„kivesszük, mert a…”
a
patetikus gondolatok, mint a
kudarc,
bukás, inkompetencia, vagy a
kifosztottság,
meg a
hiányérzet
később
jönnek majd
most
csak erre az egy szóra figyelek
kivesszük
mint
a cédélemezt a lejátszóból?
vagy
a puffadt porzsákot a porszívóból?
úgy
képzeljem el?
a
néhány abszurd kép
elfeledteti
velem egy pillanatra
mennyire
félek
a
kattogó neon halványsárga fényében
a
műtőshárem riasztó árnyait figyelem a
falon
„ne feszítsen”
üvölt
egy nő katéterrel hadonászva
a
lábaim között,
miközben
valaki más a bal karomnál
mellédöfi
a tűt
szíves
elnézésüket kérem,
nem
akartam én akadályozni senkit
a
munkája elvégzésében,
de
a tolófájás nem szóra torzítja a szám
a
beteghordó hordágyra dob
reggel
hat óra múlt
ez
már nem is az ő dolga lenne
„a hátában két szúrást
érez majd”
már
szinte vágyom,
mert
amíg ezt hallgatom,
a
negyvenegy hetes hasamra
négy
kesztyűs kéz alatt görnyedek
a
lábam zsibbadni kezd
testem
érző és érzéketlen
félre
hullik szét a szíjak alatt,
mint
a legendás bűvész
kezei
közt a fűrész
a
csinos tollruhás
ládába
zárt segédet
darabolja
fel
most
senki sem tapsol
fémek
csendülnek
a
zöld lepel oltalma alatt
a
szívverésem ritmusa
az
egyetlen kapaszkodóm
„letenném a szikét…”
hát
már meg is történt?
hozzám senki
sem szól, csak figyel
furcsán
néz ki a húgyhólyagom
állítólag
katéter
ellenőrzés
rendben,
a zsák rendesen telik
hogy
mindent hallok, nem zavar senkit
megszokták
már
így
megy ez
végre
valóban felfogom: felnyitottak,
tényleg
belülről látnak engem
kiterítettek,
mint az elejtett vadat
de
a pánik végül elmarad,
hiszen
túl a szöveteken, izmokon, beleken,
ott
a fiam, akit épp
kivesznek
felsír
én
is könnyezem
de
nem értem még, hogy pontosan miért
a
zöld vásznon át látom,
ahogy
kapálózik a mellkasomon
így
is lehet gúnyt űzni
a
bőrkontaktusból
akkor
és ott,
a
fehérségben egyedül
a
steril kendők alatt
leszíjazva
a
hidegben
lettem
én Anya
vérben
a
fertőtlenítő
émelyítő
bűzében
összevarrva,
mint
az ordas farkas,
örökre
megsebezve
kéne
, hogy megbékítsen
a
tudat, hogy élünk
