy lassan lemegy a nap. Hanna fáradtan lép be az ajtón, a táskáját hanyagul ledobja. A hűtőből bort vesz elő, tölt, kortyolgatja. A fotelben hever a vázlatfüzete és a ceruza, felveszi, nézegeti fanyar mosollyal.

HANNA (sóhajt): Akkor most jön a neheze, kedves Albert. Talán le kéne rajzolnom, mert a szemedbe mondani úgysincs bátorságom. (Leteszi a ceruzát, tanácstalanul botorkál a lakásban, nagyokat nyel a borból, majd megáll középen és a nézőtér felé fordul.) Nem igaz, hogy idővel könnyebb. Nem igaz, hogy idővel okosabb az ember. Persze kővé válhattam volna már rég, akkor mindezt nem kell még egyszer átélnem. (Elgondolkodik) Azt a legnehezebb elfogadnom, hogy nem én irányítom az érzéseimet. Egyik percről a másikra változom piruló kamaszlánnyá, aki remegő térdekkel várja az esti randevút, miközben ez már nem útkeresés, ez már nem tapogatózás. Ez már az élet. Az életem, amit egy lapra tettem fel. Megint. Nem így akartam, de ez sem számít már. (Iszik.) Ha elmondanám, mit érzek, elmenekülnél. Érzem, hogy nem bírnád befogadni. Hát játszom én is, veled. Eljátszom, hogy nekem ennyi is elég. Hogy így is jó. Néha ügyetlen vagyok, tudom, elárul az arcom. Látom rajtad, hogy észreveszed a vallomást a szememben. Olyankor rettegsz, mint akit sarokba szorítottak és nem menekülhet. Megriadok én is: mi van, ha mégis neked van igazad? Mi van, ha mégis tévedés? Minden porcikám tiltakozik a feltevés ellen, ösztönösen feléd akarok nyúlni, megkapaszkodni benned és elmondani, hogy nem félhetsz tőlem, hiszen én vagyok az, aki kiforgatta a négy sarkából a világot, az egyetlen, aki sosem kérte tőled, hogy szeresd, és az egyetlen, akit így szerethetsz! De gyáva vagyok. Csak nézlek, fürkészem a fényt a szemedben, hátha a félelem helyére egyszer a béke költözik. Ilyenkor néha percekig csak állunk és nézzük egymást szótlanul. Nem kérdezünk semmit, nem is állítunk semmit. Minek. Két megzabolázhatatlan folyó vagyunk, ha osztoznunk kell a medren, felkavarjuk magunk alatt az iszapot, vad hullámokat vetünk magunk körül, árvizet zúdítva a belőlünk nőtt nagyszerű rétekre és erdőkre. Ha elcsitulunk, csak halál marad utánunk. Végül odébbállunk mindketten, tapossuk a saját medrünket tovább. (A táskájához megy, lassú mozdulattal cigarettát vesz elő. Letelepszik a szőnyeg közepére, rágyújt, hosszan fújja maga köré a füstöt.) Volt valami megmagyarázhatatlanul természetes abban, ahogy először megszólítottál. Az utolsó dolog, amit akkor kívántam magamnak, egy újabb férfi és egy újabb adag probléma, játszmák és az unalomig eljárt kötelező körök az első csóktól a „kialudt a tűz” kezdetű zárójelenetig. Mintha mindezen mi ketten már rég túl lettünk volna, mintha minket mindez már nem is érintene. Észre sem vettük, ahogy az életünk összeforrt. És tudom, akkor ijedtél meg először, amikor rájöttél, hogy nem akarsz nélkülem létezni többé. Életem egyik legszebb reggele volt. Majdnem egyszerre ébredtünk, a másik volt az első, amit félálomban megpillantottunk. Az arcod felragyogott, ahogy megláttál. Amíg nincs egészen ébren az ember, az ösztönök sokkal könnyebben törnek felszínre, még nem elég tiszta a tudat, hogy mindent az irányítása alatt tartson, mint rendesen. Legalábbis később ezzel magyaráztam, ami történt. Átvillant az arcodon valami. Valami, amitől annyira elgyengültem, hogy éreztem, ahogy teljes súlyommal belesüppedek a matrac legaljába, miközben az arcomon szétáradt egy leplezetlen, szerelmes mosoly, amit nem bírtam visszatartani. Akkor először két szív voltunk, akik megmutatták végre valódi önmagukat. Tükröt tartottunk egymásnak, és a tükörben nem önmagunkat, hanem a másikat láttuk meg. Az egyetlent, aki miatt érdemes tükörbe néznünk. Szinte ugyanabban a pillanatban ki is tisztult a fejed a felismeréstől. Hirtelen éber lettél, nagy, csodálkozó szemekkel bámultál rám, rám, aki még mindig úszott a boldogságtól a paplanhullámok között. A döbbeneted megfagyasztott. Akkor jöttem rá, hogy a mi történetünk végén nem mondja majd azt a mesélő, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak. Mi vért és könnyet hagyunk magunk után, szétzúzott álmokat. Majd azt hazudjuk, nem is úgy volt, majd azt meséljük, melyikünk mikor hibázta el. És előbb-utóbb elhisszük, hogy az volt az igazság. (Nagy mozdulattal felhajtja az utolsó korty bort.) Pedig nem fogjuk elhibázni. Csak épp hoznunk kell majd egy döntést, ami racionális érvekkel támasztja alá mindazt, ami meg sem történt, és nem is fog soha. Megindokoljuk, hogy a boldogságunk miért fog végzetszerűen boldogtalansághoz vezetni, mindenben támogatjuk és erősítjük a másik mondandóját, hevesen bólogatunk majd, mintha pont azt akartuk volna mondani. Abbahagyjuk addig, amíg szép. Eltemetjük a másikat a lelkünk legmélyére, hogy sose kerüljön felszínre többé, és ne kínozhasson a hiánya. És mindezt azzal az indokkal tesszük majd, hogy ne tehessünk kárt a másikban. Mert attól félünk mindketten, hogy a másik a kezünk által pusztul el, ha nem állunk tovább. (Feláll.) Én el akarok pusztulni általad. Falj fel, tépj szét! Üss meg! Üvöltsd az arcomba, hogy délibáb vagyok csupán, egy szemfényvesztés, egy optikai csalódás, aki eltűnik, mihelyt pislogsz egyet! De nem teszed! Csak hallgatsz! Hallgatsz, mielőtt végleg elmész. (Felkapja a táskáját, kiront az ajtón.)

A szín elsötétül.

8. jelenet

Nyár a jelenben. Albert és Hanna középen állnak, a nézők felé fordulva. Újra Hanna merül el a gondolataiban, és Albert van jelen.

HANNA (hirtelen sarkon fordul, a főzőfülke felé indul): Úristen, annyira éhes vagyok!

ALBERT (továbbra is középen áll, a közönség felé néz): Nemsokára itt a pizza.

HANNA (kinyitja a hűtőt, vadul keresgél benne): Csak van itthon valami ennivaló!

ALBERT: Azt mondtad, még kenyér sincs.

HANNA (felkiált): Fagyi! Igaz, már csak fél doboz, de azért megteszi.

Hanna megnyugodva, boldog vigyorral az arcán visszasétál Albert mellé, közben folyamatosan, mohón habzsolja a fagylaltot egy desszertes villával.

ALBERT (végigméri Hannát): Mikori az a fagyi?

HANNA: Rumos diós, állati. Kérsz?

ALBERT (átveszi a dobozt, a szavatossági időt keresi rajta, bizalmatlanul szagolgatja): Mikor vetted ezt?

HANNA (hangosan gondolkodik): Fogalmam sincs, miért tartok itthon fagylaltot. Mikor vehettem? Lehet, hogy a költözéskor? Vagy Dóra hozta egyszer?

ALBERT (belekóstol): Te villával eszed a fagyit?

HANNA: Nem! Akkor vettem, amikor elmesélted a sztorit Judittal!

ALBERT (gondolkodik): Az nagyjából fél évvel azután volt, hogy megismerkedtünk. (Visszaadja a dobozt) Akkor ez már megromlott, dobd ki.

HANNA (tovább tömi magába a fagylaltot): Akkor mesélted el nekem, hogy milyen számodra az ideális nő, és én akkor jöttem rá, hogy egyáltalán nem vagyok olyan.

ALBERT (megpróbálja elvenni Hannától a dobozt): Add ide, azt már ne edd meg, hallod?

HANNA (hadonászik a villával): Azt mondtad, neked Judit volt az egyszeri és megismételhetetlen, az egyetlen, akiben igazán bíztál és valószínűleg az egyetlen, akit igazán szerettél!

ALBERT: Mit számít már, mit mondtam egy évvel ezelőtt egy nőről, akit akkor öt éve nem is láttam már?

HANNA: Én úgy álltam ott, mint egy rakás szerencsétlenség, egy még melegen, gőzölögve magára hagyott, nagy szarkupac, aki várja, hogy valaki megszánja és földdel temesse be!

ALBERT: Judit után én is ugyanígy éreztem magam, de tudom, hogy ez téged ebben a pillanatban nem vigasztal.

HANNA (kiabál): Én addigra már szerelmes voltam!

ALBERT (tárgyilagosan): Tudom.

Hanna fel-alá járkál, hatalmas adag fagylaltokat töm a szájába.

ALBERT (ingerülten): Mondtam, hogy dobd ki azt a vacakot! (Kikapja a dobozt Hanna kezéből és a földhöz vágja.)

HANNA (mint aki most ébredt): Mit csináltál?

ALBERT: Romlott volt.

HANNA (zavartan): Mikor rendeltem a pizzát?

ALBERT: Azért beszéltem neked Juditról, hogy ne akarj túl közel kerülni hozzám. Azt hittem, még nem késő.

HANNA: Hát tévedtél. Ebben is.

ALBERT: Miért, még miben?

HANNA: Hogy Judit volt az egyetlen, akit igazán szerettél.

ALBERT: Te nem vagy Judit.

HANNA (keményen): Valóban nem. Judit elment és magadra hagyott a reménnyel, az álmaiddal. Te elmész tőlem, de nem tudod többé magaddal vinni a reményt és az álmaidat. Mert mindkettő én vagyok.

ALBERT: Túlságosan magabiztos vagy. Ne tegyél úgy, mintha ismernél.

HANNA: Azt hiszed, ismered magad? Holnap döbbensz majd rá először arra, hogy fogalmad sincs, ki vagy.

ALBERT: Mondd el, ki vagyok, halljuk!

HANNA: Az, aki sosem mondta, hogy szeret, mégsem volt képes tagadni.

ALBERT: Ebből a megállapításból mennyi a valóság és mennyit képzeltél el, míg utánam epekedtél?

HANNA (pofon üti Albertet): Még most is hazudsz!

Albert megragadja Hannát, lefogja. Fojtott indulat tombol benne.

ALBERT: Nem hazudok, de nem adom ki végleg magam, csakhogy megkönnyítsem a helyzeted!

HANNA: Hát nem érted, hogy már nincs mit veszítened?

ALBERT: Ezt nincs jogod eldönteni helyettem! Ezzel egyedül nekem kell szembenéznem, ne akarj megmenteni engem!

HANNA: Én magunkat akarom megmenteni!

ALBERT (üvölt): Nincs olyan, hogy mi! Nem akarom, hogy legyen!

Megbénulnak a dulakodás közben, a szín elsötétül.

9. jelenet

Tél a közelmúltban. A színen Albert szobáját látjuk. Hátul középen ajtó, két oldalán könyvespolcok. Balra íróasztal, szék, jegyzetek, jobbra fotelek, dohányzóasztal, középen szőnyeg. Minden rendezett, minden tiszta. Este van, halvány, kékes-szürkés fény dereng a térben. Az ajtó nagy lendülettel kinyílik, Albert lép be rajta feldúltan. Kabátját a fotelbe dobja, az íróasztalon cigaretta után kutatva feldúlja a rendezett iratkupacokat. Rágyújt, fel-alá járkál idegesen, miközben beszél.

ALBERT: Elképesztő. Hogyan is gondoltam! Hogy is hihettem benne akár egy percig is! Mint a tűz és a víz. Világok választanak el minket egymástól. Az egész csak illúzió. De én voltam az idióta, én akartam belevágni, és tessék: itt van az, amihez baromira nem volt kedvem. Ahogy ott kuporgott a padon, egy éve talán… uramisten… már egy éve nyüstöljük egymást… ott ült dideregve azon a padon és én egyszerűen nem tudtam ellenállni neki. Nem is tudom, legközelebb talán valami egyszerűbb, na, nem egyszeri, csupán nemesen egyszerű lányt kéne keresnem magamnak, például egy csekély önbizalmú bolti eladót, egy csúnyácska felszolgálót, vagy egy nem túl okos reklámanyag kézbesítőt. Egy a lényeg: esélye se legyen befejezni a mondataimat, kitalálni az érzéseimet, elemezni a mozdulataimat. Ne zavarhassuk össze egymást holmi intellektuális hidak felépítésével és későbbi felégetésével. Legyen egyszerűen dekódolható minden érzelmi megnyilvánulás, minden hazugság és vallomás. Nem bírom ezt végigcsinálni. Érzem, hogy bele fogok bukni. Ahogy telik az idő, egyre közelebb kerülök hozzá és egyre csak távolodom saját magamtól. A dolgok szépen lassan kicsúsznak a kezemből, egy olyan élet formálódik körülöttünk, amilyet én nem akarok élni. De nincs esély más mederbe terelni ezt a szerelemfolyamot. Kár tagadni. Szeretem. És attól, ahogy leplezni próbálja a saját érzéseit, hogy védje magát, csak még jobban szeretem. Megőrjít. Darabokra szakít. Nekem is védenem kell magam. Az identitásom a tét. Persze gondolhatnék arra, hogy ez az a fajta szerelem, ahol a két fél valóban együtt egy új egészet alkot, de hol leszek akkor én? Amikor arra gondolok, milyen lenne minden reggel mellette ébredni, éveken, évtizedeken át, egyszerűen halálra rémülök. Mert akkor az élet beteljesedett. Akkor nincs tovább. Akkor marad a megtorpant idő, az örökké, a mindhalálig, a csak veled és az olyan boldog vagyok! Csupa olyasmi, amiben én nem hiszek! Ezekkel csak önmagukat csapják be az emberek, ez segít beletörődni abba, hogy többé semmi nem történik majd velük, ez segít túlélni a mindennapok unalmát, nyűgét, nyavalyáját, miközben alárendelik magukat egy másik embernek, szétmázolva a saját egyéniségük határait. És marad belőlük egy zavaros paca, amit kiskanállal lapátolnak majd bele a koporsójukba a proszektúrán, hiszen akkorra már senki nem lesz mellettük, mert mindig a másik a szerencsésebb, aki előbb távozik. (Újabb cigarettára gyújt, nagyokat szív belőle.) Szeretek játszani. Vele is játszani akartam, de ő nem érzékelte, hogy játékra hívom. Ő tartozni akart valakihez. Ő társat keresett. Ha belegondolok, ezt mindig is tudtam. Mégis játszadoztam. Milyen ironikus, hogy mégis én bukom el! Mekkora pofon ez, hogy csak úgy kaphatok meg mindent, ha előtte mindent elveszítek! És kinek van joga ilyen döntést kicsikarni tőlem? Ehhez még Hannának sincs! De miket beszélek… sosem követelt tőlem semmit… Ijesztően magától értetődően bolondultunk egymásba. Hónapokig csak azt kérdezgettem magamtól: hol volt ez a lány eddig? Hogy nem találtam még rá? Aztán ráeszméltem, hogy gondolkodás nélkül adtam át magam annak, amit egész életemben el akartam kerülni. Na, nem azért, mert nem tudok meglenni az évi kellő számú hódítás nélkül. De tudom, hogy előbb-utóbb mindig az asztalra kerül a fekete leves. És bár mindenki azt eszi, amit főz magának, abba nem akarok belekóstolni soha. Akkor inkább legyen vége még addig, amíg szép, emlékezzünk a jóra és ne várjuk meg az első féltékenységi rohamot, az első munkahelyi stressz miatti tányérdobálást, az első szakítási kísérletet, az első félrelépést. Én itt akarok megállni. Ez a kapcsolat számomra a vállalhatóság határán van. (Megáll középen, a nézők felé néz.) Talán csak ennyi az egész. Egyszerűen, amit Hanna jelenthet nekem, azt nem tudom vállalni. Vagy nem akarom. Ez még számomra sem világos egészen. A kérdés tulajdonképpen csak az, hogy akarok-e egy kockázatos, szenvedélyes kapcsolat részese lenni, ami garantáltan felbolygatja az életem évekre, és a végkimenetele előre nem megjósolható, vagy maradjak a magam biztonsági zónájában és éljem tovább a saját életemet, akár annak az árán is, hogy nem lesz második esély. (Hosszan gondolkodik, leül törökülésben a szőnyeg közepére, közben újra rágyújt.) Nem is tudom, miért vagyok ideges. Hiszen önmagamat csak ismerem. Röhejes, mit okoz egy nő, ha túlságosan közel engedem magamhoz. Lelkizek itt, mint valami tizenéves csitri. A múltkor úgy bőgtem éjjel, mintha megkínoztak volna. Szánalmas vagyok és férfiatlan. Össze kell szednem magam. Így csak hülyét csinálok magamból, miközben Hanna pontosan azt kapja, amire vágyik. Persze ő azt hiszi, ez nekem is jó. (Félbe marad a mozdulat, amivel a cigarettát a szájához emelte volna.) Mert tulajdonképpen jó. A legjobb, amiben valaha is részem volt. Basszus. El fogom hagyni. Pedig szeretem.

10. jelenet

Nyár a jelenben. Hanna és Albert középen állnak, Albert szorosan tartja Hannát, Hanna lábánál egy fél doboz fagylalt olvadozik. Meredten néznek. Mindketten megriadnak, amikor csengetnek.

HANNA (az ajtó felé erőtlenül): Ki az?

PIZZAFUTÁR (kintről): Itt a pizza!

HANNA: Máris megyek.

ALBERT: Már eltelt negyven perc?

HANNA (gúnyosan): Egy egész életnek tűnt, nem?

Albert elengedi Hannát, Hanna az ajtóhoz lép, kinyitja, a pizzafutár beljebb lép, kezében a pizzás dobozzal.

PIZZAFUTÁR: Szia, Hanna, mi újság? A szokásos szombati lazulás pizzával?

HANNA (kényszeredett mosollyal): Csak nincs kedvem se főzni, se vásárolni. A hűtő meg üres, mint mindig…

PIZZAFUTÁR (kedvesen): Művészek…

HANNA: Mennyi lesz?

ALBERT (a komódon lévő táskájából kiveszi a tárcáját és az ajtóhoz siet): Hagyd csak, majd én kifizetem.

PIZZAFUTÁR: Á, Albert is itt van, helló.

ALBERT: Szombatonként általában itt találsz, amikor a szombati lazulós pizzánkat hozod. Miért olyan meglepő, hogy ezen a szombaton is itt vagyok?

PIZZAFUTÁR: Nem érdekes. Ezeröt nyolcvan lesz.

ALBERT (pénzt ad át): Tessék. A többi a tiéd.

PIZZAFUTÁR: Ez egy kicsit sok lesz, nem?

ALBERT: Tedd csak el.

PIZZAFUTÁR (értetlenül néz hol Hannára, hol Albertre): Minden rendben?

HANNA: Igen, köszi, aranyos vagy, de most már menj el.

PIZZAFUTÁR: Biztos?

ALBERT (ingerülten): Nem, gyere be, ülj le közénk, együk meg együtt a rohadt pizzát, így hármasban már úgysem találkozunk többé!

HANNA: Ne legyél már ilyen durva! Csak kedves akart lenni!

ALBERT: Az agyamra megy, ahogy körberajong téged!

PIZZAFUTÁR (Hannának adja a pénzt és a dobozt, majd sarkon fordul): Na, én megyek, a vendégeim voltatok. Jobb napokat, Albert!

ALBERT (utána kiált): Húzz már el innen!

HANNA (becsukja az ajtót, mérgesen): Te nem vagy normális.

ALBERT: Kit érdekel, mit gondol?

HANNA (leteszi a dobozt az ágyra): És az számít, hogy én mit gondolok?

ALBERT: Már jó ideje nem számít semmi más.

HANNA: Egyél.

ALBERT: Hányingerem van.

HANNA: Nem szereted az állagát, ha már kihűlt.

ALBERT (földhöz vágja a tárcáját): Mert te mindent tudsz rólam, igaz? Ismersz, mint a tenyeredet, ugye?

HANNA (értetlenül áll): Az efféle figyelmességnek általában örülni szoktak. Annak a jele, hogy odafigyelnek az emberre.

ALBERT: Te nem figyelsz engem, te a részem vagy, belülről formálsz át, kifordítasz önmagamból! Láttad az előbb is mi történt: veszekedtem egy pizzás fiúval, most meg csapkodok és ordibálok! Mondd meg, mit csinálsz velem?

HANNA (felveszi a tárcát, gondosan visszateszi Albert táskájába): Nem értem a haragodat. Besokalltál, eldöntötted, hogy kiszállsz ebből az egészből, amíg még nem késő. Akkor miért haragszol mégis te rám? Nem gondolod, hogy nekem kellene csapkodni és dühöngeni, elvégre én nem akarok kiszállni belőled, én jól érzem magam benned.

ALBERT: Mert lehet, hogy túl sokáig vártam. Lehet, hogy már késő.

HANNA: Nem tudom felelősnek érezni magam ezért.

ALBERT: Nyilván az én hibám minden! Már vártam, hogy kimondd!

HANNA: Bolond vagy.

ALBERT (durván megragadja Hannát): Bolond? Én vagyok bolond?

HANNA (nem fél): Eressz el.

ALBERT: Én nem ezt akartam!

HANNA: Már nem számít, mit akartál.

ALBERT: Neked miért nem fáj?

HANNA: Nem akarom, hogy lásd, mennyire fáj.

ALBERT (még erősebben fogja Hannát): Akkor miért nem harcolsz? Miért nem tartasz vissza?

HANNA (kitépi magát Albert karjából): Mert szeretlek! És mert látom, hogy szenvedsz! Nem tartalak itt, csak azért, hogy nekem jó legyen! Végül mindketten meggyűlölnénk egymást!

ALBERT: Soha nem tudnálak gyűlölni.

HANNA: Abban sem hittél, hogy szeretni képes leszel, úgyhogy inkább ne mondd ezt.

ALBERT: Tegnap még tökéletesen biztos voltam abban, hogy a döntésem helyes. Most, hogy indulnom kéne, minden olyan…

HANNA: Végleges?

ALBERT: És üres. Mintha az ajtón túl nem várna semmi.

HANNA: El kell döntened, mit akarsz.

ALBERT: Már eldöntöttem.

HANNA: Akkor menj el.

ALBERT: Félek!

Nem mozdulnak. Sötét.

11. jelenet

Tavasz a közelmúltban. Hanna és Albert egymás mellett állnak, egymás kezét fogva. Mindketten a közönség felé néznek. Csak őket éri fény, a színpad többi része sötét.

HANNA (boldogan): Tavasz van! Harapni lehet a levegőt!

ALBERT (komolyan): Valóban szép.

HANNA: Minden csupa élet!

ALBERT: Én nagyon fáradt vagyok.

HANNA: Mi miért nem tudunk újjászületni?

ALBERT: Boldognak kéne lennem.

HANNA: Talán, ha új rügyeket hoznánk, együtt a fákkal.

ALBERT: Boldognak kéne lenned.

HANNA: Talán, ha megtanulnánk együtt repülni a madarakkal.

ALBERT: Nem a te hibád.

HANNA: Fáj a boldogtalanságod.

ALBERT: Elfáradtunk, ennyi az egész.

HANNA: Pedig szeretlek.

ALBERT: Pedig szeretlek.

HANNA: Érzem, hogy vége lesz.

ALBERT: Sosem ígértem semmit.

HANNA: Nem ígértél semmit, sosem.

ALBERT: Én nem akarok egy unalmas, konvencionális életet élni.

HANNA: Mi sosem tudnánk konvencionális életet élni. Alkalmatlanok vagyunk rá.

ALBERT: Te megpróbáltad, férjhez mentél, belebuktál. Én is nekifutottam Judittal, tudod, mi lett a vége.

HANNA: Na, látod, Judit és a férjem azok, akik konvencionális életet akartak élni.

ALBERT: Kifosztottak minket.

HANNA: Nem hagytuk, hogy kifosszanak minket.

ALBERT: Nem csinálom végig még egyszer.

HANNA: Ők egy-egy állomás voltak csupán azon az úton, amelynek a végén csak mi ketten állunk egymással szemben.

ALBERT: Végül mi is kifosztanánk egymást.

HANNA: Az út véget ért. Itt vagyunk. És nincs tovább.

ALBERT: Te el tudnád képzelni magad a feleségemként? Bölcsőt ringatsz, miközben kavarod az ételt a tűzhelyen?

HANNA: Konvenciókról beszélsz.

ALBERT: Úgyis mindig ez a vége.

HANNA: Olyan a vége, amilyenné tesszük.

ALBERT: Lemondanál mindenről egy kapcsolatért, aminek – ismerve saját magunkat – nem lehet jó vége?

HANNA: Lemondani a régiről vagy belekezdeni valami újba: nézőpont kérdése.

ALBERT: Rossz férj lennék, te is tudod.

HANNA: Nem kértem, hogy az legyél.

ALBERT: Majd megkérnél egy év múlva, vagy kettő.

HANNA: Soha, ha úgy lennél csak boldog.

ALBERT: És mi lesz a te boldogságoddal?

HANNA: Nincs olyan már rég, hogy enyém vagy tiéd. Ez riaszt téged annyira.

ALBERT: Hát mi van helyette?

HANNA: Csak mi vagyunk és az út. Poros és üres. Nincs segítség.

ALBERT: Nem akarok fájdalmat okozni.

HANNA: Nem akarok más irányba menni.

ALBERT: Nem akarok veszekedni.

HANNA: Nem akarok keresgélni.

ALBERT: Nem akarok kiábrándulni.

HANNA: Nem akarok eltévedni.

ALBERT (elengedi Hanna kezét): Tavasz van.

HANNA: Mégis, minden meghal egyszer.

ALBERT: Hiszem, hogy megértesz.

HANNA: Hiszem, hogy nem érted saját magad.

ALBERT: Ha minden olyan lenne, mint rég…

HANNA: Amikor ültünk a padon és kávéztunk, vagy amikor először szeretkeztünk? Meddig menjünk vissza az időben? Mikortól jóvátehetetlen a szerelmünk?

ALBERT: Nem tudom.

HANNA (Albertre néz, de nem fordul felé): De azt tudod, hogy ezt most itt már nem akarod. Meddig akartad?

ALBERT (Hannára néz, de nem fordul felé): Addig, amíg képes voltam irányítani az érzéseimet.

HANNA (gúnyosan felnevet): És meddig voltál képes rá? Amíg sorban álltál az első két csésze kávéért?

ALBERT (elgondolkodik): Tulajdonképpen igen. Addig.

HANNA: Akkor már mindegy. Ebben már nyakig benne vagy, akárcsak én.

ALBERT: Te nem félsz?

HANNA: Én boldog vagyok. És közben félek. Mintha ez a két érzés egymás rokonai lennének.

ALBERT: Én vagy félek, vagy boldog vagyok. Ha boldog vagyok, nincs mitől félnem, ha félek, nem vagyok maradéktalanul boldog. Egy ideje már csak félek.

HANNA: Tudom.

ALBERT: Nem akarok félni.

HANNA: Magadtól félsz. Nem tőlem, nem az életünktől.

ALBERT: Ismerem magam. Bízom magamban. Nem félhetek saját magamtól.

HANNA: Félsz attól, aki mellettem lettél. Félsz attól a szerelmes kölyöktől, aki hegyeket hordana el a kedvemért. Mert te önmagadért akarsz csak hegyeket mozgatni.

ALBERT: Készségesen hozok neked egy kavicsot vagy egy apróbb sziklát. Hegyet kérni tőlem abszurd és nevetséges.

HANNA: Én nem kértem tőled semmit.

ALBERT: Ez igaz. Mégis: látom a hegyet, amit a lábad elé kéne szórnom, miután porrá őröltem a puszta kezemmel.

HANNA (mosolyog): Nem kell a hegy, se a kavics, se a homok. Csak add a kezed.

ALBERT (a kezét nyújtja Hannának): És ha egyszer mégis akarod majd azt a hegyet?

HANNA: Akkor majd magam megyek érte.

ALBERT: És nem kell a lábad elé hordanom?

HANNA: Nem kell.

ALBERT: Hogy lehetsz ilyen biztos ebben?

HANNA (szembefordítja magukat egymással): Sosem voltam még ennél biztosabb semmiben sem.

ALBERT: Hanna, én megint félek.

A fejük fölött lassan kialszanak a fények.

12. jelenet

Nyár a jelenben. A szakítás estéje.  Hanna és Albert egy étteremben ülnek egy asztalnál, a színpad közepén. Előttük félig üres tányérok. Hanna kelletlenül piszkálja a maradékot. Albert feszült, bár nyugodtnak látszik.

ALBERT: Szerintem ez így tisztességes. Veled szemben, főleg.

HANNA (nem néz fel): Megható a figyelmességed.

ALBERT: Nem akarom, hogy haraggal váljunk el.

HANNA: Nem haragszom. Már vártam ezt az estét.

ALBERT: Ezt hogy érted?

HANNA (felnéz): Nem érdekes. Megbeszéltünk mindent? Akkor te jobbra, én meg balra? Vagy fordítva szeretnéd?

ALBERT: Várj, valami desszertet nem kérsz?

HANNA: Kösz, kihagyom, már a főétel is eléggé megfeküdte a gyomromat.

ALBERT: Akkor fizetek.

HANNA (az orra alá): Abban biztos lehetsz.

ALBERT (fürkész tekintettel): Pincér!

Balról fiatal, elegáns, energikus pincér érkezik, tálcával a kezében.

PINCÉR (kifelé): Rögtön viszem, uram! (Alberték asztalához ér.) Igen, uram, mit parancsol?

ALBERT: Fizetni szeretnék.

PINCÉR: Készpénzzel vagy kártyával?

ALBERT: Készpénzzel.

PINCÉR: Elégedettek voltak az étellel? Látom a hölgy alig evett. Talán nem ízlett?

HANNA: Rossz a gyomrom.

PINCÉR: Hozhatok esetleg valami orvosságot vagy szódabikarbónát?

HANNA (türelmetlenül): Csak a számlát, ha lehet, még ma.

PINCÉR: Elnézését kérem, máris hozom.

Hanna és Albert egymásra néznek és beledermednek a mozdulatba. A pincér viselkedése hirtelen megváltozik: szórakozottan játszadozni kezd a tálcával, vidáman fütyörészik, majd egész közel megy a színpad széléhez és beszélni kezd a közönséghez.

PINCÉR: Tudják, hány ilyen párt látok itt nap, mint nap? Már nem is számolom. A pasas szakított, teljesen egyértelmű. Már az italrendelésnél tudtam, mire készül. A szakításra készülő férfiak lapítanak. Sunyin összehúzzák magukat és várják a megfelelő pillanatot, amikor előrukkolhatnak azzal, ami szerintük egyedüli megoldást jelent a párkapcsolati problémájukra. Az ilyen férfiak annyira el vannak foglalva azzal, amit el akarnak mondani, és annyira összpontosítanak arra, hogy minden szót megfelelő hangsúllyal és hangerővel mondjanak ki, hogy fel sem tűnik nekik, hogy a nőjük már azelőtt tudott erről az estéről, hogy a pasas egyáltalán meghívta volna őket. Mert nem kell ám félteni a nőket! Nem egyet láttam már, aki maga provokált ki egy ilyen vacsorát, csak azért, hogy ne neki kelljen szakítania. Még könnyeket is ejtett, láttam a két szememmel, meg azt is, hogy haza már egy másik férfi vitte. A legpofátlanabb viszont az volt, amikor egy nőt ide hívott vacsorára a barátja, a nő meg is érkezett, több mint egy órát várt, de a fickó csak nem jött. Szerencsétlen egyre kétségbeesettebb lett, mert hiába telefonált, az élete párjának hitt galandféreg nem vette fel a telefont, másfél óra után viszont küldött egy SMS-t, hogy nem jön, mellesleg azt is megemlítette, hogy részéről a kapcsolatuk befejezettnek minősül. A nőt ketten vezettük ki, miután a falhoz csapdosta az evőeszközeit, a kenyeres kosarat, a poharát és a mentesvizes üveget. Hívtunk neki egy taxit és bíztunk benne, hogy nem állítja meg egy híd közepén. (Közelebb lép Alberthez és Hannához.) De nézzék meg őket. Ez a nő ilyen goromba még sosem volt velem! Ez a nő olyan, mint egy hóvirág, törékeny és érzékeny, ez a fickó pedig maga volt a tökéletes táptalaj ennek a kicsinyke virágnak. És erre mit csinál ez az ütődött ember? Szakít! Szakít egy hóvirággal! Ez a fickó sok nőt hozott már ide, láttam itt sovány szőkével, magas vörössel, férfias barnával. Egyik sem érdekelte igazán. Úgy pöccintette le magáról mindegyiket, mint az ingujjára tapadt kenyérmorzsát. A szeme sem rebbent a sok picsogó liba láttán, mert liba volt mindegyik, idegesítő és affektáló hölgyikék, na, nem mondom, mind csinos volt, dekoratív, mondhatni dekoltatív, ha értik, mire gondolok. Aztán egyik este hozta ezt a nőt itt. Nem érdekelt, mindegy volt, hogy a századik vagy a száztizenharmadik. Aztán felfigyeltem rá, hogy valahányszor elmentem mellettük, a már megszokott semmitmondó csacsogás helyett most nem hallok semmit. Ezek alig beszéltek. Figyelni kezdtem őket. Le sem vették egymásról a szemüket. Mosolyogtak. De szinte egy szót sem szóltak. Aztán megfogták egymás kezét. Na, mondom, barátom, mehetsz a sarki ékszerészhez rögtön a jegygyűrűért, mert téged alaposan damilra fűztek. Gyakran jártak ide. Idővel többet beszéltek, de ahogy néztek egymásra! Zavarba jöttem, ha az asztaluk közelébe értem. (Suttogva.) Az igazat megvallva, azt hittem, a mai nap az eljegyzésük napja lesz. (Eltávolodik az asztaltól.) De mindegy, végül is mindenki a maga a szerencséjének a kovácsa, vagy, hogy is mondják. Az biztos, hogy ha én találnék egyszer magamnak egy ilyen hóvirágot, biztosan nem zavarnám el. Üljön csak mellettem a kanapén negyven-ötven évet, nézzük együtt a tévét, legyen sok gyerekünk, meg unokánk. Az az élet rendje, kérem. Hát nem mind azt akarjuk? Maga talán nem? És maga? Vagy maguk mind olyan trendi szinglik, akik jópofizva előadják, milyen jó egyedül, amikor meg hazamennek, csak az üres hűtő meg a számítógép várja őket? Maguk hisznek ebben? Én nem! És szerintem ez a pasas sem. Talán valaki szólhatna neki. Hol vannak ilyenkor a barátok? Vagy a család? Vagy bárki, aki megmondhatná ennek az embernek, hogy éppen a nagy őt készül elhajítani? Én nem értem ezt, komolyan. De a nőt sem értem, itt ül, és nem szól semmit, csak bólogat! Bólogat! Épp lemetszi a fejét egy bárd, de azért még egy utolsót bólogat, így van jól, persze, vesszen az egész! Vesszen minden! Hát miért nem küzd? Minden nőben ott az amazon, hát törjön elő és vegye el, ami jár neki! Mert ez a két ember egymásnak jár! Ez ennyire egyszerű. Maguk nem így gondolják? Csak végig kéne csinálni, nem? De rendesen, nem így, az első problémánál rögtön meghátrálva. Hát szeretik egymást! Akkor kapaszkodjanak meg jó szorosan a másikban, szorítsák, el ne engedjék, mert minden egyedül töltött percben bánni fogják, ha megteszik! Mindegy, lesz-e más, mindegy, lesz-e holnap, mert hát persze, hogy lesz. Csak éppen az már sosem lesz többé ugyanaz. Na, de mit fecsegek én itt, nem órabérben dolgozom!

A pincér rendbe szedi magát, felveszi a korábbi piperkőc, távolságtartó modort és folytatja a munkáját.

PINCÉR (az asztalhoz lép): A számla, uram.

A pincér is mozdulatlanná válik, a szín elsötétül.

13. jelenet

Nyár a jelenben. Hanna és Albert a szín közepén állnak, egymással szemben.

HANNA (halkan): Nincs mitől félned.

ALBERT: Te nem félsz?

HANNA (mosolyog): Ha még van dolgunk egymással, úgyis találkozunk. Ha nem, akkor így és most jó, ahogy van.

ALBERT: Az életünket mi alakítjuk, nem a sors vagy a végzet, vagy akármilyen felsőbb hatalom.

HANNA: Nem ezt mondtad, amikor mellém ültél arra a padra.

ALBERT: Aki fel akar szedni valakit, nem mindig azt mondja, amit valójában gondol.

HANNA: Nekem nem kell megjátszanod a macsót.

ALBERT (felnevet): Már megint azt hiszed, hogy te mindent tudsz. Az érzékeny női lelked minden rezdülésemet érzékeli, és megjegyzi, hogy a megfelelő pillanatban előhívd egy rejtett memóriaegységből, amit valahol a szíved és az agyad között tartasz, mások által hozzáférhetetlen helyen.

HANNA (komoly marad): Ha lenne ilyen memóriaegységem, ezt a délelőttöt kitörölhetném belőle.  És akkor az emlékezetemben csupa olyan dolog maradna meg, amikre visszagondolva mindig azt mondhatnám: akkor is érdemes volt.

ALBERT: Miért, mi annyira más ma délelőtt?

HANNA: Ma délelőtt olyan vagy, mint a férjem volt. Magányosan kapkodsz levegő után, pedig te magad akartál mély vízbe ugrani. Kétségbe vagy esve és tele vagy kétségekkel, holott pontosan tudod, hogy mire van szükséged, pontosan tudod, helyesen döntesz-e, mégsem hallgatsz saját magadra, csak vársz, de nem tudom, mire, csakhogy senki nem válaszolja meg helyetted a kérdéseidet!

ALBERT: Igazad van.

HANNA: Akkor végre tégy úgy, mint aki már tudja a válaszokat.

ALBERT (határozottan): Felöltözöm és megyek.

Albert a mosdóhoz lép, vizet enged a mosdótálba. Belenéz a tükörbe. Keze ökölbe szorul, teste meggörnyed. Hanna a közönség felé fordulva áll, Albertnek háttal. Az ő keze is ökölbe szorul, szemét lehunyva próbál józan maradni. Albert lassan Hanna felé fordítja a fejét. A tekintete felér egy segélykiáltással. Hanna, mintha álmából riadt volna fel, kinyitja a szemét és ijedten Albert felé fordul. A tekintetük találkozik, szemükben tükröződik az együtt végessége és a soha többé végtelensége. Végül Hanna az, aki megszakítja a pillanatot: lassan Alberthez lép, megfogja a szivacsot, vízbe mártja és gyengéden áttöröli Albert felsőtestét. Albert lehajtott fejjel, görnyedten, elgyengülve tűri. Hanna a szertartás végén egy törülközővel felitatja a vizet Albertről. Albert felegyenesedik, megragadná Hannát, de Hanna elhárítja a mozdulatot.

ALBERT (fojtott szenvedéllyel): Hanna…

Hanna Albert szájára teszi a kezét.

HANNA (gyengéden): Csss.

Hanna a szín közepére sétál, a ruhakupacból kikeresi Albert ingét és nadrágját. Albert nem látja, amikor az arcát az ingbe fúrja és mélyen beleszagol. Hanna felnéz, csak a közönség láthatja a fájdalmat a szemében. Lassan feláll és a ruhákat Albertnek adja egyszerű, tiszta mozdulattal. Albert habozik, végül átveszi őket. Amíg öltözik, Hanna nézi őt. Az inget együtt gombolják be. Ujjaik néha összeérnek, de már nem fogják meg egymás kezét. Hanna utoljára megigazítja az ing gallérját, végigsimít Albert mellkasán, majd egyet hátralép, magára erőltetett mosollyal. Hosszan nézik egymást. Albert végül a komódhoz lép, felveszi a táskáját és Hanna mögött elhaladva heves mozdulattal feltépi az ajtót, elhagyja a lakást. Hanna utána néz, vár néhány pillanatig, majd végtelenül kimerülten keresni kezdi a cigarettáját. Rágyújt, és a fotelbe rogy. A fotel karfáján ott a ceruza. Felveszi, forgatja az ujjai között, majd jó szorosan körbefonja az ujjaival és a tenyerébe zárja. Nagyot szív a cigarettájából.

Függöny