A választott opció végrehajtása nem lehetséges

Mindig a nagy ébred legkorábban, fél hatkor kipattan a szeme, azonnal éber és tettre kész, a világ már hajnalban a lábai előtt hever, és ő minden nap le is igázza, hős lovag vagy világháborús katona bőrébe bújva. Utána a kicsi kezdi rázni a kiságy rácsait, a lábát emelgeti, hátha végre sikerül kimásznia egyedül, közben egyre erélyesebben igyekszik hangot adni aktuális szükségleteinek. A középső ekkor húzza fejére a takarót. Nem, az nem lehet, hogy megint reggel van. Ilyenkor még nem lehet beszélni vele. Csak cirógatni, babusgatni, ölbe venni, hogy ne legyen olyan fájdalmas a felkelés.

De ma nem.

A nagy reggelit kér, lelkesen sorolja a hozzávalókat: egy szelet kenyér, arra vaj, aztán a sonka, aztán a sajt, megint sonka, és még egy szelet kenyér vajjal, összeborítva. Ez a szendvics, tudtad, anya?

Tudta. Tegnap is tudta. Meg tegnapelőtt is.

Reggeli előtt vécézés, tisztálkodás, pizsama le, melegítő, póló, zokni fel.

Egyszer, kétszer, háromszor.

Az asztalnál kisebb verekedés alakul ki, csak a szokásos: valaki mindig rossz helyen, vagy túl közel, vagy túl messze ül.

–  Elég legyen – mondja, de igazából nem érdekli.

Előveszi a három tányért: a minyonosat, a pillangósat és a verdásat. Felrántja a hűtőt, minden szóba jöhető hozzávalót kirámol, kések, vágódeszka, szeletelő. Minden ugyanúgy, ahogy tegnap. Ahogyan tegnapelőtt.

A nagy boldogan majszolja a szendvicset, a kicsi csak sajtot falatozik, a középső pedig állítja, hogy a vajas pirítós, ami eddig a kedvence volt, most már az ő életével összeegyeztethetetlen, és ha nincs a kedvenc gabonapelyhéből, akkor inkább nem reggelizik.

Nincs.

De tej van.

Az egyik pohárba tej kerül, a másikba almalé, a harmadikba narancs.

Van egy csésze kávé is valahol. Az ablakpárkányon találja meg. Hideg.

Kipakol a mosogatógépből, majd újra be. Bekapcsolja, 65 °C, rövidített program… ja, nem, csak 45-nél és 70-nél van ilyen opció. Mindig elfelejti… A gép elindul, lomha ütemben forog a szórókar.

A gyerekek szétszélednek, az asztalon romokban hever a sok maradék.

Eltakarítja, ahogy tegnap. Ahogyan tegnapelőtt.

Levegőzés. Kinti nadrág, cipő, kislapát, kisvödör, kismotor, kisbicikli. Az idő felhős, pulóver is kell, szürke bágyadtság telepedett a kertvárosi házakra. A felhők mozdulatlanok, csak a színük sötétedik egyre. Talán kint maradhatnak még egy kicsit. Tegnap ilyenkor még nem esett. Tegnapelőtt sem.

Az udvari játék abbamarad, amikor a kicsi homokot szór a középső szemébe. A gyors anyai reakciót a rutin szüli, nincs mögötte szerető gondoskodás.

Ma nincs.

Bemennek. Az újabb csetepatéra öt percet sem kell várni. Mind a három ugyanazzal akar játszani, konszenzus nem lehetséges, csak egy maradhat. A vérre menő küzdelmet azzal igyekszik megszakítani, hogy bekapcsolja a tévét. Megkeresi a kedvenc mesét, már indítja is.

            – Üljetek le egy kicsit, hozok nektek dinónasit.

          –  Dinónasiii!!! – hangzik a hármas üdvrivalgás, de a zacskó birtoklásáért újabb harcba kezdenek. Hallja a hangokat, látja a mozgó ajkakat, de képtelen értelmezni a három oldalról arcába zúduló cáfolhatatlan érveket. Igazságot kellene tennie közöttük. A kicsi javára dönteni. Tegnap a nagy javára döntött. Tegnapelőtt a középsőére.

Tehetetlenül áll a miniatűr forradalmi össztűzben.

A szakirodalom szerint ilyenkor félre kell vonulnia, amíg jobban lesz.

A fürdőszobába menekül. Magára csukja az ajtót, de így is tisztán hallható a visítozás. Egy pillanatra a tükörbe néz, de félrekapja tekintetét. A gyógyszeres szekrényben kotorászik. Valahol lennie kell egy doboz nyugtatónak, nemrég váltotta ki. Megvan. A doboz érintetlen. Reggel és este 1. Leül a kád szélére, felpattintja a fiolát, óvatosan rázogatva a tenyerébe ejt egy apró, sárga tablettát. Leteszi a mosdókagyló peremére, amíg a fogmosó pohárba vizet tölt. Aztán leteszi a poharat. Kivesz még egy bogyót. Még egyet, még egyet, szép sorban rakja őket egymás mellé, mintha fénytelen aranygyöngyök díszítenék a csillogó, fehér porcelánt. Egészen közel hajol, igazgatja őket, csak akkor lesz elégedett a szokatlan sormintával, amikor minden egyes ékkő azonos távolságban helyezkedik el egymástól és a perem két szélétől.

Tökéletes.

Ez a rögtönzött kreatív megoldás békével tölti el. Felpillant. Akit a tükörben lát, idegen.

Még egy mosást összekészít azért. Sokáig hezitál, hogy színeset vagy feketét.

Mosókapszula, öblítő. Becsukja a mosógép ajtaját. 40 °C, előmosás nélkül, centrifuga 1200 fordulattal, több víz. Opció nem lehetséges, jelenik meg a digitális kijelzőn a villogó felirat.

Még egyszer megnyomja a gombot: opció nem lehetséges. Újra és újra megnyomja, de a mosógép ragaszkodik az álláspontjához. Észre sem veszi, hogy már zokog. A kezével keni el az arcán a könnyet és a taknyot, Hörögve, fuldokolva sodorja bele a mosdókagylóba a pirulákat, megnyitja a csapot, az erős vízsugár kíméletlenül tünteti el mindet, nyom nélkül. Megmossa az arcát, elzárja a vizet, megtörölközik. Nem néz tükörbe.

Kinyitja a fürdőszoba ajtaját.

Odakint a gyerekek a szétszaggatott piros zacskót szorosan körbeülve merednek a képernyőre.

Előbb mindig a kicsi nyúl a szőnyegen heverő kupacba, aztán a középső, végül a nagy. Ritmusosan ropognak az extrudált dinófalatkák az apró fogacskák között.

Halkan mögéjük lép, leguggol, egyszerre öleli magához mind a hármat. Babasampon és ketchupos fűszerkeverék illata tölti meg az orrát.

            –  Mi az, anya? – kérdezi a nagy.

Hosszan nézi a három tiszta arcot, mielőtt válaszol.

            –  Spagetti lesz az ebéd – mosolyog, és már indul is, hogy elővegye a tésztafőzőt.

Lomtalanítás

 A képen hároméves lehetek. Egy széken ülök, virágmintás ruhácskában, és egy puha kis szívet morzsolgatok apró, hurkás ujjaimmal.

A szív fehér.

A szám piros.

Mosolygok.

Magabiztosan tudom, hogy szeretnek. Magabiztosan hiszem, hogy ez sosem lesz másképp. A fotón nem látszik, hogy a lábam a levegőben kalimpál. Sok év telik még el, mire végre leér a földre. De akkor meg már kizárólag törökülésben ülök, mindegy, milyen széken.

Ahogy most is.

Combom fonott kosara csordultig tele emlékekkel. Színes és fekete fehér analóg fotográfia, polaroid, meg  digitális fotónyomat. A zavaros mozaikok között sehol sem találom önmagam. Már nincs kedvem emlékezni. Nincs kedvem rendszerezni. Vissza akarom zárni valamennyit a vastag falú kartondobozba, amit nagytakarítás közben vertem le, hogy zuhanás közben hörögve hányhassa elém a múltat.  

Kétmaroknyi halmokat dobálok vissza a száműzöttségbe. Néhány kép sarka felpöndörödik, néhány meg is törik.

Jé, ezen te vagy.

Mosolygok.

A szám elfehéredik.

A szívem már rég nem dobban, ha látlak: mint gyerekkorodban a fikagombócot, elmorzsoltad két ujjad között.

Látogatás

A főtéri papírboltban füzeteket veszek. Zsírkrétát. Szeret rajzolni. Írni nem tud. Olvasni sem.

Elhajtok a templom mellett balra, és már meg is látom a kaput. Nem állok készen. Mégis becsengetek, tompa léptek papucsban, kulcscsörgés. A vasrács kinyílik. Az udvar most is olyan rendezett, mintha ünnep lenne. Talán az van.

Az ajtó mellett egy kis asztalnál ketten ülnek egymással szemben, mintha beszélgetnének. De csak némán merednek maguk elé, talán nem is látják egymást, mintha az, amit valójában figyelnek, ott lenne valahol a másik mögött, igen, ott lehet a válasz minden miértre és hogyanra a kopott tapéta alatt, a vakolatban.

Alig van mozgás, bár az érkezésemtől a feszültség szintje érezhetően nő. Egyforma arcokat látok. A rövid egyen-frizura, a torz mosoly és a kicsavart testek nem mutatnak semmilyen nemi jelleget.

A fotelből nagy lendülettel felém indul valaki, karját ölelésre tárja, azt kiabálja elnyújtva, nehézkesen artikulálva, szia. A gondozónő közénk ugrik. Pofon. Újra csend. Elfordítom a fejem, mintha épp nem is figyeltem volna oda.

A nappali helyiségben mosolygó szemek, mosolygásra képtelen ajkak. Élethozó istenség vagyok, a külvilág szent küldöttje. Nem mernek megérinteni. Csak a mozgásom kavarta légörvényt markolásszák önkívületben.

Elindulunk a folyosón. A fal mellett zavartan áll egy másik lakó, szemét lesüti, ahogy mellé érünk. Akkor veszem észre, hogy egy vizelettócsa közepén áll. Nadrágja ülepéről ütemes csöpögés. Félrenézek megint.

A fordulóban a csupasz kövön fekszik egy idős alak. Bízni próbálok abban, hogy csak alszik.

Végre meglátom őt is. Lassan közeledik. Egymásnak szorított térddel, befelé fordult lábfejekkel csoszog nehézkesen. Karja nagyot lendül minden lépésnél. Egyensúlyoz. Boldognak tűnik, bár sosem tudom eldönteni, mikor vicsorog és mikor mosolyog rám. A hanghordozásából rögtön megértem, örül nekem. Esetlen ölelés. Az olcsó mosószer émelyítő, idegen szaga. Átadom a füzeteket és a krétát. Még jobban örül. Hoztam sütit, mondom, majd kínáld meg a többieket is. Általános ujjongás, még meg is tapsolnak.

Meghallgatom a szokásos éves jelentést. Nincs változás. Nincs újdonság. A látása nem romlott. A szíve továbbra is gyenge. A cukra olykor magas. De az ő állapotában, ugye. Igazán szép kort megélt már. Higgyem el, mindent megtesznek érte.

Elköszönök. Félszegen, hidegen, ahogy mindig. Kifelé menet már én diktálom az iramot. Kint akarok lenni. Összerándulok, amikor a zár bekattan mögöttem. Rágyújtok. A füst öli ki az orromból a benti szagokat. Aztán beülök az autóba. Becsatolom magam. Remegő kézzel kapaszkodom a kormányba. Nincs erőm.

Álmomban utánam szalad, kilöki a kaput, feltépi a kocsiajtót, beszáll, fújtat legyengülve. Nem szól semmit, csak néz, tisztán, mint aki hirtelen mindent megértett. Az épületből riadt mozgolódás hallatszik, a mesterséges rend felbomlik, minden összezavarodik, kiabálás, csattogó léptek, ajtócsapkodás. A műszerfal felé fordulok. A motor jár. A tükörben a tekintetét keresem. A szemében nincs kérés. Még sosem volt ennyire biztos semmiben. A rács kivágódik, én a gázra lépek. A templom mellett jobbra, aztán végig egyenesen az autópályáig. Egyszer sem néz vissza. Mire a felhajtóhoz érünk, elalszik. Hangtalanul zokogok, nehogy felébresszem. Hazamegyünk.

Alagútban

Azt mondtam, kapd be, te meg, hogy én kapjam be, és ez az abszurd patthelyzet megint zárójelbe tette a lényeget. Ott hagytalak, harmadjára is az arcodba ordítottam, hogy vége.

Futok a földszintig, közben eszembe jut, hogy a pendrive-ot a gépedbe dugva felejtettem, pedig azon van a holnapi prezentáció. Remek. Vissza mégsem mehetek most már. Átkozom a napot, amikor megismertelek, lehet, hogy néhány szitokszót hangosan is kimondok, mert a kapu előtt, egy túlsminkelt, kékfehér hajú öregasszony fejét rázva csetteg, majdnem lesodrom a járdáról. Gurulós táskája oldalra billen, kifordul a kezéből. Nem állok meg segíteni neki. Mintha látnám, ahogy felém hadonászik. Szarok rá.

Levágtatok a metróhoz, keresek egy kevésbé koszosnak látszó széket. Nem akarok itt lenni. Nem akarom ezt a várost, a széket, amin ülök, a bűzt, a fényeket, és legfőképpen téged nem akarlak többé. Gondolkodni sem akarok. Próbálom elterelni a figyelmemet.

Két lány, csillámos műkarmokkal hevesen mutogat és affektál. Nagyokat vihognak. A szájuk is csillog. Idáig érzem a parfümillatot. Elképzelem, ahogy a drogériában ugyanígy dumálnak az illatszereknél, amikor a polcot hirtelen feldönti egy medve, ők pedig nyakig merülnek a pacsuliban, visítva. Egy jóképű, szőrös jeti is lehetne. Hogy nagyobbat visítsanak. Egy kapucnis fiú nagyokat lép a Martensében. Az utolsó kocsiban akar felszállni. Ránéz a kijelzőre. Én is. Még két perc. A hangosbemondó üvölteni kezd, hogy a biztonsági sávot. Keresem a bűnöst: egy ideges, öltönyös fazon hajolt be az alagútba, mintha attól hamarabb ideérne a metró. Amatőr. Egy középkorú nő egy válltáskával és három nejlonszatyorral serpát játszik, mielőtt hazaér, és nekiáll a vacsorának. Egy pillanatra a saját arcomat látom az övé helyén. Na, ne.

Egyre erősödik a menetszél. Felállok. A Martenses fiú felé indulok. A távolban feltűnik a két fénykorong. A fiú újra a kijelzőre néz, harminc másodperc, majd be, az alagútba. Felméri a távolságot. A metró üvöltve közeledik, a szél a szemembe sodorja a hajam, odakapok, félrekotrom.

Fékcsorgás. Szikrák a síneken. Füst. Nem mozdulunk. A lányok videóznak. Biztonsági őrök kemény léptei dobognak lefelé a lépcsőn. Megkezdik a kiürítést. Kelletlenül elindulunk. Mire kiérek az aluljáróból, már hallani a szirénázást is. Legalább fél órát várhatok a metrópótlóra. Kapják be.

Másnap

Megszokásból rúgta oldalba a kutyát, amikor viharlámpát lengetve a kezében kibotorkált az udvari pottyantóshoz. Az állat bordája nagyot reccsent, tüdeje sípolását még sokáig lehetett hallani az almafa tövéből, ahová menekült. Még sötét volt, hideg, őszi hajnal.

Volt a házban vízöblítéses vécé, még az apja szereltette be tizenöt évvel ezelőtt. Akkor ásták ki az új emésztőgödröt is, a ház mögé.  Vizet azonban csak a kút adott, rácsatlakozni a vízhálózatra már nem futotta, így a fényes porcelán mellé beállítottak egy teli bádogvödröt, azzal öblíthetett, aki akart. Apja halála után végre megszabadulhatott a vödörtől, a műanyag vécétetőt lecsukhatta örökre, és újra kijárhatott az udvarra, ahogy mindig is szerette.

Visszafelé felhúzott a kútból egy kanna vizet, mosakodni, kávét főzni.

Odabent kinyitotta a sparhelt ajtaját, bepakolt egy adag gyújtósnak összevágott gallyat, egy-két vastagabb hasábot is, meg néhány papírgalacsint, melyek a húsz kilométerre lévő város nemrég nyílt szupermarketének legújabb akcióit hirdették. Sosem nézte át ezeket, minek: a reklámozott élelmiszerek többségének még a nevét sem tudta kimondani. Gyufát gyújtott, a papír fecnik széléhez tartotta, egy darabig nézte az éledező lángnyelveket, majd amikor a tűz már egyenletesen ropogott, becsukta a tűzhely ajtaját. A konyha gyorsan melegedni kezdett. Mire a kotyogóst a főzőlapra állította, már nem is látszódott a lehelete. Amíg a kávé lefőtt, megmosakodott, a tükörbe nézve megállapította, hogy a borotválkozással még legalább egy, de akár két napot is várhat, törött fogú műanyag fésűjével megigazította zsírtól fénylő haját, majd a mosdóvizet kilöttyintette az udvarra. A kávénak csak annyi ideje volt hűlni, amíg magára húzta a kantáros nadrágot, aztán már le is hajtotta, mind a három adaggal, amit az öreg kávéfőző kipréselt magából.

Felvette a sapkáját, belebújt a kötött kardigánjába, és kilépett az ajtón. Végigsétált a verandán, elhaladt a pad mellett, amin az anyja annak idején a borsót fosztotta, és elindult hátra, az ólak felé. Ahogy a góréhoz ért, léptei közeledtére motozni kezdtek az állatok. A disznók a mellettük lévő sonkájába bökve ébresztgették egymást, a tyúkok lassú, álmos léptekkel vették birtokukba az udvart.

Kimérte a disznók adagját, bekeverte, a vályúba öntötte. Aztán megtöltötte a kézi darálót, amit a kispadlásról cipelt le két hónappal ezelőtt, amikor tönkrement az aggregátor, és miközben unottan figyelte az izgatottan zabáló malacokat, lassan hajtani kezdte a kart. Így csak mindig a következő etetésre elegendő keveréket tudta ledarálni, többet nem győzött a karja, meg a dereka. Már elkezdett gyűjteni egy új aggregátorra, számításai szerint talán jövő ilyenkorra meg is veheti. Addig meg majd több moslékot ad a jószágoknak. Beleteszi a kenyérhéjat is, úgysem kell annyi panírmorzsa.

Megetetette a tyúkokat, összeszedte a tojást, aztán nekiállt felásni a kertet. Amikor meghallotta, ahogy a szomszéd faluban elhúzzák a delet, a kerítésnek támasztotta az ásót, és elindult vissza a házba. Evett egy kis szalonnát, kolbászt, két karéj kenyeret. Ilyenkor rendszerint meg szokta nézni a déli híradót, de most nem volt semmi, ami megtörhette volna körülötte a némaságot. A tisztaszobában állt anyja ládája, amiben a kelengyét tartották, de a sok szép, hímzett holmit vagy az egerek rágták szét, vagy elhordták már a rokonok, így, amikor az apja is meghalt, a családi könyveket, meg a régi magazinokat rakta bele. Felnyitotta, hátha talál benne valamit, amivel az ebéd utáni pihenőidejében elfoglalhatja magát. Félrekotorta a több tucat, elsárgult filléres könyvet, a régi mezőgazdasági gépkönyveket, a permetezési kézikönyvet, és az ócska tévéújságok alatt végre talált néhány keresztrejtvényt. Anyja után maradtak meg ezek, nem tudta kidobni őket, bár türelme sosem volt az ilyesmihez. Most mégis elővett egyet, kék színnel nyomták rá a karikatúrákat, és a címlap büszkén hirdette, hogy a helyes megfejtők között tíz darab éves újság előfizetést sorsolnak ki. A sublótban ceruzát is talált, leült a sarokpadra, és olvasni kezdte a meghatározásokat. Liter. Egy betű. Ezt tudta. Beírta. Japán fizetőeszköz. Három betű. Biztos hallotta már, ha látná leírva, felismerné. Ausztrál autójel. Három betű. Na, ezt majd később. A földbe temet. Négy Betű. El–ás. Ez az. Huba egyik társa. Három betű. Miféle Huba? A lantán vegyjele. Két betű. Idegesen visszalapozott, hátha valamelyik korábbi oldalon szerepelt már ilyen, és emlékezett rá, anyja addig sosem nyugodott, amíg egy rejtvényben üres négyzet éktelenkedett. Még a papot is kifaggatta, ha úgy hozta a szükség. De ez a füzet üres volt, talán csak megvették, odakészítették a kis asztalra, de aztán senki nem nyúlt hozzá, mert az anyja délelőtt tíz körül összeesett a tyúkhúsleves mellett egy forró, nyári napon, mire rátaláltak, a rántani való húst beköpték a legyek.

A rejtvénylapot összegyűrte, begyömöszölte a sparhelt ajtaján. Újra kiment ásni. Szürkületkor kiganézott a disznók alatt, teletöltötte a vályút, darált, összeszedte a tojásokat. Húzott vizet a kútból. Begyújtott. Amíg a víz felforrt, megvacsorázott. Kiadta a kutyának a maradékot. Elmosogatott. Tisztálkodott.  Eszébe jutott, hogy az aggregátorra félretett pénzhez elfelejtette a múlt heti ezer forintot hozzátenni, amit a kosztpénzen megspórolt. Pótolta hát. Pizsamában, viharlámpáját lengetve a kezében behúzódott a lakószobába, a lámpát letette az éjjeli szekrényre, el ne felejtsen elemet venni bele, jutott eszébe, aztán lekapcsolta, bebújt az ágyba és hamarosan elaludt.

Másnap korán kell kelnie, sok lesz a dolga. Ki tudja? Talán megtanul franciául.

Ébredések

Aznap reggel Gabó mellett ébredtem, mint minden kedden, az unalomig rutinszerű hétfő esti szex után. Egy darabig néztem őt, ahogy kisimulva szuszog a párnán. Minden hétfő este nyer egy évet az élettől, mondogatja folyton, és én mosolygok, miközben magamban magamon röhögök, fennhangon, gúnyosan, a fejemet hátravetve. Ahogy kelletlenül bámultam a redőket a nyakán, egyszer csak megéreztem: ez az ember büdös. Nem a szája, nem a teste, valahogy az egész lénye, a körülötte keringő levegő szaga elviselhetetlen. Émelyegni kezdtem, kibotorkáltam a konyhába egy kávéért. Már dél volt, mikor rájöttem, hogy a reggelről az orromban maradt förtelmes bűz, az a kegyetlen, nehéz dögszag végig belőlem áradt.

Sosem vágytam drámai halálra. Egészen finoman és halkan estem össze, inkább csak hirtelen elhervadtam, azt hiszem. Félelemre számítottam, görcsös élni akarásra, kapaszkodásra mindenbe, amit csak érek. Ehelyett csupán hagytam megtörténni. A rám törő álmosság tudtam, hogy valahová messzire visz, talán a kíváncsiság, talán az örökös békétlenségem volt az oka, hogy nem küzdöttem maradásért. Elengedtem a testem, zuhanás közben a hajam az arcomra omlott. Kókusz illatú szemfedél.

Itt ébredtem, ezen az öreg gesztenyefán. Ijedtemben lelöktem egy madárfészket, a három apró tojás félúton zuhant ki belőle, harsány sárga foltot hagytak a kopott járdakövön, ahogy szilánkjaikra hullottak.

Körülnéztem, de semmi sem volt ismerős. Százéves bérházakat láttam magam körül, csonka sörényű kőoroszlánokkal, meg repedt szirmú kővirágokkal a homlokzatukon. A törött padlásablakokon galambok röpködtek ki-be, a cserepeken furcsa dallamot játszott a szél.

Először csalódott voltam. Semmi jelét nem láttam annak, hogy az általam ismert hitvilágok bármelyik idevonatkozó tétele beigazolódna. Minden ugyanolyan volt. Miután rájöttem, hogy hiába várok tétlenül, nem jön eligazítani sem Vergilius, sem senki más, megpróbáltam kideríteni, vajon mit keresek pont itt, pont ezen a gesztenyefán.

Figyeltem a fa alatt elhaladó embereket, benéztem a környező utcákba, belestem a kirakatokon, de nem kerültem közelebb a megoldáshoz. Hamar megtetszett ez a környék. Olyan, mint amilyenről gyerekkoromban álmodtam, mint amilyenről veled ábrándoztam, amikor még az életünk a szüntelen és vakmerő kérdésfeltevésből állt, nem pedig a válaszok elhallgatásából. Késő este lett már, mikor kimerülten újra az ágamra kuporodtam. A házak ablakain át fényeket láttam, a fényben árnyékok táncoltak, esti keringőt jártak az edények, a vacsora maradéka, ágytakarók emelkedtek a magasba, habfürdő buborékja szabadult ki a nyitott fürdőszoba ablakokon.

A zöld színű ház harmadik emeletén, az egyik ablakból csak halvány fény szűrődött ki, apró fénypontokat láttam, amik ide-oda lebbentek a nyáresti szélben. Gyertyák. Közelebb mentem. Leültem az ablakpárkányra, hátamat a szálirányban ezerfelé repedezett keretnek támasztottam és vártam. Hallottam valami neszt, talán a konyha irányából. A zaj abbamaradt, majd egyszer csak te léptél be a szobába, egy tálcán poharakat és egy borosüveget egyensúlyozva. Döbbenten figyeltelek. Nem értettem, mit keresek én itt. Tovább készülődtél. Egy csinos üvegtálat megtöltöttél rágcsálnivalóval, a dohányzóasztalra tetted a többi mellé, egy váza és egy roskadozó gyümölcskosár közé. Körbenéztél, mindent ellenőrizve, zene – kiáltottad –, és már el is indítottál valami langyos, romantikus számot. Felnevettem, annyira idegen volt tőled az egész. Azt hittem, meg akarsz tréfálni valakit. Már éppen eléd akartam állni, megpördülni előtted, hogy megérezd az illatom, amikor kopogtak. Izgatottan az ajtóhoz léptél, szinte feltépted, és a vállad fölött átnézve, a küszöbön megpillantottam egy angyalarcú, bájos lányt, aki kicsit félszegen, szégyellősen mosolygott rád. Te magadhoz húztad, megcsókoltad. Az angyalarcú végtagjai elernyedtek, a csatát küzdelem nélkül megnyerted. Neked való lány. Ölelve húztad beljebb és a fotelbe ültetted. Abban a pillanatban megfordult a fejemben, hogy légörvényt kavarok a szobád közepén, addig forgatom magam körül a levegőt, amíg a gyertyalángok bele nem kapaszkodnak a függönyökbe, a bútorhuzatokba, amíg a mécseseket le nem sodrom a polcról, hogy a szőnyeg rojtjaiból és a parkettarostokból táplálkozhassanak tovább a lángnyelveik. De végül csak ültem tovább a párkányon, néztem, ahogy minden szavaddal és pillantásoddal egyre mélyebbre ásod magad az angyalarcú szívében, végül, mikor az utolsó csepp bort is megittátok, visszatértem a gesztenyefára, arcomat a sárga színű ház felé fordítottam és megfogadtam, hogy többé nem látogatlak meg.

Másnap elhagytam az ágat, az ablakod felé sem pillantva útra keltem, hogy ha már így alakult, legalább ezen a létezési síkon megvalósítsam a régi álmot, hogy bejárom a világot. Mire elhagytam a várost, már kész is volt az útiterv: az Egyenlítő vonalán haladok majd, és ha körbeértem, akkor megnézem a két sarkot is, előbb az Északit, aztán a Délit, vagy fordítva, ahogy éppen kedvem tartja. Ha mindent megnéztem, kiválasztom majd azt a helyet, amelyik a legjobban tetszett és végleg letelepszem. A kalandvágytól izgatottan próbáltam felfogni, milyen lehetőségeket ad az a tény, hogy már nem vagyok élő: megnézhetem a vulkánokat belülről is. Egy bálnát is megnézhetek belülről, vagy egy napkitörést testközelből, kergethetem a villámokat, hagyhatom, hogy magával sodorjon a szökőár. Viszonylag gyorsan haladtam, már az országhatárnál jártam, amikor úgy döntöttem, pihenek egy kicsit. Egy csendes kis fenyőerdőben álltam meg, leheveredtem a tűlevélszőnyegre és pillanatokon belül elaludtam. Amikor felébredtem, már forrón sütött a nap, álmosan néztem szét, hogy vajon a fenyvesek miért nem adnak árnyékot és miért nincs hűvös, mint más, normális erdőben. Mikor már élesen láttam, rájöttem, hogy azért, mert újra a gesztenyefán ülök, ugyanazon az ágon, mint ahonnan tegnap elindultam. Bosszankodtam egy darabig, aztán újra nekivágtam. Aztán újra, és újra. Az utolsó őszi napok egyikén végül feladtam: akármit teszek, akárhogyan sietek, akármerre indulok, végül minden reggel itt ébredek, arccal az ablakod felé. Tartottam magam a fogadalmamhoz: nem néztem be hozzád. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy végtelenül unalmasnak kezdjem találni a létformámat.

Aztán egy reggel, amikor már harmadik napja szakadt a hó, és én, miután unalmamban szokás szerint szétdúltam az éjjel gondosan összekotort hókupacokat az utcasarkon, és éppen az ágamra pofátlankodott varjak tollait tépdestem, az ablakod hirtelen kivágódott, angyalarcú hajolt ki rajta és kipirosodva, görcsös mozdulatokkal tépkedni kezdett valamit, a papír fecniket pedig diadalittas képpel kiszórta az ablakon. Te több lépéssel mögötte álltál, szótlanul nézted őt és az arcodon egyszerre tükröződött szeretet és szánalom. Amikor angyalarcú végzett, kabátot vett és elviharzott, a bejárati ajtó csapódását még innen is meg lehetett hallani. Feldúltan lépett ki a kapun, megállt az ablakod alatt és hisztérikusan toporzékolva beletaposta a földre hullott foszlányokat a hóba. Kinéztél az ablakon, követted a tekinteteddel, aztán, mikor már olyan messze volt, hogy én sem láttam őt a fáról, becsuktad. Hamarosan megjelentél a kapuban, és előbb a lábaddal, aztán a kezeddel is elkezdted kotorni a havat. A megmaradt cetliket kerested, remegő kézzel gyűjtögettél, mint egy koldus, csak egy pulóver volt rajtad és papucs, meg ne fázz – gondoltam –, és langyos szellőt kavartam köréd, a porhó készségesen engedelmeskedett nekem, és a papírdarabok rendre előbukkantak a fehér paplan alól. Összeszedted mindet és felsiettél. A párkányodra kuporodtam. Láttam, ahogy újra az ablakhoz lépsz, és a fecniket a konvektor tetejére rakod szépen sorban. Gondosan megforgatod őket időről időre, hogy egyenletesen és gyorsan száradjanak. Kézzel írt lapok voltak. Enyhén elmosódtak ugyan, de még olvashatók voltak a lágyan dőlő, kacskaringós betűk. Az én betűim. Meg kellett volna mondanod az angyalarcúnak, hogy már rég halott vagyok, akkor talán maradt volna. Vagy te nem akartad, hogy maradjon?

Még alig kezdődött el a tavasz, amikor először hoztad fel a hosszúlábút, aki mellett szinte szaladnod kellett: te kettőt léptél, amíg ő egyet. Jókat derültem rajtatok, miközben a gesztenye leveleit tépkedtem. Szeretett téged, olyannyira, hogy március végén bejelentette, hozzád akar költözni. Mérsékelt örömmel üdvözölted az ötletet, de belementél. A hosszúlábú határozott és erős akaratú nő volt, te pedig jámboran, olykor bárgyún követted őt. Az örökös engedelmesség, a tőled olyan távoli behódolás végül időzített bombaként robbant, mégpedig április huszonkettedikén, azon a napon, amin évekkel ezelőtt kitépték a testemből az egyetlent, ami a szerelmünk valódi bizonyítéka lehetett volna. Ez volt az utolsó dolog, amit együtt csináltunk. Gyilkoltunk búcsúzóul. A hosszúlábú, bár nem tudta, mit tesz, megzavart az emlékezésben, ha csak egy napot vár azzal, hogy előálljon a nyári terveivel, amik tulajdonképpen már kész tények voltak, akkor ellenkezés nélkül meghajoltál volna az akarata előtt, mint máskor. De aznap tombolni kezdtél. Rázúdítottál mindent, ami csak eszedbe jutott, ő zokogott, és most nem játszotta meg a könnyeit, mint olyankor, ha valamit nagyon el akar érni. Szerettem volna becsukni az ablakod, hogy legalább az utcán sétálók ne hallják, milyen goromba vagy. A hátad mögé léptem, egészen közel, aztán még egyet előre. Behunytam a szemem. A tenyerembe vettem a szíved, hogy ne reszkessen. Hosszan, mélyeket sóhajtottam, beszippantottam a dühödet, hogy ne téged feszítsen tovább. Lassan megnyugodtál. Lerogytál egy székre, némán meredtél a falon húzódó repedésekre. Aztán rágyújtottál. A hosszúlábú megrökönyödve állt mögötted, motyogott valamit arról, hogy vele így nem lehet bánni, aztán a válladat fogva a nyakadba fúrta az arcát, szédítően erős parfümöt használt, és te csak annyit mondtál, felé sem fordulva: tűnj el. Másnap gondosan összepakoltad a holmiját és praktikus, könnyen vihető csomagokban kikészítetted az ajtó elé. Negyven percen át dörömbölt és könyörgött az ajtód előtt, de te nem engedted be. Vérfagyasztó nyugalommal szürcsölted a kávéd és füstkarikával eregetted tele a lakásodat. Annyira felbosszantottál, akkora lendülettel hagytam el a párkányt, hogy a huzat bevágta az ablakod és üvegszilánkok szóródtak a csészédbe.                                                                                                                                                      

A következő hónapokban nők egész sora adogatta egymásnak a kilincset szépen sorban. Esténként fáradt voltál és üres, olyan közönnyel használtad mindegyiket, mint ahogy más a tévé távirányítóját nyomkodja valami értelmesnek tűnő műsor után kutatva. Egyik sem kellett igazán és te sem kellettél egyiknek sem. A legtöbbet még éjjel hazaküldted, percekkel a távozásuk után már aludtál is. Felkavaró álmaid lehettek akkoriban, mert dobáltad magad, érthetetlenül motyogtál, és reggelente úgy ébredtél, hogy mindened úszott a verítékben. Nem bírtam nézni, így egy éjjel, amikor éppen a rémálmod közepén tarthattál, melléd bújtam, minden energiámat arra fordítottam, hogy feloldjam a benned örvénylő feszültséget. Nagyon nehezen nyugodtál meg, de a rémálom aznap este már nem tért vissza. Másnap és harmadnap ugyanúgy kivezettelek a démonaid közül, egészen addig, amíg újra békésen nem tudtál aludni. A következő este fent maradtam az ágon, onnan figyeltem az esti készülődésedet. Megfürödtél, átöltöztél, odatettél magad mellé egy könyvet arra az esetre, ha nem sikerülne elaludnod és befeküdtél az ágyba. Akkor először, anélkül, hogy ez tudatosult volna benned, az ágy jobb oldalára feküdtél, a balt szabadon hagyva. Kihúzódtál egészen a szélére, hogy biztosan elférjen majd melletted az a másik. Nem mertem közelebb menni, amíg el nem aludtál, de azóta is, amikor már elég mélyen alszol, bevackolom magam melléd, egy ritmusra lélegezve veled alszom én is. Néha megigazítom rajtad a takarót. Már nem vagyok veled, mikor ébredsz, a reggeleidet mindig a gesztenyefáról követem.

Azon az őszön kitaláltam egy játékot. Tudom, mennyire imádod az avar illatát, és azt is, hogy az ablakot mindig a reggeli kávé és cigaretta után nyitod ki először. Így hát, minden nap, miután elnyomtad a cigarettád és kibotorkáltál, hogy elöblítsd a kávéscsészédet, egy takaros kis kupac falevelet hagytam a párkányodon. Egyenként válogattam őket mindig, hogy az ősz legszebb arcát mutassam neked. Ha a leveleket eső áztatta, a gyűjtést már este megkezdtem és éjjel egyesével szárítgattam őket. Az első kupacot közönyösen lesöpörted, a másodikat is, de már igyekezted megkeresni azt a fát, ami ezt a bosszúságot okozza, a harmadiknál pedig elgondolkodtál. A levelek többfélék voltak, nem potyoghattak a párkányra egyetlen fáról. Mindegyik mindig hibátlan és ragyogó színű volt. Alaposan körülnéztél, de nem találtál magyarázatot. Negyedik nap nem vitted ki a csészéd. Nézted az ablakot és vártál. Egyre izgatottabb lettem, hinni akartam abban, hogy talán sejtesz valamit. Te türelmetlenül doboltál az asztalon és rágyújtottál még egy cigarettára. Az első slukknál mindig becsukod a szemed, ezt a pillanatot választottam, hogy a leveleket elhelyezzem a szokott helyükre. Amikor kifújtad a füstöt és újra kinyitottad a szemed, egészen megdöbbentél. Akkor már tudtad, hogy ez nem véletlen. Kitártad az ablakot, az egész kupacot behúztad a szobába és alaposan áttanulmányoztad mindegyik falevelet. Nem jutottál semmire. Végül fogtál egy hatalmas lexikont és szépen elhelyezted benne valamennyit, ahogyan az általánosban a levélgyűjteményünket lapítottuk és szárítottuk egykor. Minden reggel ugyanaz történt, de így már semmi érdekes nem volt a játékban. Láttam, hogy minden alkalommal megszámolod, hány levelet küldtem neked, megvan-e mind a húsz, így hát egy reggel csak tizenkilencet kaptál, majd csak tizennyolcat, jelezve, hogy részemről a játék hamarosan véget ér. Egyre szomorúbban nyitottad ki az ablakot. Utolsó nap, az utolsó levelet a gesztenyefáról szakítottam. Elgondolkodva forgattad az ujjaid között, majd hirtelen eltűntél a szoba mélyén, aztán kivágtad a kaput és ideszaladtál, a fához. Felnéztél, körbejártad, görcsösen kapaszkodtam az ágamba, pedig tudtam, hogy úgysem vehetsz észre. Hanyatt dőltél a fa tövében álló padon és hosszan fürkészted a majdnem kopasz ágakat. A szemedbe néztem és az arcod hirtelen megváltozott. Már nem kérdeztél a tekinteteddel. Rájöttél. Hogy ne hidd bolondnak magad, egy újabb levelet téptem és a mellkasodra ejtettem. Mosolyogtál. Soha többé nem jöttél a gesztenyefához.

Aznap este az angyalarcútól megmentett papír fecniket elégetted a hamutartóban. Vele hamvadt egy ősrégi képem is, ki tudja már, mikor készült. Aztán órákra elmentél, késő éjjel egy új lánnyal tértél haza. Hajnalban nem küldted el. Reggel együtt kávéztatok, az inged a térdéig ért. Aztán felöltözött és elköszönt. Akkor először nem éreztem haragot. Veled mosolyogtam a lányra én is, ahogy azóta is, mindegyikre.

Tudtam, hogy ha akarnám, most már bejárhatnám a világot, ahogy gyerekkoromban megálmodtam. Ha akarnám, kergethetném a villámokat, hagyhatnám, hogy elsodorjon a szökőár vagy megnézhetnék egy bálnát belülről. De már egyikre sem vágytam.

Szüntelenül fölötted körözök. Tovább bűvöllek, csak még egyszer pillants magad mögé és egy kicsit fölfelé. Itt vagyok mindig veled, hiszen tudod. Figyellek. Őrződ és tolvajod lettem, de mégsem lett könnyebb attól, hogy már értelek.

Elviselhetetlen

Egy csendes sarokban ülünk le, a félhomályban.

Két kávé, egy kancsó fehér. Ahogy mindig.

Halkan beszélni kezdesz. Érzem, most az a jó, ha hallgatok.

A pincér kihozza a rendelést. Cigarettáért nyúlunk szertartásosan.

Miközben tüzet adsz, a csészénkben tejhabfürdőt vesz a bizalom.

A tekintetünk tiszta, gyermeki. Megriaszt, milyen közel vagy már.

Tovább hallgatlak, de a szavaidból egyre inkább csak hangfoszlányok jutnak el hozzám.

Nézem az arcod a füstfátyol mögött.

Meg akarlak csókolni. Ahogy akkor.

Igyekszem figyelni rád, tudom, ez a beszélgetés most nagyon fontos. Most mondod el a szabályokat. Most derül ki, hogy vesztésre állok.

Ha szólok, akkor is kérdezek, és látom a szemedben a hálát, amiért már a kérdésből biztos lehetsz abban, hogy mindent értek.

Időnként félmosoly, szemlesütve.

Meglátom a kezed, amelyik nem a cigarettát fogja. A gyomromban feldúltan kavarog a kávé és a bor. A mellkasom szétszakad. Mintha minden második szavad az lenne, hogy nem.

Most egy kis csend. Hatásszünet. Várod, hogy mondjak valamit. Hogy biztosítsalak arról, jól van ez így.

Értelek, persze. De lehet ám, hogy most csak hallak. Mert egyszer csak ráébredek, hogy neked, érted, mostantól mindig ugrásra készen állok.

El kéne mondanom. De nem akarnád.

Hirtelen ránk rontanak a barátaid, hé, te itt? Körülülnek minket. Kedélyes csevegésbe kezdtek. Én némán ülök, és téged figyellek, miközben a valóságom szép lassan darabokra hull. Nevetsz, felszabadultan, majd remegő kézzel újra cigaretta után nyúlsz.

Csak az arcodat nézem.

Nézlek, és még nem tudom, hogy minden találkozás egy néma, elfojtott halál lesz ezentúl. Még nem tudom, hogy a tükörképem mögött, halványan, de mégis kivehetően, örökké ott látszol majd te is. Az én elveszik, a mi lehetetlen, így vergődöm majd két dimenzió között életem végéig.

Csak nézlek, és meg akarlak csókolni, mint akkor.

Ez elviselhetetlen.

Kilépő

 –  Megjöttem, anyuka! – kiáltott már az ajtóból, miközben az alumínium ételhordó-torony nekiütődött a falnak és egy ujjnyi területen leverte a vakolatot. –  Ó, a rohadt életbe! – dohogott, és mérgében berúgta maga mögött az ajtót.

Odabent szinte teljesen sötét volt. Testszag, romlófélben lévő étel és cigarettafüst keveréke nehezítette el a lakás levegőjét. Még öt év után is képtelen volt megszokni ezt. Pedig már nem érhette meglepetés. Rutinosan végezte a dolgát, szakképzett ápolókat megszégyenítő hatékonysággal és gyorsasággal. Az ételhordót lerakta a konyhában, felvette a mosogató szélére odakészített gumikesztyűt, nagy levegőt vett, és belépett a szobába.

 –  Alszik, anyuka? – kérdezte halkan, mint aki titokban azt reméli, igen, és semmiképpen sem akarja felébreszteni azt, akihez szólt.

 –  Petike nem jött? – hallatszódott egy rekedt hang az ablak irányából. A függöny, mint mindig, be volt húzva, vörös leplet vont az ablak köré, a napfény csak egy keskeny résen át törhetett utat magának. Ez a vékony fénynyaláb aztán megtört egy öreg tolószék kerekén, ezer csillagba hullva szét a repedt parkettán.

 –  Péter dolgozik. – válaszolt közönyösen.

 –  Hazudsz. – hangzott az ítélet.

Nem vitatkozott tovább. Hiszen tényleg hazudott. Péter nem akart jönni. Néhány hónapig kijárt ő is, még az elején, hogy anyuka érezze a törődést, meg hogy még sincs egészen magára hagyva itt, a külvárosi szoba-konyhában, de aztán egyre csak jöttek a kifogások, és ő egyszer csak azon kapta magát, hogy évek óta egyedül csinálja azt, amiről azt hitte, soha nem lesz képes megtenni, aminek már a gondolatától is dührohamot kapott.

 –  Nálunk az a szokás, hogy a gyerekek halálukig gondoskodnak a szüleikről. – dagadt Péter melle a büszkeségtől. Amikor aztán az apját eltemették, és anyuka egyedül maradt, az asszony végleg elhagyta magát. A nyaka köré szorult az időhurok, amit az emlékei és a magánya vetettek ki rá, többé mozdulni sem bírt. A ház, amelyben Péter felnőtt, hétről hétre rosszabb állapotban fogadta őket. Aztán egy vasárnap anyukát a nappaliban találták, saját szennyében feküdt ájultan, körülötte ételmaradék és mosatlan edények hevertek nagy kupacokban. A padló tele volt hamuval és csikkel, anyuka körmére pedig ráégett az utolsó szál olcsó sodort. Az orvos azt mondta, keressenek neki egy helyet, mert az egészségi és a mentális állapota egyaránt állandó ellátást indokol, ne várják meg, hogy kárt tegyen magában. Péter hallani sem akart semmilyen otthonról, egy ápolót pedig nem tudtak volna megfizetni. Így végül eladták a szülői házat, és vettek belőle anyukának egy záró szinti kis lakást Újpesten. Anyukának a kerekesszéken kívül leginkább csak a televízióra és a napi ötven szál cigarettára volt szüksége. Azért vittek a lakásba néhány bútort is, de a konyhába csak hűtő és egy asztal került, meg a mosogató és az edényszárító.

 –  Olyan, mint egy elfekvő – mondta keserűen. – Ennél egy otthonban is jobb helye lenne.

 –  Itt jó lesz neki – felelte Péter. – Innen nem tud megszökni, nem érheti semmi baj, majd gyakran feljárunk hozzá, te majd főzöl neki is. Nem olyan nagy munka, alig eszik pár falatot.

A savanyú mosoly, amit Péter tervei az arcára csaltak, ezután állandó karakterét adta. A látogatási nap szerda és vasárnap volt. Szerdán hamarabb el tudott jönni a munkahelyéről, olyankor takarított, és a szerda volt a mosakodási nap is, anyuka ilyenkor mindig valószerűtlenül erősnek tűnt, hadakozott és kapálózott, hirtelen kétszer olyan nehéz és magatehetetlen lett, mint egyébként. Tudta, hogy csak színjáték az egész tolószékesdi, meg a messzeségbe révedező tekintet és a sértődöttség. Tudta, hogy Pétert eleinte minden látogatás után felhívja és elmondja neki, hogy a menye megint mennyire goromba és tiszteletlen volt vele, és hogy Péter nagy hibát követett el, amikor elvette, mert tönkretette a családot, őt pedig egy koszos, sötét lukba kényszerítette.

 –  Szerda van? – kérdezte anyuka ridegen.

 –  Vasárnap.

 –  Hála Istennek. Akkor ma nem gyötörsz ostobaságokkal.

 –  Nem, anyuka – fortyant fel, miközben felemelte a szőnyegről a hamutartónak befogott cserép alátétet a tolószék mellett – , még három napig maradhat büdös és koszos, nyugodjon meg.

 –  Vidd ki az ágytálat is – mondta erre anyuka gonosz vigyorral az arcán. – Meglepetést hagytam benne neked.

De nem lepődött meg. Volt, hogy csak a hecc kedvéért, az egész tolószéket bekente fekáliával, volt, hogy maga alá vizelt közvetlenül fürdetés után és a kedvenc szórakozásai közé tartozott, hogy kiszórta a hamut az alátétből, hogy a széke kerekeivel jó mélyen belepasszírozhassa a szőnyegbe.

Már nem haragudott ezekért, már el sem mondta Péternek, aki már jó ideje a telefont sem veszi fel az anyjának, nemhogy meghallgatná a vele kapcsolatos történéseket. Félrehúzódva várta, hogy leteljen anyuka ideje. De az asszony szívósabbnak bizonyult a vártnál.

 –  Igyekezz, rá akarok gyújtani.

Fáradtan visszahozta az alátétet és átnyújtotta. Anyuka értetlenül nézett rá.

 –  Talán én tegyem le?

 –  Miért ne? Tegye próbára magát, anyuka.

 –  Ne pimaszkodj. Mit főztél?

 –  Grízgaluska levest, paradicsomos húsgombócot krumplival, és hoztam egy piskótát is.

 –  Lekváros?

 –  Üres.

 –  Mint az életem.

 –  Mint a tiszta ágytálja, anyuka. Kér enni?

 –  Nem. Hozz be mindenből egy tányérral, majd ha elmentél, eszem. Olyan képet vágsz mindig, hogy kifordul az ember szájából a falat.

Tulajdonképpen örült, hogy a megszokotthoz képest ilyen kedélyesen el tudtak beszélgetni. Félrerántotta a függönyöket, sűrű porszemek lepték el a szobát. Kitárta az ablakot.

 –  Huzat van – közölte anyuka megjátszott aggodalommal.

 –  Kell a friss levegő. Két perc múlva becsukom, annyit bírjon ki.

 –  Igen, öt éve azt teszem: kibírok. Mindent kibírok – gyújtott rá reszkető kézzel anyuka, és indulatosan fújta ki a füstöt minden slukk után. – Csukd be most már azt az ablakot.

Egy tálcán behozta a levest és a húsgombócot, külön tányéron a krumplit, mert anyuka utálta, ha lucskosra ázott a köret. A tálcát letette a tolószék melletti asztalra, becsukta az ablakot és kiment, hogy a piskótából is hozzon egy adagot. Anyuka nem volt elég gyors, így visszajövet még éppen meglátta, ahogy a tálcát szándékosan leveri, és ahogy a paradicsomot mohón magába szívja az éppen szerdán kitisztított szőnyeg. Nagy levegőt vett, nem szólt semmit, fogta a takarítószereket és igyekezett minél gyorsabban felitatni a szószt és kivenni a foltot. Már rég megtanulta, hogy ezekben a játékokban nem szabad aktívan részt vennie, csak annál fájdalmasabb lesz a vereség.

 –  Hiába súrolód – sziszegte anyuka, és térdeplő menye arcába hamuzott. – Ahogy kiteszed a lábad az ajtón, teleszórok mindent csikkel és hamuval, és szerdáig nem fogok szarni, hogy akkora adagot nyomjak, mire jössz, amihez két ágytál is kevés volna. Könyékig fogsz turkálni benne!

Nem válaszolt. Összeszedett mindent, elpakolt, feltöltötte a hűtőszekrényt, bevitt még egy adag ételt, majd sarkon fordult. Az ajtóból még annyit mondott:

 –  Már hozzá is kezdhet, anyuka.

Az asszony dacosan rá is gyújtott és tüntetőleg a szőnyegre pöccintette az első adag hamut. Még hallotta a szidalmait visszhangozni a lépcsőházban, de mire a földszintre ért, elhalt a hang.

Mire végzett a bevásárlással, a számlák befizetésével és végre hazaért, már hat óra is elmúlt. Kimerülten lépett ki a cipőjéből, az élelmiszert ledobta a konyhaasztalra, kibontott egy sört, és a kanapéra zuhant. Bekapcsolta a tévét, még a híradó végét éppen elcsípheti.

 –  Tűz ütött ki egy újpesti paneltömb tízedik emeletén – tájékoztatatta éppen a nézőket az attraktív műsorvezető. –  Az oltás jelenleg is tart, a tűzoltók a kilencedik és a nyolcadik emeletet is kiürítették biztonsági okokból. A tűz a szélső lakásból terjedt szét a záró szinten. A lakásban lakó idős nő meghalt, szomszédait füstmérgezéssel szállították kórházba.

Az ismerős ház legfelső emeletén, az egyik utcára néző ablakból lángnyelvek nyúltak ki. Fekete füst ölelte körül az épületet. Az utca lakói riadtan figyelték az oltást.

 –  Micsoda kilépő, anyuka… –  mondta ridegen, átkapcsolt a Viasatra, és kiment a konyhába, hogy megmelegítse a maradék húsgombócot, mire Péter hazaér.

Hótündér

Ahogy beköszönt a december, egyre többször és egyre hosszabb időre vackolom be magam az ablakpárkány előtti kis padra, vastag, kockás takarót vonok magam köré, forró teát vagy kávét kortyolgatok, és figyelem az eget, a felhők színét, hátha elered végre a hó. Lesem az aszfaltot, mindenhol apró hópelyheket látok. Órákon át üldögélek ott és várom, hogy Hótündér győzelmet arasson.

Hótündért én teremtettem. Egy borús, esős karácsonykor hívtam életre, amikor a fiam végtelenül szomorú volt, hogy szenteste nem borul fehérbe a világ. Elmeséltem neki ennek a varázslatos lénynek az életét, a feladatát, hogy évről évre megvívja a maga csatáját az Ősz Koboldjával, és a harc végkifejletén múlik, hogy fehér lesz-e az emberek karácsonya, vagy szutykos és tocsogós, mintha az ősz nem akarna visszavonulni soha. Azon a télen Hótündér vereséget szenvedett, de a fiam megtapasztalta már, hogy nem lehet minden csatát megnyerni.

A születése óta tudtam, hogy kevés időt kapott az élettől. Mihelyt megértette, már ő is tudta, sosem hazudtam neki azt, hogy felnő és gyerekei lesznek, én meg boldog nagymamaként kötögetem majd a kandalló mellett az ajándékba szánt sálakat és pulóvereket, és csodálatos ételkölteményekkel várom majd a családját minden karácsonykor. Nem volt sok időnk. Kár lett volna hazugságokkal ámítani őt.

Azt hittem, Hótündér egyszer kisegített engem egy kényelmetlen helyzetből, magyarázatot adtam egy mesével egy hétköznapi dologra, továbblépünk és elfelejtjük, a következő nap már Hótündér nevére sem fogunk emlékezni.

De a fiam emlékezett. Azon a télen minden este azt kérte, hogy róla meséljek. Ki kellett hát találnom, hogy hol született, kik a szülei, milyen varázslatos képességekkel rendelkezik, kik a barátai és kik az ellenségei. És én meséltem, meséltem, kuporogtunk az ablak előtt, ketten a kockás takaró alatt, és lestük az eget, hátha Hótündér megkésve bár, de visszaveszi magának a világot, és aludni küldi végre a rusnya Ősz Koboldját. Január végén aztán annyi hó hullott, amennyit a fiam még sohasem látott életében. Az élménytől teljesen megvadulva túrta, rúgta, gyúrta a havat, hempergett benne, kotorta és lapátolta, már egészen kékre fagyott, mire sikerült beparancsolnom a melegre és egy nagy bögre forró teát megitatni vele. Akkor láttam utoljára igazán boldognak.

Attól kezdve, ahogy újra eljött a december, a fiam rendületlenül követelni kezdte a Hótündérről szóló történeteket, nem zavarta, ha nem találtam ki újakat, csak a régieket nem volt szabad pontatlanul elismételnem, mert kíméletlenül megdorgált érte és kijavított, ha valamit kifelejtettem, vagy lustaságból lerövidítettem. Észrevétlenül ez lett az évben a kedvenc időszakunk, mintha az ünnepet, amit mindketten amúgy is imádtunk, még meghittebbé tette volna ez a sok összebújás és beszélgetés, és mintha a mese megállította volna körülöttünk az időt, és elfeledtette volna velünk, hogy az újév számunkra mindig eggyel kevesebbet jelent, sosem megújulást, sosem a jövő felé fordulást kíváncsian és izgatottan, hanem a fogyó időt, a visszaszámlálást, hogy egyszer majd ez a mese is véget ér.

Az utolsó évben már tavasszal ékeztek a jelek egymás után, hogy a fiam nemsokára elindul azon az úton, ahová én nem kísérhetem el. Nem beszéltünk erről. Okos és erős fiú volt, fölösleges lett volna szavakat pazarolni olyasmire, amiről egyikünk sem beszélt szívesen. Nyár végére egészen legyengült, és november közepétől már nem tudott kikelni az ágyból. Amikor eljött a december, az ablak előtti kis padot félretoltam, és a betegágyat állítottam a helyére, hogy bármikor kinézhessen az ablakon, és figyelhesse a hóesést. Egyre kevesebbet beszélt. Fáradt volt már. Minden reggel, amikor életben találtam, hálaimát mondtam, de titokban azért esdekeltem, hogy ne menjen el karácsony előtt.

A napok szétmállottak körülöttem. Kapkodtam, rohangáltam, görcsösen ragaszkodtam ahhoz, hogy minden rendben legyen, hogy minden tiszta legyen, hogy ragyogjon a fiam körül az egész világ. Már alig csillogott a szeme, ha rám nézett, csak akkor láttam benne némi fényt, amikor a mesét hallgatta, a mesét, a megunhatatlan Hótündérről, akivel már gyakran torkig voltam. Mert a fiam nem kérdezett semmit. Nem panaszkodott. Nem akarta tudni, mennyi ideje van még hátra. Nem akarta tudni, mit érzek, nem akarta elmondani, ő mit érez. Elbújt Hótündér áttetsző palástja mögé, és csak várt, megadóan, várta az újabb és újabb mesét.

Szenteste reggelén már ott állt a betegágy mellett a gyönyörű, arányos fenyőfánk, tökéletesen és méltóságteljesen, mégis volt valami nyomasztóan szomorú a levegőben. Hogy jobb kedvem legyen, mézeskalácsot kezdtem sütni, becsomagoltam az ajándékokat, előkerestem a díszeket, és ebéd után be is készítettem őket a fa mellé.

 - Milyen színű gömböket tegyünk fel a fára? – kérdeztem a sápadt kis beteget színlelt lelkesedéssel.

Egy darabig gondolkodott, majd halkan annyit mondott:

 - Nem hiszem, hogy látok még egyszer feldíszített karácsonyfát, nem igaz?

Nem feleltem. Okos szemében láttam, hogy nem is vár választ. Újra megmozdult a szája, még akart valamit mondani, de inkább hallgatott. Nézegette a díszeket, forgatta az üveggömböket remegő kezében.

 - Idén tegyük fel mindet – mondta végül határozottan. – Látni akarom mindegyiket.

A könnyeimet nyelve rakosgattam a masnikat, csengettyűket, gömböket, jégcsap- és harangdíszeket, vegyesen, tarkán, ahogy épp a kezemre estek. Egyikünk sem szólt egy szót sem. Nem is néztünk egymásra. Éreztem, hogy el kellene köszönnünk egymástól, de képtelen voltam rá. Végül bekapcsoltam az égősort is. A melegsárga fényfüzér beragyogott minket. A fiam az eget kémlelte az ablakon át.

 - Még mindig nem esik a hó – mondta szomorúan.

Álltam a feldíszített, cifra fa mellett, és olyan árvának éreztem magam, mint még soha. Néztem a fiam arcát, a tekintetét, ahogy egyre csak távolodik az élettől, ahogy szépen lassan minden kis cérnaszálat, ami hozzám, a világhoz kötötte, elenged, nem kapaszkodik tovább, nem küzd tovább, és képtelen voltam felfogni vagy elfogadni azt, ami már régóta tény és nem feltevés, hogy néhány hét, vagy talán csak néhány nap múlva nem lesz többé betegágy, nem lesz több virrasztás, nem lesz több reszketés, meghal minden ima, meghal minden pillanat, és meghalok én is vele.

 - Lehet, hogy Hótündér megint elveszíti a harcot? – kérdezte a fiam alig hallhatóan.

Az évek alatt felgyülemlett dühöm, a tehetetlenség és a félelem szökőárként söpörte ki belőlem az ünnepi hangulatot.

 - Felejtsd már el azt a nyomorult Hótündért! – üvöltöttem, teljesen kifordulva önmagamból. – Hótündér nem létezik, soha nem is létezett, én találtam ki, és bármikor elpusztíthatom, ha akarom! Nem érdekel, hogy mit csinál, nem érdekel, hogy lesz-e hó, érted?!

Odaléptem hozzá és mérgemben megráztam.

 - Megértettél?! – kiabáltam.

Ahogy a karácsonyi fények megvilágították az arcát, és megláttam azt a szomorúságot, amit soha azelőtt és azóta sem láttam, hirtelen úgy éreztem, elsüllyedek szégyenemben. Lassú egymásutánban potyogtak a könnyei, de csalódottság vagy fájdalom helyett ürességet láttam a szemében. Akkor értettem meg, hogy gyengeségemben és gyávaságomban elvettem a fiamtól az egyetlen dolgot, ami életben tartotta. Elengedtem a karját és kirohantam a szobából.

Sokáig tartott, amíg újra összeszedtem magam. Sosem sírtam azelőtt, inkább örülni akartam minden együtt töltött percnek, mint a ránk váró sötétségen sopánkodni. Gyűlöltem magam, amiért éppen akkor fogyott el az erőm.

Megmosakodtam, magamra mosolyogtam a tükörben. Már csak a feldagadt szemem árulkodott a korábbi eseményekről. Visszamentem a fiamhoz. Kicsit felemelte a fejét a párnáról, láttam rajta, hogy örül nekem. Odakuporodtam mellé, magunkra húztam a kockás takarót, átöleltem. Nagyon gyenge volt már. Erőtlenül lélegzett.

 - Mesélj nekem – suttogta.

 - Mesélek, drágám – mondtam reszketve és megszorítottam a kezét. – Egyszer volt, hol nem volt, élt az Északi-sarkon a Fagyos Szelek Ura és a felesége, a Jégkirálynő. Egyetlen gyermekük volt, akit csodálatos képességekkel ruháztak fel. A gyermeket Hótündérnek hívták.

 - Mi volt a feladata? – szólt közbe a fiam, még halkabban, mint az előbb. Kezét kiszabadította a szorításomból és gyengéden az én kezemre tette.

 - Hótündér egyedüliként felelt azért – folytattam, és éreztem, hogy megint sírni fogok -, hogy a karácsonyok minden évben fehérek legyenek, hogy a hideg téli éjszakákon az emberek szorosan öleljék egymást és szívük melegével töltsék meg otthonaikat. Hogy a küldetését minden évben teljesíteni tudja, harcra kell hívnia az Ősz Koboldját, aki színes festékkel keni be a faleveleket, sárgára mázolja a sütőtököt, esőt idéz, ködöt és hajnali deret hint a világra.

 - Mi történik, ha a kobold nyer? – hangzott az újabb kérdés, valahonnan nagyon messziről.

 - Ha a kobold nyer, akkor télen is uralhatja a világot, szürke, sáros karácsonyt csinálhat, hóember nélkül, szánkózás nélkül, de ha veszít, át kell adnia a helyét Hótündérnek, és rejtett otthonából addig nem bújhat elő, amíg Pipitér, a nyármanó egy pitypang magjait be nem fújja az ablakán.

Éreztem, ahogy a fiam keze lecsúszik az enyémről. Nem tudtam folytatni. Még szorosabban öleltem, a könnyeink összefolytak. Hűvös volt az arca.

 - Anya, nézd… havazik… – mondta utoljára.

Ekkor a szél hirtelen feltépte az ablakot, óriási hópelyhek kavarogtak a szobában. Hát eljött érte – gondoltam. A hópihék könnyed tánc után gyengéden hulltak a fiam arcára, takarójára. Most már be akartam fejezni a mesét, de láttam a hófehér arcon, hogy már úgysem hallaná a végét.  

Mosolyogva halt meg.

Odakint karácsony volt.

Lassan mindent belepett a hó.

Égszakadás

A nevetését hallotta meg először. Dallamos, önfeledt kacagás volt, szinte megbabonázva fordult a hang felé, és kezdte el keresni a hozzá tartozó arcot.

A lány két asztallal arrébb ült tőle, telefonált. Fejét finoman oldalra billentve tartotta a készüléket, szabad kezével láthatatlan jeleket rajzolt a kanala nyelével a gyűrött abroszra. Pillantását desszertjére szegezte, mosolyától rogyadozott a tejszínhab a gyümölcssaláta tetején. Laza, rendezetlennek ható frizurájában szabadon libbentek a hullámos fürtök minden lélegzetvételnél. A kanálból arcába verődő délutáni nap sugara földöntúli csillogást adott acélszürke szemének.

 – Boszorkány – gondolta. Megvárta, míg befejezi a hívást, majd észrevétlenül odalépett hozzá.

 – Elnézést, megengeded, hogy leüljek? – kérdezte visszautasíthatatlan, sármos udvariassággal.

A lány csak egy pillanatig habozott, mielőtt hellyel kínálta, mélyre próbált látni benne, megsejteni a szándékot és a célt, az acélszürke és az azúrkék egymásnak feszült, hogy aztán harc nélkül, vér nélkül olvadjanak egymásba, hosszan fürkészve a másik titkait, elhallgatásait.

A pincér udvariasan a tudtukra adta, hogy húsz perc múlva zárnak. Akkor néztek fel a beszélgetésből először. A hely már teljesen kiürült, a háttérzenét is lekapcsolták, odakintről az autók fényszórója időről időre körbepásztázta az elhagyott asztalokat.

Amíg kifizette a számlát, figyelte a lányt, aki szinte mozdulatlanul várt és nézte őt. Mosolygott, ahogy egész este tette, sejtelmesen, finom kacérsággal, amitől még jobban vonzódott hozzá. Meg akarta érinteni, akkor is, ha a reggeli józanság véget vet majd ennek a borzongató játéknak, ha meg is hal végül minden titok és izgalom. Nem volt sok ideje dönteni, felmérte a lány személyiségéből adódó kockázatot, a saját kalandvágyát és az alkalom megismételhetetlenségét. Miután a pincér elvitte a borravalót is, épp szóra nyitotta volna a száját, hogy megköszönje az estét és minden jót kívánjon, na, nem félelemből vagy gyávaságból, sokkal inkább a lány érdekében. Miközben erre gondolt, már látta is a feje fölött ragyogni a glóriát, és mintha enyhe megkönnyebbülést is érzett volna, hogy nem teszi megint ugyanazt, végre itt van valaki, akit értékel annyira, hogy elengedje, ám a lány váratlanul megelőzte.

 – Iszunk valamit nálam? – A hangja nyugodt és természetes volt, tele megmagyarázhatatlan bizalommal.

Az acélszürke pillantás keresztüldöfte, elméletei romba dőltek, a glória elhamvadt és csak egy meglepett félmosoly maradt a tarsolyában, amivel a meghívást nyugtázni tudta.

A villamoson ülve arra gondolt, tulajdonképpen milyen jó, hogy nem kellett kérdeznie vagy magyarázkodnia, se kérnie, és búcsúznia sem. Némán, fáradhatatlanul mosolyogva nézték egymást, már csak két perc a végállomásig, pulzusa felugrott, ahogy a szél az arcába sodorta a lány illatát.

A konyhában kibontottak egy üveg bort, cigarettáztak, rájuk nehezedett az édes, fülledt nyáréjszaka, acélszürke és azúrkék küzdött és dacolt egymással, egymásért, a lány fel-felkacagott, ő nem tudott ellenállni tovább, mire a szobába értek, már alig volt rajtuk ruha, az addig elfojtott szenvedély úgy taszította őket egymásnak, mint ahogy a tenger hullámai csapódnak tehetetlenül a meredek sziklafalhoz, hirtelen támadt, tomboló vihar idején. Ő végleg elmerült a habokban, a vörösbor beleszáradt a krémfehér szőnyegbe.

 – Te mit csinálsz? – kérdezte kimerülten, mert félálomban arra lett figyelmes, hogy a lány finoman mocorog mellette. Két lábfejét lassú ritmusban dörzsölgette egymáshoz, mint a tücskök a szárnyaikat, amikor ciripelnek.

 – Csak így tudok elaludni – válaszolta a lány magától értetődően.

 – Téged biztosan nem ringattak eleget gyerekkorodban – tréfálkozott.

 – Az meglehet! – kacagott fel újra a lány, kinevetve saját kis tragédiáit.

Újra magával ragadta a pillanat, szorosan magához húzta a lányt, átkarolta, talpait a lány két lábfeje köré fonta, és lassan, kedvesen, mintha dajkálná, simogatni kezdte.

 – Hátha ez segít – suttogta.

A lány nem felelt, teste megadóan elernyedt, elnehezült, érezte, ha nem ölelné, darabokra törne. Néhány perc múlva mindketten aludtak.

A szokatlanul hűvös szél korán ébresztette. Elméje friss és tiszta volt, rápillantott az órájára, még pont eléri a fél nyolcas vonatot. Felkelt, kissé tanácstalanul botorkálva a lakásban összeszedte a ruháit, eltette a tárcáját, telefonját, cigarettáját. Jól jött volna egy kávé és egy zuhany, de nem akarta húzni az időt és főleg nem akarta felébreszteni a lányt.

Visszament a szobába, hogy még egyszer ellenőrizze, biztosan nem felejtett-e ott semmit, elkerülve a későbbi kínos telefonhívásokat és üzeneteket. Megpillantotta az alvó lányt. A tegnap esti nyugalomnak nyoma sem volt rajta. Összegörnyedve feküdt, vállait feszesen felhúzta, a nyaka szinte nem is látszott, térdeit a melléhez szorította, arcát a párnába temette.

 – Mint az üldözői elől a vackába menekült riadt kis állat – gondolta magában, mintha valami kissé összeszorította volna a mellkasát és a gyomrát, de a szokatlan érzésben csupán éhségét vélte felfedezni. Ha siet, még lesz ideje reggelizni az állomás melletti kis büfében. Az ajtót nagyon lassan csukta be maga mögött, alig kattant a zár.

A fülkében, kihasználva, hogy egyedül az övé, az ablakhoz ült, csomagját hanyagul maga mellé dobta, levette a cipőjét és feltette lábait a szemközti ülésre, kényelmesen elnyújtózva belemerült a sport rovatba. Hiába igyekezett, nem tudott az újságcikkekre összpontosítani. A döntő harminckettedik percében a bíró láthatatlan jeleket hagyott az abroszon, a háromszoros olimpiai bajnok öttusázó alámerült a gyümölcssalátában, a bokszolót már a második menetben kiütötték, az ellenfél kacagva dobta hátra a haját, mától doppingszernek minősül a vörösbor, nem valószínű, hogy a só ennyi idő után is kiszedi a szőnyegből, a sportlövő pályafutása véget ért, mert megzavarta egy kacér mosoly, a lesérült rövidtávfutó úgy feküdt a pályán, mint egy halálfélelmében összegömbölyödött állat, mert… ébren volt. Ébren volt!

A vonat zakatolása lassan elcsitította kavargó gondolatait. Álmosan nézett ki az ablakon. Az égen acélszürke felhők gomolyogtak sűrűn, vészjóslóan.

 – Jégeső lesz – nyugtázta magában, két lábfejét öntudatlanul ütemesen egymáshoz dörzsölgetve, mielőtt ölébe ejtette az újságot és elaludt.