Lomtalanítás

 A képen hároméves lehetek. Egy széken ülök, virágmintás ruhácskában, és egy puha kis szívet morzsolgatok apró, hurkás ujjaimmal.

A szív fehér.

A szám piros.

Mosolygok.

Magabiztosan tudom, hogy szeretnek. Magabiztosan hiszem, hogy ez sosem lesz másképp. A fotón nem látszik, hogy a lábam a levegőben kalimpál. Sok év telik még el, mire végre leér a földre. De akkor meg már kizárólag törökülésben ülök, mindegy, milyen széken.

Ahogy most is.

Combom fonott kosara csordultig tele emlékekkel. Színes és fekete fehér analóg fotográfia, polaroid, meg  digitális fotónyomat. A zavaros mozaikok között sehol sem találom önmagam. Már nincs kedvem emlékezni. Nincs kedvem rendszerezni. Vissza akarom zárni valamennyit a vastag falú kartondobozba, amit nagytakarítás közben vertem le, hogy zuhanás közben hörögve hányhassa elém a múltat.  

Kétmaroknyi halmokat dobálok vissza a száműzöttségbe. Néhány kép sarka felpöndörödik, néhány meg is törik.

Jé, ezen te vagy.

Mosolygok.

A szám elfehéredik.

A szívem már rég nem dobban, ha látlak: mint gyerekkorodban a fikagombócot, elmorzsoltad két ujjad között.

Új esély

Hét nappal a végzetes világégés után Jeruzsálemben, a Feltámadás Bazilikájának egykori romjainál két különös alak jelent meg. Az egyik idősebb, jól öltözött; harsány, tarka öltönye a békebeli tavaszokat idézte. A másik fiatal volt, csak egy rongyos vászondarab takarta, melyet hanyagul a dereka köré csavart. Végtagjait öltések nélkül összeforrt hegek csúfították. Teste lúdbőrzött az alkonyi szélben. Ügyetlenül lépdeltek a romokon, végül megálltak egy nagyobb kőhalmon, értetlenül nézték a pusztulást, a szanaszét heverő, bűzlő holttesteket.

 –  Nem ezt ígérted – szólalt meg egyszer csak a fiatalabbik. – Hol vannak az élők? A látványomra térdre boruló hívek? Nem hallom zengeni a Halleluját! És különben is: megfagyok.

Az öreg kimérten oldalra pillantott.

 –  Ez már nem az ókor, fiam. Nyugodtan felvehettél volna valami kevésbé autentikusat is, akkor nem fáznál.

 –  Ezt a felsőtestet vétek lenne nem megmutatni – húzta ki magát büszkén a másik. – De akkor is: valamit nagyon elbasztunk, atyám.

 –  Soha nem lehetsz biztos semmiben, fiam. Nézz csak oda!

Tizenkét méterre tőlük, utolsó erejét összeszedve a törmelék alól nagy nehezen kikászálódott egy nő. A haja és a bőre csupa téglapor és hamu volt, a jóisten se mondta volna meg a korát. Ruháját elveszítette menekülés közben, meztelenül állt a két férfi előtt. Sem elég erő, sem elég szemérem nem volt már benne, hogy intim testrészeit legalább a kezével eltakarja. A fiatal férfi szeme akaratlanul is megakadt a hidegben keményen duzzadó mellbimbókon.

 –  Teljesítsd a kötelességed, fiam. Ez egy új esély – mondta az Úr, pajkosan vállon veregetve fiát.

A Megváltó, friss vágyaitól kissé zavartan a nőhöz lépett, átkarolta a vállát. Az nem tiltakozott. Elindultak ketten a holtak által kijelölt ösvényen egy még félig épen maradt épület felé, hogy az emberiség valódi sorsát beteljesítsék.

sectio caesarea

„kivesszük, mert a…”

a patetikus gondolatok, mint a

kudarc, bukás, inkompetencia, vagy a

kifosztottság, meg a

hiányérzet

később jönnek majd

most csak erre az egy szóra figyelek

kivesszük

mint a cédélemezt a lejátszóból?

vagy a puffadt porzsákot a porszívóból?

úgy képzeljem el?

a néhány abszurd kép

elfeledteti velem egy pillanatra

mennyire félek

a kattogó neon halványsárga fényében

a műtőshárem riasztó  árnyait figyelem a falon

„ne feszítsen”

üvölt egy nő katéterrel hadonászva

a lábaim között,

miközben valaki más a bal karomnál

mellédöfi a tűt

szíves elnézésüket kérem,

nem akartam én akadályozni senkit

a munkája elvégzésében,

de a tolófájás nem szóra torzítja a szám

a beteghordó hordágyra dob

reggel hat óra múlt

ez már nem is az ő dolga lenne

  

„a hátában két szúrást érez majd”

már szinte vágyom,

mert amíg ezt hallgatom,

a negyvenegy hetes hasamra

négy kesztyűs kéz alatt görnyedek

a lábam zsibbadni kezd

testem érző és érzéketlen

félre hullik szét a szíjak alatt,

mint a legendás bűvész

kezei közt a fűrész

a csinos tollruhás

ládába zárt segédet

darabolja fel

most senki sem tapsol

fémek csendülnek

a zöld lepel oltalma alatt

a szívverésem ritmusa

az egyetlen kapaszkodóm

„letenném a szikét…”

hát már meg is történt?

hozzám senki sem szól, csak figyel

furcsán néz ki a húgyhólyagom

állítólag

katéter ellenőrzés

rendben, a zsák rendesen telik

hogy mindent hallok, nem zavar senkit

megszokták már

így megy ez

végre valóban felfogom: felnyitottak,

tényleg belülről látnak engem

kiterítettek, mint az elejtett vadat

de a pánik végül elmarad,

hiszen túl a szöveteken, izmokon, beleken,

ott a fiam, akit épp

kivesznek

felsír

én is könnyezem

de nem értem még, hogy pontosan miért

a zöld vásznon át látom,

ahogy kapálózik a mellkasomon

így is lehet gúnyt űzni

a bőrkontaktusból

akkor és ott,

a fehérségben egyedül

a steril kendők alatt

leszíjazva

a hidegben

lettem én Anya

vérben

a fertőtlenítő

émelyítő bűzében

összevarrva,

mint az ordas farkas,

örökre megsebezve

kéne , hogy megbékítsen

a tudat, hogy élünk

Ébredések

Aznap reggel Gabó mellett ébredtem, mint minden kedden, az unalomig rutinszerű hétfő esti szex után. Egy darabig néztem őt, ahogy kisimulva szuszog a párnán. Minden hétfő este nyer egy évet az élettől, mondogatja folyton, és én mosolygok, miközben magamban magamon röhögök, fennhangon, gúnyosan, a fejemet hátravetve. Ahogy kelletlenül bámultam a redőket a nyakán, egyszer csak megéreztem: ez az ember büdös. Nem a szája, nem a teste, valahogy az egész lénye, a körülötte keringő levegő szaga elviselhetetlen. Émelyegni kezdtem, kibotorkáltam a konyhába egy kávéért. Már dél volt, mikor rájöttem, hogy a reggelről az orromban maradt förtelmes bűz, az a kegyetlen, nehéz dögszag végig belőlem áradt.

Sosem vágytam drámai halálra. Egészen finoman és halkan estem össze, inkább csak hirtelen elhervadtam, azt hiszem. Félelemre számítottam, görcsös élni akarásra, kapaszkodásra mindenbe, amit csak érek. Ehelyett csupán hagytam megtörténni. A rám törő álmosság tudtam, hogy valahová messzire visz, talán a kíváncsiság, talán az örökös békétlenségem volt az oka, hogy nem küzdöttem maradásért. Elengedtem a testem, zuhanás közben a hajam az arcomra omlott. Kókusz illatú szemfedél.

Itt ébredtem, ezen az öreg gesztenyefán. Ijedtemben lelöktem egy madárfészket, a három apró tojás félúton zuhant ki belőle, harsány sárga foltot hagytak a kopott járdakövön, ahogy szilánkjaikra hullottak.

Körülnéztem, de semmi sem volt ismerős. Százéves bérházakat láttam magam körül, csonka sörényű kőoroszlánokkal, meg repedt szirmú kővirágokkal a homlokzatukon. A törött padlásablakokon galambok röpködtek ki-be, a cserepeken furcsa dallamot játszott a szél.

Először csalódott voltam. Semmi jelét nem láttam annak, hogy az általam ismert hitvilágok bármelyik idevonatkozó tétele beigazolódna. Minden ugyanolyan volt. Miután rájöttem, hogy hiába várok tétlenül, nem jön eligazítani sem Vergilius, sem senki más, megpróbáltam kideríteni, vajon mit keresek pont itt, pont ezen a gesztenyefán.

Figyeltem a fa alatt elhaladó embereket, benéztem a környező utcákba, belestem a kirakatokon, de nem kerültem közelebb a megoldáshoz. Hamar megtetszett ez a környék. Olyan, mint amilyenről gyerekkoromban álmodtam, mint amilyenről veled ábrándoztam, amikor még az életünk a szüntelen és vakmerő kérdésfeltevésből állt, nem pedig a válaszok elhallgatásából. Késő este lett már, mikor kimerülten újra az ágamra kuporodtam. A házak ablakain át fényeket láttam, a fényben árnyékok táncoltak, esti keringőt jártak az edények, a vacsora maradéka, ágytakarók emelkedtek a magasba, habfürdő buborékja szabadult ki a nyitott fürdőszoba ablakokon.

A zöld színű ház harmadik emeletén, az egyik ablakból csak halvány fény szűrődött ki, apró fénypontokat láttam, amik ide-oda lebbentek a nyáresti szélben. Gyertyák. Közelebb mentem. Leültem az ablakpárkányra, hátamat a szálirányban ezerfelé repedezett keretnek támasztottam és vártam. Hallottam valami neszt, talán a konyha irányából. A zaj abbamaradt, majd egyszer csak te léptél be a szobába, egy tálcán poharakat és egy borosüveget egyensúlyozva. Döbbenten figyeltelek. Nem értettem, mit keresek én itt. Tovább készülődtél. Egy csinos üvegtálat megtöltöttél rágcsálnivalóval, a dohányzóasztalra tetted a többi mellé, egy váza és egy roskadozó gyümölcskosár közé. Körbenéztél, mindent ellenőrizve, zene – kiáltottad –, és már el is indítottál valami langyos, romantikus számot. Felnevettem, annyira idegen volt tőled az egész. Azt hittem, meg akarsz tréfálni valakit. Már éppen eléd akartam állni, megpördülni előtted, hogy megérezd az illatom, amikor kopogtak. Izgatottan az ajtóhoz léptél, szinte feltépted, és a vállad fölött átnézve, a küszöbön megpillantottam egy angyalarcú, bájos lányt, aki kicsit félszegen, szégyellősen mosolygott rád. Te magadhoz húztad, megcsókoltad. Az angyalarcú végtagjai elernyedtek, a csatát küzdelem nélkül megnyerted. Neked való lány. Ölelve húztad beljebb és a fotelbe ültetted. Abban a pillanatban megfordult a fejemben, hogy légörvényt kavarok a szobád közepén, addig forgatom magam körül a levegőt, amíg a gyertyalángok bele nem kapaszkodnak a függönyökbe, a bútorhuzatokba, amíg a mécseseket le nem sodrom a polcról, hogy a szőnyeg rojtjaiból és a parkettarostokból táplálkozhassanak tovább a lángnyelveik. De végül csak ültem tovább a párkányon, néztem, ahogy minden szavaddal és pillantásoddal egyre mélyebbre ásod magad az angyalarcú szívében, végül, mikor az utolsó csepp bort is megittátok, visszatértem a gesztenyefára, arcomat a sárga színű ház felé fordítottam és megfogadtam, hogy többé nem látogatlak meg.

Másnap elhagytam az ágat, az ablakod felé sem pillantva útra keltem, hogy ha már így alakult, legalább ezen a létezési síkon megvalósítsam a régi álmot, hogy bejárom a világot. Mire elhagytam a várost, már kész is volt az útiterv: az Egyenlítő vonalán haladok majd, és ha körbeértem, akkor megnézem a két sarkot is, előbb az Északit, aztán a Délit, vagy fordítva, ahogy éppen kedvem tartja. Ha mindent megnéztem, kiválasztom majd azt a helyet, amelyik a legjobban tetszett és végleg letelepszem. A kalandvágytól izgatottan próbáltam felfogni, milyen lehetőségeket ad az a tény, hogy már nem vagyok élő: megnézhetem a vulkánokat belülről is. Egy bálnát is megnézhetek belülről, vagy egy napkitörést testközelből, kergethetem a villámokat, hagyhatom, hogy magával sodorjon a szökőár. Viszonylag gyorsan haladtam, már az országhatárnál jártam, amikor úgy döntöttem, pihenek egy kicsit. Egy csendes kis fenyőerdőben álltam meg, leheveredtem a tűlevélszőnyegre és pillanatokon belül elaludtam. Amikor felébredtem, már forrón sütött a nap, álmosan néztem szét, hogy vajon a fenyvesek miért nem adnak árnyékot és miért nincs hűvös, mint más, normális erdőben. Mikor már élesen láttam, rájöttem, hogy azért, mert újra a gesztenyefán ülök, ugyanazon az ágon, mint ahonnan tegnap elindultam. Bosszankodtam egy darabig, aztán újra nekivágtam. Aztán újra, és újra. Az utolsó őszi napok egyikén végül feladtam: akármit teszek, akárhogyan sietek, akármerre indulok, végül minden reggel itt ébredek, arccal az ablakod felé. Tartottam magam a fogadalmamhoz: nem néztem be hozzád. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy végtelenül unalmasnak kezdjem találni a létformámat.

Aztán egy reggel, amikor már harmadik napja szakadt a hó, és én, miután unalmamban szokás szerint szétdúltam az éjjel gondosan összekotort hókupacokat az utcasarkon, és éppen az ágamra pofátlankodott varjak tollait tépdestem, az ablakod hirtelen kivágódott, angyalarcú hajolt ki rajta és kipirosodva, görcsös mozdulatokkal tépkedni kezdett valamit, a papír fecniket pedig diadalittas képpel kiszórta az ablakon. Te több lépéssel mögötte álltál, szótlanul nézted őt és az arcodon egyszerre tükröződött szeretet és szánalom. Amikor angyalarcú végzett, kabátot vett és elviharzott, a bejárati ajtó csapódását még innen is meg lehetett hallani. Feldúltan lépett ki a kapun, megállt az ablakod alatt és hisztérikusan toporzékolva beletaposta a földre hullott foszlányokat a hóba. Kinéztél az ablakon, követted a tekinteteddel, aztán, mikor már olyan messze volt, hogy én sem láttam őt a fáról, becsuktad. Hamarosan megjelentél a kapuban, és előbb a lábaddal, aztán a kezeddel is elkezdted kotorni a havat. A megmaradt cetliket kerested, remegő kézzel gyűjtögettél, mint egy koldus, csak egy pulóver volt rajtad és papucs, meg ne fázz – gondoltam –, és langyos szellőt kavartam köréd, a porhó készségesen engedelmeskedett nekem, és a papírdarabok rendre előbukkantak a fehér paplan alól. Összeszedted mindet és felsiettél. A párkányodra kuporodtam. Láttam, ahogy újra az ablakhoz lépsz, és a fecniket a konvektor tetejére rakod szépen sorban. Gondosan megforgatod őket időről időre, hogy egyenletesen és gyorsan száradjanak. Kézzel írt lapok voltak. Enyhén elmosódtak ugyan, de még olvashatók voltak a lágyan dőlő, kacskaringós betűk. Az én betűim. Meg kellett volna mondanod az angyalarcúnak, hogy már rég halott vagyok, akkor talán maradt volna. Vagy te nem akartad, hogy maradjon?

Még alig kezdődött el a tavasz, amikor először hoztad fel a hosszúlábút, aki mellett szinte szaladnod kellett: te kettőt léptél, amíg ő egyet. Jókat derültem rajtatok, miközben a gesztenye leveleit tépkedtem. Szeretett téged, olyannyira, hogy március végén bejelentette, hozzád akar költözni. Mérsékelt örömmel üdvözölted az ötletet, de belementél. A hosszúlábú határozott és erős akaratú nő volt, te pedig jámboran, olykor bárgyún követted őt. Az örökös engedelmesség, a tőled olyan távoli behódolás végül időzített bombaként robbant, mégpedig április huszonkettedikén, azon a napon, amin évekkel ezelőtt kitépték a testemből az egyetlent, ami a szerelmünk valódi bizonyítéka lehetett volna. Ez volt az utolsó dolog, amit együtt csináltunk. Gyilkoltunk búcsúzóul. A hosszúlábú, bár nem tudta, mit tesz, megzavart az emlékezésben, ha csak egy napot vár azzal, hogy előálljon a nyári terveivel, amik tulajdonképpen már kész tények voltak, akkor ellenkezés nélkül meghajoltál volna az akarata előtt, mint máskor. De aznap tombolni kezdtél. Rázúdítottál mindent, ami csak eszedbe jutott, ő zokogott, és most nem játszotta meg a könnyeit, mint olyankor, ha valamit nagyon el akar érni. Szerettem volna becsukni az ablakod, hogy legalább az utcán sétálók ne hallják, milyen goromba vagy. A hátad mögé léptem, egészen közel, aztán még egyet előre. Behunytam a szemem. A tenyerembe vettem a szíved, hogy ne reszkessen. Hosszan, mélyeket sóhajtottam, beszippantottam a dühödet, hogy ne téged feszítsen tovább. Lassan megnyugodtál. Lerogytál egy székre, némán meredtél a falon húzódó repedésekre. Aztán rágyújtottál. A hosszúlábú megrökönyödve állt mögötted, motyogott valamit arról, hogy vele így nem lehet bánni, aztán a válladat fogva a nyakadba fúrta az arcát, szédítően erős parfümöt használt, és te csak annyit mondtál, felé sem fordulva: tűnj el. Másnap gondosan összepakoltad a holmiját és praktikus, könnyen vihető csomagokban kikészítetted az ajtó elé. Negyven percen át dörömbölt és könyörgött az ajtód előtt, de te nem engedted be. Vérfagyasztó nyugalommal szürcsölted a kávéd és füstkarikával eregetted tele a lakásodat. Annyira felbosszantottál, akkora lendülettel hagytam el a párkányt, hogy a huzat bevágta az ablakod és üvegszilánkok szóródtak a csészédbe.                                                                                                                                                      

A következő hónapokban nők egész sora adogatta egymásnak a kilincset szépen sorban. Esténként fáradt voltál és üres, olyan közönnyel használtad mindegyiket, mint ahogy más a tévé távirányítóját nyomkodja valami értelmesnek tűnő műsor után kutatva. Egyik sem kellett igazán és te sem kellettél egyiknek sem. A legtöbbet még éjjel hazaküldted, percekkel a távozásuk után már aludtál is. Felkavaró álmaid lehettek akkoriban, mert dobáltad magad, érthetetlenül motyogtál, és reggelente úgy ébredtél, hogy mindened úszott a verítékben. Nem bírtam nézni, így egy éjjel, amikor éppen a rémálmod közepén tarthattál, melléd bújtam, minden energiámat arra fordítottam, hogy feloldjam a benned örvénylő feszültséget. Nagyon nehezen nyugodtál meg, de a rémálom aznap este már nem tért vissza. Másnap és harmadnap ugyanúgy kivezettelek a démonaid közül, egészen addig, amíg újra békésen nem tudtál aludni. A következő este fent maradtam az ágon, onnan figyeltem az esti készülődésedet. Megfürödtél, átöltöztél, odatettél magad mellé egy könyvet arra az esetre, ha nem sikerülne elaludnod és befeküdtél az ágyba. Akkor először, anélkül, hogy ez tudatosult volna benned, az ágy jobb oldalára feküdtél, a balt szabadon hagyva. Kihúzódtál egészen a szélére, hogy biztosan elférjen majd melletted az a másik. Nem mertem közelebb menni, amíg el nem aludtál, de azóta is, amikor már elég mélyen alszol, bevackolom magam melléd, egy ritmusra lélegezve veled alszom én is. Néha megigazítom rajtad a takarót. Már nem vagyok veled, mikor ébredsz, a reggeleidet mindig a gesztenyefáról követem.

Azon az őszön kitaláltam egy játékot. Tudom, mennyire imádod az avar illatát, és azt is, hogy az ablakot mindig a reggeli kávé és cigaretta után nyitod ki először. Így hát, minden nap, miután elnyomtad a cigarettád és kibotorkáltál, hogy elöblítsd a kávéscsészédet, egy takaros kis kupac falevelet hagytam a párkányodon. Egyenként válogattam őket mindig, hogy az ősz legszebb arcát mutassam neked. Ha a leveleket eső áztatta, a gyűjtést már este megkezdtem és éjjel egyesével szárítgattam őket. Az első kupacot közönyösen lesöpörted, a másodikat is, de már igyekezted megkeresni azt a fát, ami ezt a bosszúságot okozza, a harmadiknál pedig elgondolkodtál. A levelek többfélék voltak, nem potyoghattak a párkányra egyetlen fáról. Mindegyik mindig hibátlan és ragyogó színű volt. Alaposan körülnéztél, de nem találtál magyarázatot. Negyedik nap nem vitted ki a csészéd. Nézted az ablakot és vártál. Egyre izgatottabb lettem, hinni akartam abban, hogy talán sejtesz valamit. Te türelmetlenül doboltál az asztalon és rágyújtottál még egy cigarettára. Az első slukknál mindig becsukod a szemed, ezt a pillanatot választottam, hogy a leveleket elhelyezzem a szokott helyükre. Amikor kifújtad a füstöt és újra kinyitottad a szemed, egészen megdöbbentél. Akkor már tudtad, hogy ez nem véletlen. Kitártad az ablakot, az egész kupacot behúztad a szobába és alaposan áttanulmányoztad mindegyik falevelet. Nem jutottál semmire. Végül fogtál egy hatalmas lexikont és szépen elhelyezted benne valamennyit, ahogyan az általánosban a levélgyűjteményünket lapítottuk és szárítottuk egykor. Minden reggel ugyanaz történt, de így már semmi érdekes nem volt a játékban. Láttam, hogy minden alkalommal megszámolod, hány levelet küldtem neked, megvan-e mind a húsz, így hát egy reggel csak tizenkilencet kaptál, majd csak tizennyolcat, jelezve, hogy részemről a játék hamarosan véget ér. Egyre szomorúbban nyitottad ki az ablakot. Utolsó nap, az utolsó levelet a gesztenyefáról szakítottam. Elgondolkodva forgattad az ujjaid között, majd hirtelen eltűntél a szoba mélyén, aztán kivágtad a kaput és ideszaladtál, a fához. Felnéztél, körbejártad, görcsösen kapaszkodtam az ágamba, pedig tudtam, hogy úgysem vehetsz észre. Hanyatt dőltél a fa tövében álló padon és hosszan fürkészted a majdnem kopasz ágakat. A szemedbe néztem és az arcod hirtelen megváltozott. Már nem kérdeztél a tekinteteddel. Rájöttél. Hogy ne hidd bolondnak magad, egy újabb levelet téptem és a mellkasodra ejtettem. Mosolyogtál. Soha többé nem jöttél a gesztenyefához.

Aznap este az angyalarcútól megmentett papír fecniket elégetted a hamutartóban. Vele hamvadt egy ősrégi képem is, ki tudja már, mikor készült. Aztán órákra elmentél, késő éjjel egy új lánnyal tértél haza. Hajnalban nem küldted el. Reggel együtt kávéztatok, az inged a térdéig ért. Aztán felöltözött és elköszönt. Akkor először nem éreztem haragot. Veled mosolyogtam a lányra én is, ahogy azóta is, mindegyikre.

Tudtam, hogy ha akarnám, most már bejárhatnám a világot, ahogy gyerekkoromban megálmodtam. Ha akarnám, kergethetném a villámokat, hagyhatnám, hogy elsodorjon a szökőár vagy megnézhetnék egy bálnát belülről. De már egyikre sem vágytam.

Szüntelenül fölötted körözök. Tovább bűvöllek, csak még egyszer pillants magad mögé és egy kicsit fölfelé. Itt vagyok mindig veled, hiszen tudod. Figyellek. Őrződ és tolvajod lettem, de mégsem lett könnyebb attól, hogy már értelek.

Elviselhetetlen

Egy csendes sarokban ülünk le, a félhomályban.

Két kávé, egy kancsó fehér. Ahogy mindig.

Halkan beszélni kezdesz. Érzem, most az a jó, ha hallgatok.

A pincér kihozza a rendelést. Cigarettáért nyúlunk szertartásosan.

Miközben tüzet adsz, a csészénkben tejhabfürdőt vesz a bizalom.

A tekintetünk tiszta, gyermeki. Megriaszt, milyen közel vagy már.

Tovább hallgatlak, de a szavaidból egyre inkább csak hangfoszlányok jutnak el hozzám.

Nézem az arcod a füstfátyol mögött.

Meg akarlak csókolni. Ahogy akkor.

Igyekszem figyelni rád, tudom, ez a beszélgetés most nagyon fontos. Most mondod el a szabályokat. Most derül ki, hogy vesztésre állok.

Ha szólok, akkor is kérdezek, és látom a szemedben a hálát, amiért már a kérdésből biztos lehetsz abban, hogy mindent értek.

Időnként félmosoly, szemlesütve.

Meglátom a kezed, amelyik nem a cigarettát fogja. A gyomromban feldúltan kavarog a kávé és a bor. A mellkasom szétszakad. Mintha minden második szavad az lenne, hogy nem.

Most egy kis csend. Hatásszünet. Várod, hogy mondjak valamit. Hogy biztosítsalak arról, jól van ez így.

Értelek, persze. De lehet ám, hogy most csak hallak. Mert egyszer csak ráébredek, hogy neked, érted, mostantól mindig ugrásra készen állok.

El kéne mondanom. De nem akarnád.

Hirtelen ránk rontanak a barátaid, hé, te itt? Körülülnek minket. Kedélyes csevegésbe kezdtek. Én némán ülök, és téged figyellek, miközben a valóságom szép lassan darabokra hull. Nevetsz, felszabadultan, majd remegő kézzel újra cigaretta után nyúlsz.

Csak az arcodat nézem.

Nézlek, és még nem tudom, hogy minden találkozás egy néma, elfojtott halál lesz ezentúl. Még nem tudom, hogy a tükörképem mögött, halványan, de mégis kivehetően, örökké ott látszol majd te is. Az én elveszik, a mi lehetetlen, így vergődöm majd két dimenzió között életem végéig.

Csak nézlek, és meg akarlak csókolni, mint akkor.

Ez elviselhetetlen.

Égszakadás

A nevetését hallotta meg először. Dallamos, önfeledt kacagás volt, szinte megbabonázva fordult a hang felé, és kezdte el keresni a hozzá tartozó arcot.

A lány két asztallal arrébb ült tőle, telefonált. Fejét finoman oldalra billentve tartotta a készüléket, szabad kezével láthatatlan jeleket rajzolt a kanala nyelével a gyűrött abroszra. Pillantását desszertjére szegezte, mosolyától rogyadozott a tejszínhab a gyümölcssaláta tetején. Laza, rendezetlennek ható frizurájában szabadon libbentek a hullámos fürtök minden lélegzetvételnél. A kanálból arcába verődő délutáni nap sugara földöntúli csillogást adott acélszürke szemének.

 – Boszorkány – gondolta. Megvárta, míg befejezi a hívást, majd észrevétlenül odalépett hozzá.

 – Elnézést, megengeded, hogy leüljek? – kérdezte visszautasíthatatlan, sármos udvariassággal.

A lány csak egy pillanatig habozott, mielőtt hellyel kínálta, mélyre próbált látni benne, megsejteni a szándékot és a célt, az acélszürke és az azúrkék egymásnak feszült, hogy aztán harc nélkül, vér nélkül olvadjanak egymásba, hosszan fürkészve a másik titkait, elhallgatásait.

A pincér udvariasan a tudtukra adta, hogy húsz perc múlva zárnak. Akkor néztek fel a beszélgetésből először. A hely már teljesen kiürült, a háttérzenét is lekapcsolták, odakintről az autók fényszórója időről időre körbepásztázta az elhagyott asztalokat.

Amíg kifizette a számlát, figyelte a lányt, aki szinte mozdulatlanul várt és nézte őt. Mosolygott, ahogy egész este tette, sejtelmesen, finom kacérsággal, amitől még jobban vonzódott hozzá. Meg akarta érinteni, akkor is, ha a reggeli józanság véget vet majd ennek a borzongató játéknak, ha meg is hal végül minden titok és izgalom. Nem volt sok ideje dönteni, felmérte a lány személyiségéből adódó kockázatot, a saját kalandvágyát és az alkalom megismételhetetlenségét. Miután a pincér elvitte a borravalót is, épp szóra nyitotta volna a száját, hogy megköszönje az estét és minden jót kívánjon, na, nem félelemből vagy gyávaságból, sokkal inkább a lány érdekében. Miközben erre gondolt, már látta is a feje fölött ragyogni a glóriát, és mintha enyhe megkönnyebbülést is érzett volna, hogy nem teszi megint ugyanazt, végre itt van valaki, akit értékel annyira, hogy elengedje, ám a lány váratlanul megelőzte.

 – Iszunk valamit nálam? – A hangja nyugodt és természetes volt, tele megmagyarázhatatlan bizalommal.

Az acélszürke pillantás keresztüldöfte, elméletei romba dőltek, a glória elhamvadt és csak egy meglepett félmosoly maradt a tarsolyában, amivel a meghívást nyugtázni tudta.

A villamoson ülve arra gondolt, tulajdonképpen milyen jó, hogy nem kellett kérdeznie vagy magyarázkodnia, se kérnie, és búcsúznia sem. Némán, fáradhatatlanul mosolyogva nézték egymást, már csak két perc a végállomásig, pulzusa felugrott, ahogy a szél az arcába sodorta a lány illatát.

A konyhában kibontottak egy üveg bort, cigarettáztak, rájuk nehezedett az édes, fülledt nyáréjszaka, acélszürke és azúrkék küzdött és dacolt egymással, egymásért, a lány fel-felkacagott, ő nem tudott ellenállni tovább, mire a szobába értek, már alig volt rajtuk ruha, az addig elfojtott szenvedély úgy taszította őket egymásnak, mint ahogy a tenger hullámai csapódnak tehetetlenül a meredek sziklafalhoz, hirtelen támadt, tomboló vihar idején. Ő végleg elmerült a habokban, a vörösbor beleszáradt a krémfehér szőnyegbe.

 – Te mit csinálsz? – kérdezte kimerülten, mert félálomban arra lett figyelmes, hogy a lány finoman mocorog mellette. Két lábfejét lassú ritmusban dörzsölgette egymáshoz, mint a tücskök a szárnyaikat, amikor ciripelnek.

 – Csak így tudok elaludni – válaszolta a lány magától értetődően.

 – Téged biztosan nem ringattak eleget gyerekkorodban – tréfálkozott.

 – Az meglehet! – kacagott fel újra a lány, kinevetve saját kis tragédiáit.

Újra magával ragadta a pillanat, szorosan magához húzta a lányt, átkarolta, talpait a lány két lábfeje köré fonta, és lassan, kedvesen, mintha dajkálná, simogatni kezdte.

 – Hátha ez segít – suttogta.

A lány nem felelt, teste megadóan elernyedt, elnehezült, érezte, ha nem ölelné, darabokra törne. Néhány perc múlva mindketten aludtak.

A szokatlanul hűvös szél korán ébresztette. Elméje friss és tiszta volt, rápillantott az órájára, még pont eléri a fél nyolcas vonatot. Felkelt, kissé tanácstalanul botorkálva a lakásban összeszedte a ruháit, eltette a tárcáját, telefonját, cigarettáját. Jól jött volna egy kávé és egy zuhany, de nem akarta húzni az időt és főleg nem akarta felébreszteni a lányt.

Visszament a szobába, hogy még egyszer ellenőrizze, biztosan nem felejtett-e ott semmit, elkerülve a későbbi kínos telefonhívásokat és üzeneteket. Megpillantotta az alvó lányt. A tegnap esti nyugalomnak nyoma sem volt rajta. Összegörnyedve feküdt, vállait feszesen felhúzta, a nyaka szinte nem is látszott, térdeit a melléhez szorította, arcát a párnába temette.

 – Mint az üldözői elől a vackába menekült riadt kis állat – gondolta magában, mintha valami kissé összeszorította volna a mellkasát és a gyomrát, de a szokatlan érzésben csupán éhségét vélte felfedezni. Ha siet, még lesz ideje reggelizni az állomás melletti kis büfében. Az ajtót nagyon lassan csukta be maga mögött, alig kattant a zár.

A fülkében, kihasználva, hogy egyedül az övé, az ablakhoz ült, csomagját hanyagul maga mellé dobta, levette a cipőjét és feltette lábait a szemközti ülésre, kényelmesen elnyújtózva belemerült a sport rovatba. Hiába igyekezett, nem tudott az újságcikkekre összpontosítani. A döntő harminckettedik percében a bíró láthatatlan jeleket hagyott az abroszon, a háromszoros olimpiai bajnok öttusázó alámerült a gyümölcssalátában, a bokszolót már a második menetben kiütötték, az ellenfél kacagva dobta hátra a haját, mától doppingszernek minősül a vörösbor, nem valószínű, hogy a só ennyi idő után is kiszedi a szőnyegből, a sportlövő pályafutása véget ért, mert megzavarta egy kacér mosoly, a lesérült rövidtávfutó úgy feküdt a pályán, mint egy halálfélelmében összegömbölyödött állat, mert… ébren volt. Ébren volt!

A vonat zakatolása lassan elcsitította kavargó gondolatait. Álmosan nézett ki az ablakon. Az égen acélszürke felhők gomolyogtak sűrűn, vészjóslóan.

 – Jégeső lesz – nyugtázta magában, két lábfejét öntudatlanul ütemesen egymáshoz dörzsölgetve, mielőtt ölébe ejtette az újságot és elaludt.   

Jeles napok

Amíg be nem töltöttem, mindig tizenhat éves akartam lenni. Azt gondoltam, hogy mire tizenhat leszek, érett, csinos, fiatal nővé alakul az a csenevész törpe, aki gyerekkoromban voltam. Hosszú, vörös hajam lesz, amit avantgárd stílusban fogok feltűzni, magas sarkú csizmát viselek majd, és sellőalkatú tini sztár leszek, kecses és nőies, és romantikus-szende tekintettel szemlélem majd a világot. De ha mindez mégsem jönne össze, abban biztos voltam, hogy mire tizenhat leszek, addigra talán már legalább a fűből kilátszom.

Ez utóbbi elképzelést talonban tartani felettébb bölcs dolog volt. Mire tizenhat lettem, valóban kilátszottam már a fűből. Ennél több pozitívumot nem is tudok erről az időszakról mondani. Nem számoltam ugyanis a gyűlölt pattanásokkal, az egy nap alatt zsírosodó, hosszúnak ugyan hosszú, de korántsem vörös – mert anya a hajfestést szigorúan megtiltotta – hajammal, az esetlen, koordinálatlan mozgásommal, a mellbőségem gyarapodásával járó állandó szorongással és zavartsággal, a bennem dúló érzelmi viharokról nem is beszélve. Mire tizenhat lettem, jobban utáltam a világot, mint előtte bármikor, és minden vágyam az volt, hogy elölről kezdhessem az egészet, de kizárólag fiúként, mert a fiúknak minden sokkal könnyebb.

A tizennyolcadik születésnapom egyáltalán nem érdekelt. Nem foglalkoztatott a nagykorúság, a szavazati és egyéb jogok, egyelőre nem kívántam a társadalom hasznos tagjává válni sem. Inkább felháborítónak tartottam, hogy a születési évem alapján szabályozzák, hogy mikortól lehet engem komolyan venni, és amíg a magam mögött hagyott évekből nem rendelkezem az elvárt mennyiséggel, gyerek vagyok, akit bármikor ki lehet nevetni. Később persze rá kellett ébrednem, hogy bármikor válhatok nevetségessé, függetlenül attól, hány éves vagyok, és minél magasabban hordom az orrom, annál nagyobb lehet a végén a pofára esés, és annál hangosabb lesz a nevetés is.

Miután a húszat is betöltöttem, pánikba estem. Itt a vég! Öregszem! Nemsokára harminc leszek! Keresgéltem az ősz hajszálakat a fejem tetején, számolgattam a vélt szarkalábaimat, és mit nem adtam volna, ha újra tizenhat lehetnék, hiszen a tizenhat éveseknek minden sokkal könnyebb! Két pánikroham között azonban mégiscsak élveztem a huszonévesek ragyogó magabiztosságát, a lábam nyomán sarjadó életet, a tetterőt, az örök nyughatatlanságot, kíváncsiságot és a fáradhatatlan kutatást egyre újabb élmények után.

Lángoló, vörös hajjal habzsoltam a nyarat, faltam a telet, együtt döngicséltem a méhekkel tavasszal, magasra rúgtam az összesöpört faleveleket ősszel, és gyönyörködtem édes-bús libbenésükben. Hittem és tudtam, hogy legyőzhetetlen és megállíthatatlan vagyok, megváltom a világot és a világ örökké hálás lesz nekem.

Mire harminc lettem, az idő mintha lelassult volna. De lehet, hogy csak én fáradtam el. Sokszor visszasírtam energikus, huszonéves önmagam, és azt szajkóztam, mennyivel könnyebb volt akkor minden! Most gúzsba köt a munkaidő, taposom a kegyetlen mókuskereket, és jó, ha egy mozira marad energia a hétvégén.

Szép lassan elmaradt a feltűnő, vörös haj, az avantgárd stílus, a nagy álmok. Megszoktam az ősz hajszálakat, a hajfesték úgyis eltakarja majd. Megvettem az első szemkörnyék ápoló krémemet, mert egy érett, harmincas nő nem hanyagolja el a külsejét.

Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy nem akarok keresgélni tovább. Nyugalomra vágyom. Otthonra. Élményeket azért akarok még, mert mégsem nyitnék azonnal nyugdíjas klubot odahaza, de ha lehet, akkor rohanni már nem akarok.

Ma harminckét éves vagyok.

Nézem a fiam, aki alig múlt egy. A szeme tele kérdéssel és mérhetetlen, felnőtt szívvel szinte befogadhatatlan erejű szeretettel és ragaszkodással. Őt nem érdekli, van-e ősz hajszálam, vagy mélyültek-e a szarkalábak a szemem sarkában az elmúlt egy évben. A tekintetében ott csillog a későbbi ragyogó magabiztosság, az örök nyughatatlanság, kíváncsiság, a fáradhatatlan kutatás újabb és újabb élmények után. Elképzelem a kamaszkori hangját, a borostás arcát, hogy egyszer majd én nézek fel rá, és nem ő énrám, mert olyan magas és csinos fiatalember lesz, mint az apja. És nem akarok többé tizenhat lenni. És nem bánom, hogy véget értek a gondtalan húszas éveim. Már nem akarok sellő lenni, se filmsztár. Nézem a fiam, és nem akarok semmi mást, csak megölelni akkor is, amikor én már öreg leszek, ő pedig komoly, felnőtt férfi, összemosolyogni, ahogy reggelente szoktunk, együtt ölteni nyelvet a világra, és hangosan kacagni.

Özv. Gervainé Szekeres Gizella 1979-2052

Szerető gyermek és testvér, ...

Anyja, Szekeres Józsefné, született Szabó Terézia nem sírt a temetésén. A kilencvenkét éves öregasszony sűrű fátyol mögött, rezzenéstelen arccal nézte végig, ahogy legidősebb gyermekét is ragacsos földdel borítják be, és átadják maradványait az enyészetnek. Miután egyetlen fia, Károly, aki negyedikként és csak az ezredfordulóra volt hajlandó megfoganni Szekeresné addigra aszott méhében, az érte hozott áldozatokat, lemondásokat figyelemre sem méltatva, anyja rajongását elfelejtve, nővérei elszenvedett sérelmeire fittyet hányva, huszonegy évesen felakasztotta magát a második emeleti panellakásuk nagy szobájában, többé már semmi nem volt képes kimozdítani jéghideg nyugalmából. Amikor aznap belépett a szobába, tulajdonképpen nem is lepődött meg. Imádott fia békésen himbálózott a nyári kereszthuzatban, a tévében vetélkedő ment. A halott örökké békétlen arca dermesztő nyugalmat árasztott. Szekeresné akkor gyűlölte meg a halált, amiért csak az volt képes boldoggá tenni Károlyt, és akkor gyűlölte meg az életet is, amiért ilyen kegyetlenül kibabrált vele. Hiszen ki fogja gondját viselni ezután? A lányai már rég elköltöztek, Károly volt az egyetlen, akit maga mellett tudott tartani. Öregkorára maradjon egyedül? Hogy fog megélni abból a csekélyke nyugdíjából? Károly legalább a fizetését hazaadta, nem volt gondjuk semmire, kettejük pénzéből kényelmesen eléldegéltek. Most akkor mihez kezdjen? Költözzön Gizellához? Ő a legidősebb, az ő kötelessége lenne gondoskodni róla. Az önző Károly bezzeg ilyesmire nem gondolt! Eszébe se jutott az ő áldott édesanyja, így felakasztani magát a tulajdon otthonában! Szekeresné bosszankodva kikapcsolta a tévét, ne fogyassza fölöslegesen az áramot.

Gizellának azonban esze ágában sem volt magához venni áldott jó édesanyját. Készségesen felajánlott neki egy vadonatúj, remek felszereltségű, összkomfortos kis lakást egy budai nyugdíjas lakóparkban. Szekeresné hálátlannak és mihasznának nevezte lányát, amin Gizella nem csodálkozott, ez volt ugyanis a két leggyakoribb jelző, amivel odahaza illették. És akkor Szekeresné megint feltette az évtizedek óta nyüstölt, karcos, recsegő lemezt, amit Gizella újra és újra kénytelen volt meghallgatni, de bármit is hozzáfűzni már rég nem volt ereje. Mert Szekeresné legnagyobb fájdalma állítólag az volt, hogy Gizella, miután betöltötte a tizennyolcat, elköltözött otthonról, otthagyva anyját a két iskoláskorú húgával, meg az örökké betegeskedő, gyenge szívű apjával. Mert micsoda hálátlanság ez azok után, amit a család Gizelláért tett. Amikor Szekeresné a történetben ideáig jutott, Gizella fejében egymást kezdték érni a családi jótettek emlékképei. Anyja fagyos, szeretet nélküli tekintete, az állandó szemrehányások, amiért lánynak mert születni, mert így ugyan hogyan fogja eltartani a szüleit, ha azok már öregek és betegek lesznek? Az iskolai eredményei közönyös nyugtázása, akkor is, amikor osztályelső lett, három egymást követő évben, kamaszos tervei és álmai lemészárlása, amikor a tanári kar egyöntetű és írásos javaslata ellenére sem mehetett a Fazekasba, pedig már az előfelvételi eredményei alapján is bekerült volna, helyette ruhaipari szakközépbe íratták, amit mindvégig utált és kettesekkel csinált végig, de kell a szakma, az hoz pénzt, mondták a bölcs szülők. És ő el is ment dolgozni, tizenkét órás műszakokban varrta a konfekció öltönyöket Kispesten, és a varrógép zakatolása közben, mint aki egy idegen bolygóra tévedt, próbálta megfejteni, hogy hol tévesztette el ennyire a repülési irányt.

Eközben két húga, Mária és Erzsébet hosszú levelekben panaszkodtak gyötrelmes életükről és megváltásért esedeztek. Mária, a másodszülött, rendkívül együgyű volt, bár, a férfiszívek meghódításához ösztönös tehetséget örökölt egyik, a család által mélyen titkolt, nevét sem említő, megkoptatott emlékű felmenőjétől. Még Szekeresné sem lepődött hát meg azon, hogy Mária 2002-ben egy mindmáig ismeretlen apától fogant, egészséges gyermeknek adott életet, aki rögtön kivívta nagyanyja rokonszenvét azzal, hogy fiúnak született. Nem titkolt célja volt, hogy az akkor már kétéves Károllyal együtt, annak testvéreként nevelje fel a gyermeket. Mária néhány hónap után, karján a csecsemővel, sírva dörömbölt Gizella ajtaján és könyörgött, hogy fogadja be, de a kispesti garzon nem bírt volna el még két embert. Gizella azt javasolta húgának, ideiglenesen költözzön a szolnoki rokonokhoz, amíg a gyerek idősebb nem lesz, és Mária munkába nem tud állni, de húga a fővárosban is kilátástalannak és reménytelennek érezte a helyzetüket, a vidéki rokonokat pedig egyenesen megvetette. Hosszas tépelődés után Mária úgy határozott, hogy külföldön próbál szerencsét. Az ötlet azért is tűnt jónak, mert néhány volt osztálytársa akkor készült munkát vállalni az Egyesült Királyságban, tehát nem lenne egyedül, másrészt pedig biztos, hogy a mindenre elszánt Szekeresné odáig nem szaladna utána, hogy hazarángassa. Gizella nem talált semmi kivetnivalót a tervben, minden megtakarított pénzét Mária kezébe nyomta és két nap múlva kikísérte a reptérre, anyjuk tudta és beleegyezése nélkül. Húga nem futott be ugyan hatalmas külföldi karriert, de azért talpra állt, és mire a fia iskolás lett, biztos hátérrel el tudta tartani mindkettőjüket. Soha nem tért haza, bár Gizellának rendszeresen írt 2025-ig, amikor is egy váratlan szívroham a halálát okozta. A temetést a fia intézte, aki nem tudott semmit a család többi tagjáról, így csak Gizellát értesítette egy közömbös dísztáviratban. Amikor Gizella átnyújtotta a lapot szeretett édesanyjának, az úri modorát teljesen levetkőzve olvasta lánya fejére annak minden vélt és valós bűnét, odáig merészkedve, hogy szegény Károly halálában is nyilván közre kellett, hogy működjön, az öngyilkosság biztosan nem magától jutott eszébe az ő szent fiának. Gizella erőtlen próbálkozással igyekezett emlékeztetni anyját, hogy Károly a kamaszkora kezdetén mutatott először személyiségzavarra utaló tüneteket, tizenhat volt, amikor megkezdték az állandó gyógyszerezését mániás depresszió diagnózissal. Szekeresné mindebből nem hallott meg semmit, csak sopánkodott, hogy az úristennek hála, hogy a drága jó férje nem érte meg a fia és Mária halálát, valamint legyen átkozott Gizella és minden ivadéka, amiért szétzúzta a családi harmóniát.

A harmónia szó hallatán Gizella hisztérikus nevetésben tört ki, miközben lelki szemei előtt felvillant édesapja tántorgó alakja, aki 2019-ben bekövetkezett haláláig analfabétára itta magát, mert nem volt képes feldolgozni ifjúkori baklövését, miszerint elvette a Szolnokon durva jelleméről hírhedt Szabó Károly, nyugalmazott alezredes egyetlen leányát, a Terit, akinek okos, szép arcát mégis elcsúfította az a haragos szeme: úgy nézett mindig, mint aki hadban áll az egész világgal, de legfőképpen a férfiakkal. Szekeres bízott abban, hogy ha elhagyják Szolnokot, Teri is boldogabb lesz, nem nyomasztja majd tovább a zord Szabó közelsége. A távolság azonban nem segített: a pokol egy darabját a szép Teri magával vitte új otthonába, türelmesen nevelgette, míg megerősödött és átvette az uralmat az egész család fölött. 2000-ben, amikor Károly végre megszületett, Gizella apja úgy döntött, ő most már minden kötelességét teljesítette, és soha többé nem volt hajlandó akár egy szalmaszálat is keresztbe tenni a feleségéért vagy a gyerekeiért. Az egy emelettel följebb lakó fiatal belgyógyász szomszédnál addig kuncsorgott, míg gyenge szervezetére hivatkozva sikerült leszázalékoltatnia magát, attól kezdve beköltözött Gizella rég üresen álló szobájába, vett magának egy Orion kistévét, és csak akkor dugta ki az orrát a vackából, ha a természet hívta, vagy ha elfogyott a kevert.   

Az akkor tizenkét éves Erzsébet felnőtteket meghazudtoló erővel állt anyja szolgálatába. Mivel azonban ő is csak egy lány volt, Szekeresné számára az lehetett csak az egyetlen értékelhető tette, ha szép csöndben vár, amíg nagykorú lesz, szerez magának egy férjet és békén hagyja végre, mert a lány gyerek az mindig csak nyűg. Erzsébet azonban jobban hasonlított édesanyjára, mint bárki gondolta volna, örökölt, békíthetetlen haragja túlnőtt mindkettőjükön, és dacos, gyűlölettel teli odaadással szolgált tovább. Várt a maga idejére. Amikor tudomást szerzett Mária megmeneküléséről, ő is felhagyott a szolgaléttel. A középiskolában minden szabad percét a végzősök folyosóján lófrálva töltötte, tisztogatta a terráriumot, hordta a leveleket a tanáriba, amit a féllábú portás igen nagyra értékelt. Hamarosan csatlakozott egy anarchista érzületű kis csoporthoz, akik eldugott, sötét helyekre jártak duhajkodni szombat éjjelenként, füvet szívtak és orrcseppel itták a vodkájukat, majd levezetésként hajnalban megrugdosták az útjukba kerülő hajléktalanokat. Gizella egyszer késő este, a kispesti metróállomáson talált rá Erzsébetre, egy oszlopnak támaszkodva éppen telehányt egy kukát, a körülötte álló barátai pedig önfeledten nevettek rajta. Gizella megragadta, és akkora pofont kevert le neki, hogy nekizuhant a jegyárusító fülkének és felrepedt a szája. Hazacipelte részeg húgát, és addig engedte rá a hideg vizet, amíg ki nem tisztult a feje. Érettségiig együtt laktak a kis garzonban, Gizella fáradhatatlanul igyekezett kinevelni a lányból az anyai ágról hozott átkot. Erzsébet végül a Debreceni Egyetem hallgatója lett, Gizella maga segített albérletet és lakótársakat találni neki, a két nyugodt és kedves, filozófia és teológia szakos lány az egyetemi évek végéig hű barátai maradtak Erzsébetnek, aki 2011-ben szerzett diplomát, majd a mikepércsi iskola tanára, később igazgató helyettese lett. Édesanyját sosem látogatta, Gizellát viszont rendszeresen felkereste férjével és lányaival. Gizella mellette volt akkor is, amikor hatvanegy éves korában – megfelelő donor híján – legyőzte a veseelégtelenség.

hűséges feleség, …

Hűséges volt, nem vitás. Bár szerelmes sosem. Gervai György műszakvezető volt a kispesti ruhagyárban, és azóta udvarolt Gizellának, amióta az először ült le a varrógép elé.  Gizella okos volt és megközelíthetetlen. Míg a kis kolleginái kezüket-lábukat törték volna egy Gervaival közösen eltöltött ebédszünetért, addig Gizella csak ült egyedül a menzán és olvasott, a férfi egyre hevesebb próbálkozásait egyre hűvösebb elutasítással jutalmazva. Gervai azonban nem adta fel. Taktikát váltott, és elcsépelt szavak, meg randevúra invitálás helyett egy hétfő reggel egy kortárs amerikai novellisták műveiből összeállított könyvet tett Gizella varrógépe mellé. Ceruzával csak annyit írt bele: Várok, ameddig kell. G. Gy. Gizella nem tudta leplezni örömét a romantikus gesztus láttán, de ennél többre nem volt hajlandó. Továbbra sem engedte közelebb Gervait, így hát az minden héten újabb és újabb, ritkábbnál ritkább könyvekkel ajándékozta meg választottját. Gizella nehezen állt ellen, de Erzsébet életének elrendezése jó kifogásként szolgált a kitartó lovag ostromainak visszaverésére. Amikor azonban Erzsébet elköltözött, Gizella rájött, hogy senkije sem maradt. Egyedül a hős Gervai, aki múlhatatlan szerelemmel várna rá az idők végezetéig. 2007-ben házasodtak össze, Gervai szülővárosában, csendes, meghitt ünnepléssel. Szekeresék távol maradtak mindannyian, és ezt Gizella egy cseppet sem bánta.

Életük nyugodt és békés volt: Gervai egy darabig lángoló szerelemmel vette körül feleségét, Gizella pedig csendes tisztelettel mondott köszönetet ezért. Miután egy nemzetközi cég felvásárolta a ruhagyárat, hogy egy új, ruhaipari leányvállalatot hozzon létre belőle, Gervait először osztályvezetőnek léptették elő, majd hamarosan igazgatósági tag lett. Szakértelme és tapasztalata elengedhetetlen a vállalat vezetése szempontjából akkor is, ha iskolázottsága mutat némi hiányosságot, indokolta a vezérigazgató. Mert Gervai egyszerű szakmunkásként kezdett annak idején a ruhagyárban, nem volt diplomája, nem beszélt nyelveket. Alkalmazkodni és helyezkedni azonban remekül tudott, így halála pillanatáig, 2043 tavaszáig az igazgatótanács megbecsült tagja volt, bár döntési helyzeteket sosem vállalt fel, azt meghagyta a fiatal, ambíciózus, tanult kollégáknak.

Gizella sosem panaszkodott, pedig rettenetesen unatkozott. Gervai nem akarta, hogy dolgozzon, azt kérte tőle, viselje gondját gyönyörű házuknak és még gyönyörűbb gyermekeiknek, a többit pedig bízza rá. Gizella nem tiltakozott, lelkiismerete állandó furdalásának enyhülését remélte attól, ha férje kedvére tesz. Otthon maradt hát: ápolta a kertet, tisztán tartotta a házat, a család minden ügyét-baját kézben tartotta és koordinálta a családtagokat. Ügyes és okos asszony lett belőle, senkinek sem okozott csalódást. Gervaival karöltve, minden hónap harmadik vasárnapján meglátogatták Szekeresnét. Vittek húst, lisztet, cukrot, tisztítószert, gyümölcsöt, befőtteket. Károly halála után Gizella az összes többi vasárnap egyedül is elment anyjához, hogy ellenőrizze állapotát, kedélyét. Anyja láthatóan kicsattant az egészségtől, Gervai jóslata szerint megéli még a száztíz évet is. Szekeresné kedvelte Gervait. Humoros, vidám ember volt, akiről lepergett minden szitok. Gyakran mondogatta neki, nem érti, mit eszik Gizellán, ő ennél sokkal jobbat érdemelne. Gervai ilyenkor mindig kihúzta magát és halálos komolysággal kikérte magának a feleségére vonatkozó sértő megjegyzést, mert Gizellánál jobbat bizony nem találna sehol. Szekeresné erre általában gúnyosan felnevetett, és sosem lehetett tudni, min nevet: a szerelmes Gervain, aki pont az ő szerencsétlen lányába habarodott bele, vagy a fülig vörös Gizellán, aki még mindig olyan naiv volt, hogy férje minden szavát feltétel nélkül elhitte.

Gervai ugyanis csalta a feleségét, szünet nélkül, amikor csak tehette. Szekeresné pedig tudott erről, üresen maradt lakása ugyanis nem egyszer szolgált a titkos légyottok helyszínéül. Gervai sok pénzt fizetett anyósa hallgatásáért, aki sosem szégyellt újabb és újabb összegeket követelni, majd a hónap harmadik vasárnapján ártatlanul megörülni a viszontlátásnak. Lakásában megfordultak kezdő ügyintézők, csinos titkárnők, kiéhezett aggszüzek és reménykedő elváltak. Úgy tűnt, Gervai válogatás nélkül bárkit ágyba visz, aki igent mond neki. Azt viszont sem Gervai, sem Szekeresné nem tudták, hogy Gizella nem zavarában vörösödik fülig, hanem éppen sértett önérzete forrongását igyekszik csillapítani, ugyanis Gervai nem volt egy észlény, viszonyait ostobán és hanyagul leplezte, alapvető szarvashibákat vétett minden egyes sumákolási kísérletnél, amiket Gizella mind egy szálig le is leplezett, de sohasem nyíltan. Szép csendben vergődött a lelke, miközben a rúzsfoltos ingekre folteltávolítót öntött, vagy gyertya lángjával égette porig a férje nadrágzsebében maradt pajzán üzeneteket, vagy hallgatta az aktuális szerető habogását, ha éppen ő vette fel Gervai telefonját. Gizella tudta, hogy amit nem ad meg Gervainak, azt megszerzi máshonnan, mivel önmagán változtatni nem volt képes, próbálta minél nagyobb önfegyelemmel lenyelni ezt a békát. Gervai a halálos ágyán sorban bevallotta minden egyes kapcsolatát, a futó kalandoktól az éveken át tartó viszonyokig. Gizella nem sírt, ugyan minek. Mindről tudott már rég.

és áldozatos anya.

Első fia, József, 2009-ben született, meglepően rövid vajúdás után. Csak egyszer sírt, amikor meglátta a napvilágot. Utána épp, hogy csak jelezte, ha valami bántotta, valami fojtott, visszanyelt, ijesztő nyöszörgéssel. Gervainak valóságos hidegrázása támadt, ha meghallotta azt a hangot, Gizella azonban a gyermek hozzá fűződő érzékeny kapcsolatát magyarázta vele. Később beigazolódott, hogy ő járt a helyes nyomon. József betegesen rajongott anyja iránt, amíg kicsi volt, csimpaszkodott a derekán, később a kezét nem akarta soha elereszteni, felnőttként pedig elhatározta, hogy amíg anyja él, ő más nőt nem enged be a szívébe. Ígéretét betartotta: egyedül állt anyja sírjánál, hosszú, fekete szövetkabátban, vakítóan fényes, elegáns bőrcipőjében és mélyen a szemébe húzott, fekete kalapban. Felhúzott vállal, összegörnyedve nézte, ahogy a koporsót a földbe eresztik, ahogy lassan belepi a föld, ahogy végül helyére kerül a fejfa is. Látta anyját, halálában is gyönyörűnek, igyekezett egymás után felidézni mindazt, ami számára az anyját jelentette: fülében csengett még a nevetése, ami olykor rémálomszerűen az utolsó óráit meghatározó halálhörgéssé változott, kereste a fényt a szemében, de csak az utolsó arca lebegett előtte, az, amivel a halál kapuját figyelte, kinyílik-e végre, és megszabadul-e már szenvedéseitől. Bőrén akarta érezni még anyja keze melegét, de folyton csak a jéghideg, halott kezek jutottak eszébe, amit hiába szorított olyan erősen, ahogy csak bírt, Gizellát már nem tudta marasztalni, sem megmenteni. Ha önmagára gondolt, ugyanezt érezte. Nem volt miért maradnia. Titokban abban bízott, hogy ez a pillanat sosem jön el, mert ő lesz majd az, aki előbb távozik. A világ, amit anyja kezébe kapaszkodva épített maga köré, anyja nélkül kiveti magából. Az árvaság ezen fokára jutva, József tudta, hogy számára egyetlen lehetőség maradt: követni az útján az egyetlen lényt, akihez tartozni tudott. Anyja gyógyszerei megvoltak még. Erős fájdalomcsillapítók, altatók, nyugtatók. A temetés előtt már ki is válogatta a legmegfelelőbbeket, és az éjjeliszekrényre készítette, hogy mikor hazaér, már ne kelljen keresgélnie. Nem öltözik majd át, csak a kabátot és a kalapot veszi le. Kényelmesen elhelyezkedik az ágyon, talán könyvet olvas, talán tévét néz, amíg kivárja a szerek hatását. Gondolatban már újra anyja kezét fogta, ami őszintén hitte, hogy odaát nem lehet jéghideg.

István, a második fiú Amerikából nyilvánított részvétet, a Józsefnek írt e-mailben azt is megírta, hogy sem a temetésre, sem később nem kíván hazautazni, a hagyatéki tárgyalás szintén nem érdekli. József dühös volt, mert azt remélte, István apjuk halála után túllép a múlton és Gizellának is megbocsát. István tulajdonképpen sosem haragudott. Szófogadó gyerek volt mindig, szülei szeme-fénye, érdeklődő, nyitott kamasz, talán túlságosan is nyitott. Amikor bemutatta Khairt, aki cserediákként hallgatott közgazdaságtant az országban, Gervai őszintén örült, hogy fia nemzetközi kapcsolatokat épít és ápol. Amikor István 2039-ben bejelentette, hogy Khairral ők lesznek az első meleg pár Magyarországon, akik a Bazilikában, katolikus szertartás kíséretében örök hűséget fogadnak egymásnak, Gervait mintha megcsapta volna egy enyhe agyérgörcs távoli szele, de végül úgy tűnt, fia iránti dühe erősebb a halálnál is. Gizella nem haragudott, de megértő sem volt. István és Khair világa számára a valóságban nem létezett, csak a televízióban és az újságok pletykarovataiban. Nem szerette kevésbé a fiát, amiért nem nővel házasodik össze, de megérteni vagy elfogadni sem tudta ezt a döntést. István és Khair ezért nem habozott, az esküvő után, amit modortalanul megzavart a bigott katolikusok gyűlölködő, transzparensekkel hadonászó ádáz hada, Amerikába utaztak, mintha csak nászútra mentek volna, és nem mondták el senkinek, hogy többé nem akarnak visszatérni. Gizella sokszor kereste Istvánt, de ő néhány szót volt hajlandó csupán váltani vele. El akarta felejteni, honnan jött, meg akarta tagadni a gyökereit, és tiszta lappal, Khair oldalán újrakezdeni az életet egy régóta vágyott, új világban. Mindketten sikeres közgazdászok lettek, harmonikus és példaértékű párkapcsolatban éltek halálukig. Első gyermeküket 2047-ben, a másodikat 2049-ben fogadták örökbe. Khair családját évente meglátogatták, de Magyarországról és az ott töltött évekről mélyen hallgattak.

A harmadik fiú, Sándor, közönyösen, egyik lábáról a másikra nehezedve toporogta végig a szertartást. Délután két fontos tárgyalás is várt rá, mielőbb szabadulni akart, hogy a saját prezentációit még egyszer átnézhesse. Sosem értette, anyja hogy tud rajongani a szinte életképtelen Józsefért, és hogyan képes szeretni Istvánt, azok után, ami. Neki maradt az örök küzdelem, szeretetért, elismerésért, és bár Gizella igyekezett őt is ugyanúgy szeretni, mint a másik kettőt, szíve mélyén tudta, hogy sosem lesz rá képes igazán. Sándor maga volt a fiatal Gervai, erős, ambíciózus, akaratos, csak éppen sokkal okosabb és sokkal ravaszabb. Sándor még óvodás kora előtt az ujja köré csavarta Gervait, aki vele látta megvalósulni a saját és gyermekei számára megálmodott jövőt, őt tartotta az egyetlennek, aki a Gervai nevet méltón viseli. Sándor megvetette apját. Miután megszerezte második diplomáját és Norvégiába utazott fél évre, hogy egy vállalatirányítói mesterkurzuson vegyen részt, megvetése már-már a gyűlöletig fokozódott. Gervai a szemében csak egy megkövesedett, a múlt századból megmaradt társadalmi csökevény volt, teher és fölösleg, aki a munkát csak hátráltatja, és akinek a fajtáját minél előbb el kellene távolítani a vezető pozíciókból. Nem becsülte benne sem az apát, sem a férfit. Ismerte az anyjával kötött házasságuk állítólagos szilárd alapjait, tudott apja különc kis hobbijáról és arról is, hogy anyja szótlanul tűri az állandó megaláztatást és árulást. A kamaszkoron túllépve azonban már nem volt egészen biztos abban, hogy szülei esetében melyikük is pontosan az áruló, és ki az, akit elárulnak. Abban viszont őszintén hitt, hogy ő szerelemből fog házasodni, és a házasságban eltöltött minden napját a tisztelet és az odaadás fogja meghatározni. Így is lett. 2042-ben házasodott meg, szép és okos feleséget talált, aki megható ragaszkodásával könnyeket csalt ki Gizella szeméből, valahányszor találkoztak. Anyós és meny elválaszthatatlan barátnők lettek, egymás titkainak tudói és hűséges őrzői. Gizella ott volt, amikor Sándor a feleségétől megtudta, hogy gyereket vár, ám a szűrővizsgálatok során rosszindulatú daganatot is találtak a szervezetében. Hogy abban a pillanatban arról döntöttek, anya és gyermeke közül ki maradjon életben, Sándor nem fogta fel egészen addig, amíg felesége két héttel a szülés után meg nem halt, és ott nem maradt anyjával, aki utolsó erejéig gondoskodott unokájáról és a gyászban megkeseredett fiáról. Sándor meg sem próbált kapcsolatot teremteni gyermekével. A szörnyeteget látta benne, aki létével halálba kergette szeretett feleségét. Most, hogy végleg egyedül maradt vele, a bentlakásos intézetek szóróanyagait is kénytelen lesz átolvasni, döntenie kell mihamarabb. A gyerek szemében egyszerre tükröződött felesége és anyja, a közelsége kapcsán benne kavargó érzelmeket sem feldolgozni, sem elviselni nem volt képes. Messze akarta tudni magától, minél messzebb, társul szegődni a magány és felesége emléke mellé. A lány, aki 2044-ben született, felesége utolsó akaratának megfelelően, a Gizella nevet kapta.

Emléke örökké él.