Mindig a nagy ébred legkorábban, fél hatkor kipattan
a szeme, azonnal éber és tettre kész, a világ már hajnalban a lábai előtt hever,
és ő minden nap le is igázza, hős lovag vagy világháborús katona bőrébe bújva.
Utána a kicsi kezdi rázni a kiságy rácsait, a lábát emelgeti, hátha végre
sikerül kimásznia egyedül, közben egyre erélyesebben igyekszik hangot adni
aktuális szükségleteinek. A középső ekkor húzza fejére a takarót. Nem, az nem
lehet, hogy megint reggel van. Ilyenkor még nem lehet beszélni vele. Csak cirógatni,
babusgatni, ölbe venni, hogy ne legyen olyan fájdalmas a felkelés.
De ma nem.
A nagy reggelit kér, lelkesen sorolja a hozzávalókat:
egy szelet kenyér, arra vaj, aztán a sonka, aztán a sajt, megint sonka, és még
egy szelet kenyér vajjal, összeborítva. Ez a szendvics, tudtad, anya?
Tudta. Tegnap is tudta. Meg tegnapelőtt is.
Reggeli előtt vécézés, tisztálkodás, pizsama le,
melegítő, póló, zokni fel.
Egyszer, kétszer, háromszor.
Az asztalnál kisebb verekedés alakul ki, csak a
szokásos: valaki mindig rossz helyen, vagy túl közel, vagy túl messze ül.
– Elég legyen – mondja, de igazából nem érdekli.
Előveszi a három tányért: a minyonosat, a pillangósat
és a verdásat. Felrántja a hűtőt, minden szóba jöhető hozzávalót kirámol,
kések, vágódeszka, szeletelő. Minden ugyanúgy, ahogy tegnap. Ahogyan
tegnapelőtt.
A nagy boldogan majszolja a szendvicset, a kicsi csak
sajtot falatozik, a középső pedig állítja, hogy a vajas pirítós, ami eddig a
kedvence volt, most már az ő életével összeegyeztethetetlen, és ha nincs a kedvenc
gabonapelyhéből, akkor inkább nem reggelizik.
Nincs.
De tej van.
Az egyik pohárba tej kerül, a másikba almalé, a
harmadikba narancs.
Van egy csésze kávé is valahol. Az ablakpárkányon
találja meg. Hideg.
Kipakol a mosogatógépből, majd újra be. Bekapcsolja, 65 °C,
rövidített program… ja, nem, csak 45-nél és 70-nél van ilyen opció. Mindig
elfelejti… A gép elindul, lomha ütemben forog a szórókar.
A gyerekek
szétszélednek, az asztalon romokban hever a sok maradék.
Eltakarítja,
ahogy tegnap. Ahogyan tegnapelőtt.
Levegőzés.
Kinti nadrág, cipő, kislapát, kisvödör, kismotor, kisbicikli. Az idő felhős,
pulóver is kell, szürke bágyadtság telepedett a kertvárosi házakra. A felhők
mozdulatlanok, csak a színük sötétedik egyre. Talán kint maradhatnak még egy
kicsit. Tegnap ilyenkor még nem esett. Tegnapelőtt sem.
Az udvari játék
abbamarad, amikor a kicsi homokot szór a középső szemébe. A gyors anyai
reakciót a rutin szüli, nincs mögötte szerető gondoskodás.
Ma nincs.
Bemennek. Az
újabb csetepatéra öt percet sem kell várni. Mind a három ugyanazzal akar
játszani, konszenzus nem lehetséges, csak egy maradhat. A vérre menő küzdelmet
azzal igyekszik megszakítani, hogy bekapcsolja a tévét. Megkeresi a kedvenc
mesét, már indítja is.
– Üljetek le egy kicsit, hozok
nektek dinónasit.
– Dinónasiii!!! – hangzik a hármas üdvrivalgás,
de a zacskó birtoklásáért újabb harcba kezdenek. Hallja a hangokat, látja a
mozgó ajkakat, de képtelen értelmezni a három oldalról arcába zúduló cáfolhatatlan
érveket. Igazságot kellene tennie közöttük. A kicsi javára dönteni. Tegnap a
nagy javára döntött. Tegnapelőtt a középsőére.
Tehetetlenül
áll a miniatűr forradalmi össztűzben.
A szakirodalom
szerint ilyenkor félre kell vonulnia, amíg jobban lesz.
A fürdőszobába
menekül. Magára csukja az ajtót, de így is tisztán hallható a visítozás. Egy
pillanatra a tükörbe néz, de félrekapja tekintetét. A gyógyszeres szekrényben
kotorászik. Valahol lennie kell egy doboz nyugtatónak, nemrég váltotta ki.
Megvan. A doboz érintetlen. Reggel és este 1. Leül a kád szélére, felpattintja
a fiolát, óvatosan rázogatva a tenyerébe ejt egy apró, sárga tablettát. Leteszi
a mosdókagyló peremére, amíg a fogmosó pohárba vizet tölt. Aztán leteszi a
poharat. Kivesz még egy bogyót. Még egyet, még egyet, szép sorban rakja őket
egymás mellé, mintha fénytelen aranygyöngyök díszítenék a csillogó, fehér
porcelánt. Egészen közel hajol, igazgatja őket, csak akkor lesz elégedett a
szokatlan sormintával, amikor minden egyes ékkő azonos távolságban helyezkedik
el egymástól és a perem két szélétől.
Tökéletes.
Ez a rögtönzött
kreatív megoldás békével tölti el. Felpillant. Akit a tükörben lát, idegen.
Még egy mosást
összekészít azért. Sokáig hezitál, hogy színeset vagy feketét.
Mosókapszula,
öblítő. Becsukja a mosógép ajtaját. 40 °C, előmosás nélkül, centrifuga 1200
fordulattal, több víz. Opció nem lehetséges, jelenik meg a digitális kijelzőn a
villogó felirat.
Még egyszer
megnyomja a gombot: opció nem lehetséges. Újra és újra megnyomja, de a mosógép
ragaszkodik az álláspontjához. Észre sem veszi, hogy már zokog. A kezével keni
el az arcán a könnyet és a taknyot, Hörögve, fuldokolva sodorja bele a
mosdókagylóba a pirulákat, megnyitja a csapot, az erős vízsugár kíméletlenül tünteti
el mindet, nyom nélkül. Megmossa az arcát, elzárja a vizet, megtörölközik. Nem
néz tükörbe.
Kinyitja a
fürdőszoba ajtaját.
Odakint a gyerekek a szétszaggatott piros zacskót szorosan
körbeülve merednek a képernyőre.
Előbb mindig a kicsi nyúl a szőnyegen heverő kupacba,
aztán a középső, végül a nagy. Ritmusosan ropognak az extrudált dinófalatkák az
apró fogacskák között.
Halkan mögéjük lép, leguggol, egyszerre öleli magához
mind a hármat. Babasampon és ketchupos fűszerkeverék illata tölti meg az orrát.
– Mi az, anya? – kérdezi a nagy.
Hosszan nézi a három tiszta arcot, mielőtt válaszol.
– Spagetti lesz az ebéd – mosolyog, és már indul
is, hogy elővegye a tésztafőzőt.
