Összeomlás

 

Legyen forró.
Jégvirágok kúsznak az ablakon.
A bőrömön pattanó fájdalom enyhet ad.
Puszta sűrű, krémes pára az üvegajtó.
A megtisztulást keresem egyre.
Ámítom magam.

Legyen forró.
Vízcseppek peregnek a flakonon.
Hitvány testemen védőréteg a hab.
Buborék-lepel, glicerin-takaró.
Most már fehér vagyok, mint a csempe.
Jótékony mimikri.

Legyen hideg.
Kéküljenek a redők az ajkamon.
Ragadja el az énem a fagy.
Repedjen pókhálósra az üvegajtó.
Azt hiszem, el vagyok veszve.
Add ide a törcsit, édes.

Négysoros

hiába reccsen a rend a lábam alatt

hiába fénylik látszat a fehér kerítés tetején

hiába szűköl a szívem a benti pokol peremén

hiszen már minden, mindenem rég odavan

Jó modor

jó napot kívánsz meg azt is mondod viszontlátásra

hazudsz

hiszen a goromba eladót ki vissza sem köszön

nem kívánod látni többé és leszarod milyen napja lesz

de jól nézel ki semmit sem változtál

hazudsz

hiszen öregszik ahogy te is

őszül ráncolódik mint az ottfelejtett barack

szépek a gyerekek gyönyörű család

hazudsz

mert csak átlagos és ezt az is tudja akinek mondod

de nem haragszik egyik sem örül a szívük vagy nem

mindegy

ismétled naphosszat ezeket a marhaságokat

hiszen ez a civilizáció ez a kultúra meg az illem

egymás arcába hazudozunk

megállás nélkül

Dermedő

Szabálytalan játékban lettem vesztes.

Csillogó szemmel pakliból kínáltál egy éjjel.

Vakon dobálni kezdtük egymásra az adut,

hol vad dáma voltam, hol rőt udvari bolond.

Egyedül te tudtad, de mégsem árultad el,

hogy mindvégig tizenkilencre kértem lapot.

Nem mondtam elégszer, hogy nem játszani akarok?

Letüdőztem a cigarettád füstjét.

Mohó szívem falta minden sóhajod,

sejtjeimig hatolt, átjárt illatod.

Kromoszómáim hozzád rendeződtek.

Szemedben a kérdőjel alakját hátam vette fel.

Kezem ökölbe szorult, hogy ne érinthesselek meg.

Visszanyelt csókokat sírva öklendezve reszkettem

érted, nehogy elveszítsem, ami van.

Égbe tartott pakliból, mit vársz, ki húz most lapot?

Legyintek: vége már, legyintesz: sosem volt.

Már az sem igaz, hogy fájt.

A távolság gyógyszer, a némaság fegyver.

Szögesdrót a szívem tájt.

Menni, mindig menni kell tovább.

Hátam mögött érezlek, ha elindulok.

Várom, hogy megérintsd a vállam.

És időről időre visszafordulok:

csak sűrű köd, homály és pára.

Hogy túlélhessem a jelent, megtagadom magam.

Beleragadva gyúrom

és dagasztom a múltat,

cukorhabos tündérmese.

Elnyúlik a pillanat,

szétmállik ujjaim közt.

Lett belőle hetedhét,

de leginkább hol nem volt.

Dermedő lélekkel állok előtted.

Hát várok, mert várni még nem tilos

egy halk szót, egy elejtett mondatot,

mi elárulja végre, mi vagyok:

nyílt törés, esetleg gennyes fekély,

pióca vagy vírusos hasmenés.

Ne fáradj. Majd én lehúzom magam.

Hajlik a tér és hajlik az idő is.

Egy másik énem másik galaxisában

te vagy a Nap:

térdre rogyok.

Itt és most egy tetszhalott csillag vagy csupán:

beszippantasz,

szétroppanok.

Utánad

És távolodóban elhalványul az arcod
Összegubózva vérzem a szíved a csendben
Téli viharban végleg elillan a hangod
Lépteid mentén csillog a könnyem a fényben

Ajánlat

Itt van, vedd el.

Te kegyetlen bitang,

Kifosztasz álmomban,

mint a lopakodó

álarcos, banditák.

Fegyvert is hozz, mert ha

felriadok, rád rontok,            

megöllek, ha kitapintom

 a sötétben verdeső szíved.

Vedd el most, amíg magamtól adom.

Fogd és eredj, átkozom a napot,

amin kisiklott utunk összeért.           

Vidd, hordozz magadban örökké.

Hozzám nyiss be, zár, ha pattan.

Rám nézz, ha tükörbe nézel. 

Kereszt legyek rajtad.           

Befalazott ablak,

amin át fényt remélsz.

Füledben lüktető,

halhatatlan sanzon.

Vedd el már. Ha mered.