Alapbetegsége nem ismert

Üresség.

Láz.

Magány.

Levegőt.

Nem tudom, melyik erősebb: a halálfélelem vagy az életösztön. Nem tudom azonosítani a fájdalom forrását. Nem tudom, mikor van éjjel, és mikor van nappal. 

Csak árnyakat látok, szellemeket, védőruhás rémalakokat. Eszembe jutnak a történetek azokról, akiket elraboltak az idegenek... Valami ilyesmi élmény lehet az is, jó lenne tudni, hogy azok a történetek igazak, mert az elraboltak vissza szoktak térni, hogy meséljenek. Sőt, a legjobb lenne, ha ez csak egy elrablás lenne. Akkor visszatérhetnék, hogy elmeséljek mindent. 

Néha hangokat hallok, de a szavakat nem értem. Engem sem ért senki, csak hörgök és sípolok. Biztos csak álom. Álmodom az egészet. Másképp nem lehet.

Fázom. Nincs erőm magamra húzni a takarót.

Levegőt, levegőt.

Már minden repedést ismerek a vakolaton. A fertőtlenítő szaga szúr, ez az egyetlen, ami biztosít róla, hogy még élek. A plexi mögött minden szempár ugyanolyan lemondó.

A fájdalomnak már nincs forrása. Én vagyok a fájdalom. 

Szeretném látni a napot. 

Holnap veszek egy nagy levegőt, felkelek, és kinézek az ablakon. Holnap felhívom a családom, és elmondom, hogy minden rendben, ne aggódjanak. Holnap megmondom a főorvosnak, hogy mindent köszönök. Holnap megfogom valaki kezét a kórteremben, hogy ne egyedül haljon meg. 

Holnapra kaviccsá válok én is.

Csak még egy kis levegőt...

A vonásaim elmosódnak, a testem lassan eggyé válik az ágykerettel, a falakkal, felveszi a múszerek rezgéseit, már nem is érzékel mást, csupán azokat az elektromos impulzusokat visszhangozza és tükrözi, mintha nem is a gépek tartanák életben a testet, hanem a test táplálná a gépet.

Egy közönyös angyal nyúl felém, fehér szkafanderben. 

A szíve helyére filccel firkált, girbe-gurba felirat az utolsó szó, amit életemben olvashatok: Ica.

Alagútban

Azt mondtam, kapd be, te meg, hogy én kapjam be, és ez az abszurd patthelyzet megint zárójelbe tette a lényeget. Ott hagytalak, harmadjára is az arcodba ordítottam, hogy vége.

Futok a földszintig, közben eszembe jut, hogy a pendrive-ot a gépedbe dugva felejtettem, pedig azon van a holnapi prezentáció. Remek. Vissza mégsem mehetek most már. Átkozom a napot, amikor megismertelek, lehet, hogy néhány szitokszót hangosan is kimondok, mert a kapu előtt, egy túlsminkelt, kékfehér hajú öregasszony fejét rázva csetteg, majdnem lesodrom a járdáról. Gurulós táskája oldalra billen, kifordul a kezéből. Nem állok meg segíteni neki. Mintha látnám, ahogy felém hadonászik. Szarok rá.

Levágtatok a metróhoz, keresek egy kevésbé koszosnak látszó széket. Nem akarok itt lenni. Nem akarom ezt a várost, a széket, amin ülök, a bűzt, a fényeket, és legfőképpen téged nem akarlak többé. Gondolkodni sem akarok. Próbálom elterelni a figyelmemet.

Két lány, csillámos műkarmokkal hevesen mutogat és affektál. Nagyokat vihognak. A szájuk is csillog. Idáig érzem a parfümillatot. Elképzelem, ahogy a drogériában ugyanígy dumálnak az illatszereknél, amikor a polcot hirtelen feldönti egy medve, ők pedig nyakig merülnek a pacsuliban, visítva. Egy jóképű, szőrös jeti is lehetne. Hogy nagyobbat visítsanak. Egy kapucnis fiú nagyokat lép a Martensében. Az utolsó kocsiban akar felszállni. Ránéz a kijelzőre. Én is. Még két perc. A hangosbemondó üvölteni kezd, hogy a biztonsági sávot. Keresem a bűnöst: egy ideges, öltönyös fazon hajolt be az alagútba, mintha attól hamarabb ideérne a metró. Amatőr. Egy középkorú nő egy válltáskával és három nejlonszatyorral serpát játszik, mielőtt hazaér, és nekiáll a vacsorának. Egy pillanatra a saját arcomat látom az övé helyén. Na, ne.

Egyre erősödik a menetszél. Felállok. A Martenses fiú felé indulok. A távolban feltűnik a két fénykorong. A fiú újra a kijelzőre néz, harminc másodperc, majd be, az alagútba. Felméri a távolságot. A metró üvöltve közeledik, a szél a szemembe sodorja a hajam, odakapok, félrekotrom.

Fékcsorgás. Szikrák a síneken. Füst. Nem mozdulunk. A lányok videóznak. Biztonsági őrök kemény léptei dobognak lefelé a lépcsőn. Megkezdik a kiürítést. Kelletlenül elindulunk. Mire kiérek az aluljáróból, már hallani a szirénázást is. Legalább fél órát várhatok a metrópótlóra. Kapják be.

Új esély

Hét nappal a végzetes világégés után Jeruzsálemben, a Feltámadás Bazilikájának egykori romjainál két különös alak jelent meg. Az egyik idősebb, jól öltözött; harsány, tarka öltönye a békebeli tavaszokat idézte. A másik fiatal volt, csak egy rongyos vászondarab takarta, melyet hanyagul a dereka köré csavart. Végtagjait öltések nélkül összeforrt hegek csúfították. Teste lúdbőrzött az alkonyi szélben. Ügyetlenül lépdeltek a romokon, végül megálltak egy nagyobb kőhalmon, értetlenül nézték a pusztulást, a szanaszét heverő, bűzlő holttesteket.

 –  Nem ezt ígérted – szólalt meg egyszer csak a fiatalabbik. – Hol vannak az élők? A látványomra térdre boruló hívek? Nem hallom zengeni a Halleluját! És különben is: megfagyok.

Az öreg kimérten oldalra pillantott.

 –  Ez már nem az ókor, fiam. Nyugodtan felvehettél volna valami kevésbé autentikusat is, akkor nem fáznál.

 –  Ezt a felsőtestet vétek lenne nem megmutatni – húzta ki magát büszkén a másik. – De akkor is: valamit nagyon elbasztunk, atyám.

 –  Soha nem lehetsz biztos semmiben, fiam. Nézz csak oda!

Tizenkét méterre tőlük, utolsó erejét összeszedve a törmelék alól nagy nehezen kikászálódott egy nő. A haja és a bőre csupa téglapor és hamu volt, a jóisten se mondta volna meg a korát. Ruháját elveszítette menekülés közben, meztelenül állt a két férfi előtt. Sem elég erő, sem elég szemérem nem volt már benne, hogy intim testrészeit legalább a kezével eltakarja. A fiatal férfi szeme akaratlanul is megakadt a hidegben keményen duzzadó mellbimbókon.

 –  Teljesítsd a kötelességed, fiam. Ez egy új esély – mondta az Úr, pajkosan vállon veregetve fiát.

A Megváltó, friss vágyaitól kissé zavartan a nőhöz lépett, átkarolta a vállát. Az nem tiltakozott. Elindultak ketten a holtak által kijelölt ösvényen egy még félig épen maradt épület felé, hogy az emberiség valódi sorsát beteljesítsék.

Ébredések

Aznap reggel Gabó mellett ébredtem, mint minden kedden, az unalomig rutinszerű hétfő esti szex után. Egy darabig néztem őt, ahogy kisimulva szuszog a párnán. Minden hétfő este nyer egy évet az élettől, mondogatja folyton, és én mosolygok, miközben magamban magamon röhögök, fennhangon, gúnyosan, a fejemet hátravetve. Ahogy kelletlenül bámultam a redőket a nyakán, egyszer csak megéreztem: ez az ember büdös. Nem a szája, nem a teste, valahogy az egész lénye, a körülötte keringő levegő szaga elviselhetetlen. Émelyegni kezdtem, kibotorkáltam a konyhába egy kávéért. Már dél volt, mikor rájöttem, hogy a reggelről az orromban maradt förtelmes bűz, az a kegyetlen, nehéz dögszag végig belőlem áradt.

Sosem vágytam drámai halálra. Egészen finoman és halkan estem össze, inkább csak hirtelen elhervadtam, azt hiszem. Félelemre számítottam, görcsös élni akarásra, kapaszkodásra mindenbe, amit csak érek. Ehelyett csupán hagytam megtörténni. A rám törő álmosság tudtam, hogy valahová messzire visz, talán a kíváncsiság, talán az örökös békétlenségem volt az oka, hogy nem küzdöttem maradásért. Elengedtem a testem, zuhanás közben a hajam az arcomra omlott. Kókusz illatú szemfedél.

Itt ébredtem, ezen az öreg gesztenyefán. Ijedtemben lelöktem egy madárfészket, a három apró tojás félúton zuhant ki belőle, harsány sárga foltot hagytak a kopott járdakövön, ahogy szilánkjaikra hullottak.

Körülnéztem, de semmi sem volt ismerős. Százéves bérházakat láttam magam körül, csonka sörényű kőoroszlánokkal, meg repedt szirmú kővirágokkal a homlokzatukon. A törött padlásablakokon galambok röpködtek ki-be, a cserepeken furcsa dallamot játszott a szél.

Először csalódott voltam. Semmi jelét nem láttam annak, hogy az általam ismert hitvilágok bármelyik idevonatkozó tétele beigazolódna. Minden ugyanolyan volt. Miután rájöttem, hogy hiába várok tétlenül, nem jön eligazítani sem Vergilius, sem senki más, megpróbáltam kideríteni, vajon mit keresek pont itt, pont ezen a gesztenyefán.

Figyeltem a fa alatt elhaladó embereket, benéztem a környező utcákba, belestem a kirakatokon, de nem kerültem közelebb a megoldáshoz. Hamar megtetszett ez a környék. Olyan, mint amilyenről gyerekkoromban álmodtam, mint amilyenről veled ábrándoztam, amikor még az életünk a szüntelen és vakmerő kérdésfeltevésből állt, nem pedig a válaszok elhallgatásából. Késő este lett már, mikor kimerülten újra az ágamra kuporodtam. A házak ablakain át fényeket láttam, a fényben árnyékok táncoltak, esti keringőt jártak az edények, a vacsora maradéka, ágytakarók emelkedtek a magasba, habfürdő buborékja szabadult ki a nyitott fürdőszoba ablakokon.

A zöld színű ház harmadik emeletén, az egyik ablakból csak halvány fény szűrődött ki, apró fénypontokat láttam, amik ide-oda lebbentek a nyáresti szélben. Gyertyák. Közelebb mentem. Leültem az ablakpárkányra, hátamat a szálirányban ezerfelé repedezett keretnek támasztottam és vártam. Hallottam valami neszt, talán a konyha irányából. A zaj abbamaradt, majd egyszer csak te léptél be a szobába, egy tálcán poharakat és egy borosüveget egyensúlyozva. Döbbenten figyeltelek. Nem értettem, mit keresek én itt. Tovább készülődtél. Egy csinos üvegtálat megtöltöttél rágcsálnivalóval, a dohányzóasztalra tetted a többi mellé, egy váza és egy roskadozó gyümölcskosár közé. Körbenéztél, mindent ellenőrizve, zene – kiáltottad –, és már el is indítottál valami langyos, romantikus számot. Felnevettem, annyira idegen volt tőled az egész. Azt hittem, meg akarsz tréfálni valakit. Már éppen eléd akartam állni, megpördülni előtted, hogy megérezd az illatom, amikor kopogtak. Izgatottan az ajtóhoz léptél, szinte feltépted, és a vállad fölött átnézve, a küszöbön megpillantottam egy angyalarcú, bájos lányt, aki kicsit félszegen, szégyellősen mosolygott rád. Te magadhoz húztad, megcsókoltad. Az angyalarcú végtagjai elernyedtek, a csatát küzdelem nélkül megnyerted. Neked való lány. Ölelve húztad beljebb és a fotelbe ültetted. Abban a pillanatban megfordult a fejemben, hogy légörvényt kavarok a szobád közepén, addig forgatom magam körül a levegőt, amíg a gyertyalángok bele nem kapaszkodnak a függönyökbe, a bútorhuzatokba, amíg a mécseseket le nem sodrom a polcról, hogy a szőnyeg rojtjaiból és a parkettarostokból táplálkozhassanak tovább a lángnyelveik. De végül csak ültem tovább a párkányon, néztem, ahogy minden szavaddal és pillantásoddal egyre mélyebbre ásod magad az angyalarcú szívében, végül, mikor az utolsó csepp bort is megittátok, visszatértem a gesztenyefára, arcomat a sárga színű ház felé fordítottam és megfogadtam, hogy többé nem látogatlak meg.

Másnap elhagytam az ágat, az ablakod felé sem pillantva útra keltem, hogy ha már így alakult, legalább ezen a létezési síkon megvalósítsam a régi álmot, hogy bejárom a világot. Mire elhagytam a várost, már kész is volt az útiterv: az Egyenlítő vonalán haladok majd, és ha körbeértem, akkor megnézem a két sarkot is, előbb az Északit, aztán a Délit, vagy fordítva, ahogy éppen kedvem tartja. Ha mindent megnéztem, kiválasztom majd azt a helyet, amelyik a legjobban tetszett és végleg letelepszem. A kalandvágytól izgatottan próbáltam felfogni, milyen lehetőségeket ad az a tény, hogy már nem vagyok élő: megnézhetem a vulkánokat belülről is. Egy bálnát is megnézhetek belülről, vagy egy napkitörést testközelből, kergethetem a villámokat, hagyhatom, hogy magával sodorjon a szökőár. Viszonylag gyorsan haladtam, már az országhatárnál jártam, amikor úgy döntöttem, pihenek egy kicsit. Egy csendes kis fenyőerdőben álltam meg, leheveredtem a tűlevélszőnyegre és pillanatokon belül elaludtam. Amikor felébredtem, már forrón sütött a nap, álmosan néztem szét, hogy vajon a fenyvesek miért nem adnak árnyékot és miért nincs hűvös, mint más, normális erdőben. Mikor már élesen láttam, rájöttem, hogy azért, mert újra a gesztenyefán ülök, ugyanazon az ágon, mint ahonnan tegnap elindultam. Bosszankodtam egy darabig, aztán újra nekivágtam. Aztán újra, és újra. Az utolsó őszi napok egyikén végül feladtam: akármit teszek, akárhogyan sietek, akármerre indulok, végül minden reggel itt ébredek, arccal az ablakod felé. Tartottam magam a fogadalmamhoz: nem néztem be hozzád. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy végtelenül unalmasnak kezdjem találni a létformámat.

Aztán egy reggel, amikor már harmadik napja szakadt a hó, és én, miután unalmamban szokás szerint szétdúltam az éjjel gondosan összekotort hókupacokat az utcasarkon, és éppen az ágamra pofátlankodott varjak tollait tépdestem, az ablakod hirtelen kivágódott, angyalarcú hajolt ki rajta és kipirosodva, görcsös mozdulatokkal tépkedni kezdett valamit, a papír fecniket pedig diadalittas képpel kiszórta az ablakon. Te több lépéssel mögötte álltál, szótlanul nézted őt és az arcodon egyszerre tükröződött szeretet és szánalom. Amikor angyalarcú végzett, kabátot vett és elviharzott, a bejárati ajtó csapódását még innen is meg lehetett hallani. Feldúltan lépett ki a kapun, megállt az ablakod alatt és hisztérikusan toporzékolva beletaposta a földre hullott foszlányokat a hóba. Kinéztél az ablakon, követted a tekinteteddel, aztán, mikor már olyan messze volt, hogy én sem láttam őt a fáról, becsuktad. Hamarosan megjelentél a kapuban, és előbb a lábaddal, aztán a kezeddel is elkezdted kotorni a havat. A megmaradt cetliket kerested, remegő kézzel gyűjtögettél, mint egy koldus, csak egy pulóver volt rajtad és papucs, meg ne fázz – gondoltam –, és langyos szellőt kavartam köréd, a porhó készségesen engedelmeskedett nekem, és a papírdarabok rendre előbukkantak a fehér paplan alól. Összeszedted mindet és felsiettél. A párkányodra kuporodtam. Láttam, ahogy újra az ablakhoz lépsz, és a fecniket a konvektor tetejére rakod szépen sorban. Gondosan megforgatod őket időről időre, hogy egyenletesen és gyorsan száradjanak. Kézzel írt lapok voltak. Enyhén elmosódtak ugyan, de még olvashatók voltak a lágyan dőlő, kacskaringós betűk. Az én betűim. Meg kellett volna mondanod az angyalarcúnak, hogy már rég halott vagyok, akkor talán maradt volna. Vagy te nem akartad, hogy maradjon?

Még alig kezdődött el a tavasz, amikor először hoztad fel a hosszúlábút, aki mellett szinte szaladnod kellett: te kettőt léptél, amíg ő egyet. Jókat derültem rajtatok, miközben a gesztenye leveleit tépkedtem. Szeretett téged, olyannyira, hogy március végén bejelentette, hozzád akar költözni. Mérsékelt örömmel üdvözölted az ötletet, de belementél. A hosszúlábú határozott és erős akaratú nő volt, te pedig jámboran, olykor bárgyún követted őt. Az örökös engedelmesség, a tőled olyan távoli behódolás végül időzített bombaként robbant, mégpedig április huszonkettedikén, azon a napon, amin évekkel ezelőtt kitépték a testemből az egyetlent, ami a szerelmünk valódi bizonyítéka lehetett volna. Ez volt az utolsó dolog, amit együtt csináltunk. Gyilkoltunk búcsúzóul. A hosszúlábú, bár nem tudta, mit tesz, megzavart az emlékezésben, ha csak egy napot vár azzal, hogy előálljon a nyári terveivel, amik tulajdonképpen már kész tények voltak, akkor ellenkezés nélkül meghajoltál volna az akarata előtt, mint máskor. De aznap tombolni kezdtél. Rázúdítottál mindent, ami csak eszedbe jutott, ő zokogott, és most nem játszotta meg a könnyeit, mint olyankor, ha valamit nagyon el akar érni. Szerettem volna becsukni az ablakod, hogy legalább az utcán sétálók ne hallják, milyen goromba vagy. A hátad mögé léptem, egészen közel, aztán még egyet előre. Behunytam a szemem. A tenyerembe vettem a szíved, hogy ne reszkessen. Hosszan, mélyeket sóhajtottam, beszippantottam a dühödet, hogy ne téged feszítsen tovább. Lassan megnyugodtál. Lerogytál egy székre, némán meredtél a falon húzódó repedésekre. Aztán rágyújtottál. A hosszúlábú megrökönyödve állt mögötted, motyogott valamit arról, hogy vele így nem lehet bánni, aztán a válladat fogva a nyakadba fúrta az arcát, szédítően erős parfümöt használt, és te csak annyit mondtál, felé sem fordulva: tűnj el. Másnap gondosan összepakoltad a holmiját és praktikus, könnyen vihető csomagokban kikészítetted az ajtó elé. Negyven percen át dörömbölt és könyörgött az ajtód előtt, de te nem engedted be. Vérfagyasztó nyugalommal szürcsölted a kávéd és füstkarikával eregetted tele a lakásodat. Annyira felbosszantottál, akkora lendülettel hagytam el a párkányt, hogy a huzat bevágta az ablakod és üvegszilánkok szóródtak a csészédbe.                                                                                                                                                      

A következő hónapokban nők egész sora adogatta egymásnak a kilincset szépen sorban. Esténként fáradt voltál és üres, olyan közönnyel használtad mindegyiket, mint ahogy más a tévé távirányítóját nyomkodja valami értelmesnek tűnő műsor után kutatva. Egyik sem kellett igazán és te sem kellettél egyiknek sem. A legtöbbet még éjjel hazaküldted, percekkel a távozásuk után már aludtál is. Felkavaró álmaid lehettek akkoriban, mert dobáltad magad, érthetetlenül motyogtál, és reggelente úgy ébredtél, hogy mindened úszott a verítékben. Nem bírtam nézni, így egy éjjel, amikor éppen a rémálmod közepén tarthattál, melléd bújtam, minden energiámat arra fordítottam, hogy feloldjam a benned örvénylő feszültséget. Nagyon nehezen nyugodtál meg, de a rémálom aznap este már nem tért vissza. Másnap és harmadnap ugyanúgy kivezettelek a démonaid közül, egészen addig, amíg újra békésen nem tudtál aludni. A következő este fent maradtam az ágon, onnan figyeltem az esti készülődésedet. Megfürödtél, átöltöztél, odatettél magad mellé egy könyvet arra az esetre, ha nem sikerülne elaludnod és befeküdtél az ágyba. Akkor először, anélkül, hogy ez tudatosult volna benned, az ágy jobb oldalára feküdtél, a balt szabadon hagyva. Kihúzódtál egészen a szélére, hogy biztosan elférjen majd melletted az a másik. Nem mertem közelebb menni, amíg el nem aludtál, de azóta is, amikor már elég mélyen alszol, bevackolom magam melléd, egy ritmusra lélegezve veled alszom én is. Néha megigazítom rajtad a takarót. Már nem vagyok veled, mikor ébredsz, a reggeleidet mindig a gesztenyefáról követem.

Azon az őszön kitaláltam egy játékot. Tudom, mennyire imádod az avar illatát, és azt is, hogy az ablakot mindig a reggeli kávé és cigaretta után nyitod ki először. Így hát, minden nap, miután elnyomtad a cigarettád és kibotorkáltál, hogy elöblítsd a kávéscsészédet, egy takaros kis kupac falevelet hagytam a párkányodon. Egyenként válogattam őket mindig, hogy az ősz legszebb arcát mutassam neked. Ha a leveleket eső áztatta, a gyűjtést már este megkezdtem és éjjel egyesével szárítgattam őket. Az első kupacot közönyösen lesöpörted, a másodikat is, de már igyekezted megkeresni azt a fát, ami ezt a bosszúságot okozza, a harmadiknál pedig elgondolkodtál. A levelek többfélék voltak, nem potyoghattak a párkányra egyetlen fáról. Mindegyik mindig hibátlan és ragyogó színű volt. Alaposan körülnéztél, de nem találtál magyarázatot. Negyedik nap nem vitted ki a csészéd. Nézted az ablakot és vártál. Egyre izgatottabb lettem, hinni akartam abban, hogy talán sejtesz valamit. Te türelmetlenül doboltál az asztalon és rágyújtottál még egy cigarettára. Az első slukknál mindig becsukod a szemed, ezt a pillanatot választottam, hogy a leveleket elhelyezzem a szokott helyükre. Amikor kifújtad a füstöt és újra kinyitottad a szemed, egészen megdöbbentél. Akkor már tudtad, hogy ez nem véletlen. Kitártad az ablakot, az egész kupacot behúztad a szobába és alaposan áttanulmányoztad mindegyik falevelet. Nem jutottál semmire. Végül fogtál egy hatalmas lexikont és szépen elhelyezted benne valamennyit, ahogyan az általánosban a levélgyűjteményünket lapítottuk és szárítottuk egykor. Minden reggel ugyanaz történt, de így már semmi érdekes nem volt a játékban. Láttam, hogy minden alkalommal megszámolod, hány levelet küldtem neked, megvan-e mind a húsz, így hát egy reggel csak tizenkilencet kaptál, majd csak tizennyolcat, jelezve, hogy részemről a játék hamarosan véget ér. Egyre szomorúbban nyitottad ki az ablakot. Utolsó nap, az utolsó levelet a gesztenyefáról szakítottam. Elgondolkodva forgattad az ujjaid között, majd hirtelen eltűntél a szoba mélyén, aztán kivágtad a kaput és ideszaladtál, a fához. Felnéztél, körbejártad, görcsösen kapaszkodtam az ágamba, pedig tudtam, hogy úgysem vehetsz észre. Hanyatt dőltél a fa tövében álló padon és hosszan fürkészted a majdnem kopasz ágakat. A szemedbe néztem és az arcod hirtelen megváltozott. Már nem kérdeztél a tekinteteddel. Rájöttél. Hogy ne hidd bolondnak magad, egy újabb levelet téptem és a mellkasodra ejtettem. Mosolyogtál. Soha többé nem jöttél a gesztenyefához.

Aznap este az angyalarcútól megmentett papír fecniket elégetted a hamutartóban. Vele hamvadt egy ősrégi képem is, ki tudja már, mikor készült. Aztán órákra elmentél, késő éjjel egy új lánnyal tértél haza. Hajnalban nem küldted el. Reggel együtt kávéztatok, az inged a térdéig ért. Aztán felöltözött és elköszönt. Akkor először nem éreztem haragot. Veled mosolyogtam a lányra én is, ahogy azóta is, mindegyikre.

Tudtam, hogy ha akarnám, most már bejárhatnám a világot, ahogy gyerekkoromban megálmodtam. Ha akarnám, kergethetném a villámokat, hagyhatnám, hogy elsodorjon a szökőár vagy megnézhetnék egy bálnát belülről. De már egyikre sem vágytam.

Szüntelenül fölötted körözök. Tovább bűvöllek, csak még egyszer pillants magad mögé és egy kicsit fölfelé. Itt vagyok mindig veled, hiszen tudod. Figyellek. Őrződ és tolvajod lettem, de mégsem lett könnyebb attól, hogy már értelek.

Nyárízű élet

Már kora reggel pusztító a forróság, a vállam percek alatt égni kezd. Szomjas vagyok. Nincs kedvem sétálni, nyűgösködöm, de te kitartóan vonszolsz tovább magad után. Le kéne dőlni egy fa alá, vagy még jobb lenne nyakig merülni a tóban, de te hajthatatlanul nézelődni akarsz. Alig látok a napfénytől, összeizzad a tenyerünk.

– Odanézz, ott egy jégkásás! – kiáltasz hirtelen, és nagy lendülettel balra rántasz. Áhítattal meredek a pultra. Ez egy igazi jégkása birodalom! Van meggyes, narancsos, kivis, citromos, zöldalmás, barackos, áfonyás, dinnyés, málnás, ananászos, epres. Magatehetetlenül bámulom a kínálatot.

 A pultos toporogni kezd.

– Mekkorát kérsz? – kérdezed halkan.

Önkívületi állapotban mondom:

– Legalább három decit.

– És milyet?

A kérdés szíven szúr. Te melyik ujjadat vágnád le, ha úgy adódna? A vádló tekintetemből aztán kétségbeesett lesz, a mögöttünk várakozók és a pultnál türelmetlenkedő lány könnyeket csal a szemembe.

– Kétszer fél litert kérünk! – mentesz ki végül. – Lehet vegyesen? – teszed hozzá.

Szinte egyszerre hördül fel a lány a pultnál és a kiszáradó félben lévő tömeg.

A kezembe nyomod az első adagot, az átlátszó pohár falán szabálytalan, színes csíkokba rendeződnek az ízek. Egy vastag, fekete szívószálat állítasz belé, amíg a lány a tiéddel bíbelődik. Boldogan mosolygok. Egyszerre akarom megkezdeni veled.

Aztán kézen fogva továbbsétálunk. A szívószálat hol lejjebb csúsztatom, hol kissé kiemelem, hogy újabb és újabb gyümölcsbe kóstolhassak.

– Két szivárvány megy a sivatagban, ismered? – kérdezed két szürcsölés között.

Nevetünk.

Mától veled.

  

– Együnk valamit – mondod, és vadászni kezded az ennivalót kínáló standokat. Én csak fintorgok, mert azt reméltem, végre fürdeni is fogunk.

– Nem vagyok éhes – mormogom.

Nem figyelsz rám, csak jár a szemed körbe-körbe, mohón kutatva.

– Kukorica! – kurjantasz, és már repülünk is a kis háromkerekű szerkezet felé. Ahogy az árus felemeli a fedőt, arca kipirul a gőztől, a homlokán apró verejtékcseppek jelennek meg. Két hatalmas, hibátlan példányt kapunk, te sóval szóród meg mindkettőt. Egyik kezünkből a másikba dobáljuk a csöveket, azt remélve, hogy a kánikulában ettől majd gyorsabban hűlnek. Végül nem küzdünk tovább, letesszük őket magunk mellé, a padra. Hátradőlve várakozunk a kukoricaillatban. Hangosan megkordul a gyomrom. Felkacagsz.

– És milyen, amikor éhes vagy? – kérdezed.

Játékból megsértődöm, de hamar kiesek a szerepből.

– Na, együnk végre – mondom, és magamhoz veszem a kukoricám. – Már éppen jó.

Nekilátunk. Nagyokat harapsz, a szemekből kifröccsen a lé, a csövön cafatokban lógnak a kukoricadarabok. Hevesen falsz, habzsolsz, már a felével végzel is, amikor rám pillantasz. Megérzem, feléd fordítom a fejem. Arcodon döbbenet látszik. Csak a szememmel kérdezek, mert a számmal éppen befejeztem a kukoricámon a negyedik sort. Mint egy írógép, úgy haladok: balról jobbra, egyszerre csak egy sort eszem, és amikor végeztem, irány visszaaz elejére. Te döbbenten figyeled a műveletet. Végre visszanyered a lélekjelenléted, lenyeled a falatot.

– Te mit csinálsz? – kérdezed óvatosan.

Először végigrágom a megkezdett sort, csak azután válaszolok.

– Eszem. Nagyon szeretem a főtt kukoricát. Így tovább tart.

A gyanakvás lassan elillan a tekintetedből, újra mosolyogsz. Egy darabig fürkészed a mozdulataimat, majd magad elé veszed a kukoricacsövet, és a szemed sarkából engem figyelve, megpróbálod te is úgy, ahogy én: egyszerre csak egy sort, balról jobbra. Hátradőlünk a padon, néha versenyzünk, ki ér hamarabb a sor végére, kukoricaszemek repkednek mindenfelé, röhögünkfulladozva.

Aztánalámerülünk.

 Édesanyád ebédre vár minket. Sietnünk kell, ő ebben nem ismer tréfát: vasárnap harangszóra asztalon a húsleves és a rántott hús. A petrezselymes krumplit melegen, az uborkasalátát hidegen tartja. Mindegy, hogy az ember ilyen időben inkább meggylevest enne jégkockával, és az sem baj, ha két falat után panírszagút kezdesz izzadni.

Késünk, mert ezek a fiatalok már csak ilyenek. Még a kapuban igyekszünk visszafojtani a kuncogást, de édesanyád rajtakap minket, a fakanalat a csípőjén pihentetve méltatlankodik a lázadó ifjúságon. Köszönünk kipirulva. Szerencsére a kertben áll a terített asztal, nem a fülledt levegőjű házban kell elszenvednünk ezt a szertartást.

A leves forró, a tetején úszó zsírcseppek borostyánként ragyognak a déli verőfényben. Néha egymásra pillantunk, húzni kéne valamivel az időt, megúszni ezt az egészet, de egyikünknek sem jut eszébe semmi olyan, ami édesanyád számára is szellemesnek hatna. Végül feladom, habzsolva kanalazni kezdek, mindegy, csak legyen vége.Pár perc múlva már csak egyetlen darabka eperlevél árválkodik a tányérom alján. Meghagyom, tanúságtevőnek. Szuszogva hátradőlök, csak akkor veszem észre, hogy a te adagod szinte érintetlen, mégis hetykén és elégedetten üldögélsz, miközben engem nézel, mosolyogva. A leves dolgozik bennem, úgy érzem, menten lázgörcsöt kapok. Édesanyád terítéket vált és feltálalja a másodikat. Már a látványtól émelyegni kezdek. Te szedsz magadnak egy keveset, szinte csak néhány morzsát, kóstolónak, mert ez a nagy meleg elveszi az ember étvágyát, mondod. Szemrehányóan pillantok rád, de te kiélvezed a helyzetet, és jól megrakod a tányéromat. Édesanyád gyanakodva méreget: kizárt, hogy képes legyek befogadni ennyi ételt. Eltüntetek mindent, egy körömhegynyi petrezselymet, egy áttetsző uborkamagot sem hagyok meg, csak azért is megmutatom neked. Te néha félhangosan belekacagsz a tányérodba, olyankor a szemem sarkából küldök villámokat feléd. Mint aki hirtelen mindent megért, édesanyád az almás pite helyett jégbe hűtött görögdinnyét hoz ki desszertnek, kimagozva, felkockázva. Könnyes szemmel nyugtázom, hogya megmérettetésnek vége. Te megint kinevetsz, felkapsz egy dinnyekockát és játékosan felém dobod. Persze leesik a földre, mert te tudod a legjobban, hogy én tényleg képtelen vagyok bármit is elkapni. Lehajolok érte. Ahogy bosszúsan visszakapaszkodom a székre, pont előttem, ahol az előbb még a desszertes tányérom állt, egy aprócska, nyitott ékszerdobozból finom kacskaringókkal díszített köves gyűrű csillan felém.

Igen.

 – Gépi fagyi! – sivítom lelkesen.

– Pfuj, ne már! – mondod, de én már be is ugrom a sor végére és előre nyalom a szám szélét, pedig nem a fagyi érdekel, csak látni akarom, ahogy a kétszínű krémből spirál alakban hegycsúcs emelkedik a porhanyós tölcsér tetejére, majd végül a fagylalt megadóan lekonyul, amikor az eladó elengedi az adagológombot. Leülünk a parton, lelkesen pusztítani kezdem a gyorsan olvadó, túl édes nyalánkságot. Hanyatt fekszel mellettem, behunyt szemmel napfürdőzöl.Nem tudok elég gyorsan enni, a tölcsér pillanatok alatt átázik és kilyukad, a fagylalt keskeny patakokban csordogálni kezd a karomon. Ösztönösen kapok a nyelvemmel utána, elszántan igyekszem lenyalni a bőrömről, ami még menthető. Te már felkönyökölve bámulsz, széles vigyorral.

– Mi van? – kérdezem tettetett szemrehányással. – Ne gondold, hogy ez már szex!

Felülsz, elkapod a tölcsért szorongató kezem és felcuppantasz egy aprócska csoki patakot a csuklómról.Csokis–vaníliás csók csattan, a fagylaltom maradéka a fűben olvadozik tovább.

Mától hárman.

 Rég besötétedett, mégis izzasztó, fülledt az este. A tó tükrében aranylik a lampionok fénye. A kő már ragad a sörtől, és mintha egyre hangosabban szólna a zene. Igyekszünk elvegyülni, de ez már nem a mi világunk.

Megfogod a kezem, táncba hívsz. Körülöttünk egyre kuszább minden: nagyhangú fiatalemberek, tántorgó, mezítlábas lányok pörögnek, forognak egymás körül, a székek alatt egyre gyűlnek a tűsarkú topánok, szétdobált nyakkendők kornyadoznak mindenfelé.

Elhomályosul körülöttünk a forgatag. A szemedet nézem. A derekam vonala tökéletesen simul össze a tenyered ívével. Enyhe szél támad. Közelebb húzol. A válladra hajtom a fejem. Érzem, ahogy a hajamba szagolsz.

Az első mennydörgésre megrebben a szíved. Felpillantunk, az ég közepén villámok cikáznak. Egyre erősebben fúj a szél. Tovább táncolunk. A levegő egyre frissül, a sátortetőn hallani már az első cseppeket. Hozzád bújok, fázni kezdek. A vad lármát felváltja a zuhogó eső monoton kopogása. Csukott szemmel ringatózunk az új ritmus szerint.

Felriadok, mert valaki megszorítja a karom. Látom, hogy a sátortetőt vadul szaggatja a szél, a tartóvasak imbolyognak. A fiunk igyekszik kirángatni minket a sátor alól. Az öltönyéből csöpög a víz, a rátűzött parányi rózsa szirmai ázottan elnehezülnek. Lekapja magáról a zakót, fölém teríti, te a fejedre húzoda magadét, mindketten átkaroltok, és szaladunk az égszakadásban, vissza a házig.

A násznép odabent tortát és csókot követel.

A hajnal a kis faház teraszán ér minket. A napozóágyon fekszel. Ha elnézel a két kőrisfa között, innen éppen látod, ahogy a nap narancsvörös palástot terít a tóra. Vállamat az ajtófélfának vetveállok mögötted, és most is arra nézek, amerre te: túl a fákon, a tó hullámai között kapkod levegő után az életünk. A múltunk gallydarabjai, korhadt farönkjei után csapdos a víz felszínén, mielőtt végleg elnyeli a mély.

Lassan hátranyúlsz, kezed az enyémet keresi. Melléd kuporodok, ujjaim a tieid köré fonódnak. A gyűrűink összeérnek, élesen villannak a reggeli fényben.

Szorítom a kezed, és nem akarok emlékezni. Megcsillan a szemed. Alig bírod felém fordítani a fejed.

– Mit szeretnél? – kérdezem.

–Sok jégkását. Szivárványosat – suttogod.

Nevetek egy kicsit a kedvedért veled. Az öregség mögülmég egyszer előbukkan az a két huszonéves bolond. Hirtelen elönt a harag, lávakéntrobban ki belőlem.

– Vedd el tőlem, ami kell, és élj tovább! – kiabálom.

Ki akarom tépni a kezem a tiédből, de váratlan erővel visszatartasz. Megijedek. Az egész tested megfeszül. Ölellek, szorítalak, zokogok, nem tudom, hogy segítsek. Aztán megértem: csak idáig kísérhettelek.

Az arcodról aztán eltűnik a félelem, elsimulnak a ráncaid. Elernyed a kezed, de a gyűrűink még mindig egymásnak feszülnek. Mosolygok rád, amíg a fény kialszik a tekintetedből. Így vigyél magaddal.

Mától egyedül.

Kilépő

 –  Megjöttem, anyuka! – kiáltott már az ajtóból, miközben az alumínium ételhordó-torony nekiütődött a falnak és egy ujjnyi területen leverte a vakolatot. –  Ó, a rohadt életbe! – dohogott, és mérgében berúgta maga mögött az ajtót.

Odabent szinte teljesen sötét volt. Testszag, romlófélben lévő étel és cigarettafüst keveréke nehezítette el a lakás levegőjét. Még öt év után is képtelen volt megszokni ezt. Pedig már nem érhette meglepetés. Rutinosan végezte a dolgát, szakképzett ápolókat megszégyenítő hatékonysággal és gyorsasággal. Az ételhordót lerakta a konyhában, felvette a mosogató szélére odakészített gumikesztyűt, nagy levegőt vett, és belépett a szobába.

 –  Alszik, anyuka? – kérdezte halkan, mint aki titokban azt reméli, igen, és semmiképpen sem akarja felébreszteni azt, akihez szólt.

 –  Petike nem jött? – hallatszódott egy rekedt hang az ablak irányából. A függöny, mint mindig, be volt húzva, vörös leplet vont az ablak köré, a napfény csak egy keskeny résen át törhetett utat magának. Ez a vékony fénynyaláb aztán megtört egy öreg tolószék kerekén, ezer csillagba hullva szét a repedt parkettán.

 –  Péter dolgozik. – válaszolt közönyösen.

 –  Hazudsz. – hangzott az ítélet.

Nem vitatkozott tovább. Hiszen tényleg hazudott. Péter nem akart jönni. Néhány hónapig kijárt ő is, még az elején, hogy anyuka érezze a törődést, meg hogy még sincs egészen magára hagyva itt, a külvárosi szoba-konyhában, de aztán egyre csak jöttek a kifogások, és ő egyszer csak azon kapta magát, hogy évek óta egyedül csinálja azt, amiről azt hitte, soha nem lesz képes megtenni, aminek már a gondolatától is dührohamot kapott.

 –  Nálunk az a szokás, hogy a gyerekek halálukig gondoskodnak a szüleikről. – dagadt Péter melle a büszkeségtől. Amikor aztán az apját eltemették, és anyuka egyedül maradt, az asszony végleg elhagyta magát. A nyaka köré szorult az időhurok, amit az emlékei és a magánya vetettek ki rá, többé mozdulni sem bírt. A ház, amelyben Péter felnőtt, hétről hétre rosszabb állapotban fogadta őket. Aztán egy vasárnap anyukát a nappaliban találták, saját szennyében feküdt ájultan, körülötte ételmaradék és mosatlan edények hevertek nagy kupacokban. A padló tele volt hamuval és csikkel, anyuka körmére pedig ráégett az utolsó szál olcsó sodort. Az orvos azt mondta, keressenek neki egy helyet, mert az egészségi és a mentális állapota egyaránt állandó ellátást indokol, ne várják meg, hogy kárt tegyen magában. Péter hallani sem akart semmilyen otthonról, egy ápolót pedig nem tudtak volna megfizetni. Így végül eladták a szülői házat, és vettek belőle anyukának egy záró szinti kis lakást Újpesten. Anyukának a kerekesszéken kívül leginkább csak a televízióra és a napi ötven szál cigarettára volt szüksége. Azért vittek a lakásba néhány bútort is, de a konyhába csak hűtő és egy asztal került, meg a mosogató és az edényszárító.

 –  Olyan, mint egy elfekvő – mondta keserűen. – Ennél egy otthonban is jobb helye lenne.

 –  Itt jó lesz neki – felelte Péter. – Innen nem tud megszökni, nem érheti semmi baj, majd gyakran feljárunk hozzá, te majd főzöl neki is. Nem olyan nagy munka, alig eszik pár falatot.

A savanyú mosoly, amit Péter tervei az arcára csaltak, ezután állandó karakterét adta. A látogatási nap szerda és vasárnap volt. Szerdán hamarabb el tudott jönni a munkahelyéről, olyankor takarított, és a szerda volt a mosakodási nap is, anyuka ilyenkor mindig valószerűtlenül erősnek tűnt, hadakozott és kapálózott, hirtelen kétszer olyan nehéz és magatehetetlen lett, mint egyébként. Tudta, hogy csak színjáték az egész tolószékesdi, meg a messzeségbe révedező tekintet és a sértődöttség. Tudta, hogy Pétert eleinte minden látogatás után felhívja és elmondja neki, hogy a menye megint mennyire goromba és tiszteletlen volt vele, és hogy Péter nagy hibát követett el, amikor elvette, mert tönkretette a családot, őt pedig egy koszos, sötét lukba kényszerítette.

 –  Szerda van? – kérdezte anyuka ridegen.

 –  Vasárnap.

 –  Hála Istennek. Akkor ma nem gyötörsz ostobaságokkal.

 –  Nem, anyuka – fortyant fel, miközben felemelte a szőnyegről a hamutartónak befogott cserép alátétet a tolószék mellett – , még három napig maradhat büdös és koszos, nyugodjon meg.

 –  Vidd ki az ágytálat is – mondta erre anyuka gonosz vigyorral az arcán. – Meglepetést hagytam benne neked.

De nem lepődött meg. Volt, hogy csak a hecc kedvéért, az egész tolószéket bekente fekáliával, volt, hogy maga alá vizelt közvetlenül fürdetés után és a kedvenc szórakozásai közé tartozott, hogy kiszórta a hamut az alátétből, hogy a széke kerekeivel jó mélyen belepasszírozhassa a szőnyegbe.

Már nem haragudott ezekért, már el sem mondta Péternek, aki már jó ideje a telefont sem veszi fel az anyjának, nemhogy meghallgatná a vele kapcsolatos történéseket. Félrehúzódva várta, hogy leteljen anyuka ideje. De az asszony szívósabbnak bizonyult a vártnál.

 –  Igyekezz, rá akarok gyújtani.

Fáradtan visszahozta az alátétet és átnyújtotta. Anyuka értetlenül nézett rá.

 –  Talán én tegyem le?

 –  Miért ne? Tegye próbára magát, anyuka.

 –  Ne pimaszkodj. Mit főztél?

 –  Grízgaluska levest, paradicsomos húsgombócot krumplival, és hoztam egy piskótát is.

 –  Lekváros?

 –  Üres.

 –  Mint az életem.

 –  Mint a tiszta ágytálja, anyuka. Kér enni?

 –  Nem. Hozz be mindenből egy tányérral, majd ha elmentél, eszem. Olyan képet vágsz mindig, hogy kifordul az ember szájából a falat.

Tulajdonképpen örült, hogy a megszokotthoz képest ilyen kedélyesen el tudtak beszélgetni. Félrerántotta a függönyöket, sűrű porszemek lepték el a szobát. Kitárta az ablakot.

 –  Huzat van – közölte anyuka megjátszott aggodalommal.

 –  Kell a friss levegő. Két perc múlva becsukom, annyit bírjon ki.

 –  Igen, öt éve azt teszem: kibírok. Mindent kibírok – gyújtott rá reszkető kézzel anyuka, és indulatosan fújta ki a füstöt minden slukk után. – Csukd be most már azt az ablakot.

Egy tálcán behozta a levest és a húsgombócot, külön tányéron a krumplit, mert anyuka utálta, ha lucskosra ázott a köret. A tálcát letette a tolószék melletti asztalra, becsukta az ablakot és kiment, hogy a piskótából is hozzon egy adagot. Anyuka nem volt elég gyors, így visszajövet még éppen meglátta, ahogy a tálcát szándékosan leveri, és ahogy a paradicsomot mohón magába szívja az éppen szerdán kitisztított szőnyeg. Nagy levegőt vett, nem szólt semmit, fogta a takarítószereket és igyekezett minél gyorsabban felitatni a szószt és kivenni a foltot. Már rég megtanulta, hogy ezekben a játékokban nem szabad aktívan részt vennie, csak annál fájdalmasabb lesz a vereség.

 –  Hiába súrolód – sziszegte anyuka, és térdeplő menye arcába hamuzott. – Ahogy kiteszed a lábad az ajtón, teleszórok mindent csikkel és hamuval, és szerdáig nem fogok szarni, hogy akkora adagot nyomjak, mire jössz, amihez két ágytál is kevés volna. Könyékig fogsz turkálni benne!

Nem válaszolt. Összeszedett mindent, elpakolt, feltöltötte a hűtőszekrényt, bevitt még egy adag ételt, majd sarkon fordult. Az ajtóból még annyit mondott:

 –  Már hozzá is kezdhet, anyuka.

Az asszony dacosan rá is gyújtott és tüntetőleg a szőnyegre pöccintette az első adag hamut. Még hallotta a szidalmait visszhangozni a lépcsőházban, de mire a földszintre ért, elhalt a hang.

Mire végzett a bevásárlással, a számlák befizetésével és végre hazaért, már hat óra is elmúlt. Kimerülten lépett ki a cipőjéből, az élelmiszert ledobta a konyhaasztalra, kibontott egy sört, és a kanapéra zuhant. Bekapcsolta a tévét, még a híradó végét éppen elcsípheti.

 –  Tűz ütött ki egy újpesti paneltömb tízedik emeletén – tájékoztatatta éppen a nézőket az attraktív műsorvezető. –  Az oltás jelenleg is tart, a tűzoltók a kilencedik és a nyolcadik emeletet is kiürítették biztonsági okokból. A tűz a szélső lakásból terjedt szét a záró szinten. A lakásban lakó idős nő meghalt, szomszédait füstmérgezéssel szállították kórházba.

Az ismerős ház legfelső emeletén, az egyik utcára néző ablakból lángnyelvek nyúltak ki. Fekete füst ölelte körül az épületet. Az utca lakói riadtan figyelték az oltást.

 –  Micsoda kilépő, anyuka… –  mondta ridegen, átkapcsolt a Viasatra, és kiment a konyhába, hogy megmelegítse a maradék húsgombócot, mire Péter hazaér.

Hótündér

Ahogy beköszönt a december, egyre többször és egyre hosszabb időre vackolom be magam az ablakpárkány előtti kis padra, vastag, kockás takarót vonok magam köré, forró teát vagy kávét kortyolgatok, és figyelem az eget, a felhők színét, hátha elered végre a hó. Lesem az aszfaltot, mindenhol apró hópelyheket látok. Órákon át üldögélek ott és várom, hogy Hótündér győzelmet arasson.

Hótündért én teremtettem. Egy borús, esős karácsonykor hívtam életre, amikor a fiam végtelenül szomorú volt, hogy szenteste nem borul fehérbe a világ. Elmeséltem neki ennek a varázslatos lénynek az életét, a feladatát, hogy évről évre megvívja a maga csatáját az Ősz Koboldjával, és a harc végkifejletén múlik, hogy fehér lesz-e az emberek karácsonya, vagy szutykos és tocsogós, mintha az ősz nem akarna visszavonulni soha. Azon a télen Hótündér vereséget szenvedett, de a fiam megtapasztalta már, hogy nem lehet minden csatát megnyerni.

A születése óta tudtam, hogy kevés időt kapott az élettől. Mihelyt megértette, már ő is tudta, sosem hazudtam neki azt, hogy felnő és gyerekei lesznek, én meg boldog nagymamaként kötögetem majd a kandalló mellett az ajándékba szánt sálakat és pulóvereket, és csodálatos ételkölteményekkel várom majd a családját minden karácsonykor. Nem volt sok időnk. Kár lett volna hazugságokkal ámítani őt.

Azt hittem, Hótündér egyszer kisegített engem egy kényelmetlen helyzetből, magyarázatot adtam egy mesével egy hétköznapi dologra, továbblépünk és elfelejtjük, a következő nap már Hótündér nevére sem fogunk emlékezni.

De a fiam emlékezett. Azon a télen minden este azt kérte, hogy róla meséljek. Ki kellett hát találnom, hogy hol született, kik a szülei, milyen varázslatos képességekkel rendelkezik, kik a barátai és kik az ellenségei. És én meséltem, meséltem, kuporogtunk az ablak előtt, ketten a kockás takaró alatt, és lestük az eget, hátha Hótündér megkésve bár, de visszaveszi magának a világot, és aludni küldi végre a rusnya Ősz Koboldját. Január végén aztán annyi hó hullott, amennyit a fiam még sohasem látott életében. Az élménytől teljesen megvadulva túrta, rúgta, gyúrta a havat, hempergett benne, kotorta és lapátolta, már egészen kékre fagyott, mire sikerült beparancsolnom a melegre és egy nagy bögre forró teát megitatni vele. Akkor láttam utoljára igazán boldognak.

Attól kezdve, ahogy újra eljött a december, a fiam rendületlenül követelni kezdte a Hótündérről szóló történeteket, nem zavarta, ha nem találtam ki újakat, csak a régieket nem volt szabad pontatlanul elismételnem, mert kíméletlenül megdorgált érte és kijavított, ha valamit kifelejtettem, vagy lustaságból lerövidítettem. Észrevétlenül ez lett az évben a kedvenc időszakunk, mintha az ünnepet, amit mindketten amúgy is imádtunk, még meghittebbé tette volna ez a sok összebújás és beszélgetés, és mintha a mese megállította volna körülöttünk az időt, és elfeledtette volna velünk, hogy az újév számunkra mindig eggyel kevesebbet jelent, sosem megújulást, sosem a jövő felé fordulást kíváncsian és izgatottan, hanem a fogyó időt, a visszaszámlálást, hogy egyszer majd ez a mese is véget ér.

Az utolsó évben már tavasszal ékeztek a jelek egymás után, hogy a fiam nemsokára elindul azon az úton, ahová én nem kísérhetem el. Nem beszéltünk erről. Okos és erős fiú volt, fölösleges lett volna szavakat pazarolni olyasmire, amiről egyikünk sem beszélt szívesen. Nyár végére egészen legyengült, és november közepétől már nem tudott kikelni az ágyból. Amikor eljött a december, az ablak előtti kis padot félretoltam, és a betegágyat állítottam a helyére, hogy bármikor kinézhessen az ablakon, és figyelhesse a hóesést. Egyre kevesebbet beszélt. Fáradt volt már. Minden reggel, amikor életben találtam, hálaimát mondtam, de titokban azért esdekeltem, hogy ne menjen el karácsony előtt.

A napok szétmállottak körülöttem. Kapkodtam, rohangáltam, görcsösen ragaszkodtam ahhoz, hogy minden rendben legyen, hogy minden tiszta legyen, hogy ragyogjon a fiam körül az egész világ. Már alig csillogott a szeme, ha rám nézett, csak akkor láttam benne némi fényt, amikor a mesét hallgatta, a mesét, a megunhatatlan Hótündérről, akivel már gyakran torkig voltam. Mert a fiam nem kérdezett semmit. Nem panaszkodott. Nem akarta tudni, mennyi ideje van még hátra. Nem akarta tudni, mit érzek, nem akarta elmondani, ő mit érez. Elbújt Hótündér áttetsző palástja mögé, és csak várt, megadóan, várta az újabb és újabb mesét.

Szenteste reggelén már ott állt a betegágy mellett a gyönyörű, arányos fenyőfánk, tökéletesen és méltóságteljesen, mégis volt valami nyomasztóan szomorú a levegőben. Hogy jobb kedvem legyen, mézeskalácsot kezdtem sütni, becsomagoltam az ajándékokat, előkerestem a díszeket, és ebéd után be is készítettem őket a fa mellé.

 - Milyen színű gömböket tegyünk fel a fára? – kérdeztem a sápadt kis beteget színlelt lelkesedéssel.

Egy darabig gondolkodott, majd halkan annyit mondott:

 - Nem hiszem, hogy látok még egyszer feldíszített karácsonyfát, nem igaz?

Nem feleltem. Okos szemében láttam, hogy nem is vár választ. Újra megmozdult a szája, még akart valamit mondani, de inkább hallgatott. Nézegette a díszeket, forgatta az üveggömböket remegő kezében.

 - Idén tegyük fel mindet – mondta végül határozottan. – Látni akarom mindegyiket.

A könnyeimet nyelve rakosgattam a masnikat, csengettyűket, gömböket, jégcsap- és harangdíszeket, vegyesen, tarkán, ahogy épp a kezemre estek. Egyikünk sem szólt egy szót sem. Nem is néztünk egymásra. Éreztem, hogy el kellene köszönnünk egymástól, de képtelen voltam rá. Végül bekapcsoltam az égősort is. A melegsárga fényfüzér beragyogott minket. A fiam az eget kémlelte az ablakon át.

 - Még mindig nem esik a hó – mondta szomorúan.

Álltam a feldíszített, cifra fa mellett, és olyan árvának éreztem magam, mint még soha. Néztem a fiam arcát, a tekintetét, ahogy egyre csak távolodik az élettől, ahogy szépen lassan minden kis cérnaszálat, ami hozzám, a világhoz kötötte, elenged, nem kapaszkodik tovább, nem küzd tovább, és képtelen voltam felfogni vagy elfogadni azt, ami már régóta tény és nem feltevés, hogy néhány hét, vagy talán csak néhány nap múlva nem lesz többé betegágy, nem lesz több virrasztás, nem lesz több reszketés, meghal minden ima, meghal minden pillanat, és meghalok én is vele.

 - Lehet, hogy Hótündér megint elveszíti a harcot? – kérdezte a fiam alig hallhatóan.

Az évek alatt felgyülemlett dühöm, a tehetetlenség és a félelem szökőárként söpörte ki belőlem az ünnepi hangulatot.

 - Felejtsd már el azt a nyomorult Hótündért! – üvöltöttem, teljesen kifordulva önmagamból. – Hótündér nem létezik, soha nem is létezett, én találtam ki, és bármikor elpusztíthatom, ha akarom! Nem érdekel, hogy mit csinál, nem érdekel, hogy lesz-e hó, érted?!

Odaléptem hozzá és mérgemben megráztam.

 - Megértettél?! – kiabáltam.

Ahogy a karácsonyi fények megvilágították az arcát, és megláttam azt a szomorúságot, amit soha azelőtt és azóta sem láttam, hirtelen úgy éreztem, elsüllyedek szégyenemben. Lassú egymásutánban potyogtak a könnyei, de csalódottság vagy fájdalom helyett ürességet láttam a szemében. Akkor értettem meg, hogy gyengeségemben és gyávaságomban elvettem a fiamtól az egyetlen dolgot, ami életben tartotta. Elengedtem a karját és kirohantam a szobából.

Sokáig tartott, amíg újra összeszedtem magam. Sosem sírtam azelőtt, inkább örülni akartam minden együtt töltött percnek, mint a ránk váró sötétségen sopánkodni. Gyűlöltem magam, amiért éppen akkor fogyott el az erőm.

Megmosakodtam, magamra mosolyogtam a tükörben. Már csak a feldagadt szemem árulkodott a korábbi eseményekről. Visszamentem a fiamhoz. Kicsit felemelte a fejét a párnáról, láttam rajta, hogy örül nekem. Odakuporodtam mellé, magunkra húztam a kockás takarót, átöleltem. Nagyon gyenge volt már. Erőtlenül lélegzett.

 - Mesélj nekem – suttogta.

 - Mesélek, drágám – mondtam reszketve és megszorítottam a kezét. – Egyszer volt, hol nem volt, élt az Északi-sarkon a Fagyos Szelek Ura és a felesége, a Jégkirálynő. Egyetlen gyermekük volt, akit csodálatos képességekkel ruháztak fel. A gyermeket Hótündérnek hívták.

 - Mi volt a feladata? – szólt közbe a fiam, még halkabban, mint az előbb. Kezét kiszabadította a szorításomból és gyengéden az én kezemre tette.

 - Hótündér egyedüliként felelt azért – folytattam, és éreztem, hogy megint sírni fogok -, hogy a karácsonyok minden évben fehérek legyenek, hogy a hideg téli éjszakákon az emberek szorosan öleljék egymást és szívük melegével töltsék meg otthonaikat. Hogy a küldetését minden évben teljesíteni tudja, harcra kell hívnia az Ősz Koboldját, aki színes festékkel keni be a faleveleket, sárgára mázolja a sütőtököt, esőt idéz, ködöt és hajnali deret hint a világra.

 - Mi történik, ha a kobold nyer? – hangzott az újabb kérdés, valahonnan nagyon messziről.

 - Ha a kobold nyer, akkor télen is uralhatja a világot, szürke, sáros karácsonyt csinálhat, hóember nélkül, szánkózás nélkül, de ha veszít, át kell adnia a helyét Hótündérnek, és rejtett otthonából addig nem bújhat elő, amíg Pipitér, a nyármanó egy pitypang magjait be nem fújja az ablakán.

Éreztem, ahogy a fiam keze lecsúszik az enyémről. Nem tudtam folytatni. Még szorosabban öleltem, a könnyeink összefolytak. Hűvös volt az arca.

 - Anya, nézd… havazik… – mondta utoljára.

Ekkor a szél hirtelen feltépte az ablakot, óriási hópelyhek kavarogtak a szobában. Hát eljött érte – gondoltam. A hópihék könnyed tánc után gyengéden hulltak a fiam arcára, takarójára. Most már be akartam fejezni a mesét, de láttam a hófehér arcon, hogy már úgysem hallaná a végét.  

Mosolyogva halt meg.

Odakint karácsony volt.

Lassan mindent belepett a hó.

Ajándék - Drámaműhely és Felolvasószínház, 2015. január

Szereplők:

Férfi – 60 év körüli, friss és életerős

A színpadon egy nappali szoba látható. Hátul, középen bejárati ajtó, két oldalán ablakok, két oldalt egy-egy ajtó a lakás többi helyisége felé nyílva, középen fotelek, kanapé, dohányzó asztal. A falak mentén polcok, vitrinek, könyvekkel, porcelán figurákkal, egyéb dísztárgyakkal. Minden tiszta és rendezett. Alkonyodik.

FÉRFI (energikusan belép a bejárati ajtón): Megjöttem!

Kezében egy szatyrot és egy selyempapírba csomagolt virágcsokrot szorongat. A virágot nagy gonddal leteszi az asztalra, vidáman fütyörészik. A szatyorral eltűnik a bal oldali ajtón. Hallani a konyhai neszeket: hűtő ajtaja csapódik, a szatyor zörög, poharak csilingelnek.

FÉRFI (visszajön, az egyik polcról impozáns vázát vesz le): Egyre romlik a színvonal a virágárusoknál. Négy helyre is el kellett mennem, gondolj bele, órákig bolyongtam a belvárosban!

Újra eltűnik, vízcsobogás hallatszik. Bejön a megtöltött vázával, az asztalra teszi, majd nagy gonddal bontogatni kezdi a virág csomagolását. Rengeteg hófehér orchidea bukkan elő a selyempapírból.

FÉRFI (átpörgeti a virágokat a kezei között, számol): Harminchat. (Egyesével, művészi gondossággal kezdi el rendezgetni a virágokat a vázában, majd rendet rak az asztalon és a vázát óvatosan középre helyezi.) Gyönyörűek. Hiába, mindig is jó ízlésed volt.

Újra kimegy az ajtón, visszatér két kristálypohárral, és egy vödör jégbe hűtött pezsgővel. Mindent a virág köré rendez el, kibontja a pezsgőt (alig pukkan) és mindkét poharat megtölti.

  

FÉRFI: A pezsgőhöz meg én értek. Francia száraz, ezen a napon nem is lehetne más.

Megint kimegy, most egy apró, egyszemélyes tortával tér vissza, marcipánnal bevont, csodaszép sütemény, díszes gyöngyökkel, marcipán rózsákkal. Ezt is az asztalra teszi, mellé két desszertvillát, kést, tortalapátot, két tányért és szalvétát is odakészít. Ezután egy másik polchoz lép, egy díszesen faragott, lakattal ellátott faládikát vesz elő, az egyik fiókból kiemel egy apró csipketerítőt, a jobb oldali fotelbe teríti, majd ráhelyezi a faládikát.

FÉRFI (meghatottan felsóhajt és felemeli az egyik poharat és a ládika felé fordul): Drágám… Rád emelem a poharam ma, életem legnagyobb ajándékára. Harminchatodik éve vagyok a tiéd, pedig már hét éve, hogy nem vagy velem. De ez a nap azóta is a miénk: azt a pezsgőt iszom veled, amivel akkor koccintottunk, amikor kimondtuk az igent, azt a tortát eszem veled, amit együtt vágtunk fel százhuszonöt felé, és olyan fehér orchideákkal veszem magam körül, amik a menyasszonyi kontyod díszítették. Ma újra élsz. Szeretlek.

Kiissza a pezsgőt a pohárból, majd leül a bal oldali fotelbe, felvágja a tortát, tesz egy-egy szeletet mindkét tányérra és enni kezd.  A színpad lassan elsötétül.

Vége

Özv. Gervainé Szekeres Gizella 1979-2052

Szerető gyermek és testvér, ...

Anyja, Szekeres Józsefné, született Szabó Terézia nem sírt a temetésén. A kilencvenkét éves öregasszony sűrű fátyol mögött, rezzenéstelen arccal nézte végig, ahogy legidősebb gyermekét is ragacsos földdel borítják be, és átadják maradványait az enyészetnek. Miután egyetlen fia, Károly, aki negyedikként és csak az ezredfordulóra volt hajlandó megfoganni Szekeresné addigra aszott méhében, az érte hozott áldozatokat, lemondásokat figyelemre sem méltatva, anyja rajongását elfelejtve, nővérei elszenvedett sérelmeire fittyet hányva, huszonegy évesen felakasztotta magát a második emeleti panellakásuk nagy szobájában, többé már semmi nem volt képes kimozdítani jéghideg nyugalmából. Amikor aznap belépett a szobába, tulajdonképpen nem is lepődött meg. Imádott fia békésen himbálózott a nyári kereszthuzatban, a tévében vetélkedő ment. A halott örökké békétlen arca dermesztő nyugalmat árasztott. Szekeresné akkor gyűlölte meg a halált, amiért csak az volt képes boldoggá tenni Károlyt, és akkor gyűlölte meg az életet is, amiért ilyen kegyetlenül kibabrált vele. Hiszen ki fogja gondját viselni ezután? A lányai már rég elköltöztek, Károly volt az egyetlen, akit maga mellett tudott tartani. Öregkorára maradjon egyedül? Hogy fog megélni abból a csekélyke nyugdíjából? Károly legalább a fizetését hazaadta, nem volt gondjuk semmire, kettejük pénzéből kényelmesen eléldegéltek. Most akkor mihez kezdjen? Költözzön Gizellához? Ő a legidősebb, az ő kötelessége lenne gondoskodni róla. Az önző Károly bezzeg ilyesmire nem gondolt! Eszébe se jutott az ő áldott édesanyja, így felakasztani magát a tulajdon otthonában! Szekeresné bosszankodva kikapcsolta a tévét, ne fogyassza fölöslegesen az áramot.

Gizellának azonban esze ágában sem volt magához venni áldott jó édesanyját. Készségesen felajánlott neki egy vadonatúj, remek felszereltségű, összkomfortos kis lakást egy budai nyugdíjas lakóparkban. Szekeresné hálátlannak és mihasznának nevezte lányát, amin Gizella nem csodálkozott, ez volt ugyanis a két leggyakoribb jelző, amivel odahaza illették. És akkor Szekeresné megint feltette az évtizedek óta nyüstölt, karcos, recsegő lemezt, amit Gizella újra és újra kénytelen volt meghallgatni, de bármit is hozzáfűzni már rég nem volt ereje. Mert Szekeresné legnagyobb fájdalma állítólag az volt, hogy Gizella, miután betöltötte a tizennyolcat, elköltözött otthonról, otthagyva anyját a két iskoláskorú húgával, meg az örökké betegeskedő, gyenge szívű apjával. Mert micsoda hálátlanság ez azok után, amit a család Gizelláért tett. Amikor Szekeresné a történetben ideáig jutott, Gizella fejében egymást kezdték érni a családi jótettek emlékképei. Anyja fagyos, szeretet nélküli tekintete, az állandó szemrehányások, amiért lánynak mert születni, mert így ugyan hogyan fogja eltartani a szüleit, ha azok már öregek és betegek lesznek? Az iskolai eredményei közönyös nyugtázása, akkor is, amikor osztályelső lett, három egymást követő évben, kamaszos tervei és álmai lemészárlása, amikor a tanári kar egyöntetű és írásos javaslata ellenére sem mehetett a Fazekasba, pedig már az előfelvételi eredményei alapján is bekerült volna, helyette ruhaipari szakközépbe íratták, amit mindvégig utált és kettesekkel csinált végig, de kell a szakma, az hoz pénzt, mondták a bölcs szülők. És ő el is ment dolgozni, tizenkét órás műszakokban varrta a konfekció öltönyöket Kispesten, és a varrógép zakatolása közben, mint aki egy idegen bolygóra tévedt, próbálta megfejteni, hogy hol tévesztette el ennyire a repülési irányt.

Eközben két húga, Mária és Erzsébet hosszú levelekben panaszkodtak gyötrelmes életükről és megváltásért esedeztek. Mária, a másodszülött, rendkívül együgyű volt, bár, a férfiszívek meghódításához ösztönös tehetséget örökölt egyik, a család által mélyen titkolt, nevét sem említő, megkoptatott emlékű felmenőjétől. Még Szekeresné sem lepődött hát meg azon, hogy Mária 2002-ben egy mindmáig ismeretlen apától fogant, egészséges gyermeknek adott életet, aki rögtön kivívta nagyanyja rokonszenvét azzal, hogy fiúnak született. Nem titkolt célja volt, hogy az akkor már kétéves Károllyal együtt, annak testvéreként nevelje fel a gyermeket. Mária néhány hónap után, karján a csecsemővel, sírva dörömbölt Gizella ajtaján és könyörgött, hogy fogadja be, de a kispesti garzon nem bírt volna el még két embert. Gizella azt javasolta húgának, ideiglenesen költözzön a szolnoki rokonokhoz, amíg a gyerek idősebb nem lesz, és Mária munkába nem tud állni, de húga a fővárosban is kilátástalannak és reménytelennek érezte a helyzetüket, a vidéki rokonokat pedig egyenesen megvetette. Hosszas tépelődés után Mária úgy határozott, hogy külföldön próbál szerencsét. Az ötlet azért is tűnt jónak, mert néhány volt osztálytársa akkor készült munkát vállalni az Egyesült Királyságban, tehát nem lenne egyedül, másrészt pedig biztos, hogy a mindenre elszánt Szekeresné odáig nem szaladna utána, hogy hazarángassa. Gizella nem talált semmi kivetnivalót a tervben, minden megtakarított pénzét Mária kezébe nyomta és két nap múlva kikísérte a reptérre, anyjuk tudta és beleegyezése nélkül. Húga nem futott be ugyan hatalmas külföldi karriert, de azért talpra állt, és mire a fia iskolás lett, biztos hátérrel el tudta tartani mindkettőjüket. Soha nem tért haza, bár Gizellának rendszeresen írt 2025-ig, amikor is egy váratlan szívroham a halálát okozta. A temetést a fia intézte, aki nem tudott semmit a család többi tagjáról, így csak Gizellát értesítette egy közömbös dísztáviratban. Amikor Gizella átnyújtotta a lapot szeretett édesanyjának, az úri modorát teljesen levetkőzve olvasta lánya fejére annak minden vélt és valós bűnét, odáig merészkedve, hogy szegény Károly halálában is nyilván közre kellett, hogy működjön, az öngyilkosság biztosan nem magától jutott eszébe az ő szent fiának. Gizella erőtlen próbálkozással igyekezett emlékeztetni anyját, hogy Károly a kamaszkora kezdetén mutatott először személyiségzavarra utaló tüneteket, tizenhat volt, amikor megkezdték az állandó gyógyszerezését mániás depresszió diagnózissal. Szekeresné mindebből nem hallott meg semmit, csak sopánkodott, hogy az úristennek hála, hogy a drága jó férje nem érte meg a fia és Mária halálát, valamint legyen átkozott Gizella és minden ivadéka, amiért szétzúzta a családi harmóniát.

A harmónia szó hallatán Gizella hisztérikus nevetésben tört ki, miközben lelki szemei előtt felvillant édesapja tántorgó alakja, aki 2019-ben bekövetkezett haláláig analfabétára itta magát, mert nem volt képes feldolgozni ifjúkori baklövését, miszerint elvette a Szolnokon durva jelleméről hírhedt Szabó Károly, nyugalmazott alezredes egyetlen leányát, a Terit, akinek okos, szép arcát mégis elcsúfította az a haragos szeme: úgy nézett mindig, mint aki hadban áll az egész világgal, de legfőképpen a férfiakkal. Szekeres bízott abban, hogy ha elhagyják Szolnokot, Teri is boldogabb lesz, nem nyomasztja majd tovább a zord Szabó közelsége. A távolság azonban nem segített: a pokol egy darabját a szép Teri magával vitte új otthonába, türelmesen nevelgette, míg megerősödött és átvette az uralmat az egész család fölött. 2000-ben, amikor Károly végre megszületett, Gizella apja úgy döntött, ő most már minden kötelességét teljesítette, és soha többé nem volt hajlandó akár egy szalmaszálat is keresztbe tenni a feleségéért vagy a gyerekeiért. Az egy emelettel följebb lakó fiatal belgyógyász szomszédnál addig kuncsorgott, míg gyenge szervezetére hivatkozva sikerült leszázalékoltatnia magát, attól kezdve beköltözött Gizella rég üresen álló szobájába, vett magának egy Orion kistévét, és csak akkor dugta ki az orrát a vackából, ha a természet hívta, vagy ha elfogyott a kevert.   

Az akkor tizenkét éves Erzsébet felnőtteket meghazudtoló erővel állt anyja szolgálatába. Mivel azonban ő is csak egy lány volt, Szekeresné számára az lehetett csak az egyetlen értékelhető tette, ha szép csöndben vár, amíg nagykorú lesz, szerez magának egy férjet és békén hagyja végre, mert a lány gyerek az mindig csak nyűg. Erzsébet azonban jobban hasonlított édesanyjára, mint bárki gondolta volna, örökölt, békíthetetlen haragja túlnőtt mindkettőjükön, és dacos, gyűlölettel teli odaadással szolgált tovább. Várt a maga idejére. Amikor tudomást szerzett Mária megmeneküléséről, ő is felhagyott a szolgaléttel. A középiskolában minden szabad percét a végzősök folyosóján lófrálva töltötte, tisztogatta a terráriumot, hordta a leveleket a tanáriba, amit a féllábú portás igen nagyra értékelt. Hamarosan csatlakozott egy anarchista érzületű kis csoporthoz, akik eldugott, sötét helyekre jártak duhajkodni szombat éjjelenként, füvet szívtak és orrcseppel itták a vodkájukat, majd levezetésként hajnalban megrugdosták az útjukba kerülő hajléktalanokat. Gizella egyszer késő este, a kispesti metróállomáson talált rá Erzsébetre, egy oszlopnak támaszkodva éppen telehányt egy kukát, a körülötte álló barátai pedig önfeledten nevettek rajta. Gizella megragadta, és akkora pofont kevert le neki, hogy nekizuhant a jegyárusító fülkének és felrepedt a szája. Hazacipelte részeg húgát, és addig engedte rá a hideg vizet, amíg ki nem tisztult a feje. Érettségiig együtt laktak a kis garzonban, Gizella fáradhatatlanul igyekezett kinevelni a lányból az anyai ágról hozott átkot. Erzsébet végül a Debreceni Egyetem hallgatója lett, Gizella maga segített albérletet és lakótársakat találni neki, a két nyugodt és kedves, filozófia és teológia szakos lány az egyetemi évek végéig hű barátai maradtak Erzsébetnek, aki 2011-ben szerzett diplomát, majd a mikepércsi iskola tanára, később igazgató helyettese lett. Édesanyját sosem látogatta, Gizellát viszont rendszeresen felkereste férjével és lányaival. Gizella mellette volt akkor is, amikor hatvanegy éves korában – megfelelő donor híján – legyőzte a veseelégtelenség.

hűséges feleség, …

Hűséges volt, nem vitás. Bár szerelmes sosem. Gervai György műszakvezető volt a kispesti ruhagyárban, és azóta udvarolt Gizellának, amióta az először ült le a varrógép elé.  Gizella okos volt és megközelíthetetlen. Míg a kis kolleginái kezüket-lábukat törték volna egy Gervaival közösen eltöltött ebédszünetért, addig Gizella csak ült egyedül a menzán és olvasott, a férfi egyre hevesebb próbálkozásait egyre hűvösebb elutasítással jutalmazva. Gervai azonban nem adta fel. Taktikát váltott, és elcsépelt szavak, meg randevúra invitálás helyett egy hétfő reggel egy kortárs amerikai novellisták műveiből összeállított könyvet tett Gizella varrógépe mellé. Ceruzával csak annyit írt bele: Várok, ameddig kell. G. Gy. Gizella nem tudta leplezni örömét a romantikus gesztus láttán, de ennél többre nem volt hajlandó. Továbbra sem engedte közelebb Gervait, így hát az minden héten újabb és újabb, ritkábbnál ritkább könyvekkel ajándékozta meg választottját. Gizella nehezen állt ellen, de Erzsébet életének elrendezése jó kifogásként szolgált a kitartó lovag ostromainak visszaverésére. Amikor azonban Erzsébet elköltözött, Gizella rájött, hogy senkije sem maradt. Egyedül a hős Gervai, aki múlhatatlan szerelemmel várna rá az idők végezetéig. 2007-ben házasodtak össze, Gervai szülővárosában, csendes, meghitt ünnepléssel. Szekeresék távol maradtak mindannyian, és ezt Gizella egy cseppet sem bánta.

Életük nyugodt és békés volt: Gervai egy darabig lángoló szerelemmel vette körül feleségét, Gizella pedig csendes tisztelettel mondott köszönetet ezért. Miután egy nemzetközi cég felvásárolta a ruhagyárat, hogy egy új, ruhaipari leányvállalatot hozzon létre belőle, Gervait először osztályvezetőnek léptették elő, majd hamarosan igazgatósági tag lett. Szakértelme és tapasztalata elengedhetetlen a vállalat vezetése szempontjából akkor is, ha iskolázottsága mutat némi hiányosságot, indokolta a vezérigazgató. Mert Gervai egyszerű szakmunkásként kezdett annak idején a ruhagyárban, nem volt diplomája, nem beszélt nyelveket. Alkalmazkodni és helyezkedni azonban remekül tudott, így halála pillanatáig, 2043 tavaszáig az igazgatótanács megbecsült tagja volt, bár döntési helyzeteket sosem vállalt fel, azt meghagyta a fiatal, ambíciózus, tanult kollégáknak.

Gizella sosem panaszkodott, pedig rettenetesen unatkozott. Gervai nem akarta, hogy dolgozzon, azt kérte tőle, viselje gondját gyönyörű házuknak és még gyönyörűbb gyermekeiknek, a többit pedig bízza rá. Gizella nem tiltakozott, lelkiismerete állandó furdalásának enyhülését remélte attól, ha férje kedvére tesz. Otthon maradt hát: ápolta a kertet, tisztán tartotta a házat, a család minden ügyét-baját kézben tartotta és koordinálta a családtagokat. Ügyes és okos asszony lett belőle, senkinek sem okozott csalódást. Gervaival karöltve, minden hónap harmadik vasárnapján meglátogatták Szekeresnét. Vittek húst, lisztet, cukrot, tisztítószert, gyümölcsöt, befőtteket. Károly halála után Gizella az összes többi vasárnap egyedül is elment anyjához, hogy ellenőrizze állapotát, kedélyét. Anyja láthatóan kicsattant az egészségtől, Gervai jóslata szerint megéli még a száztíz évet is. Szekeresné kedvelte Gervait. Humoros, vidám ember volt, akiről lepergett minden szitok. Gyakran mondogatta neki, nem érti, mit eszik Gizellán, ő ennél sokkal jobbat érdemelne. Gervai ilyenkor mindig kihúzta magát és halálos komolysággal kikérte magának a feleségére vonatkozó sértő megjegyzést, mert Gizellánál jobbat bizony nem találna sehol. Szekeresné erre általában gúnyosan felnevetett, és sosem lehetett tudni, min nevet: a szerelmes Gervain, aki pont az ő szerencsétlen lányába habarodott bele, vagy a fülig vörös Gizellán, aki még mindig olyan naiv volt, hogy férje minden szavát feltétel nélkül elhitte.

Gervai ugyanis csalta a feleségét, szünet nélkül, amikor csak tehette. Szekeresné pedig tudott erről, üresen maradt lakása ugyanis nem egyszer szolgált a titkos légyottok helyszínéül. Gervai sok pénzt fizetett anyósa hallgatásáért, aki sosem szégyellt újabb és újabb összegeket követelni, majd a hónap harmadik vasárnapján ártatlanul megörülni a viszontlátásnak. Lakásában megfordultak kezdő ügyintézők, csinos titkárnők, kiéhezett aggszüzek és reménykedő elváltak. Úgy tűnt, Gervai válogatás nélkül bárkit ágyba visz, aki igent mond neki. Azt viszont sem Gervai, sem Szekeresné nem tudták, hogy Gizella nem zavarában vörösödik fülig, hanem éppen sértett önérzete forrongását igyekszik csillapítani, ugyanis Gervai nem volt egy észlény, viszonyait ostobán és hanyagul leplezte, alapvető szarvashibákat vétett minden egyes sumákolási kísérletnél, amiket Gizella mind egy szálig le is leplezett, de sohasem nyíltan. Szép csendben vergődött a lelke, miközben a rúzsfoltos ingekre folteltávolítót öntött, vagy gyertya lángjával égette porig a férje nadrágzsebében maradt pajzán üzeneteket, vagy hallgatta az aktuális szerető habogását, ha éppen ő vette fel Gervai telefonját. Gizella tudta, hogy amit nem ad meg Gervainak, azt megszerzi máshonnan, mivel önmagán változtatni nem volt képes, próbálta minél nagyobb önfegyelemmel lenyelni ezt a békát. Gervai a halálos ágyán sorban bevallotta minden egyes kapcsolatát, a futó kalandoktól az éveken át tartó viszonyokig. Gizella nem sírt, ugyan minek. Mindről tudott már rég.

és áldozatos anya.

Első fia, József, 2009-ben született, meglepően rövid vajúdás után. Csak egyszer sírt, amikor meglátta a napvilágot. Utána épp, hogy csak jelezte, ha valami bántotta, valami fojtott, visszanyelt, ijesztő nyöszörgéssel. Gervainak valóságos hidegrázása támadt, ha meghallotta azt a hangot, Gizella azonban a gyermek hozzá fűződő érzékeny kapcsolatát magyarázta vele. Később beigazolódott, hogy ő járt a helyes nyomon. József betegesen rajongott anyja iránt, amíg kicsi volt, csimpaszkodott a derekán, később a kezét nem akarta soha elereszteni, felnőttként pedig elhatározta, hogy amíg anyja él, ő más nőt nem enged be a szívébe. Ígéretét betartotta: egyedül állt anyja sírjánál, hosszú, fekete szövetkabátban, vakítóan fényes, elegáns bőrcipőjében és mélyen a szemébe húzott, fekete kalapban. Felhúzott vállal, összegörnyedve nézte, ahogy a koporsót a földbe eresztik, ahogy lassan belepi a föld, ahogy végül helyére kerül a fejfa is. Látta anyját, halálában is gyönyörűnek, igyekezett egymás után felidézni mindazt, ami számára az anyját jelentette: fülében csengett még a nevetése, ami olykor rémálomszerűen az utolsó óráit meghatározó halálhörgéssé változott, kereste a fényt a szemében, de csak az utolsó arca lebegett előtte, az, amivel a halál kapuját figyelte, kinyílik-e végre, és megszabadul-e már szenvedéseitől. Bőrén akarta érezni még anyja keze melegét, de folyton csak a jéghideg, halott kezek jutottak eszébe, amit hiába szorított olyan erősen, ahogy csak bírt, Gizellát már nem tudta marasztalni, sem megmenteni. Ha önmagára gondolt, ugyanezt érezte. Nem volt miért maradnia. Titokban abban bízott, hogy ez a pillanat sosem jön el, mert ő lesz majd az, aki előbb távozik. A világ, amit anyja kezébe kapaszkodva épített maga köré, anyja nélkül kiveti magából. Az árvaság ezen fokára jutva, József tudta, hogy számára egyetlen lehetőség maradt: követni az útján az egyetlen lényt, akihez tartozni tudott. Anyja gyógyszerei megvoltak még. Erős fájdalomcsillapítók, altatók, nyugtatók. A temetés előtt már ki is válogatta a legmegfelelőbbeket, és az éjjeliszekrényre készítette, hogy mikor hazaér, már ne kelljen keresgélnie. Nem öltözik majd át, csak a kabátot és a kalapot veszi le. Kényelmesen elhelyezkedik az ágyon, talán könyvet olvas, talán tévét néz, amíg kivárja a szerek hatását. Gondolatban már újra anyja kezét fogta, ami őszintén hitte, hogy odaát nem lehet jéghideg.

István, a második fiú Amerikából nyilvánított részvétet, a Józsefnek írt e-mailben azt is megírta, hogy sem a temetésre, sem később nem kíván hazautazni, a hagyatéki tárgyalás szintén nem érdekli. József dühös volt, mert azt remélte, István apjuk halála után túllép a múlton és Gizellának is megbocsát. István tulajdonképpen sosem haragudott. Szófogadó gyerek volt mindig, szülei szeme-fénye, érdeklődő, nyitott kamasz, talán túlságosan is nyitott. Amikor bemutatta Khairt, aki cserediákként hallgatott közgazdaságtant az országban, Gervai őszintén örült, hogy fia nemzetközi kapcsolatokat épít és ápol. Amikor István 2039-ben bejelentette, hogy Khairral ők lesznek az első meleg pár Magyarországon, akik a Bazilikában, katolikus szertartás kíséretében örök hűséget fogadnak egymásnak, Gervait mintha megcsapta volna egy enyhe agyérgörcs távoli szele, de végül úgy tűnt, fia iránti dühe erősebb a halálnál is. Gizella nem haragudott, de megértő sem volt. István és Khair világa számára a valóságban nem létezett, csak a televízióban és az újságok pletykarovataiban. Nem szerette kevésbé a fiát, amiért nem nővel házasodik össze, de megérteni vagy elfogadni sem tudta ezt a döntést. István és Khair ezért nem habozott, az esküvő után, amit modortalanul megzavart a bigott katolikusok gyűlölködő, transzparensekkel hadonászó ádáz hada, Amerikába utaztak, mintha csak nászútra mentek volna, és nem mondták el senkinek, hogy többé nem akarnak visszatérni. Gizella sokszor kereste Istvánt, de ő néhány szót volt hajlandó csupán váltani vele. El akarta felejteni, honnan jött, meg akarta tagadni a gyökereit, és tiszta lappal, Khair oldalán újrakezdeni az életet egy régóta vágyott, új világban. Mindketten sikeres közgazdászok lettek, harmonikus és példaértékű párkapcsolatban éltek halálukig. Első gyermeküket 2047-ben, a másodikat 2049-ben fogadták örökbe. Khair családját évente meglátogatták, de Magyarországról és az ott töltött évekről mélyen hallgattak.

A harmadik fiú, Sándor, közönyösen, egyik lábáról a másikra nehezedve toporogta végig a szertartást. Délután két fontos tárgyalás is várt rá, mielőbb szabadulni akart, hogy a saját prezentációit még egyszer átnézhesse. Sosem értette, anyja hogy tud rajongani a szinte életképtelen Józsefért, és hogyan képes szeretni Istvánt, azok után, ami. Neki maradt az örök küzdelem, szeretetért, elismerésért, és bár Gizella igyekezett őt is ugyanúgy szeretni, mint a másik kettőt, szíve mélyén tudta, hogy sosem lesz rá képes igazán. Sándor maga volt a fiatal Gervai, erős, ambíciózus, akaratos, csak éppen sokkal okosabb és sokkal ravaszabb. Sándor még óvodás kora előtt az ujja köré csavarta Gervait, aki vele látta megvalósulni a saját és gyermekei számára megálmodott jövőt, őt tartotta az egyetlennek, aki a Gervai nevet méltón viseli. Sándor megvetette apját. Miután megszerezte második diplomáját és Norvégiába utazott fél évre, hogy egy vállalatirányítói mesterkurzuson vegyen részt, megvetése már-már a gyűlöletig fokozódott. Gervai a szemében csak egy megkövesedett, a múlt századból megmaradt társadalmi csökevény volt, teher és fölösleg, aki a munkát csak hátráltatja, és akinek a fajtáját minél előbb el kellene távolítani a vezető pozíciókból. Nem becsülte benne sem az apát, sem a férfit. Ismerte az anyjával kötött házasságuk állítólagos szilárd alapjait, tudott apja különc kis hobbijáról és arról is, hogy anyja szótlanul tűri az állandó megaláztatást és árulást. A kamaszkoron túllépve azonban már nem volt egészen biztos abban, hogy szülei esetében melyikük is pontosan az áruló, és ki az, akit elárulnak. Abban viszont őszintén hitt, hogy ő szerelemből fog házasodni, és a házasságban eltöltött minden napját a tisztelet és az odaadás fogja meghatározni. Így is lett. 2042-ben házasodott meg, szép és okos feleséget talált, aki megható ragaszkodásával könnyeket csalt ki Gizella szeméből, valahányszor találkoztak. Anyós és meny elválaszthatatlan barátnők lettek, egymás titkainak tudói és hűséges őrzői. Gizella ott volt, amikor Sándor a feleségétől megtudta, hogy gyereket vár, ám a szűrővizsgálatok során rosszindulatú daganatot is találtak a szervezetében. Hogy abban a pillanatban arról döntöttek, anya és gyermeke közül ki maradjon életben, Sándor nem fogta fel egészen addig, amíg felesége két héttel a szülés után meg nem halt, és ott nem maradt anyjával, aki utolsó erejéig gondoskodott unokájáról és a gyászban megkeseredett fiáról. Sándor meg sem próbált kapcsolatot teremteni gyermekével. A szörnyeteget látta benne, aki létével halálba kergette szeretett feleségét. Most, hogy végleg egyedül maradt vele, a bentlakásos intézetek szóróanyagait is kénytelen lesz átolvasni, döntenie kell mihamarabb. A gyerek szemében egyszerre tükröződött felesége és anyja, a közelsége kapcsán benne kavargó érzelmeket sem feldolgozni, sem elviselni nem volt képes. Messze akarta tudni magától, minél messzebb, társul szegődni a magány és felesége emléke mellé. A lány, aki 2044-ben született, felesége utolsó akaratának megfelelően, a Gizella nevet kapta.

Emléke örökké él.