Alagútban

Azt mondtam, kapd be, te meg, hogy én kapjam be, és ez az abszurd patthelyzet megint zárójelbe tette a lényeget. Ott hagytalak, harmadjára is az arcodba ordítottam, hogy vége.

Futok a földszintig, közben eszembe jut, hogy a pendrive-ot a gépedbe dugva felejtettem, pedig azon van a holnapi prezentáció. Remek. Vissza mégsem mehetek most már. Átkozom a napot, amikor megismertelek, lehet, hogy néhány szitokszót hangosan is kimondok, mert a kapu előtt, egy túlsminkelt, kékfehér hajú öregasszony fejét rázva csetteg, majdnem lesodrom a járdáról. Gurulós táskája oldalra billen, kifordul a kezéből. Nem állok meg segíteni neki. Mintha látnám, ahogy felém hadonászik. Szarok rá.

Levágtatok a metróhoz, keresek egy kevésbé koszosnak látszó széket. Nem akarok itt lenni. Nem akarom ezt a várost, a széket, amin ülök, a bűzt, a fényeket, és legfőképpen téged nem akarlak többé. Gondolkodni sem akarok. Próbálom elterelni a figyelmemet.

Két lány, csillámos műkarmokkal hevesen mutogat és affektál. Nagyokat vihognak. A szájuk is csillog. Idáig érzem a parfümillatot. Elképzelem, ahogy a drogériában ugyanígy dumálnak az illatszereknél, amikor a polcot hirtelen feldönti egy medve, ők pedig nyakig merülnek a pacsuliban, visítva. Egy jóképű, szőrös jeti is lehetne. Hogy nagyobbat visítsanak. Egy kapucnis fiú nagyokat lép a Martensében. Az utolsó kocsiban akar felszállni. Ránéz a kijelzőre. Én is. Még két perc. A hangosbemondó üvölteni kezd, hogy a biztonsági sávot. Keresem a bűnöst: egy ideges, öltönyös fazon hajolt be az alagútba, mintha attól hamarabb ideérne a metró. Amatőr. Egy középkorú nő egy válltáskával és három nejlonszatyorral serpát játszik, mielőtt hazaér, és nekiáll a vacsorának. Egy pillanatra a saját arcomat látom az övé helyén. Na, ne.

Egyre erősödik a menetszél. Felállok. A Martenses fiú felé indulok. A távolban feltűnik a két fénykorong. A fiú újra a kijelzőre néz, harminc másodperc, majd be, az alagútba. Felméri a távolságot. A metró üvöltve közeledik, a szél a szemembe sodorja a hajam, odakapok, félrekotrom.

Fékcsorgás. Szikrák a síneken. Füst. Nem mozdulunk. A lányok videóznak. Biztonsági őrök kemény léptei dobognak lefelé a lépcsőn. Megkezdik a kiürítést. Kelletlenül elindulunk. Mire kiérek az aluljáróból, már hallani a szirénázást is. Legalább fél órát várhatok a metrópótlóra. Kapják be.

Ajándék - Drámaműhely és Felolvasószínház, 2015. január

Szereplők:

Férfi – 60 év körüli, friss és életerős

A színpadon egy nappali szoba látható. Hátul, középen bejárati ajtó, két oldalán ablakok, két oldalt egy-egy ajtó a lakás többi helyisége felé nyílva, középen fotelek, kanapé, dohányzó asztal. A falak mentén polcok, vitrinek, könyvekkel, porcelán figurákkal, egyéb dísztárgyakkal. Minden tiszta és rendezett. Alkonyodik.

FÉRFI (energikusan belép a bejárati ajtón): Megjöttem!

Kezében egy szatyrot és egy selyempapírba csomagolt virágcsokrot szorongat. A virágot nagy gonddal leteszi az asztalra, vidáman fütyörészik. A szatyorral eltűnik a bal oldali ajtón. Hallani a konyhai neszeket: hűtő ajtaja csapódik, a szatyor zörög, poharak csilingelnek.

FÉRFI (visszajön, az egyik polcról impozáns vázát vesz le): Egyre romlik a színvonal a virágárusoknál. Négy helyre is el kellett mennem, gondolj bele, órákig bolyongtam a belvárosban!

Újra eltűnik, vízcsobogás hallatszik. Bejön a megtöltött vázával, az asztalra teszi, majd nagy gonddal bontogatni kezdi a virág csomagolását. Rengeteg hófehér orchidea bukkan elő a selyempapírból.

FÉRFI (átpörgeti a virágokat a kezei között, számol): Harminchat. (Egyesével, művészi gondossággal kezdi el rendezgetni a virágokat a vázában, majd rendet rak az asztalon és a vázát óvatosan középre helyezi.) Gyönyörűek. Hiába, mindig is jó ízlésed volt.

Újra kimegy az ajtón, visszatér két kristálypohárral, és egy vödör jégbe hűtött pezsgővel. Mindent a virág köré rendez el, kibontja a pezsgőt (alig pukkan) és mindkét poharat megtölti.

  

FÉRFI: A pezsgőhöz meg én értek. Francia száraz, ezen a napon nem is lehetne más.

Megint kimegy, most egy apró, egyszemélyes tortával tér vissza, marcipánnal bevont, csodaszép sütemény, díszes gyöngyökkel, marcipán rózsákkal. Ezt is az asztalra teszi, mellé két desszertvillát, kést, tortalapátot, két tányért és szalvétát is odakészít. Ezután egy másik polchoz lép, egy díszesen faragott, lakattal ellátott faládikát vesz elő, az egyik fiókból kiemel egy apró csipketerítőt, a jobb oldali fotelbe teríti, majd ráhelyezi a faládikát.

FÉRFI (meghatottan felsóhajt és felemeli az egyik poharat és a ládika felé fordul): Drágám… Rád emelem a poharam ma, életem legnagyobb ajándékára. Harminchatodik éve vagyok a tiéd, pedig már hét éve, hogy nem vagy velem. De ez a nap azóta is a miénk: azt a pezsgőt iszom veled, amivel akkor koccintottunk, amikor kimondtuk az igent, azt a tortát eszem veled, amit együtt vágtunk fel százhuszonöt felé, és olyan fehér orchideákkal veszem magam körül, amik a menyasszonyi kontyod díszítették. Ma újra élsz. Szeretlek.

Kiissza a pezsgőt a pohárból, majd leül a bal oldali fotelbe, felvágja a tortát, tesz egy-egy szeletet mindkét tányérra és enni kezd.  A színpad lassan elsötétül.

Vége

Égszakadás

A nevetését hallotta meg először. Dallamos, önfeledt kacagás volt, szinte megbabonázva fordult a hang felé, és kezdte el keresni a hozzá tartozó arcot.

A lány két asztallal arrébb ült tőle, telefonált. Fejét finoman oldalra billentve tartotta a készüléket, szabad kezével láthatatlan jeleket rajzolt a kanala nyelével a gyűrött abroszra. Pillantását desszertjére szegezte, mosolyától rogyadozott a tejszínhab a gyümölcssaláta tetején. Laza, rendezetlennek ható frizurájában szabadon libbentek a hullámos fürtök minden lélegzetvételnél. A kanálból arcába verődő délutáni nap sugara földöntúli csillogást adott acélszürke szemének.

 – Boszorkány – gondolta. Megvárta, míg befejezi a hívást, majd észrevétlenül odalépett hozzá.

 – Elnézést, megengeded, hogy leüljek? – kérdezte visszautasíthatatlan, sármos udvariassággal.

A lány csak egy pillanatig habozott, mielőtt hellyel kínálta, mélyre próbált látni benne, megsejteni a szándékot és a célt, az acélszürke és az azúrkék egymásnak feszült, hogy aztán harc nélkül, vér nélkül olvadjanak egymásba, hosszan fürkészve a másik titkait, elhallgatásait.

A pincér udvariasan a tudtukra adta, hogy húsz perc múlva zárnak. Akkor néztek fel a beszélgetésből először. A hely már teljesen kiürült, a háttérzenét is lekapcsolták, odakintről az autók fényszórója időről időre körbepásztázta az elhagyott asztalokat.

Amíg kifizette a számlát, figyelte a lányt, aki szinte mozdulatlanul várt és nézte őt. Mosolygott, ahogy egész este tette, sejtelmesen, finom kacérsággal, amitől még jobban vonzódott hozzá. Meg akarta érinteni, akkor is, ha a reggeli józanság véget vet majd ennek a borzongató játéknak, ha meg is hal végül minden titok és izgalom. Nem volt sok ideje dönteni, felmérte a lány személyiségéből adódó kockázatot, a saját kalandvágyát és az alkalom megismételhetetlenségét. Miután a pincér elvitte a borravalót is, épp szóra nyitotta volna a száját, hogy megköszönje az estét és minden jót kívánjon, na, nem félelemből vagy gyávaságból, sokkal inkább a lány érdekében. Miközben erre gondolt, már látta is a feje fölött ragyogni a glóriát, és mintha enyhe megkönnyebbülést is érzett volna, hogy nem teszi megint ugyanazt, végre itt van valaki, akit értékel annyira, hogy elengedje, ám a lány váratlanul megelőzte.

 – Iszunk valamit nálam? – A hangja nyugodt és természetes volt, tele megmagyarázhatatlan bizalommal.

Az acélszürke pillantás keresztüldöfte, elméletei romba dőltek, a glória elhamvadt és csak egy meglepett félmosoly maradt a tarsolyában, amivel a meghívást nyugtázni tudta.

A villamoson ülve arra gondolt, tulajdonképpen milyen jó, hogy nem kellett kérdeznie vagy magyarázkodnia, se kérnie, és búcsúznia sem. Némán, fáradhatatlanul mosolyogva nézték egymást, már csak két perc a végállomásig, pulzusa felugrott, ahogy a szél az arcába sodorta a lány illatát.

A konyhában kibontottak egy üveg bort, cigarettáztak, rájuk nehezedett az édes, fülledt nyáréjszaka, acélszürke és azúrkék küzdött és dacolt egymással, egymásért, a lány fel-felkacagott, ő nem tudott ellenállni tovább, mire a szobába értek, már alig volt rajtuk ruha, az addig elfojtott szenvedély úgy taszította őket egymásnak, mint ahogy a tenger hullámai csapódnak tehetetlenül a meredek sziklafalhoz, hirtelen támadt, tomboló vihar idején. Ő végleg elmerült a habokban, a vörösbor beleszáradt a krémfehér szőnyegbe.

 – Te mit csinálsz? – kérdezte kimerülten, mert félálomban arra lett figyelmes, hogy a lány finoman mocorog mellette. Két lábfejét lassú ritmusban dörzsölgette egymáshoz, mint a tücskök a szárnyaikat, amikor ciripelnek.

 – Csak így tudok elaludni – válaszolta a lány magától értetődően.

 – Téged biztosan nem ringattak eleget gyerekkorodban – tréfálkozott.

 – Az meglehet! – kacagott fel újra a lány, kinevetve saját kis tragédiáit.

Újra magával ragadta a pillanat, szorosan magához húzta a lányt, átkarolta, talpait a lány két lábfeje köré fonta, és lassan, kedvesen, mintha dajkálná, simogatni kezdte.

 – Hátha ez segít – suttogta.

A lány nem felelt, teste megadóan elernyedt, elnehezült, érezte, ha nem ölelné, darabokra törne. Néhány perc múlva mindketten aludtak.

A szokatlanul hűvös szél korán ébresztette. Elméje friss és tiszta volt, rápillantott az órájára, még pont eléri a fél nyolcas vonatot. Felkelt, kissé tanácstalanul botorkálva a lakásban összeszedte a ruháit, eltette a tárcáját, telefonját, cigarettáját. Jól jött volna egy kávé és egy zuhany, de nem akarta húzni az időt és főleg nem akarta felébreszteni a lányt.

Visszament a szobába, hogy még egyszer ellenőrizze, biztosan nem felejtett-e ott semmit, elkerülve a későbbi kínos telefonhívásokat és üzeneteket. Megpillantotta az alvó lányt. A tegnap esti nyugalomnak nyoma sem volt rajta. Összegörnyedve feküdt, vállait feszesen felhúzta, a nyaka szinte nem is látszott, térdeit a melléhez szorította, arcát a párnába temette.

 – Mint az üldözői elől a vackába menekült riadt kis állat – gondolta magában, mintha valami kissé összeszorította volna a mellkasát és a gyomrát, de a szokatlan érzésben csupán éhségét vélte felfedezni. Ha siet, még lesz ideje reggelizni az állomás melletti kis büfében. Az ajtót nagyon lassan csukta be maga mögött, alig kattant a zár.

A fülkében, kihasználva, hogy egyedül az övé, az ablakhoz ült, csomagját hanyagul maga mellé dobta, levette a cipőjét és feltette lábait a szemközti ülésre, kényelmesen elnyújtózva belemerült a sport rovatba. Hiába igyekezett, nem tudott az újságcikkekre összpontosítani. A döntő harminckettedik percében a bíró láthatatlan jeleket hagyott az abroszon, a háromszoros olimpiai bajnok öttusázó alámerült a gyümölcssalátában, a bokszolót már a második menetben kiütötték, az ellenfél kacagva dobta hátra a haját, mától doppingszernek minősül a vörösbor, nem valószínű, hogy a só ennyi idő után is kiszedi a szőnyegből, a sportlövő pályafutása véget ért, mert megzavarta egy kacér mosoly, a lesérült rövidtávfutó úgy feküdt a pályán, mint egy halálfélelmében összegömbölyödött állat, mert… ébren volt. Ébren volt!

A vonat zakatolása lassan elcsitította kavargó gondolatait. Álmosan nézett ki az ablakon. Az égen acélszürke felhők gomolyogtak sűrűn, vészjóslóan.

 – Jégeső lesz – nyugtázta magában, két lábfejét öntudatlanul ütemesen egymáshoz dörzsölgetve, mielőtt ölébe ejtette az újságot és elaludt.   

Reggeli rutin

Egy cigi a gangon indulás előtt.

Felkapom a kávém dermedt maradékát, számban egy szállal, zsebemben az öngyújtóval kilépek a folyosóra. Rögtön az első lépéssel telibe kapok egy adag kutyaszart, amit – gondolom – megint a Jolika néni felejtett el összeszedni a nyüves tacskója után. Bicegve lépek a korláthoz, hogy lehetőleg újabb aknát már ne fektessek le a lakásom körül, és miközben torz arccal meggyújtom a cigarettámat, azon gondolkodom, hogy szabadulhatnék meg a papucsom talpára ragadt kéretlen küldeménytől. Talán ki kéne dobni a papucsot, az lenne a legegyszerűbb. Aztán a tacskót is utána…

Az alattam lakó feltépi az ajtót, csapkodás, zacskózörgés hallatszik. Biztos a szemét.

 – Kisfiam, induljunk – hallom a nő ingerült hangját. Semmi válasz. – Ne mondjam még egyszer!

De úgyis mondja.

 – Zolika, azonnal vedd a cipődet – suttogom a bögrémbe, vigyázva, nehogy meghallják odalent.

 – Zolika, azonnal vedd a cipődet! – ordít a nő, de a hangjában mégis valami fáradt reménytelenség cseng, mint aki tudja, hogy semmit sem ér a szava, még azelőtt, hogy megszólalna. Zolika nem szeret cipőt venni, nem szeret elindulni, sem hazaérni, nem akar leckét írni, de a rajzfilmcsatorna elől nem lehet elcsalni. Az elmúlt másfél évben három hörcsöggel és hat ugróegérrel végzett, többel – a kiszűrődő szidalmak alapján – különös kegyetlenséggel.

Amíg eldől, hogy Zolika hajlandó-e ma iskolába menni, unott képpel a cigarettámmal perzselgetem a muskátlik szirmait a virágládában. Oda is hamuzok, hátha kidöglenek tőle ezek a csenevész, büdös gazok. A nő végre elfordítja a kulcsot a zárban, és Zolikát is sikerült meggyőzni, mert hallom, ahogy kolompol a korláton és ugrál a lépcsőn.

Végre csend. Nagy, mély slukk. Hamarosan nekem is indulnom kell, a kávém is vészesen fogy.

A lépcsőház felől halk csoszogás üti meg a fülemet. Józsi bácsi elindult a szokásos reggeli körútjára. Csak egy emeletet jár be, többet nem bírna a lába. Egyébként ki se mozdul, az élelmiszert is házhoz rendeli. A csoszogás erősödik. Mindjárt ideér. Mélyen kihajolok a korláton, hátha nem vesz észre.

 – Hallotta, mi történt tegnap este, aranyom? – áll meg mellettem az öreg.

 – Nem hallottam, Józsi bácsi. – Nagyot sóhajtok, miközben felé fordulok.

 – A házmesterre rátörték az ajtót. Kiderült, hogy már egy hete meghalt a szerencsétlen. Akkorára dagadt, mintha kétszáz kilós lett volna, az egyik rendőr el is hányta magát. Az Ica hívta ki őket, tudja, aki mellette lakik. Ő már érezte a szagot.

 – Még jó, hogy nyár van, nem kell beosztani egymás között a hólapátolást. – vetem oda szárazon, miközben a kutyaszart igyekszem a korlát alsó peremével levakarni a papucsomról. Egy része a vasra tapad, a többi az udvaron placcsan szét.

Az öreg egy pillanatra megdöbben, majd remegő mutatóujját a magasba emeli.

 – Mind így végezzük, meglátja! Maga sem kivétel, aranyom! – És már csoszog is tovább.

Fejet hajtok a bölcsessége hallatán, leszívom az utolsó slukkot és a csikket beleállítom a virágládába. Felhajtom a kávét.

 – Tűz van! Tűz van! – A hang az ötödikről jön. Felpillantok, Tóthné kiabál, szomszédja, a félbolond házaló ügynök ajtaja alól szürke füst gomolyog.

 – Hívja a tűzoltókat, mama! – kiabál fel a negyedikről a testépítő.

 – Hívtam már, de ki tudja, mikor érnek ide! Addig leég az egész ház!

A fickó válogatott káromkodások kíséretében felrobog az ötödikre, dörömbölni kezd az ügynök ajtaján. Nem érkezik válasz. Valószínűleg egy újabb öngyilkossági kísérlet. Amióta a felesége elhagyta, már az ötödik. Ez az akciója talán már elég lesz ahhoz, hogy egy időre kivonják a forgalomból.

 – Csináljon valamit! – sopánkodik Tóthné.

Ideje indulni. Bedobom a bögrét a komód tetejére, belebújok a cipőmbe, felkapom a táskám. A szaros papucsot kint hagyom az ajtó előtt. A tacskó úgyis rárabol, ha legközelebb erre jár. Az utcáról már behallatszik a sziréna. Jó lesz sietni. A testépítő rendületlenül dörömböl.

Dermedő

Szabálytalan játékban lettem vesztes.

Csillogó szemmel pakliból kínáltál egy éjjel.

Vakon dobálni kezdtük egymásra az adut,

hol vad dáma voltam, hol rőt udvari bolond.

Egyedül te tudtad, de mégsem árultad el,

hogy mindvégig tizenkilencre kértem lapot.

Nem mondtam elégszer, hogy nem játszani akarok?

Letüdőztem a cigarettád füstjét.

Mohó szívem falta minden sóhajod,

sejtjeimig hatolt, átjárt illatod.

Kromoszómáim hozzád rendeződtek.

Szemedben a kérdőjel alakját hátam vette fel.

Kezem ökölbe szorult, hogy ne érinthesselek meg.

Visszanyelt csókokat sírva öklendezve reszkettem

érted, nehogy elveszítsem, ami van.

Égbe tartott pakliból, mit vársz, ki húz most lapot?

Legyintek: vége már, legyintesz: sosem volt.

Már az sem igaz, hogy fájt.

A távolság gyógyszer, a némaság fegyver.

Szögesdrót a szívem tájt.

Menni, mindig menni kell tovább.

Hátam mögött érezlek, ha elindulok.

Várom, hogy megérintsd a vállam.

És időről időre visszafordulok:

csak sűrű köd, homály és pára.

Hogy túlélhessem a jelent, megtagadom magam.

Beleragadva gyúrom

és dagasztom a múltat,

cukorhabos tündérmese.

Elnyúlik a pillanat,

szétmállik ujjaim közt.

Lett belőle hetedhét,

de leginkább hol nem volt.

Dermedő lélekkel állok előtted.

Hát várok, mert várni még nem tilos

egy halk szót, egy elejtett mondatot,

mi elárulja végre, mi vagyok:

nyílt törés, esetleg gennyes fekély,

pióca vagy vírusos hasmenés.

Ne fáradj. Majd én lehúzom magam.

Hajlik a tér és hajlik az idő is.

Egy másik énem másik galaxisában

te vagy a Nap:

térdre rogyok.

Itt és most egy tetszhalott csillag vagy csupán:

beszippantasz,

szétroppanok.