Erdős Irén randevúja - One person show

A színt a hátsó ablakokon át beáradó fény világítja csak meg. Kora este van. Balra amerikai konyha, középen nappali. Modern, ízléses bútorok. Rend és tisztaság. Steril élet.

Halk motozás és beszéd hallatszik, az ablakok közti ajtón belép Irén, bevásárló szatyrokkal a karján, füléhez telefont nyomva. Ügyetlenül egyensúlyoz a tűsarkokon.

IRÉN (a telefonba): Igen, a dosszié mellé tettem. Nem, azt a grafikont módosítottam. Igen, a mellékletetekkel együtt. A tematika szerint, ahogy megbeszéltük. A konferenciaterem fél tíztől a miénk. Rendben, köszönöm, önnek is jó hétvégét! Kinyomja. Persze, remek hétvégém lesz. Még két kimutatás, meg egy üzleti elemzés. Gyerekjáték. A telefont a kanapéra dobja, a szatyrokat a pultra teszi, elkezd kipakolni. Remélem, nem felejtettem el semmit. Kivesz egy zacskó chipset és egy üveg bort. Előétel. Kínai kajás dobozokat rak ki sorban a pultra. Főétel. Egy bevásárlóközpontos, műanyag dobozba csomagolt tortát dob be a hűtőbe. Desszert. Nem kell ezt túlbonyolítani. Magamra sem főzök, nemhogy másra. És különben is. Ez vagyok én. Elgondolkodik. Egy rakás szerencsétlenség egy puccos lakásban. Nevet.

Miután mindent elrendezett, Irén is a kanapéra zuhan, a telefonja mellé, ami megint megcsörren.

IRÉN: Őrület! Felveszi. Erdős Irén, tessék. Szia, mondd. Most értem haza. Ugyan, hagyjál már. Arcát a kezébe temeti. Ne, kérlek, hagyjuk. De, haragszom, mert nem kellett volna beleavatkoznod. Legalább megbeszélted volna velem előtte. Ne gyere azzal, hogy te csak jót akartál. Ne, ne, ezt most ne kezdjük el. Kiabál. Jó, ha majd egy focicsapatnyi kölyköt csinál nekem, akkor majd hálás leszek neked!

Hisztérikusan ledobja magát a kanapéra, hibátlan, feszes frizuráját összeborzolja. Hátradől. Szórakozottan igyekszik kifújni a szemébe lógó hajtincseket. Majd lassan felül, lábát x alakba rendezi, egy hajtincset kezd el tekergetni, majd a szája lassan széles műmosolyra húzódik.

JULI-IRÉN affektálva: Tudod, az Attila, a kis gyakornok, az a cuki kék szemű, aki úgy bámult téged. Úgyis tudom, hogy észrevetted! Jaj, ne hazudj! Tudom, hogy erre vágysz, egy finom vacsi és egy jó dugás, hétfőn rád sem lehet majd ismerni! Eskü! Na, azt mondtam neki, hogy nyolcra menjen hozzád, így egyszerűbb, csak azért, meg legalább több időd lesz készülődni. Vegyél fel valami szexi fekete cuccot. Ha láttad volna, mennyire odavolt, ha nem te tetszenél neki, én vinném ágyba, az tuti. Juj, tök izgi, olyan fiatal és izmos, majdnem a fiad lehetne, azért erre legyél büszke!

Összefogja a haját. Hátradől.

IRÉN: Te ostoba liba!

Fáradtan feláll, a konyhában kiszórja egy tálba a chipset, dugóhúzót keres, poharakat, minden csinosan elrendez a dohányzóasztalon. Aztán visszamegy, a fagyasztóból elővesz egy üveg Unicumot, meghúzza, majd visszateszi az üveget a helyére.

IRÉN: Konszolidált este lesz ez.

A táskájából cigarettát, öngyújtót vesz elő, rágyújt. Aztán a dohányzóasztalhoz lép, és némi habozás után kinyitja a borosüveget, tölt magának.

IRÉN: Szegény Juli. Most egész hétvégén ezen fog agyalni. Jól kisírja magát a férje vállain, akit agyba-főbe csal, akárkivel, aki csak szembejön, és majd elmeséli neki, hogy milyen hálátlan egy dög vagyok, hiszen ő csak jót akart nekem, egy kellemes hétvégét, ennyi mindenkinek jár, én meg annyit se mondtam, hogy köszönöm. Bírom a Julit, ha munkáról van szó, de érzelmileg közelebb áll egy papucsállatkához… Különben is. Nem szeretem, ha bárki megmondja, mit tegyek. Túl sokáig tűrtem, hogy mások döntsenek helyettem. Ha pasira vágyom, akkor bepasizom, egyedül is megy, köszönöm, már próbáltam. Juli azt mondta, fogjam fel kísérletnek vagy kalandnak. Nem érti meg, hogy nincs kedvem efféle kísérletekhez, főleg nem azzal a fiúval. Ennek nem így kellene megtörténnie. Olyan erőltetett és suta az egész. Majd jönnek az ostoba kérdések, és a még ostobább válaszok.

Feláll, járkálni kezd.

IRÉN: Talán először körbevezetem, hátha az oldja a feszültséget. Biztos van itt olyasmi, ami őt is érdekelheti. Az erkélyemen például tavasszal már harmadik éve megjelenik egy fülesbagoly pár. Vettem egyszer egy nagy dézsát, hogy majd teleültetem virággal. Meg is csináltam, csak éppen sosem locsoltam rendesen. A virágok kipusztultak, a rengeteg föld elgazosodott. De a baglyok nagyon szeretik. Én sose láttam azelőtt bagolyfiókát. Ha fáznak, felborzolják azt a rengeteg, puha tollukat, és szorosan összebújnak. Úgy néznek ki, mint valami hatalmas pihelabdacs, csak a csőrök állnak ki belőle, meg a hatalmas, sárga bagolyszemek pislognak. Itt tanulnak meg repülni. Aztán odébbállnak, nem látom őket a következő tavaszig. Csak az öregek járnak vissza. Mintha zarándokút lenne az életük, miközben a fiatalok körberepülik a világot. Tovább mutogat a lakásban. Arra van a fürdőszoba, az ott a hálószoba, ennyi az egész. Pont elég. Vehetnék nagyobbat, de nincs rá szükségem. Nem gyűjtök tárgyakat, csak néhány apróságom van, azok meg pont elférnek itt. Tipikus vénlánylakás. Nem tervezek hosszú távra, már ami a férfiakat illeti. Nem vagyok keserű, csak inkább realista. Amíg apám az anyámat verte, mindig kiszöktem, becsengettem a szomszédba, Péter bácsiékhoz. Péter bácsiék nagyon békés emberek voltak. Két lányuk volt, meseszépnek láttam őket. Nóri, a nagyobbik velem egyidős volt. Őket sosem hallottam veszekedni. A macskájuk is egész nap aludt. Rendszeresen jártak templomba. Nagyon szerettem volna olyan lenni, mint Nóri, ezért én is hittanra akartam járni. Már az első alkalommal sem értettem semmit. Mindenről, ami elhangzott, csak egy újabb kérdés merült fel bennem, amit éreztem, hogy nem szabad feltenni. Hát hallgattam és magamban azt gondoltam, ez egy rakás hülyeség. A dalokat nem ismertem, kottát olvasni nem tudtam, de a kis zsoltároskönyv nagyon tetszett, anya adta kölcsön. Pont illett a mérete a kezemhez, puha, finom, vékony lapjai voltak, valami ősrégi kiadás lehetett. Úgy volt, hogy apám jön értem hittan után, de amikor kiléptem a kapun, nem várt senki. Álldogáltam egy darabig, aztán az egyik osztálytársam és a szülei felajánlották, hogy hazavisznek. Otthon anyám falfehér lett, amikor meglátta, hogy nem apámmal jöttem haza. Hiszen érted ment, ezt szajkózta. Egy óra múlva megjött az apám is. Meglátott, és úgy megpofozott, hogy nekiestem a falnak. Anyámmal kezdett el ordítani, hogy keresett mindenhol, de nem talált, senki nem látott elmenni, hát mégis hogy képzeltem. Kiszöktem megint, Nóri is épp hittanról ért haza nemrég. Kaptam vizes borogatást a feldagadt arcomra, meg egy kis málnakrémet. Egy sarokban gitár áll. Odalép, nézegeti, majd felveszi, megpendíti a húrokat. Nóri lelkes volt. éppen egy dalt tanultak. Ezt a gitárt már felnőttként vettem, de ez volt az első dal, amit megtanultam rajta játszani. Játszani kezd. Énekel. A ritmus túl gyors, az egész inkább csak paródia.

A bolond homokra épített

A bolond homokra épített

A bolond homokra épített

És a ház erősen állt

De jött az eső és fújt a szél

De jött az eső és fújt a szél

De jött az eső és fújt a szél

És a ház romokban állt

Az okos sziklára épített

Az okos sziklára épített

Az okos sziklára épített

És a ház erősen állt

És jött az eső és fújt a szél

És jött az eső és fújt a szél

És jött az eső és fújt a szél

És a ház erősen állt

Építsd házad az Istenre

Építsd házad az Istenre

Építsd házad az Istenre

És a ház erősen áll

És jöhet az eső és fújhat a szél

És jöhet az eső és fújhat a szél

És jöhet az eső és fújhat a szél

De a ház örökké áll

IRÉN: Nóri arca ragyogott, miközben énekelt, a húga áhítattal nézte, milyen ügyesen gitározik. Néztem őket és az járt a fejemben, hogy nem értem a dalt. Illetve értem, de nem tudok neki így örülni. Péter bácsi rettenetesen büszke volt a lányaira, és arra is, hogy a hit a gyermekeiben is éppolyan erős, mint benne. Nóri egyszer mesélt arról, mennyire szereti az apját. Te is szerelmes vagy az apukádba, nem? – kérdezte. Undor fogott el. Nem, én nem vagyok – válaszoltam neki, és ő, látva az értetlenkedésem, hosszasan magyarázta, hogy ez a mi korunkban teljesen természetes, a kislányok olyanok akarnak lenni, mint az anyukájuk és mind szerelmes, legalább egy egész kicsit az apukájába. Dühös lettem. Rákiáltottam, hogy én egyáltalán nem akarok olyan lenni, mint az anyukám, kikérem magamnak, és soha nem tudnék szerelemes lenni az apukámba, ez borzalmas. Nóri nagyon furcsán nézett rám. Évekkel később jöttem csak rá, hogy sajnált. Én az ő anyjára akartam hasonlítani, és az ő apjába voltam titokban szerelmes, de ezt nem tudhatta meg soha. Én is próbáltam hinni. Imádkoztam minden este. Törekedtem a jóra. Bocsánatot kértem, ha vétettem. Szerettem a szüleimet, pedig nem volt miért. Olvastam a Bibliából, mert a kedvenc ifjúsági sorozataim főhősei is rendszeresen olvasták. Vártam, hogy egyszer csak mindent tisztán lássak, hogy minden kételyt feloszlasson bennem a hit. Vártam, de minden csak egyre zavarosabb lett. És egyre dühösebb lettem. Körülöttem szépen lassan mindent elnyelt a homok. Az eltelt idő csak azt erősítette meg bennem, hogy nem várhatok mástól segítséget, hogy csak én vagyok, aki dönt, aki felel, aki majd emlékezik mindarra, amit tett, vagy amit elmulasztott. Aztán Péter bácsiék elköltöztek. Még egyszer vagy kétszer meglátogattuk őket, aztán soha többé nem találkoztunk. Én pedig szépen lassan elkezdtem építeni a saját sziklabarlangomat. Egyszemélyesre terveztem.

Irén elteszi a gitárt. Újra rágyújt, a kanapéra ülve. Aztán hanyatt dől, kezeit az ölében pihenteti, a szemét lehunyja, ahogy a filmekben a pszichiáternél szokás.

IRÉN: Meséljek még a gyerekkoromról? Jó gyerek voltam. Az a csendes, eminens, akit mindenki utál. Részletezzem? A mi osztályunkba nagyon helyes fiúk jártak. Az egyik különösen tetszett, a Tomi. Tomi vad volt, nem tanult, de bejöttem neki, legalábbis egy időben ezt hitette el velem. Be akartam vágódni nála. Elsősök voltunk, és az osztályban mindenki igyekezett fitogtatni az erejét, nagy volt a tülekedés az erősorrend előkelőbb helyei körül. Tomi az egyik szünetben azzal szórakozott, hogy a ceruzakészletét egyesével felfektette a padra úgy, hogy a fele lelógjon. Aztán felállt a székre, a ceruzának azt a végét, ami a padon volt, erősen lefogta, a másik végére pedig teljes erővel rátaposott. Repkedtek a szilánkok, ahogy a ceruzák egymás után kettéhasadtak. Senki nem merte utána csinálni, csak én. Remegtem az izgalomtól. Még sosem voltam annyira rossz. A szívem ki akart robbanni a mellkasomból minden egyes újabb ceruzatörés után. Egyre jobban belejöttem, már szinte versenyeztünk Tomival. Nem néztünk egymásra, de mind a ketten mosolyogtunk. Mindez kevés volt ahhoz, hogy az osztály keménymagjához tartozzam. Maradtam, aki voltam. Az eminens, jó gyerek. Később Tomi, már nyolcadikban, az osztálykiránduláson csak engem kergetett a strandon, felkapott, magasba emelt és beledobott a vízbe. Én voltam a legkisebb az osztályban, nem volt nehéz dolga. Akkor is mosolyogtunk egymásra, de már nem ugyanarra gondoltunk, mint régen. Egyébként én voltam, az, aki csak a gimnázium utolsó évében mert először ellógni egy órát, aki sosem csatangolt el a többiektől az osztálykiránduláson. Akinek természetes volt, hogy megcsinálja a szorgalmi feladatokat is. Aki felnézett a tanáraira. Dögunalmas voltam. Túl tisztelettudó, túl udvarias. Hittem a felnőttekben egy darabig. Nem tudom pontosan mikor változott ez meg. Ica néni fegyelmezési módszere biztosan közrejátszott. Ica néni a napközis tanárunk volt. Érdektelen, halvérű nőszemély. Senki nem hallgatott rá, senkit nem érdekelt, mit akar. Csak az volt a lényeg, hogy minél feszesebbre húzzuk a húrt, de még épp, hogy ne szakadjon el. Ica néni teljesen tehetetlenül nézte a tombolásunkat. Egyik nap, ahogy elhelyezkedtünk a padokban, és már éppen repült volna az első galacsin a terem sarka felé, ahol a kuka állt, Ica néni minden szó nélkül elővett egy széles, barna ragasztószalagot, és precízen elhelyezte maga elé, pont középre. Ez még az a régi fajta volt, ami kegyetlenül ragadt. Közölte, hogy aki nem fogja be a száját, annak beragasztja. Egy pillanatra ledermedtünk. Nem tudtuk eldönteni, komolyan kell-e ezt venni vagy sem. Néhány perc után újra elkezdett erősödni az alapzaj. Nem történt semmi. Úgyhogy minden ment tovább, ahogy addig is. Egyszer csak a nevemet mondta. Naná, hogy engem szúrt ki, a legkisebbet. Hirtelen néma csönd lett. Én nagyon lassan indultam a tábla felé. Ő a széken ült, kezében a ragasztószalaggal. Lehúzott egy csíkot, nagyjából fültől fülig érőt. Mikor odaértem elé, a szemünk épp egy vonalba került. Reszkettem. Undorodtam attól a ragacsos szalagtól. Nem szólt semmit, csak közelített a szám felé. Elkezdtek potyogni a könnyeim. Az ő szemében diadal fénylett. Teljesen váratlanul az arcába kiáltottam: Nem! Szinte összeakadtak a lábaim a félelemtől, de már dühös voltam, erős, úgy éreztem, meg is ütöm Ica nénit, ha hozzám ér. Ica néni megtorpant, visszahőkölt. Hogy mentse a helyzetét, több perces kiselőadást tartott arról, hogy milyen a helyes viselkedés, és mit vár el ezen a téren, majd hozzátette, hogy most az egyszer megkegyelmez nekem és a helyemre mehetek. Gyűlöltük Ica nénit, és ő is gyűlölt minket.

Irén feláll a kanapéról, a konyhába megy, mosogatni kezd. Erős, nyeles kefét használ. Észre sem veszi, hogy egy idő után nem a tányérokat, hanem a saját kezét dörzsöli vele.

IRÉN: A másik rémkép Edit néni volt, a tornatanár. Rusnya egy törpe volt, aki valószínűleg a lehengerlő stílusának köszönhetően juthatott el az igazgató ágyáig. Napi pletykatéma volt ez, főleg, ha késett az óráról. Edit néni olyan volt, mint egy náci. A távolugró gödör mellett sorba állított minket, majd egyesével, látszólag rendszertelenül felszólította némelyik lányt, hogy lépjen előre.

Irén leteszi a mosogató kefét, kihúzza magát, feszesen járkálni kezd, közben szélesen gesztikulál.

EDIT NÉNI-IRÉN (agresszíven): Aki most előrébb áll, mint a többi, az kövér. Az osztály kétharmada! Ez elszomorító. Ha ti, túlsúlyosak nem kezdtek el rendszeresen sportolni és abbahagyni a zabálást, akkor negyvenévesen már mozdulni sem fogtok tudni a hájtól. Én azért vagyok itt, hogy ebben segítsek nektek. Ha nem esik az eső, a duplaórákon kimegyünk futni. Nem akarok hisztit, hogy hideg van, fáztok, a derekatok sose lógjon ki a ruhából, és akkor nem betegedtek meg. A Cooper tesztet havonta egyszer meg fogjuk csinálni és kőkeményen le fogom osztályozni. Megtanultok futni, azt garantálom. A kötelező viselet a tornaórán a fehér póló és a fekete rövidnadrág. Nem érdekel, ha menstruáltok, nem akarok hosszú, bő melegítőnadrágot látni senkit, mert az     magasugrásnál például balesetveszélyes. Az év végéig mindenkinek meg kell ugrania a kilencven centit. Üvölt. Nem igaz, hogy az alacsonyak nem képesek rá! Én is alacsony vagyok! Én korrekt pedagógus vagyok. Mindig tudni fogjátok, hogy mi az elvárás. Idén hetente kétszer különórát is tartok, a túlsúlyosoknak erősen ajánlott a részvétel. Ha mindent beleadtok, év végére több kilót is fogyhattok.

Visszaül a kanapéra nevetve.

IRÉN: Sosem ugrottam meg a kilencven centit. A kislabdát, amit az Ági úgy eldobott, hogy az iskola hátsó faláról pattant vissza és majdnem betört egy ablakot, én elegánsan lecsaptam a földre, még a ketteshez szükséges távolságot sem bírtam megdobni. Jó érzékem volt viszont a talajgyakorlathoz, a szekrényugráshoz, meg ilyenekhez. Nyolcadikos voltam, mikor először fel tudtam mászni a kötélen. Kínszenvedés volt mindig, folyton lecsúsztam, a tenyerem izzadt, a cipőm ócska volt. A többiek már rég túl voltak rajta, labdáztak, ökörködtek, csak én vergődtem ott a kötélen utolsóként, Edit néni meg csak várt, élvezettel figyelte a vergődésem, és már aznap is kanyarította volna be a kettest a naplóba, amikor valami addig ismeretlen erő öntött el. A mai napig nem tudom, mi történt. Egyszer csak a lábam és a kezem összehangoltan kezdett mozogni, a testem súlyát pedig egyáltalán nem éreztem. Húztam magam, kapaszkodtam, följebb fogtam, húztam, kapaszkodtam. És mire magamhoz tértem, elértem a gyűrűt, ami a kötelet tartotta. Szétnéztem a magasból, szerettem volna kiáltani a többieknek, hogy hé, én is megcsináltam, de nem jött ki hang a torkomon. Úgy éreztem, a felhők közé másztam fel, szabad vagyok és erős. Tudok küzdeni. Hármast kaptam. Attól kezdve szartam az egészre.

Rágyújt. Iszik.

IRÉN: Miről lehet még beszélni… Talán szereti az állatokat. Én szeretem az állatokat. Volt egy macskánk is, a Mici. Félig perzsa volt, hosszú volt a szőre, de nem volt nyomott az orra, és a bundája cirmos volt. Gyönyörű macska volt, de túlságosan öntudatos. Senkitől nem tűrte, hogy simogassa, egyedül az apám érhetett hozzá. Amikor az öreg tévézett, az ölébe kuporodott, együtt aludtak el az esti film alatt. Egyszer Micit elgázolta valaki. Ki tudja, milyen messziről jött akkor, amikor utoljára megjelent. A mellső lábain kúszott, mert a gerince eltörhetett, a hátsó lábait csak lógatta maga után. Iszonyú fájdalom ült az arcán. Beért a kapun, megkereste a kedvenc helyét az udvaron, aztán elaludt. Hazajött meghalni.

Irén a szín jobb hátsó sarkában álló polchoz lép. A polcokon személyes tárgyak, porcelán figurák, fényképek, néhány katonai holmi: tányérsapka, vállap, kitüntetések. Megérinti őket, miközben beszél.

IRÉN: Az apám katona volt. Nem tudott könnyek nélkül nézni a lobogóra. Mindig így mondta: a lobogó. Ő volt az Isten. Azt akartam, hogy büszke legyen rám. Egyszer elé álltam és megmutattam, milyen fegyelmezetten és feszesen tudok szalutálni. Felpofozott. A katonaságból nem csinálunk viccet, azt üvöltötte, és csak ütött és ütött, amíg a szám sarka fel nem repedt. A vérem sós volt és ragacsos. Rátapadt a fogamra és a nyelvemre. Elzavart mosakodni. Akkor lettem végleg hitetlen.

Leveszi a tányérsapkát a polcról és a fejére teszi. Tiszteleg a képeknek, majd katonásan sarkon fordul és menetelni kezd.

APA-IRÉN (harsányan): Erdős Ferenc, nyugalmazott ezredes, szolgálatra jelentkezik. Jobbra át! Parancs, értettem! Előre! Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére. Aki nem katona, elhallgat. A nő nem katona. A nő tisztiszolga. Parancs, értettem, támadás! Menj innen lányom, itt most stratégiai megbeszélés folyik. Hogy mi a stratégia? Taktikát dolgozunk ki a háború megnyerésére. Hogy a háborúnak vége van? Na, takarodj a szobádba és ne szólj bele a felnőttek dolgába. Nagyszájú csitri, az anyja is ilyen volt. Balra át! Lépés indulj! Pedig a rétes igen jó, katonának az való! Állj! Fedezékbe! Nem megmondtam, hogy menj innen? Hol az anyád? Főz? Már tegnap meg kellett volna főznie, tegnap mit csinált? Hogy? Nagymosást? Miért nem mos rendszeresen, akkor nem kell nagymosást csinálni. Ne oktass ki engem, te, mert felképellek! Eredj a sarokba, aztán leírod százszor, gyöngybetűkkel, hogy „Édesapámat feltétel nélkül tisztelem és engedelmeskedem neki”. Ha csak egy hibát vétesz, elölről kezded, megértetted? Aki nem lép egyszerre. Hol a vacsora? Az újság megint gyűrött. Két nővel élek egy fedél alatt, de egyik sem ért az egyetlen dologhoz, amihez értenie kéne. Na, még ez is. A leves hideg. Mondd már meg, anyukám, milyen leves ez itt? Húsleves? Valóban? Még én, aki aztán egyáltalán nem vagyok otthon a konyhaművészetben, még én, az egyszerű katonaember is tudom, hogy a húslevest forrón illik tálalni. Forrón. Tessék? Hogy késtem? Én késtem? Mondd még egyszer, ha mered, asszony! Mondtam már, hogy a terített asztalon mindig legyen egy kancsó bor. Ismételd el, hadd halljam. Te is, Irén, ismételd, ha anyád meghal, úgyis a te dolgod lesz főzni rám. Ne feleselj, mert eljár a kezem! Ha fiú lennél sem mennék veled semmire! Szégyelld magad, eredj innen, pedig a rétes nagyon jó.

Megáll, kimerülve szuszog.

IRÉN: Pihenj, apukám. Leléphetsz. Ledobja a sapkát. Álmában halt meg. A kegyetlenekre szép halál vár. Anyám ott ült mellette és siratta. Siratta a férfit, aki évtizedeken át megalázta. Én nem tudok semmit az igaz szerelemről, vágta a fejemhez anyám. Akkor még tényleg nem tudtam róla semmit, csak azt, hogy ami kettejük között volt, az minden, csak nem szerelem. Anyám ordított, ütlegelt, ott, a holttest fölött, takarodjak, hogy képzelem, még ki sem hűlt. Én meg legszívesebben belevágtam volna a nagykést apám testébe, hogy tényleg biztos legyen a dolog. Nem mozdultam a küszöbről, amíg a hullaszállítók nem végeztek. Látni akartam, ahogy becsomagolják, látni akartam, ahogy a sápadt arcára ráhúzzák a fekete zsákot. A két fickó néha felnézett rám a válluk fölött, az egyik halkan azt mondta, nem kell ott lennem, nem kell látnom. Kedves akart lenni, de nem lett volna az, ha tudja, hogy én éppen abban a pillanatban a szabadulásomat ünnepeltem.

Leül, fáradt.

IRÉN: A gimiben már minden más volt. Ott is maradt a jó kislány szerep, nem fogadtak be se a rockerek, se a punkok, se az anarchisták, se az elit diáklányok. Egy idő után nem is vágytam erre. Azt láttam, hogy mind hazudozik, mind megjátssza magát, mindegyik csak úgy tesz, mintha marha laza lenne és menő, miközben az egyik kérés nélkül tolta le bárkinek a bugyiját, a másik este tizenegyig bújta a könyveit és reggelente hányt, a harmadik napi két üveg bor mellett ült neki a házinak minden nap, a negyedik két melltartót hordott, hogy úgy tűnjön, neki is van melle. Volt közöttük jó sok üresfejű sznob, akik néhány frázist puffogtatva törték maguk előtt az utat, na persze anyu meg apu is besegített azért. A divat fontos volt, a jó cuccok kellettek, meg a jó zenék. Sok alkohol, sok fű. A legmenőbbek orrcseppel itták a vodka-narancsot. Nem akartam közéjük tartozni. Többet vártam az élettől. Meg akartam küzdeni a magam igazáért, a magam szabadságáért. Anyám és apám naponta őrjöngtek miattam. Nagyon egyedül voltam. Dühösen kapálóztam a kamaszhormonok tengerében. Amíg gimis voltam, minden reggel más útvonalon jutottam el az iskoláig. Négy vagy öt különböző utat ismertem, az egyik hosszabb volt, a másik rövidebb, az egyik két átszállásos volt, a másik négy. Imádtam a hajnali utazást, imádtam a dugókat a belvárosban, a Dunát a kora nyári napfényben, a rakparton a köveket, a szecessziós házak között megbúvó kis templomokat. Persze akkor még fogalmam sem volt, mi az a szecesszió. Közben egyre magányosabb lettem, tele elfojtott indulattal, bűntudattal, félelemmel. Azt éreztem, hogy sehol nem fogom megtalálni a helyem. Szenvedélyes voltam és végletes. Az utolsó évben kitaláltam, hogy meg akarok halni. Egyik nap hisztériás rohamot kaptam a suliban. Csak zokogtam, és nem bírtam abbahagyni. Visítva menekültem be az egyik vécébe, beharaptam az ajkam, nehogy meghalljon valaki, kapartam a falat, végül összekuporodtam a földön, és bőgtem tovább. Fogalmam sem volt, mi történik. Már vagy fél órája ültem ott, és azt akartam, hogy legyen vége. Összevakartam magam, kitámolyogtam a vécéből, alig láttam a könnyeimtől, csak tántorogtam a folyosón, amíg el nem értem az iskolaorvost. Bekopogtam, beléptem. A doki az íróasztala mögött ült, halálra unta magát. Félhomály volt. Felnézett a papírjaiból, én meg végre elengedtem magam, és nyihogva, vinnyogva bőgtem. Az arca nem változott. Én levegő után kapkodtam, ő flegmán sóhajtozott és forgatta a szemeit.

Unottan hátradől a kanapén, a haját tekergeti és látványosan szenved.

ORVOS-IRÉN (lassan, mint akit nem érdekel): Üljön le, megmérem a vérnyomását. Maga végzős, Irén? Hogy megy a tanulás? Sok a stressz? Izgul az érettségi miatt? A vérnyomása elég magas. Szerelmi bánata van? Vannak barátai? Most miért sír, Irén? Valami oka csak kell, hogy legyen. Csak úgy nem szokott sírni az ember, nem igaz? Na, elég ebből, nyugodjon meg. Szedjen Antineuralgicát, ha hasonlóképpen rosszul érzi magát vagy fáj a feje. A jövő héten jöjjön el megint, ellenőrzöm a vérnyomását.

Újra kihúzza magát. Rágyújt. Iszik.

IRÉN: Kitámolyogtam az ajtón, kezemben a recepttel, és tulajdonképpen ez a mérhetetlen közöny döbbentett meg annyira, hogy abbahagytam a sírást. Délután kiváltottam a gyógyszert, hazamentem, írtam néhány dühödt kamaszverset a halálról, majd bevettem egy egész levélnyi tablettát. Ültem a verseim fölött, vártam, hogy elnehezüljek, ahogy a filmekben szokták a főhősök, vártam az ájulást, és vártam, hogy valaki megmentsen. Nem történt semmi. Aludtam egy nagyot. Péntek volt, másnap nem kellett korán kelni. Hétfőre megvolt az új terv: az utolsó osztálykiránduláson ölöm meg magam. Amíg a többiek jópofiznak, iszogatnak vagy csókolóznak, én egy közeli fa tövében felvágom az ereimet az éj leple alatt. Majd keresnek, de csak reggel találnak meg, vérbe fagyva. És akkor már késő lesz. Az osztály kiakad, többeknek kell majd szakember segítségét kérni, hogy feldolgozzák a poszttraumás stresszt. Már előre röhögtem a sok hülye értetlen képén, ahogy állnak ott a fa körül. Aztán, néhány nappal az osztálykirándulás előtt, életemben először szerelmet vallottak nekem, elcsattant az első csók egy elhagyatott utcában késő éjszaka a telihold fényében, és már benne is voltam az őrült, naiv, romantikus szerelemben, levelek, vallomások, kézen fogva, csak veled, hol voltál eddig, fél szavakból is, satöbbi, satöbbi. Nem akartam meghalni többé. De ez is elmúlt egyszer.

Lekuporodik a földre, törökülésben. Ártatlan arccal felcsap egy könyvet és tollat vesz a kezébe.

KAMASZ-IRÉN: Május 19. hétfő. Csak rá gondolok egész nap. Alig várom a szüneteket. Nincs sok időnk beszélni, ezért levelezünk. Minden tízpercben érkezik tőle újabb néhány sor. Néha vers is. Szeretem a kézírását. Girbegurba fiú-írás, mégis látszik, hogy fegyelmezett. Néha félek, hogy be fog csapni. De aztán belenézek a csillagszemébe és tudom, hogy ez képtelenség. Ő a legtisztább ember, akivel valaha is találkoztam. Le akarok feküdni vele, de ő még várni akar. Én lennék neki az első. Milyen megtisztelő. Azt hazudtam neki, hogy még én is szűz vagyok.

Elhajítja a könyvet és a tollat.

IRÉN: És ez volt az első hiba. Mert nagyon hamar kiismert, és pontosan tudta egy rezzenésemből, hogy mikor hazudok. És hiába próbáltam őszinte lenni vele, és csak sodródni a szerelemben, önmagam védelme mindig fontosabb volt, mint a pillanatnyi örömök tiszta megélése. Akkor már rég nem tudtam bízni senkiben, de ez még számomra sem volt világos. A szalagavatón együtt táncoltunk, aztán levezetésképpen minden végzősnek körbe kellett sétálnia a táncparketten valami idétlen retró számra a fiatalságról, és egyszer csak azt vettem észre, hogy odacsapódott mellénk az én szívszerelmem előző nője, aki undorító módon az ujja köré csavarta, megpörgette, elhajította, majd visszarántotta magához, és ezt játszotta vele éveken át. Mellé pofátlankodott, és megfogta a kezét. Mint valami rühes szappanopera balfékjei járkáltunk ott a félhomályban, hármasban… Nemsokára szakítottunk. Előre szegtem a fejem, és tapostam tovább az utat magamnak. A leveleit elégettem.

Feláll, újra a polchoz lép.

IRÉN: Nincs több fényképem. Se családi, se semmilyen más. Nem szeretem a fényképeket. A fénykép tanú. Bizonyíték. Ha valamiről fénykép készült, azt többé nem tagadhatom. Ezeket a képeket az anyám suvasztotta rám, amikor megvettem ezt a lakást. Ő is rendezte el ezt a sok vackot ezen a polcon. Akkor beszéltünk utoljára. Akkor azt mondta, nem felejthetem el a gyökereimet, azt, hogy honnan jöttem. Ápolnom kell apám emlékét is, mert neki köszönhetünk mindent. Ösztönösen köptem egyet, ahogy ezt kimondta, akkor még javában dolgoztak a mesteremberek a házon, és még nem kezdték el lerakni az új padlót. Anyám sosem ütött még ekkorát. Arra eszméltem fel, hogy a földön térdelek és nem érzem az arcom. Beleadott apait-anyait, aztán elviharzott. A saját apja emlékét bezzeg nem akarja ápolgatni, mert elhitte, amit a férje zagyvált össze róla. Elhitte, hogy bolond, még azt a rágalmat is, hogy öngyilkos lett, pedig, bár nincs sok emlékem a nagyapámról, azt biztosan tudom, hogy szeretett élni! Az egyetlen olyan ember volt a környezetemben, aki tudta, mi az, hogy élni! Róla sincs kép. Anyám szétosztogatta mindet a rokonai között. Nekem már nem jutott. Ez a baba itt még a nagyanyámé volt. A nagyapám minden holmiját megtartotta, mert azt hitte, így még vele marad egy kicsit. A babát az egyik helyszínelő rendőr lopta ki nekem a lakásból, mert meg akart vigasztalni. Kint zokogtam a folyosón egyedül, anyámék épp a temetés részleteit egyeztették.

Irén leül a szőnyegre, lábát nagy terpeszben szétveti, haját kettéveszi, fonatot készít egyik, majd a másik oldalon is. Babáját az ölében tartva simogatja, babusgatja.

GYEREK-IRÉN: Csicsíja, babája! Elment a mamája! Messze van anya, elment eltemetni a nagyapát. Nagyapa nagyon mókás ember. Mindig buta arcokat vág, felhúzza az orrát, és kócos a szemöldöke. Anya eltemeti most, azt mondta. Beteszik a föld alá, úgy mondta. Kinek húzza fel akkor ott majd az orrát? Ki fogja fésülgetni a kócos szemöldökét? Angyalok vigyáznak rá, azt mondta anya. De én tudom ám, hogy a föld alatt nincsenek angyalok. A föld alatt nem lehet angyalszárnyakkal repülni. A nagyapa is angyal lett, azt is mondta. Pedig a nagyapa mindig azt mondogatta, ha apával veszekedett, hogy majd ezt is magammal viszem a pokolba, ne aggódj. De a pokolban nincsenek angyalok. Csicsíja, babája, elment a mamája, Pestre meg Budára. Apa szerint a nagyapa annyit hazudott, hogy megnyílt alatta a föld, úgy került alá. Nem tudom, kinek hazudhatott annyit. Nekem sosem hazudik. Nekem megígérte, hogy mindig az igazat mondja. És én is megígértem neki, hogy mindig igazat mondok neki. Mindig elmondjuk egymásnak, ha apára vagy anyára haragszunk. Apára azért szokott haragudni, mert folyton kiabál, és azt hiszi, akkor lesz neki igaza, ha egyre hangosabban mondja a magáét. Így mondja nagyapa: apád már megint mondja a magáét. Apa folyton csak veszekszik. Hogy a nagyapa öreg, nem tud főzni, nem tud mosni, nem lakhat egyedül, de nagyapa szerint az ő lakása tisztább, mint a Terka nénié, aki apa testvére, és olyan büdös van nála, mint a tengerimalacoknál az állatkertben. Apa szerint azért, mert a Terka néni feledékeny. Elfelejti, hogy kell takarítani. A Terka néni nagyon buta. Megissza a takarítószereket. Láttam! A mosogató alatt van egy szekrény, ott vannak azok az üvegek, anya is ilyenben tartja ezeket nálunk. De anya tudja, hogy mi mire való! Terka néni meg abból iszik, amivel más a padlót sikálja! Gusztustalan a Terka néni. Egyszer apa észrevette, mit csinált, nagyon mérges lett, és mindegyik üveget kidobálta a kukába. Igaza van: ha már Terka néninek fogalma sincs, melyiket mire kell használni, csak baj lehet belőle, ha ilyeneket tart a lakásban. Inkább akkor ne is tartson otthon ilyesmiket. Terka néni csak sírt, apa csak kiabált, nagyapa pedig folyton emlegeti ezt apának, apa pedig elvörösödik, és még jobban veszekszik. És nagyapa nem hagyja magát, mert visszakiabál, hogy apa akkor szóljon bele az ő életébe, ha már a Terka néni ügyeit rendbe tette. Nem tudom, mit jelent ez. Lehet, hogy valami komolyabb betegsége lett a sok vegyszertől, amit megivott. Elment a mamája, Pestre meg Budára, hoz neki kalácsot. A nagyapa anyára meg azért haragszik, mert olyan nyámnyila. Így mondta, nyámnyila. Úgy nevettem, mikor először mondta! Megkérdeztem, mit jelent, azt mondta, azt, hogy anya sosem mondja el apának, mit gondol, de az is lehet, hogy tényleg nem gondol semmire. Ez szerintem nem igaz. Anya mostanában csak a nagyapára gondol. Amikor kedden elmentünk hozzá, hiába csöngettünk, nem nyitott ajtót. Nálunk volt a sok finom ennivaló, amit anya neki főzött, anyának van kulcsa, hát bementünk. Fura szag volt, olyasmi, mint Terka néninél, csak erősebb és savanyúbb. Kerestük a nagyapát, de nem találtuk sehol. Én a nagyszobába szaladtam be, anya megnézte a konyhát és a kisszobát. Aztán anya sírva jött utánam és azt mondta, a nagyapa alszik, ne zavarjuk. Én fel akartam kelteni, mert tudtam, hogy ha meglát, akkor azonnal felhúzza az orrát és engedi, hogy kifésüljem a babafésűmmel a szemöldökét. Beszaladtam hozzá, és ráugrottam a hasára, ahogy szoktam. Hatalmas hasa volt, mint a farkasnak, aki lenyelte a kecskegidákat! Szörnyű büdös lett. Nagyapa nem is aludt. Nyitva volt a szeme. Tiszta kék és zöld foltok voltak rajta, mintha csúnyán elesett volna. Anya lerángatott róla, összevissza pofozott.  Kilökdösött a szobából, a lakásból is, leültünk kint a folyosón. Nagyon sokáig sírtunk. Fájtak a füleim és az arcom. Aztán jött apa, és hazavitt minket. Azóta már volt egy kedd, de nem mentünk a nagyapához. Ma meg anya elment temetni a nagyapát. Az embert úgy temetik, ahogy a hó temeti be az udvarunkat?

Csicsíja, babája, elment a mamája, Pestre meg Budára, hoz neki kalácsot, hajába szalagot.

Félreteszi a babát, rágyújt.

IRÉN: Juli mindig arról faggat, miért nem vagyok férjnél. Vagy miért nincs legalább egy pasim. Szerinte jó nő vagyok, megérdemelném. Erre azt szoktam neki mondani, hogy aki szerinte rossz nő, az általában sokkal hamarabb talál párt magának. A férfiak hosszú távon nem szeretik a kockázatot. Ha egy életre szóló döntést hoznak, akkor hirtelen máris érdekelni kezdi őket a kiszámítható, az unalmas, az egyszerű. Ez utóbbit gyakran tévesztik össze az ostobával, és ez később sok bonyodalmat okozhat. Juli azt hiszi, hogy az nem lehet választás kérdése, hogy valaki egyedül van. Ő sosem volt egyedül. Egyik fickótól ment a másikig, míg végre talált egyet, aki hajlandó volt elvenni, de ő is csak úgy, hogy bedobta a drágám, azt hiszem, terhes vagyok kezdetű zokogós magánszámot, ami sokaknál bevált már. Juli még terhes volt, amikor először félrelépett, alig egy hónappal az esküvő után. Na, ez az ember nyaggat engem azzal, hogy menjek már férjhez. A saját életstílusomat egyébként az egyetemi évek alatt fejlesztettem tökélyre. Hétvégente egyik kari buliból csöppentem a másikba, minden vasárnap reggel egy ismeretlen kollégiumi szobában ébredtem, és néha csak a portás arcáról jutott eszembe, hogy én már valószínűleg jártam az épületben, csak nem a harmadikon, hanem talán az ötödiken. Könnyű élet volt könnyűvérűekkel. Egyszer egy lánnyal is lefeküdtem, csak a vicc kedvéért. Tudtam jól, hogy aki párkapcsolatot akar, az nem engem fog észrevenni, a régi jó kislány messze volt már, a középiskolai ballagás után hánytam ki magamból két üveg bor és jó néhány whiskey-kóla után a macskakőre, a Burger King bejáratánál. Végre felügyelet nélkül élhettem az életem, és minden percet ki is akartam használni. Mindennek ellenére nem hülyültem meg egészen, rektori dicsérettel kaptam kézhez a diplomámat, és állást sem kellett keresnem, mert még le sem államvizsgáztam, de már elém tettek egy munkaszerződést. És az út attól kezdve egyenes volt. A házasság szó nem szerepelt a szótáramban. Egyszer régen, amikor egy vonaton ültem, leült velem szemben egy idős házaspár. Nem néztek egymásra, nem beszélgettek. De fogták egymás kezét, úgy ültek ott, egyenes háttal, méltósággal. Mind a ketten nagyon szépen őszültek meg, olyan béke áradt belőlük, amit azelőtt sohasem tapasztaltam. Sokáig néztem őket, és akkor először egészen bizonyos voltam abban, hogy ha semmi másom nem is lesz ebben az életben, ezt, ilyet akarok. Idővel mindenem meglett. Ezt már régóta nem kutatom. Sokkal később tanultam arról, hogy ennek a párnak a generációjában még teljesen szokványos volt, hogy a házasságkötésről a szülők rendelkeztek, a szerelem senkit nem érdekelt. Vajon ez a pár szerelemből házasodott? Egyáltalán számít ez vagy csak a modern ember akar folyton szerelmes lenni, miközben sorra halasztja el azokat az embereket, akiket élete végéig tudna szeretni? Az a kézfogás olyan egyszerű volt, olyan természetes, olyan tiszta. Pedig nem is néztek egymásra. Anyám jutott akkor eszembe. Ahogy az egész testével azt kérdezi az apámtól: miért? Ahogy elfordul, hogy senki ne lássa, hogy sír. Pedig ő szabadon választott. Ezt akarta magának. Mire felsős lettem, ő már alkoholista volt. Az a csendes fajta, az az alig észrevehető. Üldögélt a konyhában, vörösbort szopogatott egy barna, füles üvegpohárból, közben a rádióban kabaré ment. Egyetlen poénon sem nevetett. Sosem gondoltam ezt végig gyerekként, pedig annyira nyilvánvaló volt, hogy naponta szerepelt a bevásárló listán a bor is, persze csak a legolcsóbb, legvacakabb, nehogy feltűnő hiány keletkezzen a kosztpénzben, mert a kiadásokat apám havonta ellenőrizte. Apám is szerette a bort, így legfeljebb csak csodálkozva ráncolta a homlokát, hogy milyen sokat megivott abban a hónapban. Anyám meg csak menekült tovább, csak éppen azt nem vette észre, hogy nincs hova.

Idegesen, fel-alá járkál, láthatóan zavart.

ANYA-IRÉN: Soha ne hazudj nekem, hallod? Szeretsz engem? Mondd, szeretsz engem? Akkor jó. Hogy én szeretlek-e? Az anyád vagyok. Ez a dolgom. Milyen kérdés ez már. Mesélj, mi volt ma? Itt van egy kis linzer, meg tej, egyél. Tényleg? Hányast kaptál? Hármast? Hogy lehet történelemből hármast kapni? Azt csak meg kell tanulni, azt még érteni sem kell. Az, hogy utálod, az nem kifogás. A bizonyítványodban nem lehet hármas történelemből, megértetted? Mi? Hogy a testneveléssel meg a rajzzal együtt összesen négy négyesed lesz, de a többi ötös? Ilyen rosszul még sosem tanultál. Szégyelld magad. Más dolgod sincs, csak tanulni. Nem érdekel, nincs igazad. Apád mit fog szólni? Verést akarsz? Akkor kérjél javítási lehetőséget vagy plusz feladatot. Most miért kezdesz másról beszélni? Az iskola a legfontosabb. Hogy legyen egy tisztességes szakmád. Még a középiskolát sem választottad ki. De gondolom, ilyen tanulmányi eredménnyel nincs esélyed felvételi nélkül bekerülni sehová. Megint témát váltasz. Hogy mi lesz az iskolában? Diszkó? Nem mehetsz. Kit érdekel, hogy már megígérted? Ki lesz még ott? A Tomi? Nagyszerű. Kicsit sokat lóg a nyakadon mostanában. Jaj, lányom, a férfiak gyakran mondanak ilyeneket, de tudd, hogy csak azt akarják. Tessék? Azt ígérted, hogy elmondod, ha megtörténik! Mikor? Hol? Hogyan? Micsoda egy ócska kurva vagy! Mégis mit képzeltél? Hogy lehettél ilyen ostoba? Ha terhes leszel, megszülöd, ezt előre megmondom!

Megdermed, kilép az anya szerepéből.

IRÉN: Hát megszültem. Azon a nyáron. Elballagtam nyolcadikból úgy, hogy senki nem tudta, mi van. Alig látszott. Anyám nem kért felmentést tornából, nehogy kiderüljön. Futottam a Cooper teszteket lekötött hassal. Öltözéskor azt hazudtam, könnyen begyullad a vesém, ezért derékmelegítőt kell viselnem. És nem győztem hallgatni Ica nénit, hogy egyre csak hízom, biztosan csak zabálok otthon a tévé előtt, ahelyett, hogy körbefutnám a háztömböt kétszer. Senki nem jöhetett hozzánk, senkihez nem mehettem el az utolsó fél évben. A felvételi időszak jó ürügy volt erre. A gyereknek tanulnia kell, ez volt az indok. Tomit még novemberben eltanácsolták az iskolából, mert felgyújtotta az udvari kukát, olyan gyorsan kellett megszabadulnia a cigitől, hogy csak elhajította, nem is nézte, hová, a kuka lángolt, olyan volt, mint egy fáklya, valami gyúlékony anyag volt benne, nem tudni, mi. A lángok a faleveleket nyaldosták, pernye potyogott mindenfelé, több helyen a kupacba söpört avar is lángra kapott. Sosem láttam többé. Ő sem tudta. Jobb is volt így. Tegyük fel, egymásba szeretünk, nem csak összejövünk a gyerek miatt. Van, amit mi várunk majd el egymástól, van, amit mások várnak el tőlünk. Egy idő után mindkettőnk fejében akkora lesz a zűrzavar, hogy fogalmunk sem lesz, melyik melyik. Kétségbeesve próbálunk megoldani olyan problémákat, amiket mások generáltak nekünk. Ráhúzza a karikagyűrűt az ujjamra, ami szinte azonnal égetni kezd. Mert ez egy stigma. Az érinthetetlen védjegye. Pedig lesz, aki meg akar majd érinteni, lesz, akit meg akarok majd érinteni. És mindig azt kell hazudnom, hogy boldog vagyok. Akkor is, ha mindketten félredugunk. Akkor is, ha megver. Akkor is, ha tudom, hogy sosem volt igaz. És összeházasodunk, nevelgetjük a gyereket, de már nem tudjuk, ki is akarta mindezt. Nézünk egymásra az ordító gyerek, a széthulló otthonunk és az ujjaink között végigcsorgó idő fölött, és nem értjük az egészet. Próbálom majd felidézni, hogy is kezdődött. Melyik volt az a pillanat, amikor rájöttem, szeretem. És nem fog eszembe jutni, mert a fejem tele lesz a napi megoldandó feladatokkal, amik között még véletlenül sem szerepel, hogy megcsókoljam, ha hazaér. Már csak másra nevetünk, de még mindig úgy teszünk, mintha hinnénk egymásban. Erre a hitre alapozva együtt maradunk. Ezt a hitet építjük új alapokra, legalábbis ezt mondogatjuk egymásnak. És nem értjük, ha újra minden romba dől. Számonkérünk, vagdalkozunk, hibáztatunk, ostorozunk. Miközben az egész belőlünk született. Mi hazudtuk el. Mi neveztük át. Akkor? Nem akartam volna hazugságban élni. A gyerek a vártnál egy hónappal hamarabb érkezett, ez a szüleim szerint kész szerencse volt, mert így nem kellett egy évvel később elkezdenem a gimit. Nem láttam a babát, csak annyit mondtak, hogy fiú, és az örökbefogadói az Attila nevet adták neki. Köszönik szépen, minden jót kívánnak. Hamar kiengedtek a kórházból, fiatal és erős volt a testem. Akkor lett vége a gyerekkornak.

Irén megterít. Az étkezőasztalra tányérokat, poharakat, evőeszközt tesz. Tölt magának még egy pohárral. Leül a kanapéra, törökülésben. Rágyújt.

IRÉN: A múlt héten érkeztek meg az egyetemisták, hogy nálunk töltsék az első gazdasági gyakorlatukat. Csupa tejfölös szájú, naiv kölyök, akiknek még anyu vasalja ki reggel a kosztümöt és az öltönyt, mert nálunk bizony ez a kötelező viselet. Ettől azt hiszik, milyen komoly cég is vagyunk mi. Pedig csak régimódi. Juli meg én is ott voltunk az eligazításukon. Ő is ott állt köztük, balról a harmadik fiú volt, komoly arccal, céltudatosan állt, egyenes háttal. Volt a megjelenésében valami harciasság, sugárzott belőle az erő. Juli néha oldalba bökött, hogy ne bámuljam már olyan feltűnően. De nem tudtam levenni róla a szemem. Minden sejtem tudta, hogy ismerem ezt a fiút. Ilyesmi lehet a szerelem első látásra is, azt hiszem. Aztán észrevette, hogy nézem, és rám emelte nyílt, férfias tekintetét. Szédülni kezdtem. A nagyapám tükröződött vissza benne. A nap végén odajött hozzám, színlelt szerencsétlenkedéssel, hadovált valamit arról, hogy ő itt képzeli el a jövőjét, és mennyire büszke, hogy itt lehet, és tudja, hogy még sok idő, amíg befejezi az egyetemet, de azért elhozta az önéletrajzát és a motivációs levelét, a biztonság kedvéért még az iratai fénymásolatát is csatolta, kéri, hogy nézzem át, hátha tudnánk alkalmazni két félév között. Remegő kézzel vettem át a papírjait, mert valami teljesen ismeretlen érzés lett úrrá rajtam, és szinte kényszerített, hogy megérintsem. Sosem voltam még ilyen zaklatott. Itthon elővettem a paksamétát, a motivációs levéllel kezdtem. Nagyon jó anyag volt ahhoz képest, hogy még csak húszéves a fiú. Szórakozottan lapozgattam tovább. Megláttam a személyije fénymásolatát, jót nevettem a rajta lévő fényképen. Még nem láttam embert, akinek vállalható a fényképe a személyi igazolványán. Bánki Attila. Születési helye Budapest. Születési ideje 1996. augusztus 19. Megállt a szívem. Olvasni kezdtem az önéletrajzát. „Szüleim egynapos koromban fogadtak örökbe. Vér szerinti anyámat nem ismerem, tudomásom szerint kiskorúsága miatt mondott le rólam. Idővel szeretném felvenni vele a kapcsolatot. Bármilyen jók is hozzám a nevelőszüleim, mégsem tudják betölteni az űrt, amit az okoz, hogy nem tudom, honnan származom, kiktől örököltem a szemem, a hajam. Sosem lehetek önazonos enélkül.” Önazonos. Honnan vesz ilyen szavakat? Most itt ülök és várom, hogy önazonossá tehessem a fiam, és saját magamat is. Szegény Juli, valami frappáns hazugságot kell kitalálnom neki. Mondjuk, hogy a srác berezelt, amikor csipkés babydollban nyitottam neki ajtót, és még a desszert előtt lelépett. Erre majd azt fogja mondani, hogy fogalmam sincs, hogy kell bánni az érzékeny lelkű fiúkkal, nem lehet mindenkire csak úgy rárontani, hogyan is képzeltem. Tényleg, hogyan is képzeltem? Honnan vettem, hogy akkor és ott, a szülőszobában, az életünk végleg elszakadt egymástól? Miből gondoltam, hogy sosem fog keresni? Mert apám biztosított róla. Nem fog keresni, arra mérget vehetsz. Mindent elrendeztem. És én elhittem. Egész életemben úgy tettem, mintha csak egy rossz álom lett volna az egész. Egy év sem kellett, és már el is felejtettem. Olyan mélyre temettem magamban, mélyebbre, mint az apámat, mélyebbre önmagamnál, ő, pont ő kell ahhoz, hogy végre beismerjem: fogalmam sincs, ki vagyok?

Nagyot kortyol, hátradől.

IRÉN: Lehetne másképp is. Lehetne úgy, hogy nem keresek, hanem elfogadok. Lehetne úgy is, hogy nem kérdezek, hanem válaszolok. Meg úgy is, hogy nem elszaladok, hanem elkísérek. De ehhez le kell fejteni a dolgokról a vastag hazugság réteget, szét kell tépni, véresre kaparni, a saját arcomat is, hogy esténként felismerjem önmagam. Hinni meg bízni. Persze. Gyönyörű. És végigjátszom újra, mint mindig. És újra megtaposnak, ahogy mindig. Szeretni? Igen. Tudok. De nem merek. Gyengeség vagy gyávaság. Mindegy. Nem is akarok. Vagy erős vagyok vagy szeretek. Ha erős vagyok, akkor a dolgokat kézben tartom, akkor tudom, hogy minden rendben, ura vagyok önmagamnak. Ha szeretek, akkor hirtelen minden képlékeny lesz, megolvad, mint a műanyag a gyertya lángja felett, minden alaktalan lesz, forró, és büdös. Bűzleni kezdenek a bűneim. Semmi kedvem egy olyan beszélgetéshez, aminek az a konklúziója, hogy nálam a pohár félig mindig üres. Dehogy. Ha ilyen egyszerű lenne beskatulyázni az emberek, akkor miből élnének a pszichiáterek meg a párterapeuták? Nem érdekel a pohár. Csak az, ami benne van. Meg kell inni, akármennyi is van benne. Akár tele is lehet, húzóra iszod, hogy hamar túless rajta. Utána jöhet egy Várda Keserű, és máris megnyitottad a tiszta lapot.

Kopognak. Irén felnéz a cigarettafüstből. A fények kialszanak.

Vége

Ajándék - Drámaműhely és Felolvasószínház, 2015. január

Szereplők:

Férfi – 60 év körüli, friss és életerős

A színpadon egy nappali szoba látható. Hátul, középen bejárati ajtó, két oldalán ablakok, két oldalt egy-egy ajtó a lakás többi helyisége felé nyílva, középen fotelek, kanapé, dohányzó asztal. A falak mentén polcok, vitrinek, könyvekkel, porcelán figurákkal, egyéb dísztárgyakkal. Minden tiszta és rendezett. Alkonyodik.

FÉRFI (energikusan belép a bejárati ajtón): Megjöttem!

Kezében egy szatyrot és egy selyempapírba csomagolt virágcsokrot szorongat. A virágot nagy gonddal leteszi az asztalra, vidáman fütyörészik. A szatyorral eltűnik a bal oldali ajtón. Hallani a konyhai neszeket: hűtő ajtaja csapódik, a szatyor zörög, poharak csilingelnek.

FÉRFI (visszajön, az egyik polcról impozáns vázát vesz le): Egyre romlik a színvonal a virágárusoknál. Négy helyre is el kellett mennem, gondolj bele, órákig bolyongtam a belvárosban!

Újra eltűnik, vízcsobogás hallatszik. Bejön a megtöltött vázával, az asztalra teszi, majd nagy gonddal bontogatni kezdi a virág csomagolását. Rengeteg hófehér orchidea bukkan elő a selyempapírból.

FÉRFI (átpörgeti a virágokat a kezei között, számol): Harminchat. (Egyesével, művészi gondossággal kezdi el rendezgetni a virágokat a vázában, majd rendet rak az asztalon és a vázát óvatosan középre helyezi.) Gyönyörűek. Hiába, mindig is jó ízlésed volt.

Újra kimegy az ajtón, visszatér két kristálypohárral, és egy vödör jégbe hűtött pezsgővel. Mindent a virág köré rendez el, kibontja a pezsgőt (alig pukkan) és mindkét poharat megtölti.

  

FÉRFI: A pezsgőhöz meg én értek. Francia száraz, ezen a napon nem is lehetne más.

Megint kimegy, most egy apró, egyszemélyes tortával tér vissza, marcipánnal bevont, csodaszép sütemény, díszes gyöngyökkel, marcipán rózsákkal. Ezt is az asztalra teszi, mellé két desszertvillát, kést, tortalapátot, két tányért és szalvétát is odakészít. Ezután egy másik polchoz lép, egy díszesen faragott, lakattal ellátott faládikát vesz elő, az egyik fiókból kiemel egy apró csipketerítőt, a jobb oldali fotelbe teríti, majd ráhelyezi a faládikát.

FÉRFI (meghatottan felsóhajt és felemeli az egyik poharat és a ládika felé fordul): Drágám… Rád emelem a poharam ma, életem legnagyobb ajándékára. Harminchatodik éve vagyok a tiéd, pedig már hét éve, hogy nem vagy velem. De ez a nap azóta is a miénk: azt a pezsgőt iszom veled, amivel akkor koccintottunk, amikor kimondtuk az igent, azt a tortát eszem veled, amit együtt vágtunk fel százhuszonöt felé, és olyan fehér orchideákkal veszem magam körül, amik a menyasszonyi kontyod díszítették. Ma újra élsz. Szeretlek.

Kiissza a pezsgőt a pohárból, majd leül a bal oldali fotelbe, felvágja a tortát, tesz egy-egy szeletet mindkét tányérra és enni kezd.  A színpad lassan elsötétül.

Vége

Mosogatás - Drámaműhely és Felolvasószínház 2015.

Szereplők:

Feleség

Férj

Gyerek 1

Gyerek 2

Játszódik egy kellemes, napsütéses vasárnapon, ebéd után.

A szereplők a színpad közepén az ebéd romjai fölött ülnek jóllakottan és elégedetten. Az asztaltól balra konyha és tartozékai, az asztaltól jobbra kanapé, fotel, tévé, dohányzó asztal, rajta egy újság. Az asztalka előtt szőnyeg, játékokkal. A háttérben ajtó, ablakok, hosszú, könnyű függönyökkel, kintről beragyog a nap.

FÉRJ (hasát simogatva, elégedetten): Nagyszerű ebéd volt drágám, ezt a maradék süteményt megeszem még, amíg elolvasom az újságot (álmosan átmegy a kanapéhoz, leül, kezébe veszi az újságot, olvasni kezd, közben majszol, potyognak a morzsák mindenfelé).

GYEREK 1: Ez frankó volt anya, szuper vagy, maradt még egy kis sült krumpli?

FELESÉG (némán átnyújtja a tálat)

GYEREK 1: Csúcs (elveszi a tálat, felpattan, laza mozdulattal lehuppan a fotelbe, bekapcsolja a tévét és bambulva majszol)!

GYEREK 2: Köszönöm az ebédet, anya, mehetek játszani?

FELESÉG (kedvesen): Mehetsz, kicsim.

GYEREK 2 (Lelkesen átszalad a szőnyegre, letelepszik, és elmélyülten játszani kezd)

A feleség egyedül marad az asztalnál. A szennyes edény és az ételmaradékok beterítik az egész asztalt, olyan, mint a csatamező a döntő ütközet után. A romokból reménytelen arccal pillant a családja felé, majd lassan feláll és rutinszerűen elkezd rendet rakni. A helyiség másik feléből áthallatszik, ahogy a férj szentségel egy-egy gazdasági hírt olvasva, a gyerekek fel-felnevetnek valamin.

FELESÉG (csak úgy, magának, nem vár választ): Nem tilos olykor-olykor elpakolni magatok után.

FÉRJ (felháborodottan): Lehetetlen! Megint estek a részvényeink két százalékot!

FELESÉG (unottan): Két nap múlva meg emelkednek majd négyet, ne aggódj.

FÉRJ (visszatér az újság mögé mérgesen): Pff, mit értesz te hozzá.

GYEREK 2 (nyűgösen): Anya, szomjas vagyok.

FELESÉG: Itt a poharad az asztalon, kicsim, gyere, igyál.

GYEREK 2 (még nyűgösebben): Anyaaaaa.

FELESÉG (haragosan odaviszi és átnyújtja a poharat)

GYEREK 1 (nem fordul el a tévétől, csak az üres krumplis tálat emeli fel anyja felé)

FELESÉG (értetlenül): Nem elég izmos a karod, hogy emelgeted azt a tálat?

GYEREK 1 (sértődötten): Vidd már ki anya, légyszi, belelóg a képbe, ha ide teszem.

FELESÉG: Emeld fel a feneked és vidd ki.

GYEREK 1 (nyafogva): Ne már, anya, a kedvenc részem megy éppen!

A feleség átveszi a tálat és lassú léptekkel az asztalhoz viszi. Még egyszer visszanéz a családjára, nagy levegőt vesz, majd hatalmas tornyot épít a szennyes edényekből. Nehézkesen felemeli a kupacot és elindul a mosogató felé. A mosogató azonban tele van, a pulton sincs elég hely. Egy darabig tanácstalanul néz körbe, majd nagy lendületet vesz, átmegy a nappaliba és az egész kupacot leteszi a dohányzó asztalra, végül visszatér a konyhába.

GYEREK 1 (dühösen): Hééé!

A feleség fogja a mosogató szivacsot és a mosogatószert, a férje elé lép, egy mozdulattal kitépi a kezéből az újságot, a szivacsot és a mosogatószert pedig az ölébe dobja, majd újra visszamegy a konyhába.

FÉRJ (meglepetten): Jól vagy, drágám?

A feleség papírtörlőt, konyharuhát, tisztítószert vesz elő, a fotelben ülő gyerekhez vágja mindet, majd a sarokból seprűt és lapátot ragad, a szőnyegen ülő gyerek kezében lévő játékot ezekre cseréli ki. Az egész család néma a döbbenettől.

A feleség elégedetten lesöpri a ruháját, széles mosollyal az arcán felveszi a kabátját, táskáját, és szó nélkül, vidáman kilép az ajtón.

Vége

Feloldozás - Színmű egy felvonásban

Szereplők:

Hanna             grafikus, a húszas évei vége felé jár

Albert             harminc körüli író

Dóra               Hanna húga

Pizzafutár

Pincér

1. jelenet

Tél a régmúltban. Fehér és kék fények színezik a teret. Hanna nagykabátban kuporog egy padon, a hóval borított parkban. Kezében vázlatfüzet és ceruza. Önfeledten rajzol. Balról dideregve belép Albert, sietve áthalad a színen, Hanna mögé érve egy pillantást vet a vázlatfüzetre.

ALBERT (elismerően): Hű!

HANNA (felnéz, mosolyog): Nem illik mások dolgaiba lesni a hátuk mögött, nem tudtad?

ALBERT: Ne haragudj, de annyira megtetszett a rajzod, nem bírtam szó nélkül hagyni.

HANNA: Kedves tőled, köszönöm.

ALBERT: Elképesztően tehetséges vagy, imádom a képzőművészetet, ha nem író lennék, akkor biztosan festő.

HANNA (zavart fintorral): Ez igazán érdekes…

ALBERT: Jaj, nézd, nem csak bunkó vagyok, hanem udvariatlan is. (kezet nyújt Hannának.) A nevem Kovács Albert.

HANNA (szintén kezet nyújt): Temesi Hanna.

ALBERT: Nem fázol? Elég hideg van itt.

HANNA: Szeretek a szabadban rajzolni, nem érdekel a hideg, rendesen felöltöztem.

ALBERT: Van egy kávézó nem messze innen, fűtenek is, és akkora ablakuk van, hogy belátod onnan az egész parkot.

HANNA: Köszönöm, jól megvagyok itt.

ALBERT: Egy kávé mellett igazán elmesélhetnéd, hogyan fejlesztetted ki ezt a rendkívüli stílust.

HANNA: Nézd, nincs túl sok időm, és azt szeretném rajzzal tölteni kávézgatás helyett.

ALBERT: Rendben. Értem. Nem is zavarlak tovább. Jó munkát!

HANNA: Köszönöm!

ALBERT: Hát, akkor, szia!

HANNA: Szia!

Albert jobbra távozik, Hanna újra rajzolni kezd. Egyre jobban fázik, szorosabbra húzza magán a kabátot. Albert jobbról visszatér, kezében két nagy adag, forró kávé, kupakos papírpohárban. Letelepszik Hanna mellé a padra.

ALBERT (átnyújtja az egyik poharat): Megint csak azt mondom, ne haragudj, de nem venném a lelkemre, ha elgémberednének az ujjaid.

HANNA (mosolyogva átveszi a kávét, belekortyol): Ezt most a bunkóságod vagy az udvariatlanságod számlájára írjam?

ALBERT (csintalan mosollyal): Írd a kíváncsiságéra.

HANNA (a pohárnak): És mégis mire vagy kíváncsi?

ALBERT: Lássuk csak. Először is: Én már öt éve minden reggel ezen a parkon sétálok keresztül, ugyanis ott tanítok szemben, a Bölcsészkaron, de még sosem láttalak itt.

HANNA: Ez nem egy nagy talány: két hete költöztem ide. Látod ott azt az öreg bérházat?

ALBERT: Aha, látom.

HANNA: És annak a legfelső emeletén azt a csupa ablak, tornyos kis lakást? Na, ott lakom.

ALBERT: A nagy előadó ablakából már sokszor megcsodáltam azt az épületet. Meg kell mondjam, irigyellek.

HANNA (felnevet): Azt elhiszem! De még sok munka lesz vele. Eddig épp, hogy kifesteni sikerült, a tavaszi lomtalanításkor majd összevadászom a bútoraimat is.

ALBERT (hitetlenkedve): Egy ágyad meg egy asztalod csak van!

HANNA (elgondolkodva): Nos, van egy komódom a nagymamámtól, egy matracom, amin alszom, rendkívül praktikus, mert ha költözöl, csak feltekered, összekötöd, és már viheted is, akár a válladra is vetheted. Asztalom nincs, egyelőre két bambusztálcát vettem, és néhány díszpárnát turiztam, arra lehet ülni.

ALBERT: Ennyire le vagy égve?

HANNA (színlelt haraggal): Megint udvariatlan vagy!

ALBERT (bűnbánóan): Igazad van, sajnálom.

HANNA (újra mosolyog): Nem érdekes. Annyira nem vagyok leégve, de nem hozhattam el semmit onnan, ahonnan jövök. A komód azelőtt is megvolt, az nem számít.

ALBERT: Nagyon titokzatos vagy.

HANNA: Ugyan. Csak nem kötök mindent akárkinek az orrára. És még mire vagy kíváncsi?

ALBERT (megfogja Hanna ceruzát tartó kezét): Megtaníthatnál erre a sajátos technikára.

HANNA (kihúzza a kezét Albertéből): Kicsit nyomulós vagy, nem? 

ALBERT: Meglepődnél, ha tudnád, mennyire nem.

HANNA: Mit akarsz tőlem?

ALBERT: Érdekelsz, tetszel. Ennyi.

HANNA: Aha. Egy írótól valami költőibbet vártam volna.

ALBERT: És te mit akarsz tőlem?

HANNA: Tessék? Te jöttél ide hozzám.

ALBERT: De te nem küldtél el, pedig már számtalanszor megtehetted volna. Nem véletlenül provokáltalak.

HANNA (döbbenten): Hogy mit mondasz?

ALBERT: Amit én most itt megengedtem magamnak veled szemben, azt egy lány csak akkor tűri el, ha az ismeretlen számára sem közömbös.

HANNA: Vagy ha könnyen kapható bármire.

ALBERT: Szerintem te nem olyanféle vagy.

HANNA: Fogalmad sincs, milyenféle vagyok.

ALBERT: De a vonzalmadat mégsem tagadod.

HANNA: Felbosszantasz.

ALBERT (mosolyog): Igen, tudom.

HANNA: Nagyon biztos vagy a dolgodban.

ALBERT: Abban vagyok biztos, hogy nincsenek véletlenek. És hogy pont itt, pont ma láttalak meg téged, elég vakmerővé tett ahhoz, hogy tőlem abszolút szokatlan módon, kockára téve a jó híremet, ennyire rámenősen szólítsalak meg.

HANNA: Pont itt? Pont ma? Ez mit jelent?

ALBERT (pimaszul): Nem kötök mindent akárkinek az orrára.

HANNA (sértődötten): Ja, értem.

A közönség felé nézve hallgatnak.

ALBERT (előre): Azért egyszer elmesélhetnéd a történeted.

HANNA (előre): Te is a tiédet.

ALBERT: Ahhoz, hogy ez megtörténjen, feltételeznünk kell, hogy még találkozunk.

HANNA: Találkozunk még?

ALBERT: Ha csak nem teszed át a székhelyed egy másik parkba, akkor elkerülhetetlen lesz. És különben is. Már azt is tudom, hol laksz.

HANNA (Albertre néz): Most el akarsz ijeszteni?

ALBERT (közelebb húzódva Hanna szemébe néz): Ellenkezőleg. Meg akarlak szerezni.

A két alak megdermed egymás szemébe nézve, a szín elsötétül.

2. jelenet

Nyár a jelenben. A reggeli napfény beragyogja a műteremlakást. Balra komód, rajta bőrből készült férfi válltáska, a komód mellett fogas, egy asztalkán mosdótál, kancsó, szappan, szivacs, törülköző. Hátul főzőfülke, polc néhány alapvető konyhafelszereléssel, hűtő. Jobbra ágy, benne Albert és Hanna alszanak, középen szőnyeg, fotelek, dohányzóasztal, ruhák szanaszét.

Elsőként Hanna ébred. Kipihent és friss. Nagyot nyújtózik, aztán egy darabig csak nézi Albertet. Végül felkel. Lustán botorkál ki a főzőfülkébe, nagy gonddal török kávét készít: vizet forral egy nyeles lábosban. Két kanál őrölt kávét kanalaz bele, és cukrot, végül egy kis fahéjjal fűszerezi. Egy bambusztálcára két csészét tesz. Amikor a kávé felforrt és illatos, kettétölti, majd felönti őket tejjel. Nem pakol el maga után, a rend nem érdekli. Fogja a tálcát, beviszi a szobába és leteszi az asztalra. Belekortyol a sajátjába, majd a szanaszét heverő holmik között kezd kotorászni. Először a cigarettáját találja meg, rágyújt. Újra kortyol a kávéból, hosszan élvezi a cigaretta és a kávé találkozását a szájában. Tekintete újra Albertre téved, aki közben oldalra fordult, félmeztelen teste félig kilóg a takaró alól.

Aztán Hanna tovább keresgél. Hamarosan megtalálja a vázlatfüzetét, majd megpróbálja kiásni a ruhák alól a táskáját, és azt is alaposan feltúrja, míg meg nem találja végre, amit keresett: egy néhány centis ceruzacsonkot. Hosszan forgatja a kezében, érezhetően sokat jelent neki, erősen fogja, mintha kapaszkodna belé.

Újra iszik a kávéból és tovább dohányzik.

Kényelmesen elhelyezkedik a fotelben, ölébe fekteti a vázlatfüzetet, hosszan nézi Albertet, majd rajzolni kezd. Szenvedélyes mozdulatokkal alkot, csak egy-egy korty kávé miatt áll meg, vagy, hogy újabb slukkot szívjon a cigarettájából.

A keze egyszer csak megáll. Nézi Albertet, szorítja a ceruzát.

Megdermed, a szín elsötétül.

3. jelenet

Tavasz a régmúltban. Esti utcai fények világítanak a színen. A lomtalanítás időszaka van a fővárosban. A háttérben bérházak, előttük nagy kupacokban a sok kiselejtezett holmi. Balról egy kiskocsit tolva/húzva belép Dóra, Hanna húga. Fáradt és csüggedt, órák óta keresgélnek már. A kocsi tele dobozokkal, székekkel. Hanna hamarosan követi őt, egy újabb zsákmánnyal, amit lelkesen a kocsi tetejére tesz, majd máris indul átnézni a színen látható kupacokat.

HANNA (töretlen lelkesedéssel kutakodva): Ó, az a csodálatos Biedermeier!

DÓRA (megállítja a kocsit, elege van): Meddig csináljuk ezt még?

HANNA: Ez az utolsó utca, hugicám, ígérem!

DÓRA (lemondóan): Két utcával ezelőtt is ezt mondtad.

HANNA (vigasztalóan átöleli Dórát): Akkor hazudtam, de most igazat mondok. Annyira jó holmik vannak itt, hát nem látod? (Visszatér a dobozokhoz.)

DÓRA: De, látom.

HANNA: Ha végeztünk, az utca végén van egy Meki, meghívlak egy sajtburgerre.

DÓRA (újra nekiveselkedik a kiskocsi mozgatásának): Big Macet akarok. És hozzá mindenből a legnagyobbat, sok kólával.

HANNA (felnevet): Ahogy akarod!

DÓRA (újra megáll, maga elé, kissé bátortalanul): Tulajdonképpen ezt az egész cirkuszt nem kéne itt csinálni az éjszaka közepén, ha elfogadtad volna azt a pénzt.

HANNA (nem néz fel, de dühös): Nem kell pénz senkitől, főleg tőle nem.

DÓRA: Akkor legalább maradtál volna egy kicsit otthon velünk, amíg elrendeződnek a dolgok.

HANNA: Most viccelsz?

DÓRA: Nem. Hiányzol. És anyának is.

HANNA: És apának?

DÓRA (lehajtja a fejét): Ő nem hajlandó beszélni rólad.

HANNA: Szerinte az én hibám, igaz?

DÓRA: Tudod, milyen.

HANNA: Igen, az ő világa végtelenül egyszerű, aminek a közepén kizárólag hímneműek állhatnak. Mindenki más csak azért van, hogy az ő életük jobb legyen.

DÓRA: Szerintem ez nem igaz. Velem például…

HANNA: Veled például már nem merte megtenni mindazt, amit velem, meg anyával. Cserébe viszont én elveszítettem őt.

DÓRA: Nem látszik rajtad, hogy bánnád, amiért így lett.

HANNA: Nem hiszem, hogy lehetett volna másképp. Az erejét tőle örököltem. Egyikünk sem volt képes behódolni a másiknak.

DÓRA: És a házasságod?

HANNA (elgondolkodva): Hát, az már egészen más történet.

DÓRA: Ott is az volt a baj, hogy nem voltatok képesek behódolni egymásnak?

HANNA: Inkább az, hogy nem voltunk képesek kiegészíteni egymást.

DÓRA: Apa szerint meg kellett volna bocsátanod neki, mert minden jó feleség ezt tette volna.

HANNA (értetlenül): Én megbocsátottam neki. Nem azért hagytam el, mert megcsalt. Ha ez kellett volna ahhoz, hogy mindketten ráébredjünk valamire, vagy, hogy újra egymásra találjunk, akkor még most is együtt lennénk.

DÓRA: De akkor…?

HANNA: Szereti azt a nőt, Dóra! Szerelmes belé!

DÓRA: De ő veled akart maradni.

HANNA: Persze, mert gyáva! Öt év után fél belevágni valami újba, ez tulajdonképpen érthető.

DÓRA: Miért jöttél el mégis? Rendbe hozhattátok volna.

HANNA: Nem, drágám. Ha együtt maradunk, mindketten boldogtalanok lettünk volna életünk végéig. Foghattuk volna egymás kezét nappal, éjjel meg a párnába sírhattuk volna valaki másnak a nevét, akivel hitünk szerint esélyünk lett volna egy jobb életre. Mert ha ő megtette, előbb-utóbb én is megtettem volna. És ha ő maradt, nekem is maradnom kellett volna. Így legalább kapott egy esélyt, amit, hogy kihasznál-e, az már a saját felelőssége, ahhoz már nincs közöm.

DÓRA: Akkor ezért akart mindenáron pénz adni neked. Hálából.

HANNA: Vagy lelkiismeret-furdalásból. De már nem számít. Hagyjuk ezt.

DÓRA: Anya azt mondja, bátor vagy.

HANNA: Anyához képest mindenképpen. Beszéljünk másról, kérlek, különben a Big Maced újra sajtburgerré zsugorodik kis krumplival, kóla nélkül.

DÓRA (nevet): Jó, rendben. Akkor mesélj magadról. Szeretsz itt élni? Jól érzed magad? Van valakid?

HANNA: Megvagyok. Lassan elrendeződik minden. Amióta kimondták a válást, minden sokkal könnyebb. Egészen más embert látok, amikor tükörbe nézek.

DÓRA (sokatmondóan): És még kit látsz magad mellett a tükörben?

HANNA: Dóra. Indiszkrét vagy.

DÓRA: Ugyan már! Ki vagy virulva, neked van valakid!

HANNA: Ez túlzás. Megismerkedtem valakivel, ez igaz.

DÓRA (izgatottan): Mesélj róla! Alacsony? Magas? Szőke? Barna?

HANNA (zavarban): Pont megfelelő testalkatú, szőke. És író.

DÓRA: Hű, de romantikus! És mióta tart?

HANNA: Néhány hónapja.

DÓRA: És nem is szólsz róla?

HANNA: Nem akartam, hogy a kelleténél jobban belelovalld magad és idő előtt elkotyogd anyáéknak. Gyere, induljunk, itt nincs már semmi érdekes.

DÓRA: Vagy lehet, hogy te nem akartad magad a kelleténél jobban belelovallni.

HANNA: Ne analizálj, menjünk.

Dóra nagy lendületet vesz, hogy tovább húzza a kiskocsit, Hanna lassan lépked mellette, már a színpad jobb szélére érnek, amikor valami megcsillan a kupacok között. Hanna visszafordul, hogy megnézze.

DÓRA: Jaj, ne már!

HANNA: Egy perc az egész, lehet, hogy találtam valami különlegeset.

Hanna lekuporodik, hogy átnézze a dobozt, amiben látni vélte a csillogó valamit. Talál is egy csomó régi aprópénzt, és a doboz alján egy grafitceruzát. Forgatja, nézegetni, aztán csak bámul rá mozdulatlanul.

DÓRA (unottan): Na, van valami?

HANNA (lassan): Csak néhány érme, meg egy régi ceruza.

DÓRA: Akkor hozd az érméket, a ceruzát meg dobd vissza és menjünk!

HANNA (felnéz): Megtartom a ceruzát. Az érmék értéktelenek.

DÓRA: És a ceruza mitől annyira értékes?

HANNA: Csak szép és kész.

DÓRA: Na, mutasd.

HANNA: Nem.

DÓRA (kikapja Hanna kezéből a ceruzát, alaposan megvizsgálja): Valamit belefaragtak, nem látom jól… H… és… Albert.

HANNA: Add vissza.

DÓRA: H és Albert. Mit jelent ez? Csak nem Albertnek hívják a titokzatos lovagod?

HANNA (mosolyog): Nem érdekes. Ez csak egy vallomás egy ceruzán.

DÓRA: Émelyítően érzelmes vagy. Mehetünk végre?

HANNA: Mehetünk.

DÓRA: És eszünk is?

HANNA: Hát persze! Kaphatsz két Big Macet is engesztelésül!

DÓRA: Kösz nem, az után az egy után is épp elég lesz fogyózni.

HANNA: Dilis vagy.

DÓRA: Dilis, de csinos!

Dóra kitolja a színről a kocsit. Hanna egy pillanatra megtorpan, a közönség felé néz, kezében a ceruzával. Egy fénynyaláb megvilágítja fölülről, a színpad többi része elsötétül. Erősen rámarkol a ceruzára, már épp szóra nyitja a száját.

DÓRA (kintről): Nem jössz?

Hanna végül szó nélkül kiszalad a színpadról.

4. jelenet

Nyár a jelenben. Ragyogó fények. Hanna a fotelben ül elgondolkodva. Albert forgolódik. Hanna feleszmél, folyatja a rajzolást. Albert felébred, rögtön Hannát keresi a tekintetével. Mikor meglátja, mosolyog. Beszélgetésük közben Albert hallja és érti Hannát, de Hanna mintha egy másik dimenzióban mozogna. Sokkal inkább beszél magában, mint Alberthez.

ALBERT: Jó reggelt.

HANNA (rajzol): Már csak egy perc és kész vagyok.

Albert nem mozdul, Hanna tovább dolgozik, de hirtelen kitépi a lapot a füzetből, összegyűri és a földre dobja. Kávét iszik és nagyot szív a cigarettájából.

ALBERT: Mi a baj? Elrontottad?

HANNA (oldalra néz): Elmúlt a pillanat.

ALBERT (őszintén): Sajnálom.

HANNA (közönyösen a tálca felé mutat): Ott a kávéd. Lehet, hogy már hideg.

ALBERT (tréfásan): Reggelit is kapok?

HANNA: Ha reggelizni is akarsz, vásárolni kell, mert még kenyér sincs itthon.

ALBERT: Szívesen hozok valamit. De mehetünk együtt is, akár be is ülhetnénk valahová.

HANNA: Főzni nem fogok. És nem mozdulok ki innen. Bármit is tervezel, rám ne számíts.

ALBERT: Gyere ide. Kávézz meg velem.

Hanna nem mozdul. Albert az éjjeliszekrényről cigarettát vesz elő, ő is rágyújt. Hosszan hallgatnak, mindketten a semmibe néznek.

ALBERT: Azt hiszem, beszélnünk kéne a tegnap estéről.

HANNA: Még mielőtt bármit mondasz, csak a tegnap estéről ne kezdjünk el beszélni.

ALBERT: Akkor csak én beszélek a tegnap estéről.

HANNA: Tegnap este mindent elmondtál, amit el akartál. Én becsülettel végighallgattam.

ALBERT: Úgy látom, nem viselt meg a dolog.

HANNA: Fogalmam sincs, mi az általad helyesnek tartott reakció azon a reggelen, aminek az előestéjén szakítottál azzal a nővel, akivel ébredsz, de hirtelen ennyi telik tőlem.

ALBERT: Ne akarj kemény lenni. Nekem is nehéz.

HANNA: Próbálom egyben tartani magam, megvárom, míg elmész, csak azután hullok darabjaimra.

ALBERT: Nem is tudom, mire számítottam. Nincs tapasztalatom ezen a téren.

HANNA (gúnyosan felnevet): Persze neked nyilván sokkal több tapasztalatod van ezen a téren, épp elég nőre untál már rá.

ALBERT: Mégis kemény akarsz lenni.

HANNA: Lehet, hogy hitelesebb lenne, ha sírnék vagy sopánkodnék?

ALBERT: Lehet, hogy hiba volt itt maradnom.

HANNA: Kár azon gondolkodni, hogy hiba volt-e itt maradnod. Ez van. Így történt és kész.

ALBERT: Szerinted az volt?

HANNA: Felidézhetnénk az elmúlt másfél évet. Nosztalgiázzunk!

ALBERT: Nincs kedvem hozzá.

HANNA (feláll, megint cigaretta után kutat): Valahogy oldanunk kéne a feszültséget.

ALBERT (hosszan nézi Hannát): Szeretkezzünk.

HANNA (megvilágosodva): Menjünk moziba!

ALBERT (csalódottan): Adnál nekem is egy cigit? Az enyém elfogyott.

Hanna az ágyhoz lép, a frissen meggyújtott szálat szórakozottan a saját szájából átteszi Albertébe. Visszatér a szín közepére, és meggyújt magának egy másikat.

ALBERT (maga elé): Mindig így a legfinomabb.

HANNA (türelmetlenül): Te figyelj, mik a terveid mára?

ALBERT (mosolyog): Szombat van. Ilyenkor szoktuk kipihenni a végtelenül hosszúnak tűnő pénteket.

HANNA (próbál rendet rakni, hogy valami elfoglaltságot találjon magának): A közös szombatokat szerettem a legjobban. Szombatonként pihentük ki a mindig végtelenül hosszú péntekeket. Ezt a tevékenységet mától egyedül leszünk kénytelenek űzni.

ALBERT: (Kiszáll az ágyból) Látod, mégis erről beszélünk.

HANNA (leguggol): Vagy csak üljek le ide a kupi közepébe és csendben várjam meg, amíg elmész?

ALBERT: Mondd el, mit érzel. Haragszol? Megkönnyebbültél?

HANNA (néz maga elé zavartan): Annyira körülírhatatlanok az érzéseim!

ALBERT (Hannához lép, hogy felsegítse): Gyere, engedd, hogy átöleljelek.

HANNA (elhúzódik): Te akartad, hogy így legyen. Akkor miért én érzem furcsán magam?

ALBERT: Miért nem küldtél el az éjjel?

HANNA: Valószínűleg el kellett volna, hogy küldjelek az éjjel.

ALBERT (megfogja Hanna kezét, próbálja a saját terében és idejében tartani): Emlékszel? Amikor megismerkedtünk, én hoztam neked kávét. Most, hogy búcsúzunk, te hoztál nekem.

HANNA (nem érzi, hogy Albert fogja a kezét): Iszom még egy kávét. Vagy lehet, hogy ennem kéne valamit?

ALBERT: Jó, együnk valamit, ez jó ötlet!

HANNA (indulni készül): Le kell mennem a boltba. Még kenyér sincs itthon.

ALBERT (visszatartja Hannát): Ne menj most el, rendeljünk egy pizzát.

HANNA: Vagy rendeljek egy pizzát?

ALBERT (aggódva): Rendelj, amilyet csak akarsz. Vagy tudod, mit? Megrendelem én!

HANNA (nem figyel, kikapja a táskájából a telefont): Haló, pizzát szeretnék rendelni. Igen, Temesi Hanna. Igen, igen. Egy harminckettes tenger gyümölcseit kérek. Sok fetával. Tudom, hogy tesznek rá, de annál többel.

Mindketten megmerevednek, a szín elsötétül.

5. jelenet

Nyár a régmúltban. Este van. A műteremlakásban vagyunk. Hanna és Albert belépnek az ajtón, Albertnél bor van, Hanna telefonon pizzát rendel.

HANNA: Igen, egy harminckettes tenger gyümölcseit kérek, sok fetával. Tudom, hogy tesznek rá, de annál többel.

Albert felnevet, szorosan magához húzza Hannát és hosszan csókolja.

HANNA (értetlenül próbál szabadulni az ölelésből): Rendben, köszönöm, visszhall! (Alberthez) Ezt most miért kaptam?

ALBERT: A feta miatt.

HANNA: Szeretem a fetát, és?

ALBERT (újra közel húzza Hannát, szerelmesen): Én is szeretem a fetát.

HANNA (nevet): Na, hol az a bor?

ALBERT (elindul a főzőfülkébe): Milyen szomjas vagy. Hol tartod a dugóhúzót?

HANNA: Csak megkönnyebbültem. Végre a saját életemet élhetem. Dugóhúzó? Az nincs, de találsz fakanalat a fiókban.

ALBERT (ügyetlenkedve próbálja benyomni a dugót a fakanállal): Utoljára a kollégiumban csináltam ilyet.

HANNA: Nem volt dugóhúzód?

ALBERT: De volt, csak valamelyik szomszéd lány folyton elkunyerálta.

HANNA (a főzőfülkébe lép, lehajol, kiveszi a fakanalat Albert kezéből és hüvelykujjal, egyetlen mozdulattal benyomja a dugót): Egy talpraesett lány nem kunyerál, hanem megoldja.

ALBERT (kajánul): Lehengerlő vagy.

HANNA (mosolyog): Hozok poharat.

ALBERT: Van készen? Nem most kell fújni őket? Vagy előrelátó voltál és vettél eldobhatót?

HANNA (két gyönyörű talpas poharat vesz elő): Hahaha. A borozásnak meg kell adni a módját.

ALBERT (átveszi a maga poharát, elismerően): Hűha, ezek nagyon szépek.

HANNA: Csak kettő van belőlük, úgyhogy ne ejtsd el.

Albert mindkettőjüknek tölt a vörösborborból.

HANNA (provokatív szándékkal): Mire igyunk?

ALBERT (kitér): Mondjuk a szép, új lakásodra és az új életedre.

HANNA: Ha már az életre iszunk, igyunk a tiédre is.

ALBERT (felemeli a poharat): Egészségedre!

HANNA: Egészségedre!

Mindketten isznak. Albert rágyújt, majd elindul a szoba közepe felé, hogy szétnézzen. Hanna nézi őt.

ALBERT: Tényleg nagyon jó lett. Ez a nagymamád komódja?

HANNA (Albert mellé lép): Igen, még életében rám hagyta. A tisztaszobában tartotta. Gyerekkoromban folyton kirámoltam és a babáimat raktam a fehér ágyneműk helyére.

ALBERT (átöleli Hannát): Most mit tartasz benne?

HANNA (magától értetődően): Papírt és ceruzákat.

ALBERT (megint nevet és megint hosszan csókol): Imádlak.

HANNA (elhúzódik, komolyan): Ne mondj olyat, amit később megbánsz.

Megdermednek. Sötét.

6. jelenet

Nyár a jelenben. Albert középen áll, Hanna oldalt, kezében a telefonnal, pizzát rendel. Kettejük valósága felcserélődik: most Albert kerül egy képzeletbeli másik dimenzióba.

HANNA: Igen, köszönöm, visszhall! (Alberthez) Negyven percet mondtak.

ALBERT (merengve): Negyven perc az egy örökkévalóság.

HANNA (pakolászik): Addig azért csak nem halsz éhen.

ALBERT: Negyven percig figyeltelek egy fa mögül a parkban, mielőtt először megszólítottalak.

HANNA (megáll): Ezt még sosem mesélted.

ALBERT: Az első szeretkezésünk utáni reggelen negyven percig fürkésztem az arcod, mire kinyitottad a szemed.

HANNA (viccelni próbál): Ez már szinte hátborzongató.

AKBERT: A szemed ablakot nyitott a saját lelkemre. Megmutattad, ki vagyok.

HANNA: Kezdesz szentimentális lenni, pedig utálod a szentimentalizmust.

ALBERT (rágyújt): Az elmúlt másfél évből egy egész versciklus született. Amikor visszaolvastam őket, sírtam.

HANNA: Iszol még egy kávét? Vagy valami erősebbet?

ALBERT: Először azt hittem, csak meghatódtam saját magamtól. Sokan esnek hasonló hibába, ha nagyon jónak érzik, amit írtak. Aztán rájöttem, hogy nem is érdeklem saját magam. Csak te érdekelsz.

HANNA (a hűtőhöz lép idegesen): Van még egy kis bor, töltsek?

ALBERT: Egyedül a versekben mondtam ki az igazságot. Még neked sem mondtam soha igazat.

HANNA: Van pálinka is, ez kell most ide.

ALBERT: Amikor ébren voltam, folyton csak hazudtam, hogy ne játsszam a kezedre magam.

Hanna színültig tölt két feles poharat, reszketve, lötyögtetve nyújtja át az egyiket Albertnek, aki felhatja a tartalmát anélkül, hogy Hannára nézne. Hanna szintén felhajtja a sajátját.

ALBERT: Megijesztett, hogy te sosem hazudtál.

HANNA: Próbáltam, de mindig béna voltam ebben.

ALBERT: Megpróbáltad, tudom. De te olyan tiszta vagy.

HANNA: Még egy kör?

Hanna vissza akar indulni a pálinkás üvegért, de Albert magához rántja a lányt és egészen közel húzza.

ALBERT: Ha te is hazudtál volna magadnak, most sokkal könnyebb lenne.

HANNA: Én nem akartam hazudni. Én meg akartam élni mindezt a maga valóságában, és nem érdekelt, hogy mi lesz a vége.

ALBERT: Megőrjített az őszinteséged, olyan pimaszul őszinte voltál!

HANNA: Az én szerelmem ilyen.

ALBERT (ellöki Hannát): Nem lett volna szabad beléd szeretnem!

HANNA (szerelemmel): Én egy percét sem bánom.

ALBERT: Miért nem tudtál olyan lenni, mint a többiek? Miért vagy te annyira más?

HANNA: Te is és én is ugyanolyanok vagyunk, mint a többiek. Együtt lettünk többek náluk.

ALBERT: Csak rólad írok! Csak téged formázlak minden alakban. Eljátszom a testeddel, mint egy agyagfigurával, tetszés szerint nyújtom a végtagjaidat, színezem a hajad, de az arc! Az arc mindig a tiéd!

HANNA (feltápászkodik, Alberthez lép, gyengéden megfogja a karját): Pihenj kicsit. Nem kell még menned.

ALBERT (eltávolodik, döbbenten): El kellett volna mondanom, hogy szeretlek.

Megfagynak, a szín elsötétül.

7. jelenet

Ősz a régmúltban. Sárgás fényben izzik a műteremlakás, ahogy lassan lemegy a nap. Hanna fáradtan lép be az ajtón, a táskáját hanyagul ledobja. A hűtőből bort vesz elő, tölt, kortyolgatja. A fotelben hever a vázlatfüzete és a ceruza, felveszi, nézegeti fanyar mosollyal.

HANNA (sóhajt): Akkor most jön a neheze, kedves Albert. Talán le kéne rajzolnom, mert a szemedbe mondani úgysincs bátorságom. (Leteszi a ceruzát, tanácstalanul botorkál a lakásban, nagyokat nyel a borból, majd megáll középen és a nézőtér felé fordul.) Nem igaz, hogy idővel könnyebb. Nem igaz, hogy idővel okosabb az ember. Persze kővé válhattam volna már rég, akkor mindezt nem kell még egyszer átélnem. (Elgondolkodik) Azt a legnehezebb elfogadnom, hogy nem én irányítom az érzéseimet. Egyik percről a másikra változom piruló kamaszlánnyá, aki remegő térdekkel várja az esti randevút, miközben ez már nem útkeresés, ez már nem tapogatózás. Ez már az élet. Az életem, amit egy lapra tettem fel. Megint. Nem így akartam, de ez sem számít már. (Iszik.) Ha elmondanám, mit érzek, elmenekülnél. Érzem, hogy nem bírnád befogadni. Hát játszom én is, veled. Eljátszom, hogy nekem ennyi is elég. Hogy így is jó. Néha ügyetlen vagyok, tudom, elárul az arcom. Látom rajtad, hogy észreveszed a vallomást a szememben. Olyankor rettegsz, mint akit sarokba szorítottak és nem menekülhet. Megriadok én is: mi van, ha mégis neked van igazad? Mi van, ha mégis tévedés? Minden porcikám tiltakozik a feltevés ellen, ösztönösen feléd akarok nyúlni, megkapaszkodni benned és elmondani, hogy nem félhetsz tőlem, hiszen én vagyok az, aki kiforgatta a négy sarkából a világot, az egyetlen, aki sosem kérte tőled, hogy szeresd, és az egyetlen, akit így szerethetsz! De gyáva vagyok. Csak nézlek, fürkészem a fényt a szemedben, hátha a félelem helyére egyszer a béke költözik. Ilyenkor néha percekig csak állunk és nézzük egymást szótlanul. Nem kérdezünk semmit, nem is állítunk semmit. Minek. Két megzabolázhatatlan folyó vagyunk, ha osztoznunk kell a medren, felkavarjuk magunk alatt az iszapot, vad hullámokat vetünk magunk körül, árvizet zúdítva a belőlünk nőtt nagyszerű rétekre és erdőkre. Ha elcsitulunk, csak halál marad utánunk. Végül odébbállunk mindketten, tapossuk a saját medrünket tovább. (A táskájához megy, lassú mozdulattal cigarettát vesz elő. Letelepszik a szőnyeg közepére, rágyújt, hosszan fújja maga köré a füstöt.) Volt valami megmagyarázhatatlanul természetes abban, ahogy először megszólítottál. Az utolsó dolog, amit akkor kívántam magamnak, egy újabb férfi és egy újabb adag probléma, játszmák és az unalomig eljárt kötelező körök az első csóktól a „kialudt a tűz” kezdetű zárójelenetig. Mintha mindezen mi ketten már rég túl lettünk volna, mintha minket mindez már nem is érintene. Észre sem vettük, ahogy az életünk összeforrt. És tudom, akkor ijedtél meg először, amikor rájöttél, hogy nem akarsz nélkülem létezni többé. Életem egyik legszebb reggele volt. Majdnem egyszerre ébredtünk, a másik volt az első, amit félálomban megpillantottunk. Az arcod felragyogott, ahogy megláttál. Amíg nincs egészen ébren az ember, az ösztönök sokkal könnyebben törnek felszínre, még nem elég tiszta a tudat, hogy mindent az irányítása alatt tartson, mint rendesen. Legalábbis később ezzel magyaráztam, ami történt. Átvillant az arcodon valami. Valami, amitől annyira elgyengültem, hogy éreztem, ahogy teljes súlyommal belesüppedek a matrac legaljába, miközben az arcomon szétáradt egy leplezetlen, szerelmes mosoly, amit nem bírtam visszatartani. Akkor először két szív voltunk, akik megmutatták végre valódi önmagukat. Tükröt tartottunk egymásnak, és a tükörben nem önmagunkat, hanem a másikat láttuk meg. Az egyetlent, aki miatt érdemes tükörbe néznünk. Szinte ugyanabban a pillanatban ki is tisztult a fejed a felismeréstől. Hirtelen éber lettél, nagy, csodálkozó szemekkel bámultál rám, rám, aki még mindig úszott a boldogságtól a paplanhullámok között. A döbbeneted megfagyasztott. Akkor jöttem rá, hogy a mi történetünk végén nem mondja majd azt a mesélő, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak. Mi vért és könnyet hagyunk magunk után, szétzúzott álmokat. Majd azt hazudjuk, nem is úgy volt, majd azt meséljük, melyikünk mikor hibázta el. És előbb-utóbb elhisszük, hogy az volt az igazság. (Nagy mozdulattal felhajtja az utolsó korty bort.) Pedig nem fogjuk elhibázni. Csak épp hoznunk kell majd egy döntést, ami racionális érvekkel támasztja alá mindazt, ami meg sem történt, és nem is fog soha. Megindokoljuk, hogy a boldogságunk miért fog végzetszerűen boldogtalansághoz vezetni, mindenben támogatjuk és erősítjük a másik mondandóját, hevesen bólogatunk majd, mintha pont azt akartuk volna mondani. Abbahagyjuk addig, amíg szép. Eltemetjük a másikat a lelkünk legmélyére, hogy sose kerüljön felszínre többé, és ne kínozhasson a hiánya. És mindezt azzal az indokkal tesszük majd, hogy ne tehessünk kárt a másikban. Mert attól félünk mindketten, hogy a másik a kezünk által pusztul el, ha nem állunk tovább. (Feláll.) Én el akarok pusztulni általad. Falj fel, tépj szét! Üss meg! Üvöltsd az arcomba, hogy délibáb vagyok csupán, egy szemfényvesztés, egy optikai csalódás, aki eltűnik, mihelyt pislogsz egyet! De nem teszed! Csak hallgatsz! Hallgatsz, mielőtt végleg elmész. (Felkapja a táskáját, kiront az ajtón.)

A szín elsötétül.

8. jelenet

Nyár a jelenben. Albert és Hanna középen állnak, a nézők felé fordulva. Újra Hanna merül el a gondolataiban, és Albert van jelen.

HANNA (hirtelen sarkon fordul, a főzőfülke felé indul): Úristen, annyira éhes vagyok!

ALBERT (továbbra is középen áll, a közönség felé néz): Nemsokára itt a pizza.

HANNA (kinyitja a hűtőt, vadul keresgél benne): Csak van itthon valami ennivaló!

ALBERT: Azt mondtad, még kenyér sincs.

HANNA (felkiált): Fagyi! Igaz, már csak fél doboz, de azért megteszi.

Hanna megnyugodva, boldog vigyorral az arcán visszasétál Albert mellé, közben folyamatosan, mohón habzsolja a fagylaltot egy desszertes villával.

ALBERT (végigméri Hannát): Mikori az a fagyi?

HANNA: Rumos diós, állati. Kérsz?

ALBERT (átveszi a dobozt, a szavatossági időt keresi rajta, bizalmatlanul szagolgatja): Mikor vetted ezt?

HANNA (hangosan gondolkodik): Fogalmam sincs, miért tartok itthon fagylaltot. Mikor vehettem? Lehet, hogy a költözéskor? Vagy Dóra hozta egyszer?

ALBERT (belekóstol): Te villával eszed a fagyit?

HANNA: Nem! Akkor vettem, amikor elmesélted a sztorit Judittal!

ALBERT (gondolkodik): Az nagyjából fél évvel azután volt, hogy megismerkedtünk. (Visszaadja a dobozt) Akkor ez már megromlott, dobd ki.

HANNA (tovább tömi magába a fagylaltot): Akkor mesélted el nekem, hogy milyen számodra az ideális nő, és én akkor jöttem rá, hogy egyáltalán nem vagyok olyan.

ALBERT (megpróbálja elvenni Hannától a dobozt): Add ide, azt már ne edd meg, hallod?

HANNA (hadonászik a villával): Azt mondtad, neked Judit volt az egyszeri és megismételhetetlen, az egyetlen, akiben igazán bíztál és valószínűleg az egyetlen, akit igazán szerettél!

ALBERT: Mit számít már, mit mondtam egy évvel ezelőtt egy nőről, akit akkor öt éve nem is láttam már?

HANNA: Én úgy álltam ott, mint egy rakás szerencsétlenség, egy még melegen, gőzölögve magára hagyott, nagy szarkupac, aki várja, hogy valaki megszánja és földdel temesse be!

ALBERT: Judit után én is ugyanígy éreztem magam, de tudom, hogy ez téged ebben a pillanatban nem vigasztal.

HANNA (kiabál): Én addigra már szerelmes voltam!

ALBERT (tárgyilagosan): Tudom.

Hanna fel-alá járkál, hatalmas adag fagylaltokat töm a szájába.

ALBERT (ingerülten): Mondtam, hogy dobd ki azt a vacakot! (Kikapja a dobozt Hanna kezéből és a földhöz vágja.)

HANNA (mint aki most ébredt): Mit csináltál?

ALBERT: Romlott volt.

HANNA (zavartan): Mikor rendeltem a pizzát?

ALBERT: Azért beszéltem neked Juditról, hogy ne akarj túl közel kerülni hozzám. Azt hittem, még nem késő.

HANNA: Hát tévedtél. Ebben is.

ALBERT: Miért, még miben?

HANNA: Hogy Judit volt az egyetlen, akit igazán szerettél.

ALBERT: Te nem vagy Judit.

HANNA (keményen): Valóban nem. Judit elment és magadra hagyott a reménnyel, az álmaiddal. Te elmész tőlem, de nem tudod többé magaddal vinni a reményt és az álmaidat. Mert mindkettő én vagyok.

ALBERT: Túlságosan magabiztos vagy. Ne tegyél úgy, mintha ismernél.

HANNA: Azt hiszed, ismered magad? Holnap döbbensz majd rá először arra, hogy fogalmad sincs, ki vagy.

ALBERT: Mondd el, ki vagyok, halljuk!

HANNA: Az, aki sosem mondta, hogy szeret, mégsem volt képes tagadni.

ALBERT: Ebből a megállapításból mennyi a valóság és mennyit képzeltél el, míg utánam epekedtél?

HANNA (pofon üti Albertet): Még most is hazudsz!

Albert megragadja Hannát, lefogja. Fojtott indulat tombol benne.

ALBERT: Nem hazudok, de nem adom ki végleg magam, csakhogy megkönnyítsem a helyzeted!

HANNA: Hát nem érted, hogy már nincs mit veszítened?

ALBERT: Ezt nincs jogod eldönteni helyettem! Ezzel egyedül nekem kell szembenéznem, ne akarj megmenteni engem!

HANNA: Én magunkat akarom megmenteni!

ALBERT (üvölt): Nincs olyan, hogy mi! Nem akarom, hogy legyen!

Megbénulnak a dulakodás közben, a szín elsötétül.

9. jelenet

Tél a közelmúltban. A színen Albert szobáját látjuk. Hátul középen ajtó, két oldalán könyvespolcok. Balra íróasztal, szék, jegyzetek, jobbra fotelek, dohányzóasztal, középen szőnyeg. Minden rendezett, minden tiszta. Este van, halvány, kékes-szürkés fény dereng a térben. Az ajtó nagy lendülettel kinyílik, Albert lép be rajta feldúltan. Kabátját a fotelbe dobja, az íróasztalon cigaretta után kutatva feldúlja a rendezett iratkupacokat. Rágyújt, fel-alá járkál idegesen, miközben beszél.

ALBERT: Elképesztő. Hogyan is gondoltam! Hogy is hihettem benne akár egy percig is! Mint a tűz és a víz. Világok választanak el minket egymástól. Az egész csak illúzió. De én voltam az idióta, én akartam belevágni, és tessék: itt van az, amihez baromira nem volt kedvem. Ahogy ott kuporgott a padon, egy éve talán… uramisten… már egy éve nyüstöljük egymást… ott ült dideregve azon a padon és én egyszerűen nem tudtam ellenállni neki. Nem is tudom, legközelebb talán valami egyszerűbb, na, nem egyszeri, csupán nemesen egyszerű lányt kéne keresnem magamnak, például egy csekély önbizalmú bolti eladót, egy csúnyácska felszolgálót, vagy egy nem túl okos reklámanyag kézbesítőt. Egy a lényeg: esélye se legyen befejezni a mondataimat, kitalálni az érzéseimet, elemezni a mozdulataimat. Ne zavarhassuk össze egymást holmi intellektuális hidak felépítésével és későbbi felégetésével. Legyen egyszerűen dekódolható minden érzelmi megnyilvánulás, minden hazugság és vallomás. Nem bírom ezt végigcsinálni. Érzem, hogy bele fogok bukni. Ahogy telik az idő, egyre közelebb kerülök hozzá és egyre csak távolodom saját magamtól. A dolgok szépen lassan kicsúsznak a kezemből, egy olyan élet formálódik körülöttünk, amilyet én nem akarok élni. De nincs esély más mederbe terelni ezt a szerelemfolyamot. Kár tagadni. Szeretem. És attól, ahogy leplezni próbálja a saját érzéseit, hogy védje magát, csak még jobban szeretem. Megőrjít. Darabokra szakít. Nekem is védenem kell magam. Az identitásom a tét. Persze gondolhatnék arra, hogy ez az a fajta szerelem, ahol a két fél valóban együtt egy új egészet alkot, de hol leszek akkor én? Amikor arra gondolok, milyen lenne minden reggel mellette ébredni, éveken, évtizedeken át, egyszerűen halálra rémülök. Mert akkor az élet beteljesedett. Akkor nincs tovább. Akkor marad a megtorpant idő, az örökké, a mindhalálig, a csak veled és az olyan boldog vagyok! Csupa olyasmi, amiben én nem hiszek! Ezekkel csak önmagukat csapják be az emberek, ez segít beletörődni abba, hogy többé semmi nem történik majd velük, ez segít túlélni a mindennapok unalmát, nyűgét, nyavalyáját, miközben alárendelik magukat egy másik embernek, szétmázolva a saját egyéniségük határait. És marad belőlük egy zavaros paca, amit kiskanállal lapátolnak majd bele a koporsójukba a proszektúrán, hiszen akkorra már senki nem lesz mellettük, mert mindig a másik a szerencsésebb, aki előbb távozik. (Újabb cigarettára gyújt, nagyokat szív belőle.) Szeretek játszani. Vele is játszani akartam, de ő nem érzékelte, hogy játékra hívom. Ő tartozni akart valakihez. Ő társat keresett. Ha belegondolok, ezt mindig is tudtam. Mégis játszadoztam. Milyen ironikus, hogy mégis én bukom el! Mekkora pofon ez, hogy csak úgy kaphatok meg mindent, ha előtte mindent elveszítek! És kinek van joga ilyen döntést kicsikarni tőlem? Ehhez még Hannának sincs! De miket beszélek… sosem követelt tőlem semmit… Ijesztően magától értetődően bolondultunk egymásba. Hónapokig csak azt kérdezgettem magamtól: hol volt ez a lány eddig? Hogy nem találtam még rá? Aztán ráeszméltem, hogy gondolkodás nélkül adtam át magam annak, amit egész életemben el akartam kerülni. Na, nem azért, mert nem tudok meglenni az évi kellő számú hódítás nélkül. De tudom, hogy előbb-utóbb mindig az asztalra kerül a fekete leves. És bár mindenki azt eszi, amit főz magának, abba nem akarok belekóstolni soha. Akkor inkább legyen vége még addig, amíg szép, emlékezzünk a jóra és ne várjuk meg az első féltékenységi rohamot, az első munkahelyi stressz miatti tányérdobálást, az első szakítási kísérletet, az első félrelépést. Én itt akarok megállni. Ez a kapcsolat számomra a vállalhatóság határán van. (Megáll középen, a nézők felé néz.) Talán csak ennyi az egész. Egyszerűen, amit Hanna jelenthet nekem, azt nem tudom vállalni. Vagy nem akarom. Ez még számomra sem világos egészen. A kérdés tulajdonképpen csak az, hogy akarok-e egy kockázatos, szenvedélyes kapcsolat részese lenni, ami garantáltan felbolygatja az életem évekre, és a végkimenetele előre nem megjósolható, vagy maradjak a magam biztonsági zónájában és éljem tovább a saját életemet, akár annak az árán is, hogy nem lesz második esély. (Hosszan gondolkodik, leül törökülésben a szőnyeg közepére, közben újra rágyújt.) Nem is tudom, miért vagyok ideges. Hiszen önmagamat csak ismerem. Röhejes, mit okoz egy nő, ha túlságosan közel engedem magamhoz. Lelkizek itt, mint valami tizenéves csitri. A múltkor úgy bőgtem éjjel, mintha megkínoztak volna. Szánalmas vagyok és férfiatlan. Össze kell szednem magam. Így csak hülyét csinálok magamból, miközben Hanna pontosan azt kapja, amire vágyik. Persze ő azt hiszi, ez nekem is jó. (Félbe marad a mozdulat, amivel a cigarettát a szájához emelte volna.) Mert tulajdonképpen jó. A legjobb, amiben valaha is részem volt. Basszus. El fogom hagyni. Pedig szeretem.

10. jelenet

Nyár a jelenben. Hanna és Albert középen állnak, Albert szorosan tartja Hannát, Hanna lábánál egy fél doboz fagylalt olvadozik. Meredten néznek. Mindketten megriadnak, amikor csengetnek.

HANNA (az ajtó felé erőtlenül): Ki az?

PIZZAFUTÁR (kintről): Itt a pizza!

HANNA: Máris megyek.

ALBERT: Már eltelt negyven perc?

HANNA (gúnyosan): Egy egész életnek tűnt, nem?

Albert elengedi Hannát, Hanna az ajtóhoz lép, kinyitja, a pizzafutár beljebb lép, kezében a pizzás dobozzal.

PIZZAFUTÁR: Szia, Hanna, mi újság? A szokásos szombati lazulás pizzával?

HANNA (kényszeredett mosollyal): Csak nincs kedvem se főzni, se vásárolni. A hűtő meg üres, mint mindig…

PIZZAFUTÁR (kedvesen): Művészek…

HANNA: Mennyi lesz?

ALBERT (a komódon lévő táskájából kiveszi a tárcáját és az ajtóhoz siet): Hagyd csak, majd én kifizetem.

PIZZAFUTÁR: Á, Albert is itt van, helló.

ALBERT: Szombatonként általában itt találsz, amikor a szombati lazulós pizzánkat hozod. Miért olyan meglepő, hogy ezen a szombaton is itt vagyok?

PIZZAFUTÁR: Nem érdekes. Ezeröt nyolcvan lesz.

ALBERT (pénzt ad át): Tessék. A többi a tiéd.

PIZZAFUTÁR: Ez egy kicsit sok lesz, nem?

ALBERT: Tedd csak el.

PIZZAFUTÁR (értetlenül néz hol Hannára, hol Albertre): Minden rendben?

HANNA: Igen, köszi, aranyos vagy, de most már menj el.

PIZZAFUTÁR: Biztos?

ALBERT (ingerülten): Nem, gyere be, ülj le közénk, együk meg együtt a rohadt pizzát, így hármasban már úgysem találkozunk többé!

HANNA: Ne legyél már ilyen durva! Csak kedves akart lenni!

ALBERT: Az agyamra megy, ahogy körberajong téged!

PIZZAFUTÁR (Hannának adja a pénzt és a dobozt, majd sarkon fordul): Na, én megyek, a vendégeim voltatok. Jobb napokat, Albert!

ALBERT (utána kiált): Húzz már el innen!

HANNA (becsukja az ajtót, mérgesen): Te nem vagy normális.

ALBERT: Kit érdekel, mit gondol?

HANNA (leteszi a dobozt az ágyra): És az számít, hogy én mit gondolok?

ALBERT: Már jó ideje nem számít semmi más.

HANNA: Egyél.

ALBERT: Hányingerem van.

HANNA: Nem szereted az állagát, ha már kihűlt.

ALBERT (földhöz vágja a tárcáját): Mert te mindent tudsz rólam, igaz? Ismersz, mint a tenyeredet, ugye?

HANNA (értetlenül áll): Az efféle figyelmességnek általában örülni szoktak. Annak a jele, hogy odafigyelnek az emberre.

ALBERT: Te nem figyelsz engem, te a részem vagy, belülről formálsz át, kifordítasz önmagamból! Láttad az előbb is mi történt: veszekedtem egy pizzás fiúval, most meg csapkodok és ordibálok! Mondd meg, mit csinálsz velem?

HANNA (felveszi a tárcát, gondosan visszateszi Albert táskájába): Nem értem a haragodat. Besokalltál, eldöntötted, hogy kiszállsz ebből az egészből, amíg még nem késő. Akkor miért haragszol mégis te rám? Nem gondolod, hogy nekem kellene csapkodni és dühöngeni, elvégre én nem akarok kiszállni belőled, én jól érzem magam benned.

ALBERT: Mert lehet, hogy túl sokáig vártam. Lehet, hogy már késő.

HANNA: Nem tudom felelősnek érezni magam ezért.

ALBERT: Nyilván az én hibám minden! Már vártam, hogy kimondd!

HANNA: Bolond vagy.

ALBERT (durván megragadja Hannát): Bolond? Én vagyok bolond?

HANNA (nem fél): Eressz el.

ALBERT: Én nem ezt akartam!

HANNA: Már nem számít, mit akartál.

ALBERT: Neked miért nem fáj?

HANNA: Nem akarom, hogy lásd, mennyire fáj.

ALBERT (még erősebben fogja Hannát): Akkor miért nem harcolsz? Miért nem tartasz vissza?

HANNA (kitépi magát Albert karjából): Mert szeretlek! És mert látom, hogy szenvedsz! Nem tartalak itt, csak azért, hogy nekem jó legyen! Végül mindketten meggyűlölnénk egymást!

ALBERT: Soha nem tudnálak gyűlölni.

HANNA: Abban sem hittél, hogy szeretni képes leszel, úgyhogy inkább ne mondd ezt.

ALBERT: Tegnap még tökéletesen biztos voltam abban, hogy a döntésem helyes. Most, hogy indulnom kéne, minden olyan…

HANNA: Végleges?

ALBERT: És üres. Mintha az ajtón túl nem várna semmi.

HANNA: El kell döntened, mit akarsz.

ALBERT: Már eldöntöttem.

HANNA: Akkor menj el.

ALBERT: Félek!

Nem mozdulnak. Sötét.

11. jelenet

Tavasz a közelmúltban. Hanna és Albert egymás mellett állnak, egymás kezét fogva. Mindketten a közönség felé néznek. Csak őket éri fény, a színpad többi része sötét.

HANNA (boldogan): Tavasz van! Harapni lehet a levegőt!

ALBERT (komolyan): Valóban szép.

HANNA: Minden csupa élet!

ALBERT: Én nagyon fáradt vagyok.

HANNA: Mi miért nem tudunk újjászületni?

ALBERT: Boldognak kéne lennem.

HANNA: Talán, ha új rügyeket hoznánk, együtt a fákkal.

ALBERT: Boldognak kéne lenned.

HANNA: Talán, ha megtanulnánk együtt repülni a madarakkal.

ALBERT: Nem a te hibád.

HANNA: Fáj a boldogtalanságod.

ALBERT: Elfáradtunk, ennyi az egész.

HANNA: Pedig szeretlek.

ALBERT: Pedig szeretlek.

HANNA: Érzem, hogy vége lesz.

ALBERT: Sosem ígértem semmit.

HANNA: Nem ígértél semmit, sosem.

ALBERT: Én nem akarok egy unalmas, konvencionális életet élni.

HANNA: Mi sosem tudnánk konvencionális életet élni. Alkalmatlanok vagyunk rá.

ALBERT: Te megpróbáltad, férjhez mentél, belebuktál. Én is nekifutottam Judittal, tudod, mi lett a vége.

HANNA: Na, látod, Judit és a férjem azok, akik konvencionális életet akartak élni.

ALBERT: Kifosztottak minket.

HANNA: Nem hagytuk, hogy kifosszanak minket.

ALBERT: Nem csinálom végig még egyszer.

HANNA: Ők egy-egy állomás voltak csupán azon az úton, amelynek a végén csak mi ketten állunk egymással szemben.

ALBERT: Végül mi is kifosztanánk egymást.

HANNA: Az út véget ért. Itt vagyunk. És nincs tovább.

ALBERT: Te el tudnád képzelni magad a feleségemként? Bölcsőt ringatsz, miközben kavarod az ételt a tűzhelyen?

HANNA: Konvenciókról beszélsz.

ALBERT: Úgyis mindig ez a vége.

HANNA: Olyan a vége, amilyenné tesszük.

ALBERT: Lemondanál mindenről egy kapcsolatért, aminek – ismerve saját magunkat – nem lehet jó vége?

HANNA: Lemondani a régiről vagy belekezdeni valami újba: nézőpont kérdése.

ALBERT: Rossz férj lennék, te is tudod.

HANNA: Nem kértem, hogy az legyél.

ALBERT: Majd megkérnél egy év múlva, vagy kettő.

HANNA: Soha, ha úgy lennél csak boldog.

ALBERT: És mi lesz a te boldogságoddal?

HANNA: Nincs olyan már rég, hogy enyém vagy tiéd. Ez riaszt téged annyira.

ALBERT: Hát mi van helyette?

HANNA: Csak mi vagyunk és az út. Poros és üres. Nincs segítség.

ALBERT: Nem akarok fájdalmat okozni.

HANNA: Nem akarok más irányba menni.

ALBERT: Nem akarok veszekedni.

HANNA: Nem akarok keresgélni.

ALBERT: Nem akarok kiábrándulni.

HANNA: Nem akarok eltévedni.

ALBERT (elengedi Hanna kezét): Tavasz van.

HANNA: Mégis, minden meghal egyszer.

ALBERT: Hiszem, hogy megértesz.

HANNA: Hiszem, hogy nem érted saját magad.

ALBERT: Ha minden olyan lenne, mint rég…

HANNA: Amikor ültünk a padon és kávéztunk, vagy amikor először szeretkeztünk? Meddig menjünk vissza az időben? Mikortól jóvátehetetlen a szerelmünk?

ALBERT: Nem tudom.

HANNA (Albertre néz, de nem fordul felé): De azt tudod, hogy ezt most itt már nem akarod. Meddig akartad?

ALBERT (Hannára néz, de nem fordul felé): Addig, amíg képes voltam irányítani az érzéseimet.

HANNA (gúnyosan felnevet): És meddig voltál képes rá? Amíg sorban álltál az első két csésze kávéért?

ALBERT (elgondolkodik): Tulajdonképpen igen. Addig.

HANNA: Akkor már mindegy. Ebben már nyakig benne vagy, akárcsak én.

ALBERT: Te nem félsz?

HANNA: Én boldog vagyok. És közben félek. Mintha ez a két érzés egymás rokonai lennének.

ALBERT: Én vagy félek, vagy boldog vagyok. Ha boldog vagyok, nincs mitől félnem, ha félek, nem vagyok maradéktalanul boldog. Egy ideje már csak félek.

HANNA: Tudom.

ALBERT: Nem akarok félni.

HANNA: Magadtól félsz. Nem tőlem, nem az életünktől.

ALBERT: Ismerem magam. Bízom magamban. Nem félhetek saját magamtól.

HANNA: Félsz attól, aki mellettem lettél. Félsz attól a szerelmes kölyöktől, aki hegyeket hordana el a kedvemért. Mert te önmagadért akarsz csak hegyeket mozgatni.

ALBERT: Készségesen hozok neked egy kavicsot vagy egy apróbb sziklát. Hegyet kérni tőlem abszurd és nevetséges.

HANNA: Én nem kértem tőled semmit.

ALBERT: Ez igaz. Mégis: látom a hegyet, amit a lábad elé kéne szórnom, miután porrá őröltem a puszta kezemmel.

HANNA (mosolyog): Nem kell a hegy, se a kavics, se a homok. Csak add a kezed.

ALBERT (a kezét nyújtja Hannának): És ha egyszer mégis akarod majd azt a hegyet?

HANNA: Akkor majd magam megyek érte.

ALBERT: És nem kell a lábad elé hordanom?

HANNA: Nem kell.

ALBERT: Hogy lehetsz ilyen biztos ebben?

HANNA (szembefordítja magukat egymással): Sosem voltam még ennél biztosabb semmiben sem.

ALBERT: Hanna, én megint félek.

A fejük fölött lassan kialszanak a fények.

12. jelenet

Nyár a jelenben. A szakítás estéje.  Hanna és Albert egy étteremben ülnek egy asztalnál, a színpad közepén. Előttük félig üres tányérok. Hanna kelletlenül piszkálja a maradékot. Albert feszült, bár nyugodtnak látszik.

ALBERT: Szerintem ez így tisztességes. Veled szemben, főleg.

HANNA (nem néz fel): Megható a figyelmességed.

ALBERT: Nem akarom, hogy haraggal váljunk el.

HANNA: Nem haragszom. Már vártam ezt az estét.

ALBERT: Ezt hogy érted?

HANNA (felnéz): Nem érdekes. Megbeszéltünk mindent? Akkor te jobbra, én meg balra? Vagy fordítva szeretnéd?

ALBERT: Várj, valami desszertet nem kérsz?

HANNA: Kösz, kihagyom, már a főétel is eléggé megfeküdte a gyomromat.

ALBERT: Akkor fizetek.

HANNA (az orra alá): Abban biztos lehetsz.

ALBERT (fürkész tekintettel): Pincér!

Balról fiatal, elegáns, energikus pincér érkezik, tálcával a kezében.

PINCÉR (kifelé): Rögtön viszem, uram! (Alberték asztalához ér.) Igen, uram, mit parancsol?

ALBERT: Fizetni szeretnék.

PINCÉR: Készpénzzel vagy kártyával?

ALBERT: Készpénzzel.

PINCÉR: Elégedettek voltak az étellel? Látom a hölgy alig evett. Talán nem ízlett?

HANNA: Rossz a gyomrom.

PINCÉR: Hozhatok esetleg valami orvosságot vagy szódabikarbónát?

HANNA (türelmetlenül): Csak a számlát, ha lehet, még ma.

PINCÉR: Elnézését kérem, máris hozom.

Hanna és Albert egymásra néznek és beledermednek a mozdulatba. A pincér viselkedése hirtelen megváltozik: szórakozottan játszadozni kezd a tálcával, vidáman fütyörészik, majd egész közel megy a színpad széléhez és beszélni kezd a közönséghez.

PINCÉR: Tudják, hány ilyen párt látok itt nap, mint nap? Már nem is számolom. A pasas szakított, teljesen egyértelmű. Már az italrendelésnél tudtam, mire készül. A szakításra készülő férfiak lapítanak. Sunyin összehúzzák magukat és várják a megfelelő pillanatot, amikor előrukkolhatnak azzal, ami szerintük egyedüli megoldást jelent a párkapcsolati problémájukra. Az ilyen férfiak annyira el vannak foglalva azzal, amit el akarnak mondani, és annyira összpontosítanak arra, hogy minden szót megfelelő hangsúllyal és hangerővel mondjanak ki, hogy fel sem tűnik nekik, hogy a nőjük már azelőtt tudott erről az estéről, hogy a pasas egyáltalán meghívta volna őket. Mert nem kell ám félteni a nőket! Nem egyet láttam már, aki maga provokált ki egy ilyen vacsorát, csak azért, hogy ne neki kelljen szakítania. Még könnyeket is ejtett, láttam a két szememmel, meg azt is, hogy haza már egy másik férfi vitte. A legpofátlanabb viszont az volt, amikor egy nőt ide hívott vacsorára a barátja, a nő meg is érkezett, több mint egy órát várt, de a fickó csak nem jött. Szerencsétlen egyre kétségbeesettebb lett, mert hiába telefonált, az élete párjának hitt galandféreg nem vette fel a telefont, másfél óra után viszont küldött egy SMS-t, hogy nem jön, mellesleg azt is megemlítette, hogy részéről a kapcsolatuk befejezettnek minősül. A nőt ketten vezettük ki, miután a falhoz csapdosta az evőeszközeit, a kenyeres kosarat, a poharát és a mentesvizes üveget. Hívtunk neki egy taxit és bíztunk benne, hogy nem állítja meg egy híd közepén. (Közelebb lép Alberthez és Hannához.) De nézzék meg őket. Ez a nő ilyen goromba még sosem volt velem! Ez a nő olyan, mint egy hóvirág, törékeny és érzékeny, ez a fickó pedig maga volt a tökéletes táptalaj ennek a kicsinyke virágnak. És erre mit csinál ez az ütődött ember? Szakít! Szakít egy hóvirággal! Ez a fickó sok nőt hozott már ide, láttam itt sovány szőkével, magas vörössel, férfias barnával. Egyik sem érdekelte igazán. Úgy pöccintette le magáról mindegyiket, mint az ingujjára tapadt kenyérmorzsát. A szeme sem rebbent a sok picsogó liba láttán, mert liba volt mindegyik, idegesítő és affektáló hölgyikék, na, nem mondom, mind csinos volt, dekoratív, mondhatni dekoltatív, ha értik, mire gondolok. Aztán egyik este hozta ezt a nőt itt. Nem érdekelt, mindegy volt, hogy a századik vagy a száztizenharmadik. Aztán felfigyeltem rá, hogy valahányszor elmentem mellettük, a már megszokott semmitmondó csacsogás helyett most nem hallok semmit. Ezek alig beszéltek. Figyelni kezdtem őket. Le sem vették egymásról a szemüket. Mosolyogtak. De szinte egy szót sem szóltak. Aztán megfogták egymás kezét. Na, mondom, barátom, mehetsz a sarki ékszerészhez rögtön a jegygyűrűért, mert téged alaposan damilra fűztek. Gyakran jártak ide. Idővel többet beszéltek, de ahogy néztek egymásra! Zavarba jöttem, ha az asztaluk közelébe értem. (Suttogva.) Az igazat megvallva, azt hittem, a mai nap az eljegyzésük napja lesz. (Eltávolodik az asztaltól.) De mindegy, végül is mindenki a maga a szerencséjének a kovácsa, vagy, hogy is mondják. Az biztos, hogy ha én találnék egyszer magamnak egy ilyen hóvirágot, biztosan nem zavarnám el. Üljön csak mellettem a kanapén negyven-ötven évet, nézzük együtt a tévét, legyen sok gyerekünk, meg unokánk. Az az élet rendje, kérem. Hát nem mind azt akarjuk? Maga talán nem? És maga? Vagy maguk mind olyan trendi szinglik, akik jópofizva előadják, milyen jó egyedül, amikor meg hazamennek, csak az üres hűtő meg a számítógép várja őket? Maguk hisznek ebben? Én nem! És szerintem ez a pasas sem. Talán valaki szólhatna neki. Hol vannak ilyenkor a barátok? Vagy a család? Vagy bárki, aki megmondhatná ennek az embernek, hogy éppen a nagy őt készül elhajítani? Én nem értem ezt, komolyan. De a nőt sem értem, itt ül, és nem szól semmit, csak bólogat! Bólogat! Épp lemetszi a fejét egy bárd, de azért még egy utolsót bólogat, így van jól, persze, vesszen az egész! Vesszen minden! Hát miért nem küzd? Minden nőben ott az amazon, hát törjön elő és vegye el, ami jár neki! Mert ez a két ember egymásnak jár! Ez ennyire egyszerű. Maguk nem így gondolják? Csak végig kéne csinálni, nem? De rendesen, nem így, az első problémánál rögtön meghátrálva. Hát szeretik egymást! Akkor kapaszkodjanak meg jó szorosan a másikban, szorítsák, el ne engedjék, mert minden egyedül töltött percben bánni fogják, ha megteszik! Mindegy, lesz-e más, mindegy, lesz-e holnap, mert hát persze, hogy lesz. Csak éppen az már sosem lesz többé ugyanaz. Na, de mit fecsegek én itt, nem órabérben dolgozom!

A pincér rendbe szedi magát, felveszi a korábbi piperkőc, távolságtartó modort és folytatja a munkáját.

PINCÉR (az asztalhoz lép): A számla, uram.

A pincér is mozdulatlanná válik, a szín elsötétül.

13. jelenet

Nyár a jelenben. Hanna és Albert a szín közepén állnak, egymással szemben.

HANNA (halkan): Nincs mitől félned.

ALBERT: Te nem félsz?

HANNA (mosolyog): Ha még van dolgunk egymással, úgyis találkozunk. Ha nem, akkor így és most jó, ahogy van.

ALBERT: Az életünket mi alakítjuk, nem a sors vagy a végzet, vagy akármilyen felsőbb hatalom.

HANNA: Nem ezt mondtad, amikor mellém ültél arra a padra.

ALBERT: Aki fel akar szedni valakit, nem mindig azt mondja, amit valójában gondol.

HANNA: Nekem nem kell megjátszanod a macsót.

ALBERT (felnevet): Már megint azt hiszed, hogy te mindent tudsz. Az érzékeny női lelked minden rezdülésemet érzékeli, és megjegyzi, hogy a megfelelő pillanatban előhívd egy rejtett memóriaegységből, amit valahol a szíved és az agyad között tartasz, mások által hozzáférhetetlen helyen.

HANNA (komoly marad): Ha lenne ilyen memóriaegységem, ezt a délelőttöt kitörölhetném belőle.  És akkor az emlékezetemben csupa olyan dolog maradna meg, amikre visszagondolva mindig azt mondhatnám: akkor is érdemes volt.

ALBERT: Miért, mi annyira más ma délelőtt?

HANNA: Ma délelőtt olyan vagy, mint a férjem volt. Magányosan kapkodsz levegő után, pedig te magad akartál mély vízbe ugrani. Kétségbe vagy esve és tele vagy kétségekkel, holott pontosan tudod, hogy mire van szükséged, pontosan tudod, helyesen döntesz-e, mégsem hallgatsz saját magadra, csak vársz, de nem tudom, mire, csakhogy senki nem válaszolja meg helyetted a kérdéseidet!

ALBERT: Igazad van.

HANNA: Akkor végre tégy úgy, mint aki már tudja a válaszokat.

ALBERT (határozottan): Felöltözöm és megyek.

Albert a mosdóhoz lép, vizet enged a mosdótálba. Belenéz a tükörbe. Keze ökölbe szorul, teste meggörnyed. Hanna a közönség felé fordulva áll, Albertnek háttal. Az ő keze is ökölbe szorul, szemét lehunyva próbál józan maradni. Albert lassan Hanna felé fordítja a fejét. A tekintete felér egy segélykiáltással. Hanna, mintha álmából riadt volna fel, kinyitja a szemét és ijedten Albert felé fordul. A tekintetük találkozik, szemükben tükröződik az együtt végessége és a soha többé végtelensége. Végül Hanna az, aki megszakítja a pillanatot: lassan Alberthez lép, megfogja a szivacsot, vízbe mártja és gyengéden áttöröli Albert felsőtestét. Albert lehajtott fejjel, görnyedten, elgyengülve tűri. Hanna a szertartás végén egy törülközővel felitatja a vizet Albertről. Albert felegyenesedik, megragadná Hannát, de Hanna elhárítja a mozdulatot.

ALBERT (fojtott szenvedéllyel): Hanna…

Hanna Albert szájára teszi a kezét.

HANNA (gyengéden): Csss.

Hanna a szín közepére sétál, a ruhakupacból kikeresi Albert ingét és nadrágját. Albert nem látja, amikor az arcát az ingbe fúrja és mélyen beleszagol. Hanna felnéz, csak a közönség láthatja a fájdalmat a szemében. Lassan feláll és a ruhákat Albertnek adja egyszerű, tiszta mozdulattal. Albert habozik, végül átveszi őket. Amíg öltözik, Hanna nézi őt. Az inget együtt gombolják be. Ujjaik néha összeérnek, de már nem fogják meg egymás kezét. Hanna utoljára megigazítja az ing gallérját, végigsimít Albert mellkasán, majd egyet hátralép, magára erőltetett mosollyal. Hosszan nézik egymást. Albert végül a komódhoz lép, felveszi a táskáját és Hanna mögött elhaladva heves mozdulattal feltépi az ajtót, elhagyja a lakást. Hanna utána néz, vár néhány pillanatig, majd végtelenül kimerülten keresni kezdi a cigarettáját. Rágyújt, és a fotelbe rogy. A fotel karfáján ott a ceruza. Felveszi, forgatja az ujjai között, majd jó szorosan körbefonja az ujjaival és a tenyerébe zárja. Nagyot szív a cigarettájából.

Függöny