A kétkötetes mű összesen 1200 oldal, nagyon lassan haladtam vele, főleg az első kötettel. Radnótiné még szinte gyerek, amikor írni kezdi ezt a naplót, oldalakon keresztül csak vergődtem, amíg azt taglalta, hogy huszonhárom évesen ő már kezd ráncosodni, és tönkremegy a teste, és elsorvad és megöregszik, miközben sajnálkozik, ha elmarad a síelés, vagy nincs elég ideje olvasni. Kellemes, nem gazdagsággal övezett polgári létből csöppen bele a pokolba, és nő fel a történelem szabta feladatokhoz. Ahogy a "történetben" telik az idő, egyre inkább magával ragadnak a sorok. Elképesztően őszinte szövegek ezek, benne minden küzdelemmel, reménnyel és reménytelenséggel. Az, ahogyan Radnótit végül megtalálja és azonosítja, igazán csodálatra méltó. Kevés nőben, asszonyban van manapság annyi tartás és erő, mint benne volt. Őszinte tiszteletemet vívta ki Radnótiné ezzel a naplóval, mindamellett izgalmas volt betekinteni ennek az időszaknak a kulturális és társadalmi életébe.
Kedvencek:
"Judit helyes, pedig féltem tőle, azt hittem, hideg lesz és merev. De nem. Közvetlen. Soká ülünk együtt. Attila folyton beszél. Mindig kell állítania dolgokat, rendszerint aminek senki nem mond ellent. Vagy ha ellent is mond, nem lényeges az egész. Judit anyásan megjegyzi: nem baj, attól fejlődik. Egyáltalán nagyon anyás vele. Lehet is, nagy a korkülönbség. Van valami kedvesen gyerekes Attilában. Egyenrangú társaságban sokkal szerényebb és elviselhetőbb, mint akkor, két év előtt volt Dócziéknál."
1935. február 27.
"Folyton látom a kedves kisfiús fejét a komolykodó bajusszal és a komolyan, de mégis csirkefogósan pillantó szemét, amikor az Argonautáknál utoljára felolvasni láttam. Úgy hullámzik bennem ez a két dolog, a költőhöz tartozás gyalázatos kicsinyes féltékenysége és a független olvasó és verset szomjazó, élvező magam, akinek bálványa és annál is több a költő. Micsoda új gyász nekem Attila halála. Nem hittem volna soha, hogy így - így fel leszek sebezve tőle. És úgy fúr-fúr a lelkiismeret. Nem éltünk közel hozzá: félénkségből, közönyből? Inkább mégis a társasága riasztott el, az aljas Fejtő-féle banda."
1937. december 13.
"Harmincéves vagyok ma. Ilyenkor jó volt lesni Mik első ébredését. Sokszor még álomban is tudta, hogy mi van ma. Kinyúlt felém, és magához ölelt. Az édes megnyugovásnak ilyen boldogságát, mint mikor hozzábújhattam, milyen régen nem éreztem, milyen soká is bír az ember dédelgetés nélkül élni, csak úgy sorvadni, száradni lassan belülről, mint ahogy én most."
1942. szeptember 8.
"Kinyitja az ajtót előttem, és valami meglepően elegáns mozdulattal betessékel. Nagy rémületemben még meg tudom figyelni ezt, és kicsit megnyugtat ez a finom, gyöngéd mozdulat. Odabent a zseblámpa villanásánál azt látom, hogy valami pokróc van a földre vetve, arra mutat. Megint elkezdem a könyörgést, valami éber kontroll működik bennem a nyöszörgő rémület mellett, és ez a kontroll veszi észre mosolyogva, hogy félig angolul próbálok magyarázkodni, kérlelni. Hozzám lép, és megint azzal a meglepő, finom és gyöngéd mozdulattal átölel. Elfordítom az arcom, de érzem, hogy puha, kerek cipóarcát odadörzsöli. Aztán megint lámpavillanás, és odamutat a pokrócra. Nem mozdulok. Revolverhez nyúl, aztán azt magyarázza jelbeszéddel, hogy ne féljek. Valahogy az ujjával figyelmeztet, hogy nem lesz semmi baj. Térdre roskadok, felém hajol, átölel simogatva, lassan és gyöngéden, és hanyatt fektet. Szorongatom a rózsafüzért, Mikre gondolok, és kicsit örülök is már talán, hogy ezzel őt menthetem meg valami rossztól. Ami nyugtalanított, hogy nem veszem ki a szenvedésekből eléggé a részem, ez a nyugtalanság most megszűnt. A kis mongol a zseblámpával megvilágít, és a nadrágomat húzza lefelé. Nemigen engedem, összeszorítom magam. Nem törődik vele tovább. Sötét lesz, és fölém borul becézve és gyöngéden vigyázva, érzem, hogy ölelni akar, de nem erőszakoskodik. Nem tudok haragudni rá, megsimogatom a kerek puha arcát, és kérem, hogy ne, ne! Érzem, hogy már túl is van rajta, és nem is volt benne aktív részem. Már szinte hálás vagyok, hogy csak ennyi volt és így. Felugrik könnyedén, helyére igazítja a ruhámat, felsegít, és mivel végtelen szégyenkezve nyöszörgök, arcomba világít, hogy sírok-e. Szeméhez mutat, hogy ne sírjak. Kisgyerekesen csucsorít, és mosolyog. Már mosolyognom kell nekem is. A vállamra vereget, átölel, aztán kezét nyújtja, és kezet ráz velem. Ez annak szólt talán, hogy folyton azt mondogattam, hogy én is kommunista vagyok, ne bántson. Aztán kinyitja előttem az ajtót. Fel se pillantva kibotorkálok, alig találok a helyemre az óvóhelyen. Aztán kicsit eszmélek, hogy voltaképpen nem is történt talán semmi baj, rosszabbul is történhetett volna."
1945. január 13.
"Aztán kimegyünk végre a temetőbe. Mindjárt a kapu mellett hevenyészett, friss sírok, egyik kiásva. Ott kapjuk készen, lezárva a gyalulatlan faládát, ami cseppet sem koporsószerű, ládának is igen közönséges. Ragaszkodom, hogy kinyissák. Kelletlenül fognak hozzá, figyelmeztetve, hogy nagyon szétesett már az egész, mert 'kétszer kapott levegőt'. Hát mégis kinyitják, és akkor belenézek. Pirosas ruhafoszlányok, valami sáros töltetű, töredezett mellkas, szétesett koponyacsontok. Csak a felső részét láttam, azt is a szájpadlás felől. Felismerhetetlenül sáros minden, egyetlen erős, sárgás lábszárcsont, és mellette turistabakancsok megduzzadva, nyilván a földbeli nedvességtől,rothadástól. Egy Biblia foszlánya, Máté evangéliumánál nyitva, és egy fekete bőrtárca. A fiúk - érzem inkább, mintsem látom - visszahőkölnek mellőlem, eltávolodnak. Erős rothadásos, sajtos szag csap ki az egészből. Csöppet sem izgat. Annál inkább az, hogy a piros pulóverfoszlányok nem ismerősek, nem az a kötés, amivel az ő meleg piros pulóvere készült. Egy nadrággomb maradt csak épen és változatlanul. A többi ruhadarabot szeretném megfogni, megforgatni, és az egészet jó volna nyugodtan, apróra szemügyre venni, hiszen az enyém. Olyan végtelenül nyugodt vagyok, és csöppet sem undorodom."
1946. augusztus 19.
