Látogatás

A főtéri papírboltban füzeteket veszek. Zsírkrétát. Szeret rajzolni. Írni nem tud. Olvasni sem.

Elhajtok a templom mellett balra, és már meg is látom a kaput. Nem állok készen. Mégis becsengetek, tompa léptek papucsban, kulcscsörgés. A vasrács kinyílik. Az udvar most is olyan rendezett, mintha ünnep lenne. Talán az van.

Az ajtó mellett egy kis asztalnál ketten ülnek egymással szemben, mintha beszélgetnének. De csak némán merednek maguk elé, talán nem is látják egymást, mintha az, amit valójában figyelnek, ott lenne valahol a másik mögött, igen, ott lehet a válasz minden miértre és hogyanra a kopott tapéta alatt, a vakolatban.

Alig van mozgás, bár az érkezésemtől a feszültség szintje érezhetően nő. Egyforma arcokat látok. A rövid egyen-frizura, a torz mosoly és a kicsavart testek nem mutatnak semmilyen nemi jelleget.

A fotelből nagy lendülettel felém indul valaki, karját ölelésre tárja, azt kiabálja elnyújtva, nehézkesen artikulálva, szia. A gondozónő közénk ugrik. Pofon. Újra csend. Elfordítom a fejem, mintha épp nem is figyeltem volna oda.

A nappali helyiségben mosolygó szemek, mosolygásra képtelen ajkak. Élethozó istenség vagyok, a külvilág szent küldöttje. Nem mernek megérinteni. Csak a mozgásom kavarta légörvényt markolásszák önkívületben.

Elindulunk a folyosón. A fal mellett zavartan áll egy másik lakó, szemét lesüti, ahogy mellé érünk. Akkor veszem észre, hogy egy vizelettócsa közepén áll. Nadrágja ülepéről ütemes csöpögés. Félrenézek megint.

A fordulóban a csupasz kövön fekszik egy idős alak. Bízni próbálok abban, hogy csak alszik.

Végre meglátom őt is. Lassan közeledik. Egymásnak szorított térddel, befelé fordult lábfejekkel csoszog nehézkesen. Karja nagyot lendül minden lépésnél. Egyensúlyoz. Boldognak tűnik, bár sosem tudom eldönteni, mikor vicsorog és mikor mosolyog rám. A hanghordozásából rögtön megértem, örül nekem. Esetlen ölelés. Az olcsó mosószer émelyítő, idegen szaga. Átadom a füzeteket és a krétát. Még jobban örül. Hoztam sütit, mondom, majd kínáld meg a többieket is. Általános ujjongás, még meg is tapsolnak.

Meghallgatom a szokásos éves jelentést. Nincs változás. Nincs újdonság. A látása nem romlott. A szíve továbbra is gyenge. A cukra olykor magas. De az ő állapotában, ugye. Igazán szép kort megélt már. Higgyem el, mindent megtesznek érte.

Elköszönök. Félszegen, hidegen, ahogy mindig. Kifelé menet már én diktálom az iramot. Kint akarok lenni. Összerándulok, amikor a zár bekattan mögöttem. Rágyújtok. A füst öli ki az orromból a benti szagokat. Aztán beülök az autóba. Becsatolom magam. Remegő kézzel kapaszkodom a kormányba. Nincs erőm.

Álmomban utánam szalad, kilöki a kaput, feltépi a kocsiajtót, beszáll, fújtat legyengülve. Nem szól semmit, csak néz, tisztán, mint aki hirtelen mindent megértett. Az épületből riadt mozgolódás hallatszik, a mesterséges rend felbomlik, minden összezavarodik, kiabálás, csattogó léptek, ajtócsapkodás. A műszerfal felé fordulok. A motor jár. A tükörben a tekintetét keresem. A szemében nincs kérés. Még sosem volt ennyire biztos semmiben. A rács kivágódik, én a gázra lépek. A templom mellett jobbra, aztán végig egyenesen az autópályáig. Egyszer sem néz vissza. Mire a felhajtóhoz érünk, elalszik. Hangtalanul zokogok, nehogy felébresszem. Hazamegyünk.

Kilépő

 –  Megjöttem, anyuka! – kiáltott már az ajtóból, miközben az alumínium ételhordó-torony nekiütődött a falnak és egy ujjnyi területen leverte a vakolatot. –  Ó, a rohadt életbe! – dohogott, és mérgében berúgta maga mögött az ajtót.

Odabent szinte teljesen sötét volt. Testszag, romlófélben lévő étel és cigarettafüst keveréke nehezítette el a lakás levegőjét. Még öt év után is képtelen volt megszokni ezt. Pedig már nem érhette meglepetés. Rutinosan végezte a dolgát, szakképzett ápolókat megszégyenítő hatékonysággal és gyorsasággal. Az ételhordót lerakta a konyhában, felvette a mosogató szélére odakészített gumikesztyűt, nagy levegőt vett, és belépett a szobába.

 –  Alszik, anyuka? – kérdezte halkan, mint aki titokban azt reméli, igen, és semmiképpen sem akarja felébreszteni azt, akihez szólt.

 –  Petike nem jött? – hallatszódott egy rekedt hang az ablak irányából. A függöny, mint mindig, be volt húzva, vörös leplet vont az ablak köré, a napfény csak egy keskeny résen át törhetett utat magának. Ez a vékony fénynyaláb aztán megtört egy öreg tolószék kerekén, ezer csillagba hullva szét a repedt parkettán.

 –  Péter dolgozik. – válaszolt közönyösen.

 –  Hazudsz. – hangzott az ítélet.

Nem vitatkozott tovább. Hiszen tényleg hazudott. Péter nem akart jönni. Néhány hónapig kijárt ő is, még az elején, hogy anyuka érezze a törődést, meg hogy még sincs egészen magára hagyva itt, a külvárosi szoba-konyhában, de aztán egyre csak jöttek a kifogások, és ő egyszer csak azon kapta magát, hogy évek óta egyedül csinálja azt, amiről azt hitte, soha nem lesz képes megtenni, aminek már a gondolatától is dührohamot kapott.

 –  Nálunk az a szokás, hogy a gyerekek halálukig gondoskodnak a szüleikről. – dagadt Péter melle a büszkeségtől. Amikor aztán az apját eltemették, és anyuka egyedül maradt, az asszony végleg elhagyta magát. A nyaka köré szorult az időhurok, amit az emlékei és a magánya vetettek ki rá, többé mozdulni sem bírt. A ház, amelyben Péter felnőtt, hétről hétre rosszabb állapotban fogadta őket. Aztán egy vasárnap anyukát a nappaliban találták, saját szennyében feküdt ájultan, körülötte ételmaradék és mosatlan edények hevertek nagy kupacokban. A padló tele volt hamuval és csikkel, anyuka körmére pedig ráégett az utolsó szál olcsó sodort. Az orvos azt mondta, keressenek neki egy helyet, mert az egészségi és a mentális állapota egyaránt állandó ellátást indokol, ne várják meg, hogy kárt tegyen magában. Péter hallani sem akart semmilyen otthonról, egy ápolót pedig nem tudtak volna megfizetni. Így végül eladták a szülői házat, és vettek belőle anyukának egy záró szinti kis lakást Újpesten. Anyukának a kerekesszéken kívül leginkább csak a televízióra és a napi ötven szál cigarettára volt szüksége. Azért vittek a lakásba néhány bútort is, de a konyhába csak hűtő és egy asztal került, meg a mosogató és az edényszárító.

 –  Olyan, mint egy elfekvő – mondta keserűen. – Ennél egy otthonban is jobb helye lenne.

 –  Itt jó lesz neki – felelte Péter. – Innen nem tud megszökni, nem érheti semmi baj, majd gyakran feljárunk hozzá, te majd főzöl neki is. Nem olyan nagy munka, alig eszik pár falatot.

A savanyú mosoly, amit Péter tervei az arcára csaltak, ezután állandó karakterét adta. A látogatási nap szerda és vasárnap volt. Szerdán hamarabb el tudott jönni a munkahelyéről, olyankor takarított, és a szerda volt a mosakodási nap is, anyuka ilyenkor mindig valószerűtlenül erősnek tűnt, hadakozott és kapálózott, hirtelen kétszer olyan nehéz és magatehetetlen lett, mint egyébként. Tudta, hogy csak színjáték az egész tolószékesdi, meg a messzeségbe révedező tekintet és a sértődöttség. Tudta, hogy Pétert eleinte minden látogatás után felhívja és elmondja neki, hogy a menye megint mennyire goromba és tiszteletlen volt vele, és hogy Péter nagy hibát követett el, amikor elvette, mert tönkretette a családot, őt pedig egy koszos, sötét lukba kényszerítette.

 –  Szerda van? – kérdezte anyuka ridegen.

 –  Vasárnap.

 –  Hála Istennek. Akkor ma nem gyötörsz ostobaságokkal.

 –  Nem, anyuka – fortyant fel, miközben felemelte a szőnyegről a hamutartónak befogott cserép alátétet a tolószék mellett – , még három napig maradhat büdös és koszos, nyugodjon meg.

 –  Vidd ki az ágytálat is – mondta erre anyuka gonosz vigyorral az arcán. – Meglepetést hagytam benne neked.

De nem lepődött meg. Volt, hogy csak a hecc kedvéért, az egész tolószéket bekente fekáliával, volt, hogy maga alá vizelt közvetlenül fürdetés után és a kedvenc szórakozásai közé tartozott, hogy kiszórta a hamut az alátétből, hogy a széke kerekeivel jó mélyen belepasszírozhassa a szőnyegbe.

Már nem haragudott ezekért, már el sem mondta Péternek, aki már jó ideje a telefont sem veszi fel az anyjának, nemhogy meghallgatná a vele kapcsolatos történéseket. Félrehúzódva várta, hogy leteljen anyuka ideje. De az asszony szívósabbnak bizonyult a vártnál.

 –  Igyekezz, rá akarok gyújtani.

Fáradtan visszahozta az alátétet és átnyújtotta. Anyuka értetlenül nézett rá.

 –  Talán én tegyem le?

 –  Miért ne? Tegye próbára magát, anyuka.

 –  Ne pimaszkodj. Mit főztél?

 –  Grízgaluska levest, paradicsomos húsgombócot krumplival, és hoztam egy piskótát is.

 –  Lekváros?

 –  Üres.

 –  Mint az életem.

 –  Mint a tiszta ágytálja, anyuka. Kér enni?

 –  Nem. Hozz be mindenből egy tányérral, majd ha elmentél, eszem. Olyan képet vágsz mindig, hogy kifordul az ember szájából a falat.

Tulajdonképpen örült, hogy a megszokotthoz képest ilyen kedélyesen el tudtak beszélgetni. Félrerántotta a függönyöket, sűrű porszemek lepték el a szobát. Kitárta az ablakot.

 –  Huzat van – közölte anyuka megjátszott aggodalommal.

 –  Kell a friss levegő. Két perc múlva becsukom, annyit bírjon ki.

 –  Igen, öt éve azt teszem: kibírok. Mindent kibírok – gyújtott rá reszkető kézzel anyuka, és indulatosan fújta ki a füstöt minden slukk után. – Csukd be most már azt az ablakot.

Egy tálcán behozta a levest és a húsgombócot, külön tányéron a krumplit, mert anyuka utálta, ha lucskosra ázott a köret. A tálcát letette a tolószék melletti asztalra, becsukta az ablakot és kiment, hogy a piskótából is hozzon egy adagot. Anyuka nem volt elég gyors, így visszajövet még éppen meglátta, ahogy a tálcát szándékosan leveri, és ahogy a paradicsomot mohón magába szívja az éppen szerdán kitisztított szőnyeg. Nagy levegőt vett, nem szólt semmit, fogta a takarítószereket és igyekezett minél gyorsabban felitatni a szószt és kivenni a foltot. Már rég megtanulta, hogy ezekben a játékokban nem szabad aktívan részt vennie, csak annál fájdalmasabb lesz a vereség.

 –  Hiába súrolód – sziszegte anyuka, és térdeplő menye arcába hamuzott. – Ahogy kiteszed a lábad az ajtón, teleszórok mindent csikkel és hamuval, és szerdáig nem fogok szarni, hogy akkora adagot nyomjak, mire jössz, amihez két ágytál is kevés volna. Könyékig fogsz turkálni benne!

Nem válaszolt. Összeszedett mindent, elpakolt, feltöltötte a hűtőszekrényt, bevitt még egy adag ételt, majd sarkon fordult. Az ajtóból még annyit mondott:

 –  Már hozzá is kezdhet, anyuka.

Az asszony dacosan rá is gyújtott és tüntetőleg a szőnyegre pöccintette az első adag hamut. Még hallotta a szidalmait visszhangozni a lépcsőházban, de mire a földszintre ért, elhalt a hang.

Mire végzett a bevásárlással, a számlák befizetésével és végre hazaért, már hat óra is elmúlt. Kimerülten lépett ki a cipőjéből, az élelmiszert ledobta a konyhaasztalra, kibontott egy sört, és a kanapéra zuhant. Bekapcsolta a tévét, még a híradó végét éppen elcsípheti.

 –  Tűz ütött ki egy újpesti paneltömb tízedik emeletén – tájékoztatatta éppen a nézőket az attraktív műsorvezető. –  Az oltás jelenleg is tart, a tűzoltók a kilencedik és a nyolcadik emeletet is kiürítették biztonsági okokból. A tűz a szélső lakásból terjedt szét a záró szinten. A lakásban lakó idős nő meghalt, szomszédait füstmérgezéssel szállították kórházba.

Az ismerős ház legfelső emeletén, az egyik utcára néző ablakból lángnyelvek nyúltak ki. Fekete füst ölelte körül az épületet. Az utca lakói riadtan figyelték az oltást.

 –  Micsoda kilépő, anyuka… –  mondta ridegen, átkapcsolt a Viasatra, és kiment a konyhába, hogy megmelegítse a maradék húsgombócot, mire Péter hazaér.

Hótündér

Ahogy beköszönt a december, egyre többször és egyre hosszabb időre vackolom be magam az ablakpárkány előtti kis padra, vastag, kockás takarót vonok magam köré, forró teát vagy kávét kortyolgatok, és figyelem az eget, a felhők színét, hátha elered végre a hó. Lesem az aszfaltot, mindenhol apró hópelyheket látok. Órákon át üldögélek ott és várom, hogy Hótündér győzelmet arasson.

Hótündért én teremtettem. Egy borús, esős karácsonykor hívtam életre, amikor a fiam végtelenül szomorú volt, hogy szenteste nem borul fehérbe a világ. Elmeséltem neki ennek a varázslatos lénynek az életét, a feladatát, hogy évről évre megvívja a maga csatáját az Ősz Koboldjával, és a harc végkifejletén múlik, hogy fehér lesz-e az emberek karácsonya, vagy szutykos és tocsogós, mintha az ősz nem akarna visszavonulni soha. Azon a télen Hótündér vereséget szenvedett, de a fiam megtapasztalta már, hogy nem lehet minden csatát megnyerni.

A születése óta tudtam, hogy kevés időt kapott az élettől. Mihelyt megértette, már ő is tudta, sosem hazudtam neki azt, hogy felnő és gyerekei lesznek, én meg boldog nagymamaként kötögetem majd a kandalló mellett az ajándékba szánt sálakat és pulóvereket, és csodálatos ételkölteményekkel várom majd a családját minden karácsonykor. Nem volt sok időnk. Kár lett volna hazugságokkal ámítani őt.

Azt hittem, Hótündér egyszer kisegített engem egy kényelmetlen helyzetből, magyarázatot adtam egy mesével egy hétköznapi dologra, továbblépünk és elfelejtjük, a következő nap már Hótündér nevére sem fogunk emlékezni.

De a fiam emlékezett. Azon a télen minden este azt kérte, hogy róla meséljek. Ki kellett hát találnom, hogy hol született, kik a szülei, milyen varázslatos képességekkel rendelkezik, kik a barátai és kik az ellenségei. És én meséltem, meséltem, kuporogtunk az ablak előtt, ketten a kockás takaró alatt, és lestük az eget, hátha Hótündér megkésve bár, de visszaveszi magának a világot, és aludni küldi végre a rusnya Ősz Koboldját. Január végén aztán annyi hó hullott, amennyit a fiam még sohasem látott életében. Az élménytől teljesen megvadulva túrta, rúgta, gyúrta a havat, hempergett benne, kotorta és lapátolta, már egészen kékre fagyott, mire sikerült beparancsolnom a melegre és egy nagy bögre forró teát megitatni vele. Akkor láttam utoljára igazán boldognak.

Attól kezdve, ahogy újra eljött a december, a fiam rendületlenül követelni kezdte a Hótündérről szóló történeteket, nem zavarta, ha nem találtam ki újakat, csak a régieket nem volt szabad pontatlanul elismételnem, mert kíméletlenül megdorgált érte és kijavított, ha valamit kifelejtettem, vagy lustaságból lerövidítettem. Észrevétlenül ez lett az évben a kedvenc időszakunk, mintha az ünnepet, amit mindketten amúgy is imádtunk, még meghittebbé tette volna ez a sok összebújás és beszélgetés, és mintha a mese megállította volna körülöttünk az időt, és elfeledtette volna velünk, hogy az újév számunkra mindig eggyel kevesebbet jelent, sosem megújulást, sosem a jövő felé fordulást kíváncsian és izgatottan, hanem a fogyó időt, a visszaszámlálást, hogy egyszer majd ez a mese is véget ér.

Az utolsó évben már tavasszal ékeztek a jelek egymás után, hogy a fiam nemsokára elindul azon az úton, ahová én nem kísérhetem el. Nem beszéltünk erről. Okos és erős fiú volt, fölösleges lett volna szavakat pazarolni olyasmire, amiről egyikünk sem beszélt szívesen. Nyár végére egészen legyengült, és november közepétől már nem tudott kikelni az ágyból. Amikor eljött a december, az ablak előtti kis padot félretoltam, és a betegágyat állítottam a helyére, hogy bármikor kinézhessen az ablakon, és figyelhesse a hóesést. Egyre kevesebbet beszélt. Fáradt volt már. Minden reggel, amikor életben találtam, hálaimát mondtam, de titokban azért esdekeltem, hogy ne menjen el karácsony előtt.

A napok szétmállottak körülöttem. Kapkodtam, rohangáltam, görcsösen ragaszkodtam ahhoz, hogy minden rendben legyen, hogy minden tiszta legyen, hogy ragyogjon a fiam körül az egész világ. Már alig csillogott a szeme, ha rám nézett, csak akkor láttam benne némi fényt, amikor a mesét hallgatta, a mesét, a megunhatatlan Hótündérről, akivel már gyakran torkig voltam. Mert a fiam nem kérdezett semmit. Nem panaszkodott. Nem akarta tudni, mennyi ideje van még hátra. Nem akarta tudni, mit érzek, nem akarta elmondani, ő mit érez. Elbújt Hótündér áttetsző palástja mögé, és csak várt, megadóan, várta az újabb és újabb mesét.

Szenteste reggelén már ott állt a betegágy mellett a gyönyörű, arányos fenyőfánk, tökéletesen és méltóságteljesen, mégis volt valami nyomasztóan szomorú a levegőben. Hogy jobb kedvem legyen, mézeskalácsot kezdtem sütni, becsomagoltam az ajándékokat, előkerestem a díszeket, és ebéd után be is készítettem őket a fa mellé.

 - Milyen színű gömböket tegyünk fel a fára? – kérdeztem a sápadt kis beteget színlelt lelkesedéssel.

Egy darabig gondolkodott, majd halkan annyit mondott:

 - Nem hiszem, hogy látok még egyszer feldíszített karácsonyfát, nem igaz?

Nem feleltem. Okos szemében láttam, hogy nem is vár választ. Újra megmozdult a szája, még akart valamit mondani, de inkább hallgatott. Nézegette a díszeket, forgatta az üveggömböket remegő kezében.

 - Idén tegyük fel mindet – mondta végül határozottan. – Látni akarom mindegyiket.

A könnyeimet nyelve rakosgattam a masnikat, csengettyűket, gömböket, jégcsap- és harangdíszeket, vegyesen, tarkán, ahogy épp a kezemre estek. Egyikünk sem szólt egy szót sem. Nem is néztünk egymásra. Éreztem, hogy el kellene köszönnünk egymástól, de képtelen voltam rá. Végül bekapcsoltam az égősort is. A melegsárga fényfüzér beragyogott minket. A fiam az eget kémlelte az ablakon át.

 - Még mindig nem esik a hó – mondta szomorúan.

Álltam a feldíszített, cifra fa mellett, és olyan árvának éreztem magam, mint még soha. Néztem a fiam arcát, a tekintetét, ahogy egyre csak távolodik az élettől, ahogy szépen lassan minden kis cérnaszálat, ami hozzám, a világhoz kötötte, elenged, nem kapaszkodik tovább, nem küzd tovább, és képtelen voltam felfogni vagy elfogadni azt, ami már régóta tény és nem feltevés, hogy néhány hét, vagy talán csak néhány nap múlva nem lesz többé betegágy, nem lesz több virrasztás, nem lesz több reszketés, meghal minden ima, meghal minden pillanat, és meghalok én is vele.

 - Lehet, hogy Hótündér megint elveszíti a harcot? – kérdezte a fiam alig hallhatóan.

Az évek alatt felgyülemlett dühöm, a tehetetlenség és a félelem szökőárként söpörte ki belőlem az ünnepi hangulatot.

 - Felejtsd már el azt a nyomorult Hótündért! – üvöltöttem, teljesen kifordulva önmagamból. – Hótündér nem létezik, soha nem is létezett, én találtam ki, és bármikor elpusztíthatom, ha akarom! Nem érdekel, hogy mit csinál, nem érdekel, hogy lesz-e hó, érted?!

Odaléptem hozzá és mérgemben megráztam.

 - Megértettél?! – kiabáltam.

Ahogy a karácsonyi fények megvilágították az arcát, és megláttam azt a szomorúságot, amit soha azelőtt és azóta sem láttam, hirtelen úgy éreztem, elsüllyedek szégyenemben. Lassú egymásutánban potyogtak a könnyei, de csalódottság vagy fájdalom helyett ürességet láttam a szemében. Akkor értettem meg, hogy gyengeségemben és gyávaságomban elvettem a fiamtól az egyetlen dolgot, ami életben tartotta. Elengedtem a karját és kirohantam a szobából.

Sokáig tartott, amíg újra összeszedtem magam. Sosem sírtam azelőtt, inkább örülni akartam minden együtt töltött percnek, mint a ránk váró sötétségen sopánkodni. Gyűlöltem magam, amiért éppen akkor fogyott el az erőm.

Megmosakodtam, magamra mosolyogtam a tükörben. Már csak a feldagadt szemem árulkodott a korábbi eseményekről. Visszamentem a fiamhoz. Kicsit felemelte a fejét a párnáról, láttam rajta, hogy örül nekem. Odakuporodtam mellé, magunkra húztam a kockás takarót, átöleltem. Nagyon gyenge volt már. Erőtlenül lélegzett.

 - Mesélj nekem – suttogta.

 - Mesélek, drágám – mondtam reszketve és megszorítottam a kezét. – Egyszer volt, hol nem volt, élt az Északi-sarkon a Fagyos Szelek Ura és a felesége, a Jégkirálynő. Egyetlen gyermekük volt, akit csodálatos képességekkel ruháztak fel. A gyermeket Hótündérnek hívták.

 - Mi volt a feladata? – szólt közbe a fiam, még halkabban, mint az előbb. Kezét kiszabadította a szorításomból és gyengéden az én kezemre tette.

 - Hótündér egyedüliként felelt azért – folytattam, és éreztem, hogy megint sírni fogok -, hogy a karácsonyok minden évben fehérek legyenek, hogy a hideg téli éjszakákon az emberek szorosan öleljék egymást és szívük melegével töltsék meg otthonaikat. Hogy a küldetését minden évben teljesíteni tudja, harcra kell hívnia az Ősz Koboldját, aki színes festékkel keni be a faleveleket, sárgára mázolja a sütőtököt, esőt idéz, ködöt és hajnali deret hint a világra.

 - Mi történik, ha a kobold nyer? – hangzott az újabb kérdés, valahonnan nagyon messziről.

 - Ha a kobold nyer, akkor télen is uralhatja a világot, szürke, sáros karácsonyt csinálhat, hóember nélkül, szánkózás nélkül, de ha veszít, át kell adnia a helyét Hótündérnek, és rejtett otthonából addig nem bújhat elő, amíg Pipitér, a nyármanó egy pitypang magjait be nem fújja az ablakán.

Éreztem, ahogy a fiam keze lecsúszik az enyémről. Nem tudtam folytatni. Még szorosabban öleltem, a könnyeink összefolytak. Hűvös volt az arca.

 - Anya, nézd… havazik… – mondta utoljára.

Ekkor a szél hirtelen feltépte az ablakot, óriási hópelyhek kavarogtak a szobában. Hát eljött érte – gondoltam. A hópihék könnyed tánc után gyengéden hulltak a fiam arcára, takarójára. Most már be akartam fejezni a mesét, de láttam a hófehér arcon, hogy már úgysem hallaná a végét.  

Mosolyogva halt meg.

Odakint karácsony volt.

Lassan mindent belepett a hó.

Mosogatás - Drámaműhely és Felolvasószínház 2015.

Szereplők:

Feleség

Férj

Gyerek 1

Gyerek 2

Játszódik egy kellemes, napsütéses vasárnapon, ebéd után.

A szereplők a színpad közepén az ebéd romjai fölött ülnek jóllakottan és elégedetten. Az asztaltól balra konyha és tartozékai, az asztaltól jobbra kanapé, fotel, tévé, dohányzó asztal, rajta egy újság. Az asztalka előtt szőnyeg, játékokkal. A háttérben ajtó, ablakok, hosszú, könnyű függönyökkel, kintről beragyog a nap.

FÉRJ (hasát simogatva, elégedetten): Nagyszerű ebéd volt drágám, ezt a maradék süteményt megeszem még, amíg elolvasom az újságot (álmosan átmegy a kanapéhoz, leül, kezébe veszi az újságot, olvasni kezd, közben majszol, potyognak a morzsák mindenfelé).

GYEREK 1: Ez frankó volt anya, szuper vagy, maradt még egy kis sült krumpli?

FELESÉG (némán átnyújtja a tálat)

GYEREK 1: Csúcs (elveszi a tálat, felpattan, laza mozdulattal lehuppan a fotelbe, bekapcsolja a tévét és bambulva majszol)!

GYEREK 2: Köszönöm az ebédet, anya, mehetek játszani?

FELESÉG (kedvesen): Mehetsz, kicsim.

GYEREK 2 (Lelkesen átszalad a szőnyegre, letelepszik, és elmélyülten játszani kezd)

A feleség egyedül marad az asztalnál. A szennyes edény és az ételmaradékok beterítik az egész asztalt, olyan, mint a csatamező a döntő ütközet után. A romokból reménytelen arccal pillant a családja felé, majd lassan feláll és rutinszerűen elkezd rendet rakni. A helyiség másik feléből áthallatszik, ahogy a férj szentségel egy-egy gazdasági hírt olvasva, a gyerekek fel-felnevetnek valamin.

FELESÉG (csak úgy, magának, nem vár választ): Nem tilos olykor-olykor elpakolni magatok után.

FÉRJ (felháborodottan): Lehetetlen! Megint estek a részvényeink két százalékot!

FELESÉG (unottan): Két nap múlva meg emelkednek majd négyet, ne aggódj.

FÉRJ (visszatér az újság mögé mérgesen): Pff, mit értesz te hozzá.

GYEREK 2 (nyűgösen): Anya, szomjas vagyok.

FELESÉG: Itt a poharad az asztalon, kicsim, gyere, igyál.

GYEREK 2 (még nyűgösebben): Anyaaaaa.

FELESÉG (haragosan odaviszi és átnyújtja a poharat)

GYEREK 1 (nem fordul el a tévétől, csak az üres krumplis tálat emeli fel anyja felé)

FELESÉG (értetlenül): Nem elég izmos a karod, hogy emelgeted azt a tálat?

GYEREK 1 (sértődötten): Vidd már ki anya, légyszi, belelóg a képbe, ha ide teszem.

FELESÉG: Emeld fel a feneked és vidd ki.

GYEREK 1 (nyafogva): Ne már, anya, a kedvenc részem megy éppen!

A feleség átveszi a tálat és lassú léptekkel az asztalhoz viszi. Még egyszer visszanéz a családjára, nagy levegőt vesz, majd hatalmas tornyot épít a szennyes edényekből. Nehézkesen felemeli a kupacot és elindul a mosogató felé. A mosogató azonban tele van, a pulton sincs elég hely. Egy darabig tanácstalanul néz körbe, majd nagy lendületet vesz, átmegy a nappaliba és az egész kupacot leteszi a dohányzó asztalra, végül visszatér a konyhába.

GYEREK 1 (dühösen): Hééé!

A feleség fogja a mosogató szivacsot és a mosogatószert, a férje elé lép, egy mozdulattal kitépi a kezéből az újságot, a szivacsot és a mosogatószert pedig az ölébe dobja, majd újra visszamegy a konyhába.

FÉRJ (meglepetten): Jól vagy, drágám?

A feleség papírtörlőt, konyharuhát, tisztítószert vesz elő, a fotelben ülő gyerekhez vágja mindet, majd a sarokból seprűt és lapátot ragad, a szőnyegen ülő gyerek kezében lévő játékot ezekre cseréli ki. Az egész család néma a döbbenettől.

A feleség elégedetten lesöpri a ruháját, széles mosollyal az arcán felveszi a kabátját, táskáját, és szó nélkül, vidáman kilép az ajtón.

Vége

Jeles napok

Amíg be nem töltöttem, mindig tizenhat éves akartam lenni. Azt gondoltam, hogy mire tizenhat leszek, érett, csinos, fiatal nővé alakul az a csenevész törpe, aki gyerekkoromban voltam. Hosszú, vörös hajam lesz, amit avantgárd stílusban fogok feltűzni, magas sarkú csizmát viselek majd, és sellőalkatú tini sztár leszek, kecses és nőies, és romantikus-szende tekintettel szemlélem majd a világot. De ha mindez mégsem jönne össze, abban biztos voltam, hogy mire tizenhat leszek, addigra talán már legalább a fűből kilátszom.

Ez utóbbi elképzelést talonban tartani felettébb bölcs dolog volt. Mire tizenhat lettem, valóban kilátszottam már a fűből. Ennél több pozitívumot nem is tudok erről az időszakról mondani. Nem számoltam ugyanis a gyűlölt pattanásokkal, az egy nap alatt zsírosodó, hosszúnak ugyan hosszú, de korántsem vörös – mert anya a hajfestést szigorúan megtiltotta – hajammal, az esetlen, koordinálatlan mozgásommal, a mellbőségem gyarapodásával járó állandó szorongással és zavartsággal, a bennem dúló érzelmi viharokról nem is beszélve. Mire tizenhat lettem, jobban utáltam a világot, mint előtte bármikor, és minden vágyam az volt, hogy elölről kezdhessem az egészet, de kizárólag fiúként, mert a fiúknak minden sokkal könnyebb.

A tizennyolcadik születésnapom egyáltalán nem érdekelt. Nem foglalkoztatott a nagykorúság, a szavazati és egyéb jogok, egyelőre nem kívántam a társadalom hasznos tagjává válni sem. Inkább felháborítónak tartottam, hogy a születési évem alapján szabályozzák, hogy mikortól lehet engem komolyan venni, és amíg a magam mögött hagyott évekből nem rendelkezem az elvárt mennyiséggel, gyerek vagyok, akit bármikor ki lehet nevetni. Később persze rá kellett ébrednem, hogy bármikor válhatok nevetségessé, függetlenül attól, hány éves vagyok, és minél magasabban hordom az orrom, annál nagyobb lehet a végén a pofára esés, és annál hangosabb lesz a nevetés is.

Miután a húszat is betöltöttem, pánikba estem. Itt a vég! Öregszem! Nemsokára harminc leszek! Keresgéltem az ősz hajszálakat a fejem tetején, számolgattam a vélt szarkalábaimat, és mit nem adtam volna, ha újra tizenhat lehetnék, hiszen a tizenhat éveseknek minden sokkal könnyebb! Két pánikroham között azonban mégiscsak élveztem a huszonévesek ragyogó magabiztosságát, a lábam nyomán sarjadó életet, a tetterőt, az örök nyughatatlanságot, kíváncsiságot és a fáradhatatlan kutatást egyre újabb élmények után.

Lángoló, vörös hajjal habzsoltam a nyarat, faltam a telet, együtt döngicséltem a méhekkel tavasszal, magasra rúgtam az összesöpört faleveleket ősszel, és gyönyörködtem édes-bús libbenésükben. Hittem és tudtam, hogy legyőzhetetlen és megállíthatatlan vagyok, megváltom a világot és a világ örökké hálás lesz nekem.

Mire harminc lettem, az idő mintha lelassult volna. De lehet, hogy csak én fáradtam el. Sokszor visszasírtam energikus, huszonéves önmagam, és azt szajkóztam, mennyivel könnyebb volt akkor minden! Most gúzsba köt a munkaidő, taposom a kegyetlen mókuskereket, és jó, ha egy mozira marad energia a hétvégén.

Szép lassan elmaradt a feltűnő, vörös haj, az avantgárd stílus, a nagy álmok. Megszoktam az ősz hajszálakat, a hajfesték úgyis eltakarja majd. Megvettem az első szemkörnyék ápoló krémemet, mert egy érett, harmincas nő nem hanyagolja el a külsejét.

Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy nem akarok keresgélni tovább. Nyugalomra vágyom. Otthonra. Élményeket azért akarok még, mert mégsem nyitnék azonnal nyugdíjas klubot odahaza, de ha lehet, akkor rohanni már nem akarok.

Ma harminckét éves vagyok.

Nézem a fiam, aki alig múlt egy. A szeme tele kérdéssel és mérhetetlen, felnőtt szívvel szinte befogadhatatlan erejű szeretettel és ragaszkodással. Őt nem érdekli, van-e ősz hajszálam, vagy mélyültek-e a szarkalábak a szemem sarkában az elmúlt egy évben. A tekintetében ott csillog a későbbi ragyogó magabiztosság, az örök nyughatatlanság, kíváncsiság, a fáradhatatlan kutatás újabb és újabb élmények után. Elképzelem a kamaszkori hangját, a borostás arcát, hogy egyszer majd én nézek fel rá, és nem ő énrám, mert olyan magas és csinos fiatalember lesz, mint az apja. És nem akarok többé tizenhat lenni. És nem bánom, hogy véget értek a gondtalan húszas éveim. Már nem akarok sellő lenni, se filmsztár. Nézem a fiam, és nem akarok semmi mást, csak megölelni akkor is, amikor én már öreg leszek, ő pedig komoly, felnőtt férfi, összemosolyogni, ahogy reggelente szoktunk, együtt ölteni nyelvet a világra, és hangosan kacagni.

Özv. Gervainé Szekeres Gizella 1979-2052

Szerető gyermek és testvér, ...

Anyja, Szekeres Józsefné, született Szabó Terézia nem sírt a temetésén. A kilencvenkét éves öregasszony sűrű fátyol mögött, rezzenéstelen arccal nézte végig, ahogy legidősebb gyermekét is ragacsos földdel borítják be, és átadják maradványait az enyészetnek. Miután egyetlen fia, Károly, aki negyedikként és csak az ezredfordulóra volt hajlandó megfoganni Szekeresné addigra aszott méhében, az érte hozott áldozatokat, lemondásokat figyelemre sem méltatva, anyja rajongását elfelejtve, nővérei elszenvedett sérelmeire fittyet hányva, huszonegy évesen felakasztotta magát a második emeleti panellakásuk nagy szobájában, többé már semmi nem volt képes kimozdítani jéghideg nyugalmából. Amikor aznap belépett a szobába, tulajdonképpen nem is lepődött meg. Imádott fia békésen himbálózott a nyári kereszthuzatban, a tévében vetélkedő ment. A halott örökké békétlen arca dermesztő nyugalmat árasztott. Szekeresné akkor gyűlölte meg a halált, amiért csak az volt képes boldoggá tenni Károlyt, és akkor gyűlölte meg az életet is, amiért ilyen kegyetlenül kibabrált vele. Hiszen ki fogja gondját viselni ezután? A lányai már rég elköltöztek, Károly volt az egyetlen, akit maga mellett tudott tartani. Öregkorára maradjon egyedül? Hogy fog megélni abból a csekélyke nyugdíjából? Károly legalább a fizetését hazaadta, nem volt gondjuk semmire, kettejük pénzéből kényelmesen eléldegéltek. Most akkor mihez kezdjen? Költözzön Gizellához? Ő a legidősebb, az ő kötelessége lenne gondoskodni róla. Az önző Károly bezzeg ilyesmire nem gondolt! Eszébe se jutott az ő áldott édesanyja, így felakasztani magát a tulajdon otthonában! Szekeresné bosszankodva kikapcsolta a tévét, ne fogyassza fölöslegesen az áramot.

Gizellának azonban esze ágában sem volt magához venni áldott jó édesanyját. Készségesen felajánlott neki egy vadonatúj, remek felszereltségű, összkomfortos kis lakást egy budai nyugdíjas lakóparkban. Szekeresné hálátlannak és mihasznának nevezte lányát, amin Gizella nem csodálkozott, ez volt ugyanis a két leggyakoribb jelző, amivel odahaza illették. És akkor Szekeresné megint feltette az évtizedek óta nyüstölt, karcos, recsegő lemezt, amit Gizella újra és újra kénytelen volt meghallgatni, de bármit is hozzáfűzni már rég nem volt ereje. Mert Szekeresné legnagyobb fájdalma állítólag az volt, hogy Gizella, miután betöltötte a tizennyolcat, elköltözött otthonról, otthagyva anyját a két iskoláskorú húgával, meg az örökké betegeskedő, gyenge szívű apjával. Mert micsoda hálátlanság ez azok után, amit a család Gizelláért tett. Amikor Szekeresné a történetben ideáig jutott, Gizella fejében egymást kezdték érni a családi jótettek emlékképei. Anyja fagyos, szeretet nélküli tekintete, az állandó szemrehányások, amiért lánynak mert születni, mert így ugyan hogyan fogja eltartani a szüleit, ha azok már öregek és betegek lesznek? Az iskolai eredményei közönyös nyugtázása, akkor is, amikor osztályelső lett, három egymást követő évben, kamaszos tervei és álmai lemészárlása, amikor a tanári kar egyöntetű és írásos javaslata ellenére sem mehetett a Fazekasba, pedig már az előfelvételi eredményei alapján is bekerült volna, helyette ruhaipari szakközépbe íratták, amit mindvégig utált és kettesekkel csinált végig, de kell a szakma, az hoz pénzt, mondták a bölcs szülők. És ő el is ment dolgozni, tizenkét órás műszakokban varrta a konfekció öltönyöket Kispesten, és a varrógép zakatolása közben, mint aki egy idegen bolygóra tévedt, próbálta megfejteni, hogy hol tévesztette el ennyire a repülési irányt.

Eközben két húga, Mária és Erzsébet hosszú levelekben panaszkodtak gyötrelmes életükről és megváltásért esedeztek. Mária, a másodszülött, rendkívül együgyű volt, bár, a férfiszívek meghódításához ösztönös tehetséget örökölt egyik, a család által mélyen titkolt, nevét sem említő, megkoptatott emlékű felmenőjétől. Még Szekeresné sem lepődött hát meg azon, hogy Mária 2002-ben egy mindmáig ismeretlen apától fogant, egészséges gyermeknek adott életet, aki rögtön kivívta nagyanyja rokonszenvét azzal, hogy fiúnak született. Nem titkolt célja volt, hogy az akkor már kétéves Károllyal együtt, annak testvéreként nevelje fel a gyermeket. Mária néhány hónap után, karján a csecsemővel, sírva dörömbölt Gizella ajtaján és könyörgött, hogy fogadja be, de a kispesti garzon nem bírt volna el még két embert. Gizella azt javasolta húgának, ideiglenesen költözzön a szolnoki rokonokhoz, amíg a gyerek idősebb nem lesz, és Mária munkába nem tud állni, de húga a fővárosban is kilátástalannak és reménytelennek érezte a helyzetüket, a vidéki rokonokat pedig egyenesen megvetette. Hosszas tépelődés után Mária úgy határozott, hogy külföldön próbál szerencsét. Az ötlet azért is tűnt jónak, mert néhány volt osztálytársa akkor készült munkát vállalni az Egyesült Királyságban, tehát nem lenne egyedül, másrészt pedig biztos, hogy a mindenre elszánt Szekeresné odáig nem szaladna utána, hogy hazarángassa. Gizella nem talált semmi kivetnivalót a tervben, minden megtakarított pénzét Mária kezébe nyomta és két nap múlva kikísérte a reptérre, anyjuk tudta és beleegyezése nélkül. Húga nem futott be ugyan hatalmas külföldi karriert, de azért talpra állt, és mire a fia iskolás lett, biztos hátérrel el tudta tartani mindkettőjüket. Soha nem tért haza, bár Gizellának rendszeresen írt 2025-ig, amikor is egy váratlan szívroham a halálát okozta. A temetést a fia intézte, aki nem tudott semmit a család többi tagjáról, így csak Gizellát értesítette egy közömbös dísztáviratban. Amikor Gizella átnyújtotta a lapot szeretett édesanyjának, az úri modorát teljesen levetkőzve olvasta lánya fejére annak minden vélt és valós bűnét, odáig merészkedve, hogy szegény Károly halálában is nyilván közre kellett, hogy működjön, az öngyilkosság biztosan nem magától jutott eszébe az ő szent fiának. Gizella erőtlen próbálkozással igyekezett emlékeztetni anyját, hogy Károly a kamaszkora kezdetén mutatott először személyiségzavarra utaló tüneteket, tizenhat volt, amikor megkezdték az állandó gyógyszerezését mániás depresszió diagnózissal. Szekeresné mindebből nem hallott meg semmit, csak sopánkodott, hogy az úristennek hála, hogy a drága jó férje nem érte meg a fia és Mária halálát, valamint legyen átkozott Gizella és minden ivadéka, amiért szétzúzta a családi harmóniát.

A harmónia szó hallatán Gizella hisztérikus nevetésben tört ki, miközben lelki szemei előtt felvillant édesapja tántorgó alakja, aki 2019-ben bekövetkezett haláláig analfabétára itta magát, mert nem volt képes feldolgozni ifjúkori baklövését, miszerint elvette a Szolnokon durva jelleméről hírhedt Szabó Károly, nyugalmazott alezredes egyetlen leányát, a Terit, akinek okos, szép arcát mégis elcsúfította az a haragos szeme: úgy nézett mindig, mint aki hadban áll az egész világgal, de legfőképpen a férfiakkal. Szekeres bízott abban, hogy ha elhagyják Szolnokot, Teri is boldogabb lesz, nem nyomasztja majd tovább a zord Szabó közelsége. A távolság azonban nem segített: a pokol egy darabját a szép Teri magával vitte új otthonába, türelmesen nevelgette, míg megerősödött és átvette az uralmat az egész család fölött. 2000-ben, amikor Károly végre megszületett, Gizella apja úgy döntött, ő most már minden kötelességét teljesítette, és soha többé nem volt hajlandó akár egy szalmaszálat is keresztbe tenni a feleségéért vagy a gyerekeiért. Az egy emelettel följebb lakó fiatal belgyógyász szomszédnál addig kuncsorgott, míg gyenge szervezetére hivatkozva sikerült leszázalékoltatnia magát, attól kezdve beköltözött Gizella rég üresen álló szobájába, vett magának egy Orion kistévét, és csak akkor dugta ki az orrát a vackából, ha a természet hívta, vagy ha elfogyott a kevert.   

Az akkor tizenkét éves Erzsébet felnőtteket meghazudtoló erővel állt anyja szolgálatába. Mivel azonban ő is csak egy lány volt, Szekeresné számára az lehetett csak az egyetlen értékelhető tette, ha szép csöndben vár, amíg nagykorú lesz, szerez magának egy férjet és békén hagyja végre, mert a lány gyerek az mindig csak nyűg. Erzsébet azonban jobban hasonlított édesanyjára, mint bárki gondolta volna, örökölt, békíthetetlen haragja túlnőtt mindkettőjükön, és dacos, gyűlölettel teli odaadással szolgált tovább. Várt a maga idejére. Amikor tudomást szerzett Mária megmeneküléséről, ő is felhagyott a szolgaléttel. A középiskolában minden szabad percét a végzősök folyosóján lófrálva töltötte, tisztogatta a terráriumot, hordta a leveleket a tanáriba, amit a féllábú portás igen nagyra értékelt. Hamarosan csatlakozott egy anarchista érzületű kis csoporthoz, akik eldugott, sötét helyekre jártak duhajkodni szombat éjjelenként, füvet szívtak és orrcseppel itták a vodkájukat, majd levezetésként hajnalban megrugdosták az útjukba kerülő hajléktalanokat. Gizella egyszer késő este, a kispesti metróállomáson talált rá Erzsébetre, egy oszlopnak támaszkodva éppen telehányt egy kukát, a körülötte álló barátai pedig önfeledten nevettek rajta. Gizella megragadta, és akkora pofont kevert le neki, hogy nekizuhant a jegyárusító fülkének és felrepedt a szája. Hazacipelte részeg húgát, és addig engedte rá a hideg vizet, amíg ki nem tisztult a feje. Érettségiig együtt laktak a kis garzonban, Gizella fáradhatatlanul igyekezett kinevelni a lányból az anyai ágról hozott átkot. Erzsébet végül a Debreceni Egyetem hallgatója lett, Gizella maga segített albérletet és lakótársakat találni neki, a két nyugodt és kedves, filozófia és teológia szakos lány az egyetemi évek végéig hű barátai maradtak Erzsébetnek, aki 2011-ben szerzett diplomát, majd a mikepércsi iskola tanára, később igazgató helyettese lett. Édesanyját sosem látogatta, Gizellát viszont rendszeresen felkereste férjével és lányaival. Gizella mellette volt akkor is, amikor hatvanegy éves korában – megfelelő donor híján – legyőzte a veseelégtelenség.

hűséges feleség, …

Hűséges volt, nem vitás. Bár szerelmes sosem. Gervai György műszakvezető volt a kispesti ruhagyárban, és azóta udvarolt Gizellának, amióta az először ült le a varrógép elé.  Gizella okos volt és megközelíthetetlen. Míg a kis kolleginái kezüket-lábukat törték volna egy Gervaival közösen eltöltött ebédszünetért, addig Gizella csak ült egyedül a menzán és olvasott, a férfi egyre hevesebb próbálkozásait egyre hűvösebb elutasítással jutalmazva. Gervai azonban nem adta fel. Taktikát váltott, és elcsépelt szavak, meg randevúra invitálás helyett egy hétfő reggel egy kortárs amerikai novellisták műveiből összeállított könyvet tett Gizella varrógépe mellé. Ceruzával csak annyit írt bele: Várok, ameddig kell. G. Gy. Gizella nem tudta leplezni örömét a romantikus gesztus láttán, de ennél többre nem volt hajlandó. Továbbra sem engedte közelebb Gervait, így hát az minden héten újabb és újabb, ritkábbnál ritkább könyvekkel ajándékozta meg választottját. Gizella nehezen állt ellen, de Erzsébet életének elrendezése jó kifogásként szolgált a kitartó lovag ostromainak visszaverésére. Amikor azonban Erzsébet elköltözött, Gizella rájött, hogy senkije sem maradt. Egyedül a hős Gervai, aki múlhatatlan szerelemmel várna rá az idők végezetéig. 2007-ben házasodtak össze, Gervai szülővárosában, csendes, meghitt ünnepléssel. Szekeresék távol maradtak mindannyian, és ezt Gizella egy cseppet sem bánta.

Életük nyugodt és békés volt: Gervai egy darabig lángoló szerelemmel vette körül feleségét, Gizella pedig csendes tisztelettel mondott köszönetet ezért. Miután egy nemzetközi cég felvásárolta a ruhagyárat, hogy egy új, ruhaipari leányvállalatot hozzon létre belőle, Gervait először osztályvezetőnek léptették elő, majd hamarosan igazgatósági tag lett. Szakértelme és tapasztalata elengedhetetlen a vállalat vezetése szempontjából akkor is, ha iskolázottsága mutat némi hiányosságot, indokolta a vezérigazgató. Mert Gervai egyszerű szakmunkásként kezdett annak idején a ruhagyárban, nem volt diplomája, nem beszélt nyelveket. Alkalmazkodni és helyezkedni azonban remekül tudott, így halála pillanatáig, 2043 tavaszáig az igazgatótanács megbecsült tagja volt, bár döntési helyzeteket sosem vállalt fel, azt meghagyta a fiatal, ambíciózus, tanult kollégáknak.

Gizella sosem panaszkodott, pedig rettenetesen unatkozott. Gervai nem akarta, hogy dolgozzon, azt kérte tőle, viselje gondját gyönyörű házuknak és még gyönyörűbb gyermekeiknek, a többit pedig bízza rá. Gizella nem tiltakozott, lelkiismerete állandó furdalásának enyhülését remélte attól, ha férje kedvére tesz. Otthon maradt hát: ápolta a kertet, tisztán tartotta a házat, a család minden ügyét-baját kézben tartotta és koordinálta a családtagokat. Ügyes és okos asszony lett belőle, senkinek sem okozott csalódást. Gervaival karöltve, minden hónap harmadik vasárnapján meglátogatták Szekeresnét. Vittek húst, lisztet, cukrot, tisztítószert, gyümölcsöt, befőtteket. Károly halála után Gizella az összes többi vasárnap egyedül is elment anyjához, hogy ellenőrizze állapotát, kedélyét. Anyja láthatóan kicsattant az egészségtől, Gervai jóslata szerint megéli még a száztíz évet is. Szekeresné kedvelte Gervait. Humoros, vidám ember volt, akiről lepergett minden szitok. Gyakran mondogatta neki, nem érti, mit eszik Gizellán, ő ennél sokkal jobbat érdemelne. Gervai ilyenkor mindig kihúzta magát és halálos komolysággal kikérte magának a feleségére vonatkozó sértő megjegyzést, mert Gizellánál jobbat bizony nem találna sehol. Szekeresné erre általában gúnyosan felnevetett, és sosem lehetett tudni, min nevet: a szerelmes Gervain, aki pont az ő szerencsétlen lányába habarodott bele, vagy a fülig vörös Gizellán, aki még mindig olyan naiv volt, hogy férje minden szavát feltétel nélkül elhitte.

Gervai ugyanis csalta a feleségét, szünet nélkül, amikor csak tehette. Szekeresné pedig tudott erről, üresen maradt lakása ugyanis nem egyszer szolgált a titkos légyottok helyszínéül. Gervai sok pénzt fizetett anyósa hallgatásáért, aki sosem szégyellt újabb és újabb összegeket követelni, majd a hónap harmadik vasárnapján ártatlanul megörülni a viszontlátásnak. Lakásában megfordultak kezdő ügyintézők, csinos titkárnők, kiéhezett aggszüzek és reménykedő elváltak. Úgy tűnt, Gervai válogatás nélkül bárkit ágyba visz, aki igent mond neki. Azt viszont sem Gervai, sem Szekeresné nem tudták, hogy Gizella nem zavarában vörösödik fülig, hanem éppen sértett önérzete forrongását igyekszik csillapítani, ugyanis Gervai nem volt egy észlény, viszonyait ostobán és hanyagul leplezte, alapvető szarvashibákat vétett minden egyes sumákolási kísérletnél, amiket Gizella mind egy szálig le is leplezett, de sohasem nyíltan. Szép csendben vergődött a lelke, miközben a rúzsfoltos ingekre folteltávolítót öntött, vagy gyertya lángjával égette porig a férje nadrágzsebében maradt pajzán üzeneteket, vagy hallgatta az aktuális szerető habogását, ha éppen ő vette fel Gervai telefonját. Gizella tudta, hogy amit nem ad meg Gervainak, azt megszerzi máshonnan, mivel önmagán változtatni nem volt képes, próbálta minél nagyobb önfegyelemmel lenyelni ezt a békát. Gervai a halálos ágyán sorban bevallotta minden egyes kapcsolatát, a futó kalandoktól az éveken át tartó viszonyokig. Gizella nem sírt, ugyan minek. Mindről tudott már rég.

és áldozatos anya.

Első fia, József, 2009-ben született, meglepően rövid vajúdás után. Csak egyszer sírt, amikor meglátta a napvilágot. Utána épp, hogy csak jelezte, ha valami bántotta, valami fojtott, visszanyelt, ijesztő nyöszörgéssel. Gervainak valóságos hidegrázása támadt, ha meghallotta azt a hangot, Gizella azonban a gyermek hozzá fűződő érzékeny kapcsolatát magyarázta vele. Később beigazolódott, hogy ő járt a helyes nyomon. József betegesen rajongott anyja iránt, amíg kicsi volt, csimpaszkodott a derekán, később a kezét nem akarta soha elereszteni, felnőttként pedig elhatározta, hogy amíg anyja él, ő más nőt nem enged be a szívébe. Ígéretét betartotta: egyedül állt anyja sírjánál, hosszú, fekete szövetkabátban, vakítóan fényes, elegáns bőrcipőjében és mélyen a szemébe húzott, fekete kalapban. Felhúzott vállal, összegörnyedve nézte, ahogy a koporsót a földbe eresztik, ahogy lassan belepi a föld, ahogy végül helyére kerül a fejfa is. Látta anyját, halálában is gyönyörűnek, igyekezett egymás után felidézni mindazt, ami számára az anyját jelentette: fülében csengett még a nevetése, ami olykor rémálomszerűen az utolsó óráit meghatározó halálhörgéssé változott, kereste a fényt a szemében, de csak az utolsó arca lebegett előtte, az, amivel a halál kapuját figyelte, kinyílik-e végre, és megszabadul-e már szenvedéseitől. Bőrén akarta érezni még anyja keze melegét, de folyton csak a jéghideg, halott kezek jutottak eszébe, amit hiába szorított olyan erősen, ahogy csak bírt, Gizellát már nem tudta marasztalni, sem megmenteni. Ha önmagára gondolt, ugyanezt érezte. Nem volt miért maradnia. Titokban abban bízott, hogy ez a pillanat sosem jön el, mert ő lesz majd az, aki előbb távozik. A világ, amit anyja kezébe kapaszkodva épített maga köré, anyja nélkül kiveti magából. Az árvaság ezen fokára jutva, József tudta, hogy számára egyetlen lehetőség maradt: követni az útján az egyetlen lényt, akihez tartozni tudott. Anyja gyógyszerei megvoltak még. Erős fájdalomcsillapítók, altatók, nyugtatók. A temetés előtt már ki is válogatta a legmegfelelőbbeket, és az éjjeliszekrényre készítette, hogy mikor hazaér, már ne kelljen keresgélnie. Nem öltözik majd át, csak a kabátot és a kalapot veszi le. Kényelmesen elhelyezkedik az ágyon, talán könyvet olvas, talán tévét néz, amíg kivárja a szerek hatását. Gondolatban már újra anyja kezét fogta, ami őszintén hitte, hogy odaát nem lehet jéghideg.

István, a második fiú Amerikából nyilvánított részvétet, a Józsefnek írt e-mailben azt is megírta, hogy sem a temetésre, sem később nem kíván hazautazni, a hagyatéki tárgyalás szintén nem érdekli. József dühös volt, mert azt remélte, István apjuk halála után túllép a múlton és Gizellának is megbocsát. István tulajdonképpen sosem haragudott. Szófogadó gyerek volt mindig, szülei szeme-fénye, érdeklődő, nyitott kamasz, talán túlságosan is nyitott. Amikor bemutatta Khairt, aki cserediákként hallgatott közgazdaságtant az országban, Gervai őszintén örült, hogy fia nemzetközi kapcsolatokat épít és ápol. Amikor István 2039-ben bejelentette, hogy Khairral ők lesznek az első meleg pár Magyarországon, akik a Bazilikában, katolikus szertartás kíséretében örök hűséget fogadnak egymásnak, Gervait mintha megcsapta volna egy enyhe agyérgörcs távoli szele, de végül úgy tűnt, fia iránti dühe erősebb a halálnál is. Gizella nem haragudott, de megértő sem volt. István és Khair világa számára a valóságban nem létezett, csak a televízióban és az újságok pletykarovataiban. Nem szerette kevésbé a fiát, amiért nem nővel házasodik össze, de megérteni vagy elfogadni sem tudta ezt a döntést. István és Khair ezért nem habozott, az esküvő után, amit modortalanul megzavart a bigott katolikusok gyűlölködő, transzparensekkel hadonászó ádáz hada, Amerikába utaztak, mintha csak nászútra mentek volna, és nem mondták el senkinek, hogy többé nem akarnak visszatérni. Gizella sokszor kereste Istvánt, de ő néhány szót volt hajlandó csupán váltani vele. El akarta felejteni, honnan jött, meg akarta tagadni a gyökereit, és tiszta lappal, Khair oldalán újrakezdeni az életet egy régóta vágyott, új világban. Mindketten sikeres közgazdászok lettek, harmonikus és példaértékű párkapcsolatban éltek halálukig. Első gyermeküket 2047-ben, a másodikat 2049-ben fogadták örökbe. Khair családját évente meglátogatták, de Magyarországról és az ott töltött évekről mélyen hallgattak.

A harmadik fiú, Sándor, közönyösen, egyik lábáról a másikra nehezedve toporogta végig a szertartást. Délután két fontos tárgyalás is várt rá, mielőbb szabadulni akart, hogy a saját prezentációit még egyszer átnézhesse. Sosem értette, anyja hogy tud rajongani a szinte életképtelen Józsefért, és hogyan képes szeretni Istvánt, azok után, ami. Neki maradt az örök küzdelem, szeretetért, elismerésért, és bár Gizella igyekezett őt is ugyanúgy szeretni, mint a másik kettőt, szíve mélyén tudta, hogy sosem lesz rá képes igazán. Sándor maga volt a fiatal Gervai, erős, ambíciózus, akaratos, csak éppen sokkal okosabb és sokkal ravaszabb. Sándor még óvodás kora előtt az ujja köré csavarta Gervait, aki vele látta megvalósulni a saját és gyermekei számára megálmodott jövőt, őt tartotta az egyetlennek, aki a Gervai nevet méltón viseli. Sándor megvetette apját. Miután megszerezte második diplomáját és Norvégiába utazott fél évre, hogy egy vállalatirányítói mesterkurzuson vegyen részt, megvetése már-már a gyűlöletig fokozódott. Gervai a szemében csak egy megkövesedett, a múlt századból megmaradt társadalmi csökevény volt, teher és fölösleg, aki a munkát csak hátráltatja, és akinek a fajtáját minél előbb el kellene távolítani a vezető pozíciókból. Nem becsülte benne sem az apát, sem a férfit. Ismerte az anyjával kötött házasságuk állítólagos szilárd alapjait, tudott apja különc kis hobbijáról és arról is, hogy anyja szótlanul tűri az állandó megaláztatást és árulást. A kamaszkoron túllépve azonban már nem volt egészen biztos abban, hogy szülei esetében melyikük is pontosan az áruló, és ki az, akit elárulnak. Abban viszont őszintén hitt, hogy ő szerelemből fog házasodni, és a házasságban eltöltött minden napját a tisztelet és az odaadás fogja meghatározni. Így is lett. 2042-ben házasodott meg, szép és okos feleséget talált, aki megható ragaszkodásával könnyeket csalt ki Gizella szeméből, valahányszor találkoztak. Anyós és meny elválaszthatatlan barátnők lettek, egymás titkainak tudói és hűséges őrzői. Gizella ott volt, amikor Sándor a feleségétől megtudta, hogy gyereket vár, ám a szűrővizsgálatok során rosszindulatú daganatot is találtak a szervezetében. Hogy abban a pillanatban arról döntöttek, anya és gyermeke közül ki maradjon életben, Sándor nem fogta fel egészen addig, amíg felesége két héttel a szülés után meg nem halt, és ott nem maradt anyjával, aki utolsó erejéig gondoskodott unokájáról és a gyászban megkeseredett fiáról. Sándor meg sem próbált kapcsolatot teremteni gyermekével. A szörnyeteget látta benne, aki létével halálba kergette szeretett feleségét. Most, hogy végleg egyedül maradt vele, a bentlakásos intézetek szóróanyagait is kénytelen lesz átolvasni, döntenie kell mihamarabb. A gyerek szemében egyszerre tükröződött felesége és anyja, a közelsége kapcsán benne kavargó érzelmeket sem feldolgozni, sem elviselni nem volt képes. Messze akarta tudni magától, minél messzebb, társul szegődni a magány és felesége emléke mellé. A lány, aki 2044-ben született, felesége utolsó akaratának megfelelően, a Gizella nevet kapta.

Emléke örökké él.

Ünnep

Szereplők:

Férfi

Asszony

Postás

Történik egy idős házaspár otthonában, valahol vidéken, a szegényebb régióban, talán Északkelet-Magyarországon. Az asszony lelkesen dolgozik a konyhában: fehér abroszt vesz elő, díszes tányérokkal terít. A tűzhelyen étel rotyog, az ablakban virág. Minden ragyog. A férfi a délelőtti teendők elvégzése után, kissé fáradtan lép be a konyhába.

ASSZONY (kedves szidalmazással): Törölje meg a lábát, de rögtön, most súroltam fel a követ!

FÉRFI (visszafordul, lábat töröl): Ej, de nagy felfordulást csinál itt maga. Hát nem a pápa jön hozzánk vendégségbe!

ASSZONY: Nekem olyan, mintha legalább a pápa jönne.

FÉRFI (megvizsgálja az edényeket a tűzhelyen): És ez a sok étel? Ránk fog romlani mind!

ASSZONY: Dehogy fog, az én Petikém csak belekóstol a hazai ízekbe és eltünteti az egészet, majd meglátja!

FÉRFI (lemondóan): Nem kellenek már annak a hazai ízek. Kényes gyomra lett ott a messziben.

ASSZONY: Na, fogadjunk, hogy egy morzsa nem sok, annyit nem fog hagyni a tányérján!

FÉRFI: Nem fogadok magával, úgyis csalna: amikor nem néznék oda, kiadná a maradékot a kutyának, aztán mutogatná nagy diadallal az üres tányért.

ASSZONY (felnevet): Jaj, de régen volt, amikor a mi Petink is ezt csinálta!

FÉRFI: Bizony, régen.

ASSZONY: Remélem, nem betegeskedik, eszik rendesen, olyan egy szál bél volt mindig az a gyerek.

FÉRFI: Van felesége, az biztos odafigyel, hogy rendesen egyék.

ASSZONY: Nahát, a felesége! Vajon milyen lehet? Bizonyára szép, tündérleány illik a mi fiunkhoz.

FÉRFI: Az is lehet, hogy magyarul nem is beszél.

ASSZONY: Nem baj az, majd mutogatunk neki, szeretjük akkor is, ha egy szavát sem értjük!

FÉRFI (benéz a sütőbe): Hát még ez is? Hát mennyi pénzt vert el maga erre az egyetlen ebédre?

ASSZONY: Ugyan már, ne zsörtölődjön annyit.

FÉRFI: Messze még a hó vége. Mit eszünk addig?

ASSZONY: Kenyér van, szalonna van. Legfeljebb levágom a kakast.

FÉRFI: Na, azt már nem, a kakast nem hagyom!

ASSZONY: Igaz is: olyan öreg már, mint az országút, egy napig kéne rotyognia, hogy ehető legyen a húsa. Majd csinálok tojásos galuskát.

FÉRFI: Csak aztán meg ne bánja ezt a sok munkát.

A férfi leül az asztal mellé, pipára gyújt. Az asszony tovább szorgoskodik.

ASSZONY: Telefüstöli itt nekem a konyhát, mit fog szólni a menye, ha megérzi ezt a bűzt?

FÉRFI (nyugodtan): Hogy férfi is lakja ezt a házat. Üljön már le maga is, szusszanjon egyet!

ASSZONY: Nem lehet, mindjárt itt lesznek, és nézze, minden a feje tetején áll még.

FÉRFI: Majd befejezi, ha ideértek.

ASSZONY: Mindennek kész kell lennie addigra, hiszen ismer jól.

FÉRFI: Ha tizenöt évig nem siettek magához ebédre, azt a néhány percet csak ki tudják várni, amíg befejezi a terítést. Na, üljön le szépen, ha mondom.

ASSZONY (leül, megpihen, de láthatóan nagyon izgatott): A tejet behozta?

FÉRFI: Be.

ASSZONY: A szenet behordta?

FÉRFI: Be.

ASSZONY: A kertet felásta?

FÉRFI: Fel.

ASSZONY: És a…

FÉRFI: Elég legyen! A ház makulátlan. Ha a fiatalúr másképp látja, ragadja meg a lapátot, a seprűt, a kapát, ahogy éppen kedve tartja.

ASSZONY: Ne ellenségeskedjen már.

FÉRFI: Nem tetszik ez a dínomdánom. Nálunk ez nem divat, tudja maga is. Ne akarjon úri asszonyt előadni, tisztességes, szegény parasztok vagyunk, a fiunknak nincs oka szégyenkezni.

ASSZONY: De a felesége…

FÉRFI: A felesége majd meglátja, hogy tisztességre, becsületre, munkára neveltük a gyereket, férfi lett belőle, nem egy mulya naplopó. Ha azt a nőt az érdekli csak, hogy nálunk miből van a kerítés, akkor nem érdemli meg a fiút!

Mindketten hallgatnak. A férfi békésen pipázik, az asszony morzsolgatja az ujjait. Hallani az óra ketyegését. Egyszer csak megzörgetik az ablakot. A postás az. A férfi feláll, kitárja az ablak egyik szárnyát.

FÉRFI: Na, mi szél hozta?

POSTÁS: Táviratot hoztam, Péter bátyám.

FÉRFI (gyanakodva): Távirattal jó hír még nem érkezett ebbe a házba.

POSTÁS: Hátha ez a kivétel! Na, minden jót!

A férfi elolvassa a táviratot, majd mérgében összegyűri és a sarokba dobja.

FÉRFI: Ez sem kivétel.

ASSZONY (felpattan, felveszi a papírgalacsint, idegesen olvassa): Na, ki írt? Mit írt? Jaj, a Petike! „Mégsem jövünk. Majd bepótoljuk. Sokszor ölel fiatok: Péter.”

Az asszony kiejti kezéből a táviratot, görnyedten a székre roskad, a könnyeivel küszködik. A férfi hosszan nézi őt, majd lassan a tűzhelyhez lép, hogy befejezze a felesége helyett a terítést. A két fölösleges terítéket leszedi, az ételeket az asztalra teszi, a poharakba vizet tölt, majd ő is leül az asztalhoz és szótlanul merni kezdi a levest.

Vége