A választott opció végrehajtása nem lehetséges

Mindig a nagy ébred legkorábban, fél hatkor kipattan a szeme, azonnal éber és tettre kész, a világ már hajnalban a lábai előtt hever, és ő minden nap le is igázza, hős lovag vagy világháborús katona bőrébe bújva. Utána a kicsi kezdi rázni a kiságy rácsait, a lábát emelgeti, hátha végre sikerül kimásznia egyedül, közben egyre erélyesebben igyekszik hangot adni aktuális szükségleteinek. A középső ekkor húzza fejére a takarót. Nem, az nem lehet, hogy megint reggel van. Ilyenkor még nem lehet beszélni vele. Csak cirógatni, babusgatni, ölbe venni, hogy ne legyen olyan fájdalmas a felkelés.

De ma nem.

A nagy reggelit kér, lelkesen sorolja a hozzávalókat: egy szelet kenyér, arra vaj, aztán a sonka, aztán a sajt, megint sonka, és még egy szelet kenyér vajjal, összeborítva. Ez a szendvics, tudtad, anya?

Tudta. Tegnap is tudta. Meg tegnapelőtt is.

Reggeli előtt vécézés, tisztálkodás, pizsama le, melegítő, póló, zokni fel.

Egyszer, kétszer, háromszor.

Az asztalnál kisebb verekedés alakul ki, csak a szokásos: valaki mindig rossz helyen, vagy túl közel, vagy túl messze ül.

–  Elég legyen – mondja, de igazából nem érdekli.

Előveszi a három tányért: a minyonosat, a pillangósat és a verdásat. Felrántja a hűtőt, minden szóba jöhető hozzávalót kirámol, kések, vágódeszka, szeletelő. Minden ugyanúgy, ahogy tegnap. Ahogyan tegnapelőtt.

A nagy boldogan majszolja a szendvicset, a kicsi csak sajtot falatozik, a középső pedig állítja, hogy a vajas pirítós, ami eddig a kedvence volt, most már az ő életével összeegyeztethetetlen, és ha nincs a kedvenc gabonapelyhéből, akkor inkább nem reggelizik.

Nincs.

De tej van.

Az egyik pohárba tej kerül, a másikba almalé, a harmadikba narancs.

Van egy csésze kávé is valahol. Az ablakpárkányon találja meg. Hideg.

Kipakol a mosogatógépből, majd újra be. Bekapcsolja, 65 °C, rövidített program… ja, nem, csak 45-nél és 70-nél van ilyen opció. Mindig elfelejti… A gép elindul, lomha ütemben forog a szórókar.

A gyerekek szétszélednek, az asztalon romokban hever a sok maradék.

Eltakarítja, ahogy tegnap. Ahogyan tegnapelőtt.

Levegőzés. Kinti nadrág, cipő, kislapát, kisvödör, kismotor, kisbicikli. Az idő felhős, pulóver is kell, szürke bágyadtság telepedett a kertvárosi házakra. A felhők mozdulatlanok, csak a színük sötétedik egyre. Talán kint maradhatnak még egy kicsit. Tegnap ilyenkor még nem esett. Tegnapelőtt sem.

Az udvari játék abbamarad, amikor a kicsi homokot szór a középső szemébe. A gyors anyai reakciót a rutin szüli, nincs mögötte szerető gondoskodás.

Ma nincs.

Bemennek. Az újabb csetepatéra öt percet sem kell várni. Mind a három ugyanazzal akar játszani, konszenzus nem lehetséges, csak egy maradhat. A vérre menő küzdelmet azzal igyekszik megszakítani, hogy bekapcsolja a tévét. Megkeresi a kedvenc mesét, már indítja is.

            – Üljetek le egy kicsit, hozok nektek dinónasit.

          –  Dinónasiii!!! – hangzik a hármas üdvrivalgás, de a zacskó birtoklásáért újabb harcba kezdenek. Hallja a hangokat, látja a mozgó ajkakat, de képtelen értelmezni a három oldalról arcába zúduló cáfolhatatlan érveket. Igazságot kellene tennie közöttük. A kicsi javára dönteni. Tegnap a nagy javára döntött. Tegnapelőtt a középsőére.

Tehetetlenül áll a miniatűr forradalmi össztűzben.

A szakirodalom szerint ilyenkor félre kell vonulnia, amíg jobban lesz.

A fürdőszobába menekül. Magára csukja az ajtót, de így is tisztán hallható a visítozás. Egy pillanatra a tükörbe néz, de félrekapja tekintetét. A gyógyszeres szekrényben kotorászik. Valahol lennie kell egy doboz nyugtatónak, nemrég váltotta ki. Megvan. A doboz érintetlen. Reggel és este 1. Leül a kád szélére, felpattintja a fiolát, óvatosan rázogatva a tenyerébe ejt egy apró, sárga tablettát. Leteszi a mosdókagyló peremére, amíg a fogmosó pohárba vizet tölt. Aztán leteszi a poharat. Kivesz még egy bogyót. Még egyet, még egyet, szép sorban rakja őket egymás mellé, mintha fénytelen aranygyöngyök díszítenék a csillogó, fehér porcelánt. Egészen közel hajol, igazgatja őket, csak akkor lesz elégedett a szokatlan sormintával, amikor minden egyes ékkő azonos távolságban helyezkedik el egymástól és a perem két szélétől.

Tökéletes.

Ez a rögtönzött kreatív megoldás békével tölti el. Felpillant. Akit a tükörben lát, idegen.

Még egy mosást összekészít azért. Sokáig hezitál, hogy színeset vagy feketét.

Mosókapszula, öblítő. Becsukja a mosógép ajtaját. 40 °C, előmosás nélkül, centrifuga 1200 fordulattal, több víz. Opció nem lehetséges, jelenik meg a digitális kijelzőn a villogó felirat.

Még egyszer megnyomja a gombot: opció nem lehetséges. Újra és újra megnyomja, de a mosógép ragaszkodik az álláspontjához. Észre sem veszi, hogy már zokog. A kezével keni el az arcán a könnyet és a taknyot, Hörögve, fuldokolva sodorja bele a mosdókagylóba a pirulákat, megnyitja a csapot, az erős vízsugár kíméletlenül tünteti el mindet, nyom nélkül. Megmossa az arcát, elzárja a vizet, megtörölközik. Nem néz tükörbe.

Kinyitja a fürdőszoba ajtaját.

Odakint a gyerekek a szétszaggatott piros zacskót szorosan körbeülve merednek a képernyőre.

Előbb mindig a kicsi nyúl a szőnyegen heverő kupacba, aztán a középső, végül a nagy. Ritmusosan ropognak az extrudált dinófalatkák az apró fogacskák között.

Halkan mögéjük lép, leguggol, egyszerre öleli magához mind a hármat. Babasampon és ketchupos fűszerkeverék illata tölti meg az orrát.

            –  Mi az, anya? – kérdezi a nagy.

Hosszan nézi a három tiszta arcot, mielőtt válaszol.

            –  Spagetti lesz az ebéd – mosolyog, és már indul is, hogy elővegye a tésztafőzőt.

Modern anyu és az alkotói válság

7:21

Apró léptek közelednek. Egy kíváncsi, kék szempár figyel tökéletes éberséggel.

 –  Apa hol van?

 –  Dolgozni ment.

 –  Éhes vagyok.

Irány a konyha, előtte kis kitérő oda, ahova a király is gyalog. Öltözés.

7:26

Miközben a kolbászt karikázom, eszembe jut, hogy mielőtt az este elaludtam volna, egész jól összeraktam az új novellám cselekményvázlatát. Le kéne írnom, amíg még viszonylag tisztán fel tudom idézni.

A kicsi odabent nyöszörögni kezd. A macija belegabalyodott a paplanba, nem találja. Armageddon. Naiv kísérlet egy békés pelenkázásra és öltözésre.

7:40

A nagy mégsem kolbászt kér kaláccsal, hanem májkrémes kenyeret sajttal. Elé teszem.

 –  Hol a kolbász?

Hajtépés helyett laza mozdulattal a kicsi tányérjáról visszajuttatom a kolbászdarabokat a – mint kiderült – jogos tulajdonosának. Még jó, hogy a kicsi sajtdiétát tart.

Kávét akarok.

8:23

Csak csipeget mind a kettő, bele vannak zuhanva egy mesébe. Sikerül meginni a kávém, de a vázlat megírása helyett inkább olvasok. Ütemes csörömpölés a pohárral, és az asztalon vastagon szétkent sajtdarabok adják a tudtomra, hogy a reggelinek vége. Fogmosás. Az egyik legózni kezd, a másik szétrámolja a könyveket. Tudásszomj.

9:03.

Mosás elindítva, mosogatógép bepakolva, szemét összegyűjtve, pelenkás kuka kiürítve. Szép idő van, játszóterezést indítványozok. Ujjongás, megőrülés. Homokozó felszerelés összekészítése, itthoni ruha lecserélése olyanra, amiből könnyedén ki lehet rázni a két kiló homokot, amit majd hazahozunk. Javaslat ürítésre, hogy ne a bokorban ügyetlenkedjünk.

 –  Nem akarok.

 –  Indulás előtt kell pisilni.

 –  Én úgysem fogok.

 –  Csak próbáld meg.

A vécében csobogó Niagara némileg ellentmond a nemes elhatározásnak. A kicsi lábára már a szandált szuszakolom, amikor hirtelen elbódít az anyagcsere sikerét jelző, semmihez sem hasonlítható intenzív aromafelhő. Vetkőzés. Pelenkacsere. Öltözés.

9:48

Elindulunk. A kicsi szűköl a hordozóban, mert nincs mind a két kezében ropi. Probléma orvoslása, alig hallható, békés ropogtatás szívtájékon. Közben loholok a nagy után, aki rakétakilövést imitál futóbiciklivel. Enyhe nyomásra sikeresen lefektetünk néhány új szabályt, ettől kezdve jól lemarad, aztán nekirugaszkodik, az egész utca tudtára adja, hogy a rakéta startra készen áll, majd széles vigyorral az arcán száguldani kezd felém. Mikor mellém ér, megáll, újra lemarad.

10:07

Üres játszótér, boldogság, nyugalom. A homokozóban megindul a nagyberuházások kivitelezése. Az én feladatom a szitálás, illetve a kavicsok elszállítása egy dömper segítségével az építkezés helyére. Nagy munka, nagy felelősség. A kicsi velem szemben, csak úgy, nyíltan homokot nyalogat egy gereblyéről. Tájékoztatásom az eszköz rendeltetésszerű használatáról süket fülekre talál. Közben a közeli buszmegállóban hangosan vitatkozó pár szavaiból próbálok elcsípni egy-két mondatot. De jó történet lenne ebből is.

10:45

Mindkét gyerek az éhenhalás szélén. Kölesgolyó, víz, alma. Ropi. Alma. Víz.

 –  Kekszet kérek.

 –  Azt nem hoztunk. Egyél golyót.

Könnybe lábadó szem, kétségbeesett toporgás a világ e mérhetetlen igazságtalansága láttán.

Felbukkan egy gyerek, labdája is van. A világ újra kerek. A kicsi fárad. Már csak a csúszdázás lelkesíti, persze kizárólag fejjel előre.

11:30

Indulás haza. A futóbicikli-rakéta lomhán halad. Falrugdosás, cipőorr koptatása a járdán, levélzörgetés kedvetlenül. A kicsi el-elbóbiskol a mellkasomon.

11:45

Betódulunk az ajtón. Vetkőzés, homokszórás- és söprés, pisilés, mosakodás, ebédmelegítés. A nagy lassan kanalaz. A kicsi álmos és mérges, rövid időn belül a földön landol az ebédmaradéka. Fektetés, egy perc, és már alszik is. Romeltakarítás.

12:10

 –  Mesélj nekem valamit.

Mesélek. Megbeszéljük.

 –  Még egyet. Ez lesz az utolsó.

Mesélek. Megbeszéljük.

 –  Csak még egyet.

 –  Nem. Alvás.

Kis nyüfögés, aztán belefúrja az arcát a plüsseibe, s csak az egyenletessé váló szuszogásból tudhatom, hogy elaludt.

12:35

Teregetés, az asztal letakarítása, ebédmelegítés saját részre. Laptop előkészítve, nyitva egy üres word dokumentum, na, majd most.

12:55

Az ebéd elfogyott, kéne egy kávé.

Még egy violinkulcsot és két békát kell megtalálnom ezen a nyomorult képen, hogy a következő szintre léphessek.

14:19

A kurzor lehangolóan villog az üres lap közepén.

Leírok egy mondatot és lesz, ami lesz. Vagy nem.

14:33

 –  Anya, pisilnem kell.

A szövegszerkesztőt bezárom, indul a délutáni műszak.

Öltözés, Túró Rudi.

 –  Ne szorongasd, megolvad.

 –  Addig nem kezdem el enni, amíg nem kapcsolsz nekem Pettsont.

Amíg az öreg a lüke macskával szerencsétlenkedik, főzök egy kávét. A kicsi is felébred. Harci pelenkázás, öltözés, Túró Rudi. Findusz az ász. iszom a kávét.

15:05

 –  Lapot! Lapot!

Persze ha a kicsi rajzolni akar, akkor a nagy is. Megkezdődik a közelharc a filctollakért és a krétákért. Ha a kicsi nyerésre áll, a falakon megreped a vakolat a visítástól. Rajzeszközök elfelezve, territóriumok kijelölve. De a kicsi átmászik, elveszi, összekeni, széttépi. Visítás, dobálózás. A kicsi boldogan maszatol a papíron.

 –  Gyere, építsünk valamit.

Önfeledt legózás, szélmalom épül, meg repülőtér, meg vasútállomás. A kicsi néha tesz egy kört, egy kockát levesz, egyet hozzáépít, néha bedobja a babáját középre. Némi sipítozás, de vállalható.

16:40

Apa hazaér. Boldogság, harc az első ölelésért, és az első pusziért. Én vesztek, de nem bánom.

Élménybeszámoló, az építmények bemutatása.

17:02

Vasúti munkálatok a mamáéknál. A nyolcoldalú fordító ideális elhelyezése kifog bölcsészen, mérnökön, autószerelőn. A pályaszakaszok ünnepélyes átadása, próbamenet, a kicsi által generált természeti katasztrófák okozta károk helyrehozása.

18:47

A nagy apával barkácsol, a kicsi az ölemben arra kényszerít, hogy évmilliókkal ezelőtt kihalt őshüllők nyelvtörő latin nevét hangosan kimondjam. Akár négyszer, ötször is. Quetzalcoatlus. Mondd utánam, kicsikém, na, most, te jössz!

19:27

Vacsora előkészítése, lebonyolítása mérsékelt lelkesedéssel és étvággyal. Nincs palacsinta, se süti, de a lekváros kenyér végül megment a kínhaláltól.

20:08

A nagy tovább barkácsol apával, a kicsi meztelenül rohangál a szobában, és kacag, ha nem kapom el. De végül csak megfürdik. Fürdőjátékok kihajigálása. Pancsolás. Lecsúszás a kád ferde oldalán, pedig tilos.

20:28

Vérre menő hármas küzdelem a gyerek, a pizsama és köztem, a heti állás 6:0 a pizsinek és nekem. Dédelgetés, esti mese, fogmosás minimális ellenállással, fektetés. Paplan egyenletes elhelyezése a gyermek testfelületén nyaktól lábujjvégig.

20:40

Fohászkodás a nagyhoz a fürdetés megkezdéséért. Vetkőztetés (De én akarom!), lecsutakolás. Halálos találat a halacskás vízi pisztolyból.  Részéről röhögés, részemről menekülés. A napi aranyköpések rögzítése az utókor számára.

 –  Szólj apának, hogy csavarintson be!

És apa jön, a gyermeket feszesen törülközőbe tekeri, a kész palacsinta azonnal összerogy, apa az ernyedt csomagot az ágyra helyezi öltöztetés céljából.

Meseválasztás, gyümölcsdarabolás, vackolódás, olvasás.

21:15

 –  Csak még egyet.

21:30

 –  Még ezt az egyet, anya.

21:49

A nagy is elalszik. Pakolás, fürdés, házasélet. Mielőtt elalszom, próbálom felidézni a vázlat néhány pontját, sikertelenül. Bosszankodom, furdal a lelkiismeret, forgolódom álmatlanul.

1:27

Megvan az első mondat. A kicsi felriadva álmából engem követel.

Hug me

 A rózsaszín, nyuszis bodyt egyre jobban átáztatja a könny. Hiába morzsolgatja a rongyos plüss zsiráfot, nem tud megvigasztalódni. El kellene mondania, mi a baj, hogy anya is megértse. De még nem tud beszélni.

Éva feszülten járkál fel-alá a lakásban. Ez a déli alvás ideje, a gyerek meg már egy órája sír. Egy darabig nyugtatgatta. A vállára fektette, ütemesen paskolgatta, és aprókat szökdelt hozzá. De ez is csak pár percig segített. Nem akart enni, nem akart inni. Befektette az ágyába, hátha elalszik. Egy nem várt padlóreccsenés azonban végleg elűzte az álmot. Azóta bömböl szünet nélkül. Most Éva kivár. Csak megnyugszik végre. Felhangosította a tévét, hogy elvonja a figyelmét a celeb, aki épp arról beszél, hogy egy kis odafigyeléssel bárki nézhet ki úgy két hónappal a szülés után, mint a terhessége előtt sem soha. Éva rágyújt a sokadikra. A hiszti intenzitása úgy tűnik, beállt. Talán már csak néhány perc, és elhalkul, aztán még néhány perc, és el is alszik, ő pedig vasalhat végre. A cigaretta gyorsan ég. Minden egyes oá ritmusosan döfi egyre mélyebbre a migrén tűhegyes késeit Éva fejébe. Feladja. Megragadja az elgyötört kis csomagot, leteszi a padlóra, mint egy zsák szemetet. Játsszon inkább, ha már aludni nem akar.

A picit nem érdekli a játék. Csak a kezét emeli anyja felé. Éva dermesztő megvetéssel méri végig. Újra rágyújt. Megint nem hallja a tévét.

Majd egyszer csak elönti az indulat, felkapja a lányát a földről, rákiabál, megrázza. A félelemtől csak tovább erősödik a zokogás. Éva szemében hideg szikra lobban, most először életében érez magában annyi erőt, hogy meg tudja oldani a helyzetet. Megrázza még egyszer. Görcsösen szorító ujjai között elroppannak a parányi felkarcsontok. A sírásból fájdalmas sikítás lesz. Éva egyre hangosabban üvölt, szorít és ráz. És csak ordít. És szorít. És ráz, amíg a kicsi a fájdalomtól ki nem fárad, és a szédüléstől el nem csendesedik. Akkor Éva megkönnyebbülve, lihegve beülteti a rácsos ágyba. Ad neki egy puszit. Előveszi a vasalnivalót. Nekiáll. Oda se néz. A baba mozdulatlanul ül. Tekintete zavaros. Füléből vér szivárog. Végül lassan a párnájára bukik. Átázik az ágynemű is.

A rózsaszín, nyuszis bodyn, az élettelen, törött kis karok alatt a vér egy kissé elfedi a feliratot: Hug me!

Hótündér

Ahogy beköszönt a december, egyre többször és egyre hosszabb időre vackolom be magam az ablakpárkány előtti kis padra, vastag, kockás takarót vonok magam köré, forró teát vagy kávét kortyolgatok, és figyelem az eget, a felhők színét, hátha elered végre a hó. Lesem az aszfaltot, mindenhol apró hópelyheket látok. Órákon át üldögélek ott és várom, hogy Hótündér győzelmet arasson.

Hótündért én teremtettem. Egy borús, esős karácsonykor hívtam életre, amikor a fiam végtelenül szomorú volt, hogy szenteste nem borul fehérbe a világ. Elmeséltem neki ennek a varázslatos lénynek az életét, a feladatát, hogy évről évre megvívja a maga csatáját az Ősz Koboldjával, és a harc végkifejletén múlik, hogy fehér lesz-e az emberek karácsonya, vagy szutykos és tocsogós, mintha az ősz nem akarna visszavonulni soha. Azon a télen Hótündér vereséget szenvedett, de a fiam megtapasztalta már, hogy nem lehet minden csatát megnyerni.

A születése óta tudtam, hogy kevés időt kapott az élettől. Mihelyt megértette, már ő is tudta, sosem hazudtam neki azt, hogy felnő és gyerekei lesznek, én meg boldog nagymamaként kötögetem majd a kandalló mellett az ajándékba szánt sálakat és pulóvereket, és csodálatos ételkölteményekkel várom majd a családját minden karácsonykor. Nem volt sok időnk. Kár lett volna hazugságokkal ámítani őt.

Azt hittem, Hótündér egyszer kisegített engem egy kényelmetlen helyzetből, magyarázatot adtam egy mesével egy hétköznapi dologra, továbblépünk és elfelejtjük, a következő nap már Hótündér nevére sem fogunk emlékezni.

De a fiam emlékezett. Azon a télen minden este azt kérte, hogy róla meséljek. Ki kellett hát találnom, hogy hol született, kik a szülei, milyen varázslatos képességekkel rendelkezik, kik a barátai és kik az ellenségei. És én meséltem, meséltem, kuporogtunk az ablak előtt, ketten a kockás takaró alatt, és lestük az eget, hátha Hótündér megkésve bár, de visszaveszi magának a világot, és aludni küldi végre a rusnya Ősz Koboldját. Január végén aztán annyi hó hullott, amennyit a fiam még sohasem látott életében. Az élménytől teljesen megvadulva túrta, rúgta, gyúrta a havat, hempergett benne, kotorta és lapátolta, már egészen kékre fagyott, mire sikerült beparancsolnom a melegre és egy nagy bögre forró teát megitatni vele. Akkor láttam utoljára igazán boldognak.

Attól kezdve, ahogy újra eljött a december, a fiam rendületlenül követelni kezdte a Hótündérről szóló történeteket, nem zavarta, ha nem találtam ki újakat, csak a régieket nem volt szabad pontatlanul elismételnem, mert kíméletlenül megdorgált érte és kijavított, ha valamit kifelejtettem, vagy lustaságból lerövidítettem. Észrevétlenül ez lett az évben a kedvenc időszakunk, mintha az ünnepet, amit mindketten amúgy is imádtunk, még meghittebbé tette volna ez a sok összebújás és beszélgetés, és mintha a mese megállította volna körülöttünk az időt, és elfeledtette volna velünk, hogy az újév számunkra mindig eggyel kevesebbet jelent, sosem megújulást, sosem a jövő felé fordulást kíváncsian és izgatottan, hanem a fogyó időt, a visszaszámlálást, hogy egyszer majd ez a mese is véget ér.

Az utolsó évben már tavasszal ékeztek a jelek egymás után, hogy a fiam nemsokára elindul azon az úton, ahová én nem kísérhetem el. Nem beszéltünk erről. Okos és erős fiú volt, fölösleges lett volna szavakat pazarolni olyasmire, amiről egyikünk sem beszélt szívesen. Nyár végére egészen legyengült, és november közepétől már nem tudott kikelni az ágyból. Amikor eljött a december, az ablak előtti kis padot félretoltam, és a betegágyat állítottam a helyére, hogy bármikor kinézhessen az ablakon, és figyelhesse a hóesést. Egyre kevesebbet beszélt. Fáradt volt már. Minden reggel, amikor életben találtam, hálaimát mondtam, de titokban azért esdekeltem, hogy ne menjen el karácsony előtt.

A napok szétmállottak körülöttem. Kapkodtam, rohangáltam, görcsösen ragaszkodtam ahhoz, hogy minden rendben legyen, hogy minden tiszta legyen, hogy ragyogjon a fiam körül az egész világ. Már alig csillogott a szeme, ha rám nézett, csak akkor láttam benne némi fényt, amikor a mesét hallgatta, a mesét, a megunhatatlan Hótündérről, akivel már gyakran torkig voltam. Mert a fiam nem kérdezett semmit. Nem panaszkodott. Nem akarta tudni, mennyi ideje van még hátra. Nem akarta tudni, mit érzek, nem akarta elmondani, ő mit érez. Elbújt Hótündér áttetsző palástja mögé, és csak várt, megadóan, várta az újabb és újabb mesét.

Szenteste reggelén már ott állt a betegágy mellett a gyönyörű, arányos fenyőfánk, tökéletesen és méltóságteljesen, mégis volt valami nyomasztóan szomorú a levegőben. Hogy jobb kedvem legyen, mézeskalácsot kezdtem sütni, becsomagoltam az ajándékokat, előkerestem a díszeket, és ebéd után be is készítettem őket a fa mellé.

 - Milyen színű gömböket tegyünk fel a fára? – kérdeztem a sápadt kis beteget színlelt lelkesedéssel.

Egy darabig gondolkodott, majd halkan annyit mondott:

 - Nem hiszem, hogy látok még egyszer feldíszített karácsonyfát, nem igaz?

Nem feleltem. Okos szemében láttam, hogy nem is vár választ. Újra megmozdult a szája, még akart valamit mondani, de inkább hallgatott. Nézegette a díszeket, forgatta az üveggömböket remegő kezében.

 - Idén tegyük fel mindet – mondta végül határozottan. – Látni akarom mindegyiket.

A könnyeimet nyelve rakosgattam a masnikat, csengettyűket, gömböket, jégcsap- és harangdíszeket, vegyesen, tarkán, ahogy épp a kezemre estek. Egyikünk sem szólt egy szót sem. Nem is néztünk egymásra. Éreztem, hogy el kellene köszönnünk egymástól, de képtelen voltam rá. Végül bekapcsoltam az égősort is. A melegsárga fényfüzér beragyogott minket. A fiam az eget kémlelte az ablakon át.

 - Még mindig nem esik a hó – mondta szomorúan.

Álltam a feldíszített, cifra fa mellett, és olyan árvának éreztem magam, mint még soha. Néztem a fiam arcát, a tekintetét, ahogy egyre csak távolodik az élettől, ahogy szépen lassan minden kis cérnaszálat, ami hozzám, a világhoz kötötte, elenged, nem kapaszkodik tovább, nem küzd tovább, és képtelen voltam felfogni vagy elfogadni azt, ami már régóta tény és nem feltevés, hogy néhány hét, vagy talán csak néhány nap múlva nem lesz többé betegágy, nem lesz több virrasztás, nem lesz több reszketés, meghal minden ima, meghal minden pillanat, és meghalok én is vele.

 - Lehet, hogy Hótündér megint elveszíti a harcot? – kérdezte a fiam alig hallhatóan.

Az évek alatt felgyülemlett dühöm, a tehetetlenség és a félelem szökőárként söpörte ki belőlem az ünnepi hangulatot.

 - Felejtsd már el azt a nyomorult Hótündért! – üvöltöttem, teljesen kifordulva önmagamból. – Hótündér nem létezik, soha nem is létezett, én találtam ki, és bármikor elpusztíthatom, ha akarom! Nem érdekel, hogy mit csinál, nem érdekel, hogy lesz-e hó, érted?!

Odaléptem hozzá és mérgemben megráztam.

 - Megértettél?! – kiabáltam.

Ahogy a karácsonyi fények megvilágították az arcát, és megláttam azt a szomorúságot, amit soha azelőtt és azóta sem láttam, hirtelen úgy éreztem, elsüllyedek szégyenemben. Lassú egymásutánban potyogtak a könnyei, de csalódottság vagy fájdalom helyett ürességet láttam a szemében. Akkor értettem meg, hogy gyengeségemben és gyávaságomban elvettem a fiamtól az egyetlen dolgot, ami életben tartotta. Elengedtem a karját és kirohantam a szobából.

Sokáig tartott, amíg újra összeszedtem magam. Sosem sírtam azelőtt, inkább örülni akartam minden együtt töltött percnek, mint a ránk váró sötétségen sopánkodni. Gyűlöltem magam, amiért éppen akkor fogyott el az erőm.

Megmosakodtam, magamra mosolyogtam a tükörben. Már csak a feldagadt szemem árulkodott a korábbi eseményekről. Visszamentem a fiamhoz. Kicsit felemelte a fejét a párnáról, láttam rajta, hogy örül nekem. Odakuporodtam mellé, magunkra húztam a kockás takarót, átöleltem. Nagyon gyenge volt már. Erőtlenül lélegzett.

 - Mesélj nekem – suttogta.

 - Mesélek, drágám – mondtam reszketve és megszorítottam a kezét. – Egyszer volt, hol nem volt, élt az Északi-sarkon a Fagyos Szelek Ura és a felesége, a Jégkirálynő. Egyetlen gyermekük volt, akit csodálatos képességekkel ruháztak fel. A gyermeket Hótündérnek hívták.

 - Mi volt a feladata? – szólt közbe a fiam, még halkabban, mint az előbb. Kezét kiszabadította a szorításomból és gyengéden az én kezemre tette.

 - Hótündér egyedüliként felelt azért – folytattam, és éreztem, hogy megint sírni fogok -, hogy a karácsonyok minden évben fehérek legyenek, hogy a hideg téli éjszakákon az emberek szorosan öleljék egymást és szívük melegével töltsék meg otthonaikat. Hogy a küldetését minden évben teljesíteni tudja, harcra kell hívnia az Ősz Koboldját, aki színes festékkel keni be a faleveleket, sárgára mázolja a sütőtököt, esőt idéz, ködöt és hajnali deret hint a világra.

 - Mi történik, ha a kobold nyer? – hangzott az újabb kérdés, valahonnan nagyon messziről.

 - Ha a kobold nyer, akkor télen is uralhatja a világot, szürke, sáros karácsonyt csinálhat, hóember nélkül, szánkózás nélkül, de ha veszít, át kell adnia a helyét Hótündérnek, és rejtett otthonából addig nem bújhat elő, amíg Pipitér, a nyármanó egy pitypang magjait be nem fújja az ablakán.

Éreztem, ahogy a fiam keze lecsúszik az enyémről. Nem tudtam folytatni. Még szorosabban öleltem, a könnyeink összefolytak. Hűvös volt az arca.

 - Anya, nézd… havazik… – mondta utoljára.

Ekkor a szél hirtelen feltépte az ablakot, óriási hópelyhek kavarogtak a szobában. Hát eljött érte – gondoltam. A hópihék könnyed tánc után gyengéden hulltak a fiam arcára, takarójára. Most már be akartam fejezni a mesét, de láttam a hófehér arcon, hogy már úgysem hallaná a végét.  

Mosolyogva halt meg.

Odakint karácsony volt.

Lassan mindent belepett a hó.

Jeles napok

Amíg be nem töltöttem, mindig tizenhat éves akartam lenni. Azt gondoltam, hogy mire tizenhat leszek, érett, csinos, fiatal nővé alakul az a csenevész törpe, aki gyerekkoromban voltam. Hosszú, vörös hajam lesz, amit avantgárd stílusban fogok feltűzni, magas sarkú csizmát viselek majd, és sellőalkatú tini sztár leszek, kecses és nőies, és romantikus-szende tekintettel szemlélem majd a világot. De ha mindez mégsem jönne össze, abban biztos voltam, hogy mire tizenhat leszek, addigra talán már legalább a fűből kilátszom.

Ez utóbbi elképzelést talonban tartani felettébb bölcs dolog volt. Mire tizenhat lettem, valóban kilátszottam már a fűből. Ennél több pozitívumot nem is tudok erről az időszakról mondani. Nem számoltam ugyanis a gyűlölt pattanásokkal, az egy nap alatt zsírosodó, hosszúnak ugyan hosszú, de korántsem vörös – mert anya a hajfestést szigorúan megtiltotta – hajammal, az esetlen, koordinálatlan mozgásommal, a mellbőségem gyarapodásával járó állandó szorongással és zavartsággal, a bennem dúló érzelmi viharokról nem is beszélve. Mire tizenhat lettem, jobban utáltam a világot, mint előtte bármikor, és minden vágyam az volt, hogy elölről kezdhessem az egészet, de kizárólag fiúként, mert a fiúknak minden sokkal könnyebb.

A tizennyolcadik születésnapom egyáltalán nem érdekelt. Nem foglalkoztatott a nagykorúság, a szavazati és egyéb jogok, egyelőre nem kívántam a társadalom hasznos tagjává válni sem. Inkább felháborítónak tartottam, hogy a születési évem alapján szabályozzák, hogy mikortól lehet engem komolyan venni, és amíg a magam mögött hagyott évekből nem rendelkezem az elvárt mennyiséggel, gyerek vagyok, akit bármikor ki lehet nevetni. Később persze rá kellett ébrednem, hogy bármikor válhatok nevetségessé, függetlenül attól, hány éves vagyok, és minél magasabban hordom az orrom, annál nagyobb lehet a végén a pofára esés, és annál hangosabb lesz a nevetés is.

Miután a húszat is betöltöttem, pánikba estem. Itt a vég! Öregszem! Nemsokára harminc leszek! Keresgéltem az ősz hajszálakat a fejem tetején, számolgattam a vélt szarkalábaimat, és mit nem adtam volna, ha újra tizenhat lehetnék, hiszen a tizenhat éveseknek minden sokkal könnyebb! Két pánikroham között azonban mégiscsak élveztem a huszonévesek ragyogó magabiztosságát, a lábam nyomán sarjadó életet, a tetterőt, az örök nyughatatlanságot, kíváncsiságot és a fáradhatatlan kutatást egyre újabb élmények után.

Lángoló, vörös hajjal habzsoltam a nyarat, faltam a telet, együtt döngicséltem a méhekkel tavasszal, magasra rúgtam az összesöpört faleveleket ősszel, és gyönyörködtem édes-bús libbenésükben. Hittem és tudtam, hogy legyőzhetetlen és megállíthatatlan vagyok, megváltom a világot és a világ örökké hálás lesz nekem.

Mire harminc lettem, az idő mintha lelassult volna. De lehet, hogy csak én fáradtam el. Sokszor visszasírtam energikus, huszonéves önmagam, és azt szajkóztam, mennyivel könnyebb volt akkor minden! Most gúzsba köt a munkaidő, taposom a kegyetlen mókuskereket, és jó, ha egy mozira marad energia a hétvégén.

Szép lassan elmaradt a feltűnő, vörös haj, az avantgárd stílus, a nagy álmok. Megszoktam az ősz hajszálakat, a hajfesték úgyis eltakarja majd. Megvettem az első szemkörnyék ápoló krémemet, mert egy érett, harmincas nő nem hanyagolja el a külsejét.

Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy nem akarok keresgélni tovább. Nyugalomra vágyom. Otthonra. Élményeket azért akarok még, mert mégsem nyitnék azonnal nyugdíjas klubot odahaza, de ha lehet, akkor rohanni már nem akarok.

Ma harminckét éves vagyok.

Nézem a fiam, aki alig múlt egy. A szeme tele kérdéssel és mérhetetlen, felnőtt szívvel szinte befogadhatatlan erejű szeretettel és ragaszkodással. Őt nem érdekli, van-e ősz hajszálam, vagy mélyültek-e a szarkalábak a szemem sarkában az elmúlt egy évben. A tekintetében ott csillog a későbbi ragyogó magabiztosság, az örök nyughatatlanság, kíváncsiság, a fáradhatatlan kutatás újabb és újabb élmények után. Elképzelem a kamaszkori hangját, a borostás arcát, hogy egyszer majd én nézek fel rá, és nem ő énrám, mert olyan magas és csinos fiatalember lesz, mint az apja. És nem akarok többé tizenhat lenni. És nem bánom, hogy véget értek a gondtalan húszas éveim. Már nem akarok sellő lenni, se filmsztár. Nézem a fiam, és nem akarok semmi mást, csak megölelni akkor is, amikor én már öreg leszek, ő pedig komoly, felnőtt férfi, összemosolyogni, ahogy reggelente szoktunk, együtt ölteni nyelvet a világra, és hangosan kacagni.

Özv. Gervainé Szekeres Gizella 1979-2052

Szerető gyermek és testvér, ...

Anyja, Szekeres Józsefné, született Szabó Terézia nem sírt a temetésén. A kilencvenkét éves öregasszony sűrű fátyol mögött, rezzenéstelen arccal nézte végig, ahogy legidősebb gyermekét is ragacsos földdel borítják be, és átadják maradványait az enyészetnek. Miután egyetlen fia, Károly, aki negyedikként és csak az ezredfordulóra volt hajlandó megfoganni Szekeresné addigra aszott méhében, az érte hozott áldozatokat, lemondásokat figyelemre sem méltatva, anyja rajongását elfelejtve, nővérei elszenvedett sérelmeire fittyet hányva, huszonegy évesen felakasztotta magát a második emeleti panellakásuk nagy szobájában, többé már semmi nem volt képes kimozdítani jéghideg nyugalmából. Amikor aznap belépett a szobába, tulajdonképpen nem is lepődött meg. Imádott fia békésen himbálózott a nyári kereszthuzatban, a tévében vetélkedő ment. A halott örökké békétlen arca dermesztő nyugalmat árasztott. Szekeresné akkor gyűlölte meg a halált, amiért csak az volt képes boldoggá tenni Károlyt, és akkor gyűlölte meg az életet is, amiért ilyen kegyetlenül kibabrált vele. Hiszen ki fogja gondját viselni ezután? A lányai már rég elköltöztek, Károly volt az egyetlen, akit maga mellett tudott tartani. Öregkorára maradjon egyedül? Hogy fog megélni abból a csekélyke nyugdíjából? Károly legalább a fizetését hazaadta, nem volt gondjuk semmire, kettejük pénzéből kényelmesen eléldegéltek. Most akkor mihez kezdjen? Költözzön Gizellához? Ő a legidősebb, az ő kötelessége lenne gondoskodni róla. Az önző Károly bezzeg ilyesmire nem gondolt! Eszébe se jutott az ő áldott édesanyja, így felakasztani magát a tulajdon otthonában! Szekeresné bosszankodva kikapcsolta a tévét, ne fogyassza fölöslegesen az áramot.

Gizellának azonban esze ágában sem volt magához venni áldott jó édesanyját. Készségesen felajánlott neki egy vadonatúj, remek felszereltségű, összkomfortos kis lakást egy budai nyugdíjas lakóparkban. Szekeresné hálátlannak és mihasznának nevezte lányát, amin Gizella nem csodálkozott, ez volt ugyanis a két leggyakoribb jelző, amivel odahaza illették. És akkor Szekeresné megint feltette az évtizedek óta nyüstölt, karcos, recsegő lemezt, amit Gizella újra és újra kénytelen volt meghallgatni, de bármit is hozzáfűzni már rég nem volt ereje. Mert Szekeresné legnagyobb fájdalma állítólag az volt, hogy Gizella, miután betöltötte a tizennyolcat, elköltözött otthonról, otthagyva anyját a két iskoláskorú húgával, meg az örökké betegeskedő, gyenge szívű apjával. Mert micsoda hálátlanság ez azok után, amit a család Gizelláért tett. Amikor Szekeresné a történetben ideáig jutott, Gizella fejében egymást kezdték érni a családi jótettek emlékképei. Anyja fagyos, szeretet nélküli tekintete, az állandó szemrehányások, amiért lánynak mert születni, mert így ugyan hogyan fogja eltartani a szüleit, ha azok már öregek és betegek lesznek? Az iskolai eredményei közönyös nyugtázása, akkor is, amikor osztályelső lett, három egymást követő évben, kamaszos tervei és álmai lemészárlása, amikor a tanári kar egyöntetű és írásos javaslata ellenére sem mehetett a Fazekasba, pedig már az előfelvételi eredményei alapján is bekerült volna, helyette ruhaipari szakközépbe íratták, amit mindvégig utált és kettesekkel csinált végig, de kell a szakma, az hoz pénzt, mondták a bölcs szülők. És ő el is ment dolgozni, tizenkét órás műszakokban varrta a konfekció öltönyöket Kispesten, és a varrógép zakatolása közben, mint aki egy idegen bolygóra tévedt, próbálta megfejteni, hogy hol tévesztette el ennyire a repülési irányt.

Eközben két húga, Mária és Erzsébet hosszú levelekben panaszkodtak gyötrelmes életükről és megváltásért esedeztek. Mária, a másodszülött, rendkívül együgyű volt, bár, a férfiszívek meghódításához ösztönös tehetséget örökölt egyik, a család által mélyen titkolt, nevét sem említő, megkoptatott emlékű felmenőjétől. Még Szekeresné sem lepődött hát meg azon, hogy Mária 2002-ben egy mindmáig ismeretlen apától fogant, egészséges gyermeknek adott életet, aki rögtön kivívta nagyanyja rokonszenvét azzal, hogy fiúnak született. Nem titkolt célja volt, hogy az akkor már kétéves Károllyal együtt, annak testvéreként nevelje fel a gyermeket. Mária néhány hónap után, karján a csecsemővel, sírva dörömbölt Gizella ajtaján és könyörgött, hogy fogadja be, de a kispesti garzon nem bírt volna el még két embert. Gizella azt javasolta húgának, ideiglenesen költözzön a szolnoki rokonokhoz, amíg a gyerek idősebb nem lesz, és Mária munkába nem tud állni, de húga a fővárosban is kilátástalannak és reménytelennek érezte a helyzetüket, a vidéki rokonokat pedig egyenesen megvetette. Hosszas tépelődés után Mária úgy határozott, hogy külföldön próbál szerencsét. Az ötlet azért is tűnt jónak, mert néhány volt osztálytársa akkor készült munkát vállalni az Egyesült Királyságban, tehát nem lenne egyedül, másrészt pedig biztos, hogy a mindenre elszánt Szekeresné odáig nem szaladna utána, hogy hazarángassa. Gizella nem talált semmi kivetnivalót a tervben, minden megtakarított pénzét Mária kezébe nyomta és két nap múlva kikísérte a reptérre, anyjuk tudta és beleegyezése nélkül. Húga nem futott be ugyan hatalmas külföldi karriert, de azért talpra állt, és mire a fia iskolás lett, biztos hátérrel el tudta tartani mindkettőjüket. Soha nem tért haza, bár Gizellának rendszeresen írt 2025-ig, amikor is egy váratlan szívroham a halálát okozta. A temetést a fia intézte, aki nem tudott semmit a család többi tagjáról, így csak Gizellát értesítette egy közömbös dísztáviratban. Amikor Gizella átnyújtotta a lapot szeretett édesanyjának, az úri modorát teljesen levetkőzve olvasta lánya fejére annak minden vélt és valós bűnét, odáig merészkedve, hogy szegény Károly halálában is nyilván közre kellett, hogy működjön, az öngyilkosság biztosan nem magától jutott eszébe az ő szent fiának. Gizella erőtlen próbálkozással igyekezett emlékeztetni anyját, hogy Károly a kamaszkora kezdetén mutatott először személyiségzavarra utaló tüneteket, tizenhat volt, amikor megkezdték az állandó gyógyszerezését mániás depresszió diagnózissal. Szekeresné mindebből nem hallott meg semmit, csak sopánkodott, hogy az úristennek hála, hogy a drága jó férje nem érte meg a fia és Mária halálát, valamint legyen átkozott Gizella és minden ivadéka, amiért szétzúzta a családi harmóniát.

A harmónia szó hallatán Gizella hisztérikus nevetésben tört ki, miközben lelki szemei előtt felvillant édesapja tántorgó alakja, aki 2019-ben bekövetkezett haláláig analfabétára itta magát, mert nem volt képes feldolgozni ifjúkori baklövését, miszerint elvette a Szolnokon durva jelleméről hírhedt Szabó Károly, nyugalmazott alezredes egyetlen leányát, a Terit, akinek okos, szép arcát mégis elcsúfította az a haragos szeme: úgy nézett mindig, mint aki hadban áll az egész világgal, de legfőképpen a férfiakkal. Szekeres bízott abban, hogy ha elhagyják Szolnokot, Teri is boldogabb lesz, nem nyomasztja majd tovább a zord Szabó közelsége. A távolság azonban nem segített: a pokol egy darabját a szép Teri magával vitte új otthonába, türelmesen nevelgette, míg megerősödött és átvette az uralmat az egész család fölött. 2000-ben, amikor Károly végre megszületett, Gizella apja úgy döntött, ő most már minden kötelességét teljesítette, és soha többé nem volt hajlandó akár egy szalmaszálat is keresztbe tenni a feleségéért vagy a gyerekeiért. Az egy emelettel följebb lakó fiatal belgyógyász szomszédnál addig kuncsorgott, míg gyenge szervezetére hivatkozva sikerült leszázalékoltatnia magát, attól kezdve beköltözött Gizella rég üresen álló szobájába, vett magának egy Orion kistévét, és csak akkor dugta ki az orrát a vackából, ha a természet hívta, vagy ha elfogyott a kevert.   

Az akkor tizenkét éves Erzsébet felnőtteket meghazudtoló erővel állt anyja szolgálatába. Mivel azonban ő is csak egy lány volt, Szekeresné számára az lehetett csak az egyetlen értékelhető tette, ha szép csöndben vár, amíg nagykorú lesz, szerez magának egy férjet és békén hagyja végre, mert a lány gyerek az mindig csak nyűg. Erzsébet azonban jobban hasonlított édesanyjára, mint bárki gondolta volna, örökölt, békíthetetlen haragja túlnőtt mindkettőjükön, és dacos, gyűlölettel teli odaadással szolgált tovább. Várt a maga idejére. Amikor tudomást szerzett Mária megmeneküléséről, ő is felhagyott a szolgaléttel. A középiskolában minden szabad percét a végzősök folyosóján lófrálva töltötte, tisztogatta a terráriumot, hordta a leveleket a tanáriba, amit a féllábú portás igen nagyra értékelt. Hamarosan csatlakozott egy anarchista érzületű kis csoporthoz, akik eldugott, sötét helyekre jártak duhajkodni szombat éjjelenként, füvet szívtak és orrcseppel itták a vodkájukat, majd levezetésként hajnalban megrugdosták az útjukba kerülő hajléktalanokat. Gizella egyszer késő este, a kispesti metróállomáson talált rá Erzsébetre, egy oszlopnak támaszkodva éppen telehányt egy kukát, a körülötte álló barátai pedig önfeledten nevettek rajta. Gizella megragadta, és akkora pofont kevert le neki, hogy nekizuhant a jegyárusító fülkének és felrepedt a szája. Hazacipelte részeg húgát, és addig engedte rá a hideg vizet, amíg ki nem tisztult a feje. Érettségiig együtt laktak a kis garzonban, Gizella fáradhatatlanul igyekezett kinevelni a lányból az anyai ágról hozott átkot. Erzsébet végül a Debreceni Egyetem hallgatója lett, Gizella maga segített albérletet és lakótársakat találni neki, a két nyugodt és kedves, filozófia és teológia szakos lány az egyetemi évek végéig hű barátai maradtak Erzsébetnek, aki 2011-ben szerzett diplomát, majd a mikepércsi iskola tanára, később igazgató helyettese lett. Édesanyját sosem látogatta, Gizellát viszont rendszeresen felkereste férjével és lányaival. Gizella mellette volt akkor is, amikor hatvanegy éves korában – megfelelő donor híján – legyőzte a veseelégtelenség.

hűséges feleség, …

Hűséges volt, nem vitás. Bár szerelmes sosem. Gervai György műszakvezető volt a kispesti ruhagyárban, és azóta udvarolt Gizellának, amióta az először ült le a varrógép elé.  Gizella okos volt és megközelíthetetlen. Míg a kis kolleginái kezüket-lábukat törték volna egy Gervaival közösen eltöltött ebédszünetért, addig Gizella csak ült egyedül a menzán és olvasott, a férfi egyre hevesebb próbálkozásait egyre hűvösebb elutasítással jutalmazva. Gervai azonban nem adta fel. Taktikát váltott, és elcsépelt szavak, meg randevúra invitálás helyett egy hétfő reggel egy kortárs amerikai novellisták műveiből összeállított könyvet tett Gizella varrógépe mellé. Ceruzával csak annyit írt bele: Várok, ameddig kell. G. Gy. Gizella nem tudta leplezni örömét a romantikus gesztus láttán, de ennél többre nem volt hajlandó. Továbbra sem engedte közelebb Gervait, így hát az minden héten újabb és újabb, ritkábbnál ritkább könyvekkel ajándékozta meg választottját. Gizella nehezen állt ellen, de Erzsébet életének elrendezése jó kifogásként szolgált a kitartó lovag ostromainak visszaverésére. Amikor azonban Erzsébet elköltözött, Gizella rájött, hogy senkije sem maradt. Egyedül a hős Gervai, aki múlhatatlan szerelemmel várna rá az idők végezetéig. 2007-ben házasodtak össze, Gervai szülővárosában, csendes, meghitt ünnepléssel. Szekeresék távol maradtak mindannyian, és ezt Gizella egy cseppet sem bánta.

Életük nyugodt és békés volt: Gervai egy darabig lángoló szerelemmel vette körül feleségét, Gizella pedig csendes tisztelettel mondott köszönetet ezért. Miután egy nemzetközi cég felvásárolta a ruhagyárat, hogy egy új, ruhaipari leányvállalatot hozzon létre belőle, Gervait először osztályvezetőnek léptették elő, majd hamarosan igazgatósági tag lett. Szakértelme és tapasztalata elengedhetetlen a vállalat vezetése szempontjából akkor is, ha iskolázottsága mutat némi hiányosságot, indokolta a vezérigazgató. Mert Gervai egyszerű szakmunkásként kezdett annak idején a ruhagyárban, nem volt diplomája, nem beszélt nyelveket. Alkalmazkodni és helyezkedni azonban remekül tudott, így halála pillanatáig, 2043 tavaszáig az igazgatótanács megbecsült tagja volt, bár döntési helyzeteket sosem vállalt fel, azt meghagyta a fiatal, ambíciózus, tanult kollégáknak.

Gizella sosem panaszkodott, pedig rettenetesen unatkozott. Gervai nem akarta, hogy dolgozzon, azt kérte tőle, viselje gondját gyönyörű házuknak és még gyönyörűbb gyermekeiknek, a többit pedig bízza rá. Gizella nem tiltakozott, lelkiismerete állandó furdalásának enyhülését remélte attól, ha férje kedvére tesz. Otthon maradt hát: ápolta a kertet, tisztán tartotta a házat, a család minden ügyét-baját kézben tartotta és koordinálta a családtagokat. Ügyes és okos asszony lett belőle, senkinek sem okozott csalódást. Gervaival karöltve, minden hónap harmadik vasárnapján meglátogatták Szekeresnét. Vittek húst, lisztet, cukrot, tisztítószert, gyümölcsöt, befőtteket. Károly halála után Gizella az összes többi vasárnap egyedül is elment anyjához, hogy ellenőrizze állapotát, kedélyét. Anyja láthatóan kicsattant az egészségtől, Gervai jóslata szerint megéli még a száztíz évet is. Szekeresné kedvelte Gervait. Humoros, vidám ember volt, akiről lepergett minden szitok. Gyakran mondogatta neki, nem érti, mit eszik Gizellán, ő ennél sokkal jobbat érdemelne. Gervai ilyenkor mindig kihúzta magát és halálos komolysággal kikérte magának a feleségére vonatkozó sértő megjegyzést, mert Gizellánál jobbat bizony nem találna sehol. Szekeresné erre általában gúnyosan felnevetett, és sosem lehetett tudni, min nevet: a szerelmes Gervain, aki pont az ő szerencsétlen lányába habarodott bele, vagy a fülig vörös Gizellán, aki még mindig olyan naiv volt, hogy férje minden szavát feltétel nélkül elhitte.

Gervai ugyanis csalta a feleségét, szünet nélkül, amikor csak tehette. Szekeresné pedig tudott erről, üresen maradt lakása ugyanis nem egyszer szolgált a titkos légyottok helyszínéül. Gervai sok pénzt fizetett anyósa hallgatásáért, aki sosem szégyellt újabb és újabb összegeket követelni, majd a hónap harmadik vasárnapján ártatlanul megörülni a viszontlátásnak. Lakásában megfordultak kezdő ügyintézők, csinos titkárnők, kiéhezett aggszüzek és reménykedő elváltak. Úgy tűnt, Gervai válogatás nélkül bárkit ágyba visz, aki igent mond neki. Azt viszont sem Gervai, sem Szekeresné nem tudták, hogy Gizella nem zavarában vörösödik fülig, hanem éppen sértett önérzete forrongását igyekszik csillapítani, ugyanis Gervai nem volt egy észlény, viszonyait ostobán és hanyagul leplezte, alapvető szarvashibákat vétett minden egyes sumákolási kísérletnél, amiket Gizella mind egy szálig le is leplezett, de sohasem nyíltan. Szép csendben vergődött a lelke, miközben a rúzsfoltos ingekre folteltávolítót öntött, vagy gyertya lángjával égette porig a férje nadrágzsebében maradt pajzán üzeneteket, vagy hallgatta az aktuális szerető habogását, ha éppen ő vette fel Gervai telefonját. Gizella tudta, hogy amit nem ad meg Gervainak, azt megszerzi máshonnan, mivel önmagán változtatni nem volt képes, próbálta minél nagyobb önfegyelemmel lenyelni ezt a békát. Gervai a halálos ágyán sorban bevallotta minden egyes kapcsolatát, a futó kalandoktól az éveken át tartó viszonyokig. Gizella nem sírt, ugyan minek. Mindről tudott már rég.

és áldozatos anya.

Első fia, József, 2009-ben született, meglepően rövid vajúdás után. Csak egyszer sírt, amikor meglátta a napvilágot. Utána épp, hogy csak jelezte, ha valami bántotta, valami fojtott, visszanyelt, ijesztő nyöszörgéssel. Gervainak valóságos hidegrázása támadt, ha meghallotta azt a hangot, Gizella azonban a gyermek hozzá fűződő érzékeny kapcsolatát magyarázta vele. Később beigazolódott, hogy ő járt a helyes nyomon. József betegesen rajongott anyja iránt, amíg kicsi volt, csimpaszkodott a derekán, később a kezét nem akarta soha elereszteni, felnőttként pedig elhatározta, hogy amíg anyja él, ő más nőt nem enged be a szívébe. Ígéretét betartotta: egyedül állt anyja sírjánál, hosszú, fekete szövetkabátban, vakítóan fényes, elegáns bőrcipőjében és mélyen a szemébe húzott, fekete kalapban. Felhúzott vállal, összegörnyedve nézte, ahogy a koporsót a földbe eresztik, ahogy lassan belepi a föld, ahogy végül helyére kerül a fejfa is. Látta anyját, halálában is gyönyörűnek, igyekezett egymás után felidézni mindazt, ami számára az anyját jelentette: fülében csengett még a nevetése, ami olykor rémálomszerűen az utolsó óráit meghatározó halálhörgéssé változott, kereste a fényt a szemében, de csak az utolsó arca lebegett előtte, az, amivel a halál kapuját figyelte, kinyílik-e végre, és megszabadul-e már szenvedéseitől. Bőrén akarta érezni még anyja keze melegét, de folyton csak a jéghideg, halott kezek jutottak eszébe, amit hiába szorított olyan erősen, ahogy csak bírt, Gizellát már nem tudta marasztalni, sem megmenteni. Ha önmagára gondolt, ugyanezt érezte. Nem volt miért maradnia. Titokban abban bízott, hogy ez a pillanat sosem jön el, mert ő lesz majd az, aki előbb távozik. A világ, amit anyja kezébe kapaszkodva épített maga köré, anyja nélkül kiveti magából. Az árvaság ezen fokára jutva, József tudta, hogy számára egyetlen lehetőség maradt: követni az útján az egyetlen lényt, akihez tartozni tudott. Anyja gyógyszerei megvoltak még. Erős fájdalomcsillapítók, altatók, nyugtatók. A temetés előtt már ki is válogatta a legmegfelelőbbeket, és az éjjeliszekrényre készítette, hogy mikor hazaér, már ne kelljen keresgélnie. Nem öltözik majd át, csak a kabátot és a kalapot veszi le. Kényelmesen elhelyezkedik az ágyon, talán könyvet olvas, talán tévét néz, amíg kivárja a szerek hatását. Gondolatban már újra anyja kezét fogta, ami őszintén hitte, hogy odaát nem lehet jéghideg.

István, a második fiú Amerikából nyilvánított részvétet, a Józsefnek írt e-mailben azt is megírta, hogy sem a temetésre, sem később nem kíván hazautazni, a hagyatéki tárgyalás szintén nem érdekli. József dühös volt, mert azt remélte, István apjuk halála után túllép a múlton és Gizellának is megbocsát. István tulajdonképpen sosem haragudott. Szófogadó gyerek volt mindig, szülei szeme-fénye, érdeklődő, nyitott kamasz, talán túlságosan is nyitott. Amikor bemutatta Khairt, aki cserediákként hallgatott közgazdaságtant az országban, Gervai őszintén örült, hogy fia nemzetközi kapcsolatokat épít és ápol. Amikor István 2039-ben bejelentette, hogy Khairral ők lesznek az első meleg pár Magyarországon, akik a Bazilikában, katolikus szertartás kíséretében örök hűséget fogadnak egymásnak, Gervait mintha megcsapta volna egy enyhe agyérgörcs távoli szele, de végül úgy tűnt, fia iránti dühe erősebb a halálnál is. Gizella nem haragudott, de megértő sem volt. István és Khair világa számára a valóságban nem létezett, csak a televízióban és az újságok pletykarovataiban. Nem szerette kevésbé a fiát, amiért nem nővel házasodik össze, de megérteni vagy elfogadni sem tudta ezt a döntést. István és Khair ezért nem habozott, az esküvő után, amit modortalanul megzavart a bigott katolikusok gyűlölködő, transzparensekkel hadonászó ádáz hada, Amerikába utaztak, mintha csak nászútra mentek volna, és nem mondták el senkinek, hogy többé nem akarnak visszatérni. Gizella sokszor kereste Istvánt, de ő néhány szót volt hajlandó csupán váltani vele. El akarta felejteni, honnan jött, meg akarta tagadni a gyökereit, és tiszta lappal, Khair oldalán újrakezdeni az életet egy régóta vágyott, új világban. Mindketten sikeres közgazdászok lettek, harmonikus és példaértékű párkapcsolatban éltek halálukig. Első gyermeküket 2047-ben, a másodikat 2049-ben fogadták örökbe. Khair családját évente meglátogatták, de Magyarországról és az ott töltött évekről mélyen hallgattak.

A harmadik fiú, Sándor, közönyösen, egyik lábáról a másikra nehezedve toporogta végig a szertartást. Délután két fontos tárgyalás is várt rá, mielőbb szabadulni akart, hogy a saját prezentációit még egyszer átnézhesse. Sosem értette, anyja hogy tud rajongani a szinte életképtelen Józsefért, és hogyan képes szeretni Istvánt, azok után, ami. Neki maradt az örök küzdelem, szeretetért, elismerésért, és bár Gizella igyekezett őt is ugyanúgy szeretni, mint a másik kettőt, szíve mélyén tudta, hogy sosem lesz rá képes igazán. Sándor maga volt a fiatal Gervai, erős, ambíciózus, akaratos, csak éppen sokkal okosabb és sokkal ravaszabb. Sándor még óvodás kora előtt az ujja köré csavarta Gervait, aki vele látta megvalósulni a saját és gyermekei számára megálmodott jövőt, őt tartotta az egyetlennek, aki a Gervai nevet méltón viseli. Sándor megvetette apját. Miután megszerezte második diplomáját és Norvégiába utazott fél évre, hogy egy vállalatirányítói mesterkurzuson vegyen részt, megvetése már-már a gyűlöletig fokozódott. Gervai a szemében csak egy megkövesedett, a múlt századból megmaradt társadalmi csökevény volt, teher és fölösleg, aki a munkát csak hátráltatja, és akinek a fajtáját minél előbb el kellene távolítani a vezető pozíciókból. Nem becsülte benne sem az apát, sem a férfit. Ismerte az anyjával kötött házasságuk állítólagos szilárd alapjait, tudott apja különc kis hobbijáról és arról is, hogy anyja szótlanul tűri az állandó megaláztatást és árulást. A kamaszkoron túllépve azonban már nem volt egészen biztos abban, hogy szülei esetében melyikük is pontosan az áruló, és ki az, akit elárulnak. Abban viszont őszintén hitt, hogy ő szerelemből fog házasodni, és a házasságban eltöltött minden napját a tisztelet és az odaadás fogja meghatározni. Így is lett. 2042-ben házasodott meg, szép és okos feleséget talált, aki megható ragaszkodásával könnyeket csalt ki Gizella szeméből, valahányszor találkoztak. Anyós és meny elválaszthatatlan barátnők lettek, egymás titkainak tudói és hűséges őrzői. Gizella ott volt, amikor Sándor a feleségétől megtudta, hogy gyereket vár, ám a szűrővizsgálatok során rosszindulatú daganatot is találtak a szervezetében. Hogy abban a pillanatban arról döntöttek, anya és gyermeke közül ki maradjon életben, Sándor nem fogta fel egészen addig, amíg felesége két héttel a szülés után meg nem halt, és ott nem maradt anyjával, aki utolsó erejéig gondoskodott unokájáról és a gyászban megkeseredett fiáról. Sándor meg sem próbált kapcsolatot teremteni gyermekével. A szörnyeteget látta benne, aki létével halálba kergette szeretett feleségét. Most, hogy végleg egyedül maradt vele, a bentlakásos intézetek szóróanyagait is kénytelen lesz átolvasni, döntenie kell mihamarabb. A gyerek szemében egyszerre tükröződött felesége és anyja, a közelsége kapcsán benne kavargó érzelmeket sem feldolgozni, sem elviselni nem volt képes. Messze akarta tudni magától, minél messzebb, társul szegődni a magány és felesége emléke mellé. A lány, aki 2044-ben született, felesége utolsó akaratának megfelelően, a Gizella nevet kapta.

Emléke örökké él.