Ajándék - Drámaműhely és Felolvasószínház, 2015. január

Szereplők:

Férfi – 60 év körüli, friss és életerős

A színpadon egy nappali szoba látható. Hátul, középen bejárati ajtó, két oldalán ablakok, két oldalt egy-egy ajtó a lakás többi helyisége felé nyílva, középen fotelek, kanapé, dohányzó asztal. A falak mentén polcok, vitrinek, könyvekkel, porcelán figurákkal, egyéb dísztárgyakkal. Minden tiszta és rendezett. Alkonyodik.

FÉRFI (energikusan belép a bejárati ajtón): Megjöttem!

Kezében egy szatyrot és egy selyempapírba csomagolt virágcsokrot szorongat. A virágot nagy gonddal leteszi az asztalra, vidáman fütyörészik. A szatyorral eltűnik a bal oldali ajtón. Hallani a konyhai neszeket: hűtő ajtaja csapódik, a szatyor zörög, poharak csilingelnek.

FÉRFI (visszajön, az egyik polcról impozáns vázát vesz le): Egyre romlik a színvonal a virágárusoknál. Négy helyre is el kellett mennem, gondolj bele, órákig bolyongtam a belvárosban!

Újra eltűnik, vízcsobogás hallatszik. Bejön a megtöltött vázával, az asztalra teszi, majd nagy gonddal bontogatni kezdi a virág csomagolását. Rengeteg hófehér orchidea bukkan elő a selyempapírból.

FÉRFI (átpörgeti a virágokat a kezei között, számol): Harminchat. (Egyesével, művészi gondossággal kezdi el rendezgetni a virágokat a vázában, majd rendet rak az asztalon és a vázát óvatosan középre helyezi.) Gyönyörűek. Hiába, mindig is jó ízlésed volt.

Újra kimegy az ajtón, visszatér két kristálypohárral, és egy vödör jégbe hűtött pezsgővel. Mindent a virág köré rendez el, kibontja a pezsgőt (alig pukkan) és mindkét poharat megtölti.

  

FÉRFI: A pezsgőhöz meg én értek. Francia száraz, ezen a napon nem is lehetne más.

Megint kimegy, most egy apró, egyszemélyes tortával tér vissza, marcipánnal bevont, csodaszép sütemény, díszes gyöngyökkel, marcipán rózsákkal. Ezt is az asztalra teszi, mellé két desszertvillát, kést, tortalapátot, két tányért és szalvétát is odakészít. Ezután egy másik polchoz lép, egy díszesen faragott, lakattal ellátott faládikát vesz elő, az egyik fiókból kiemel egy apró csipketerítőt, a jobb oldali fotelbe teríti, majd ráhelyezi a faládikát.

FÉRFI (meghatottan felsóhajt és felemeli az egyik poharat és a ládika felé fordul): Drágám… Rád emelem a poharam ma, életem legnagyobb ajándékára. Harminchatodik éve vagyok a tiéd, pedig már hét éve, hogy nem vagy velem. De ez a nap azóta is a miénk: azt a pezsgőt iszom veled, amivel akkor koccintottunk, amikor kimondtuk az igent, azt a tortát eszem veled, amit együtt vágtunk fel százhuszonöt felé, és olyan fehér orchideákkal veszem magam körül, amik a menyasszonyi kontyod díszítették. Ma újra élsz. Szeretlek.

Kiissza a pezsgőt a pohárból, majd leül a bal oldali fotelbe, felvágja a tortát, tesz egy-egy szeletet mindkét tányérra és enni kezd.  A színpad lassan elsötétül.

Vége

Mosogatás - Drámaműhely és Felolvasószínház 2015.

Szereplők:

Feleség

Férj

Gyerek 1

Gyerek 2

Játszódik egy kellemes, napsütéses vasárnapon, ebéd után.

A szereplők a színpad közepén az ebéd romjai fölött ülnek jóllakottan és elégedetten. Az asztaltól balra konyha és tartozékai, az asztaltól jobbra kanapé, fotel, tévé, dohányzó asztal, rajta egy újság. Az asztalka előtt szőnyeg, játékokkal. A háttérben ajtó, ablakok, hosszú, könnyű függönyökkel, kintről beragyog a nap.

FÉRJ (hasát simogatva, elégedetten): Nagyszerű ebéd volt drágám, ezt a maradék süteményt megeszem még, amíg elolvasom az újságot (álmosan átmegy a kanapéhoz, leül, kezébe veszi az újságot, olvasni kezd, közben majszol, potyognak a morzsák mindenfelé).

GYEREK 1: Ez frankó volt anya, szuper vagy, maradt még egy kis sült krumpli?

FELESÉG (némán átnyújtja a tálat)

GYEREK 1: Csúcs (elveszi a tálat, felpattan, laza mozdulattal lehuppan a fotelbe, bekapcsolja a tévét és bambulva majszol)!

GYEREK 2: Köszönöm az ebédet, anya, mehetek játszani?

FELESÉG (kedvesen): Mehetsz, kicsim.

GYEREK 2 (Lelkesen átszalad a szőnyegre, letelepszik, és elmélyülten játszani kezd)

A feleség egyedül marad az asztalnál. A szennyes edény és az ételmaradékok beterítik az egész asztalt, olyan, mint a csatamező a döntő ütközet után. A romokból reménytelen arccal pillant a családja felé, majd lassan feláll és rutinszerűen elkezd rendet rakni. A helyiség másik feléből áthallatszik, ahogy a férj szentségel egy-egy gazdasági hírt olvasva, a gyerekek fel-felnevetnek valamin.

FELESÉG (csak úgy, magának, nem vár választ): Nem tilos olykor-olykor elpakolni magatok után.

FÉRJ (felháborodottan): Lehetetlen! Megint estek a részvényeink két százalékot!

FELESÉG (unottan): Két nap múlva meg emelkednek majd négyet, ne aggódj.

FÉRJ (visszatér az újság mögé mérgesen): Pff, mit értesz te hozzá.

GYEREK 2 (nyűgösen): Anya, szomjas vagyok.

FELESÉG: Itt a poharad az asztalon, kicsim, gyere, igyál.

GYEREK 2 (még nyűgösebben): Anyaaaaa.

FELESÉG (haragosan odaviszi és átnyújtja a poharat)

GYEREK 1 (nem fordul el a tévétől, csak az üres krumplis tálat emeli fel anyja felé)

FELESÉG (értetlenül): Nem elég izmos a karod, hogy emelgeted azt a tálat?

GYEREK 1 (sértődötten): Vidd már ki anya, légyszi, belelóg a képbe, ha ide teszem.

FELESÉG: Emeld fel a feneked és vidd ki.

GYEREK 1 (nyafogva): Ne már, anya, a kedvenc részem megy éppen!

A feleség átveszi a tálat és lassú léptekkel az asztalhoz viszi. Még egyszer visszanéz a családjára, nagy levegőt vesz, majd hatalmas tornyot épít a szennyes edényekből. Nehézkesen felemeli a kupacot és elindul a mosogató felé. A mosogató azonban tele van, a pulton sincs elég hely. Egy darabig tanácstalanul néz körbe, majd nagy lendületet vesz, átmegy a nappaliba és az egész kupacot leteszi a dohányzó asztalra, végül visszatér a konyhába.

GYEREK 1 (dühösen): Hééé!

A feleség fogja a mosogató szivacsot és a mosogatószert, a férje elé lép, egy mozdulattal kitépi a kezéből az újságot, a szivacsot és a mosogatószert pedig az ölébe dobja, majd újra visszamegy a konyhába.

FÉRJ (meglepetten): Jól vagy, drágám?

A feleség papírtörlőt, konyharuhát, tisztítószert vesz elő, a fotelben ülő gyerekhez vágja mindet, majd a sarokból seprűt és lapátot ragad, a szőnyegen ülő gyerek kezében lévő játékot ezekre cseréli ki. Az egész család néma a döbbenettől.

A feleség elégedetten lesöpri a ruháját, széles mosollyal az arcán felveszi a kabátját, táskáját, és szó nélkül, vidáman kilép az ajtón.

Vége

Ünnep

Szereplők:

Férfi

Asszony

Postás

Történik egy idős házaspár otthonában, valahol vidéken, a szegényebb régióban, talán Északkelet-Magyarországon. Az asszony lelkesen dolgozik a konyhában: fehér abroszt vesz elő, díszes tányérokkal terít. A tűzhelyen étel rotyog, az ablakban virág. Minden ragyog. A férfi a délelőtti teendők elvégzése után, kissé fáradtan lép be a konyhába.

ASSZONY (kedves szidalmazással): Törölje meg a lábát, de rögtön, most súroltam fel a követ!

FÉRFI (visszafordul, lábat töröl): Ej, de nagy felfordulást csinál itt maga. Hát nem a pápa jön hozzánk vendégségbe!

ASSZONY: Nekem olyan, mintha legalább a pápa jönne.

FÉRFI (megvizsgálja az edényeket a tűzhelyen): És ez a sok étel? Ránk fog romlani mind!

ASSZONY: Dehogy fog, az én Petikém csak belekóstol a hazai ízekbe és eltünteti az egészet, majd meglátja!

FÉRFI (lemondóan): Nem kellenek már annak a hazai ízek. Kényes gyomra lett ott a messziben.

ASSZONY: Na, fogadjunk, hogy egy morzsa nem sok, annyit nem fog hagyni a tányérján!

FÉRFI: Nem fogadok magával, úgyis csalna: amikor nem néznék oda, kiadná a maradékot a kutyának, aztán mutogatná nagy diadallal az üres tányért.

ASSZONY (felnevet): Jaj, de régen volt, amikor a mi Petink is ezt csinálta!

FÉRFI: Bizony, régen.

ASSZONY: Remélem, nem betegeskedik, eszik rendesen, olyan egy szál bél volt mindig az a gyerek.

FÉRFI: Van felesége, az biztos odafigyel, hogy rendesen egyék.

ASSZONY: Nahát, a felesége! Vajon milyen lehet? Bizonyára szép, tündérleány illik a mi fiunkhoz.

FÉRFI: Az is lehet, hogy magyarul nem is beszél.

ASSZONY: Nem baj az, majd mutogatunk neki, szeretjük akkor is, ha egy szavát sem értjük!

FÉRFI (benéz a sütőbe): Hát még ez is? Hát mennyi pénzt vert el maga erre az egyetlen ebédre?

ASSZONY: Ugyan már, ne zsörtölődjön annyit.

FÉRFI: Messze még a hó vége. Mit eszünk addig?

ASSZONY: Kenyér van, szalonna van. Legfeljebb levágom a kakast.

FÉRFI: Na, azt már nem, a kakast nem hagyom!

ASSZONY: Igaz is: olyan öreg már, mint az országút, egy napig kéne rotyognia, hogy ehető legyen a húsa. Majd csinálok tojásos galuskát.

FÉRFI: Csak aztán meg ne bánja ezt a sok munkát.

A férfi leül az asztal mellé, pipára gyújt. Az asszony tovább szorgoskodik.

ASSZONY: Telefüstöli itt nekem a konyhát, mit fog szólni a menye, ha megérzi ezt a bűzt?

FÉRFI (nyugodtan): Hogy férfi is lakja ezt a házat. Üljön már le maga is, szusszanjon egyet!

ASSZONY: Nem lehet, mindjárt itt lesznek, és nézze, minden a feje tetején áll még.

FÉRFI: Majd befejezi, ha ideértek.

ASSZONY: Mindennek kész kell lennie addigra, hiszen ismer jól.

FÉRFI: Ha tizenöt évig nem siettek magához ebédre, azt a néhány percet csak ki tudják várni, amíg befejezi a terítést. Na, üljön le szépen, ha mondom.

ASSZONY (leül, megpihen, de láthatóan nagyon izgatott): A tejet behozta?

FÉRFI: Be.

ASSZONY: A szenet behordta?

FÉRFI: Be.

ASSZONY: A kertet felásta?

FÉRFI: Fel.

ASSZONY: És a…

FÉRFI: Elég legyen! A ház makulátlan. Ha a fiatalúr másképp látja, ragadja meg a lapátot, a seprűt, a kapát, ahogy éppen kedve tartja.

ASSZONY: Ne ellenségeskedjen már.

FÉRFI: Nem tetszik ez a dínomdánom. Nálunk ez nem divat, tudja maga is. Ne akarjon úri asszonyt előadni, tisztességes, szegény parasztok vagyunk, a fiunknak nincs oka szégyenkezni.

ASSZONY: De a felesége…

FÉRFI: A felesége majd meglátja, hogy tisztességre, becsületre, munkára neveltük a gyereket, férfi lett belőle, nem egy mulya naplopó. Ha azt a nőt az érdekli csak, hogy nálunk miből van a kerítés, akkor nem érdemli meg a fiút!

Mindketten hallgatnak. A férfi békésen pipázik, az asszony morzsolgatja az ujjait. Hallani az óra ketyegését. Egyszer csak megzörgetik az ablakot. A postás az. A férfi feláll, kitárja az ablak egyik szárnyát.

FÉRFI: Na, mi szél hozta?

POSTÁS: Táviratot hoztam, Péter bátyám.

FÉRFI (gyanakodva): Távirattal jó hír még nem érkezett ebbe a házba.

POSTÁS: Hátha ez a kivétel! Na, minden jót!

A férfi elolvassa a táviratot, majd mérgében összegyűri és a sarokba dobja.

FÉRFI: Ez sem kivétel.

ASSZONY (felpattan, felveszi a papírgalacsint, idegesen olvassa): Na, ki írt? Mit írt? Jaj, a Petike! „Mégsem jövünk. Majd bepótoljuk. Sokszor ölel fiatok: Péter.”

Az asszony kiejti kezéből a táviratot, görnyedten a székre roskad, a könnyeivel küszködik. A férfi hosszan nézi őt, majd lassan a tűzhelyhez lép, hogy befejezze a felesége helyett a terítést. A két fölösleges terítéket leszedi, az ételeket az asztalra teszi, a poharakba vizet tölt, majd ő is leül az asztalhoz és szótlanul merni kezdi a levest.

Vége

Utazás

Szereplők:

Középkorú férfi

A színpadon egy autó utastere látható. A középkorú férfi a volánnál ül, fülében headset. Álmosan könyököl ki az ablakon. Rádiót hallgat.

RÁDIÓ: És most: közlekedési hírek! Baleset történt Óbudán, a Pacsirtamező utcában. A forgalmat keleti irányba terelik el. A Thököly úton torlódásra számíthatnak, ha tehetik, válasszanak másik útirányt.

FÉRFI (unottan): Jókor mondod… fél órája araszolok itt.

RÁDIÓ: És most: reklám!

FÉRFI (kikapcsolja a rádiót): Na, kösz, abból már eddig is eleget hallottam.

Megcsörren a telefon, a férfi a kormányról vezérli a készüléket.

FÉRFI: Tóth János, tessék. (Gyanakodva.) Szia, drágám, mi a baj? Jó, akkor majd én elmegyek a Boriért. Hányra menjek? Fél öt. Hová? Képzeld, még mindig nem tudom, hova jár karate edzésre. Szóval hová? Viccelsz? Az a világ másik végén van! Közelebb nem oktatnak sehol karatét? Nem, drágám, nem veszekszem, csak azt akarom mondani, hogy nem biztos, hogy fél ötre odaérek, lehet, hogy csak háromnegyedre. Ha délután is ekkora lesz a dugó, akkor lehet, hogy csak ötre. Tizennégy éves, nem hiszem, hogy kétségbe fog esni. Amúgy hogy jut el oda? De ha már a Rita anyja el tudja vinni őket, miért nem tudja legalább az iskoláig visszahozni? Tényleg, ők ott laknak egy utcára az edzőteremtől? Remek. Mi ne költözzünk oda? Sok problémát megoldhatnánk és benzinre is kevesebbet költenénk. (Ingerülten.) Ne kiabálj velem légy szíves korán reggel, így is épp elég pocsék eddig ez a nap. Jó, majd délután hívlak, ha elindultam a munkahelyemről. Remek! Jó! Én is téged!

Alig, hogy leteszi, a telefon újra megcsörren.

FÉRFI: Tóth János, te… (Alázatos tisztelettel.) Igazgató úr! Minek köszönhetem ezt a korai hívást? A prezentáció? Elkészült, igazgató úr, tegnap este hétkor tettem le az asztalára. (Pánikba esve.) Hogy nincs ott? Lehetetlen! Az asztal bal oldalára tettem, az aláírnivalók mellé! Nézze meg még egyszer! Nem, dehogy gondolom, hogy vak! Nem, uram, de kérem, higgye el, én biztosan odatettem tegnap este! (Kiordít az ablakon.) Húzzál el az úttestről, ott a zebra, te szerencsétlen! Elnézést, igazgató úr, dehogynem figyelek, de tudja, milyen a reggeli csúcsforgalom. Fogalmam sincs, hogy történhetett ez, uram, de… Nem uram, ön tudja a legjobban, hogy soha nem tennék ilyet. Igen, természetesen. Nagyjából tíz perc múlva. Igen, tisztában vagyok vele, hogy kések, annyival rövidebb lesz az ebédidőm. A múlt keddi harmincöt perc? Valamelyik nap tovább maradok majd bent. Nem, uram, sajnos ma nem fog menni, én megyek a gyerekért… De, de, van anyja is a gyereknek, de az anyja is dolgozik, és ő sincs szerencsésebb helyzetben a vállalatvezetést illetően. Nem akarok célozni semmire sem, igazgató úr. Igen, amint beérek, első dolgom lesz. Igen, igazgató úr. Tudom, igazgató úr, nem is számítottam év végi prémiumra ezek után. Igen, igazgató úr. (Megjátszva magát.) Alagút jön, igazgató úr, me-fog-szaka-a-von. (Diadalmasan.) A marha! Még, hogy nem ad prémiumot! Akkor ne adjon! Majd a fejére dől az egész kóceráj! Akkor majd jön hozzám sírva, csak még egy napot maradjon, Janikám! Én meg majd jól körberöhögöm az idiótát.

Újra megszólal a telefon.

FÉRFI: Tessék, Tóth. Mi van, Bori, miért nem vagy órán? Fél kilenc van! (Döbbenten.) Hogy mi történt? Mit kerestél a történelemóra közepén a bordásfalon? Hogy mit akartatok csinálni Ritával?! Kislányom, elment az eszed? Most hol vagy? Nem tudok érted menni, dolgoznom kell. Hívd anyádat! Ó, szóval azt mondta, hívj engem? Remek! Azt sem tudom, hol van a legközelebbi sürgősségi ügyelet abban a kerületben. Kérdezd meg az iskolaorvost! De, kérdezd meg, nem vagyok két lábon járó GPS! Mire odaérek, tudd meg a címet, utca, házszám, nincs vita. Ha eltört? Az sem biztos még, hogy eltört? Most szórakozol velem? Ha eltört, hat hét gipsz, remélem, fekvő! Nem, nem most megyek, előbb le kell adnom egy anyagot a főnöknek. Igen, Bori, én is emlékszem, hogy tegnap már leadtam. De képzeld, elveszett! Örülök, hogy számomra szavaztál több bizalmat az értelmi képességeimet illetően. Legalább negyven perc. Nem megy hamarabb. Ne nyávogj, nem vagy már óvodás, kérj egy fájdalomcsillapítót és üldögélj a folyosón! Várj, keresnek, fel kell vennem, hátha a főnök az. Ha megtalálta a prezentációt, negyed órán belül ott vagyok érted! (Átkapcsol a másik hívásra.) Igen, itt vagyok, Tóth János! (Csüggedten.) De korán kelt ma, mama. Mondja, mi újság? A tévé? Hogyhogy elromlott? Mondja el mama, mit lát pontosan. Jó, szóval kép van. Rendben. Hogy mit? Egy furcsa tölcsér alakú jel áthúzva a jobb sarokban? Semmi baj, mama, megnyomta a mute gombot! Mute! Nem muti, mute! Azzal tudja lenémítani a készüléket. Ugyanazt a tölcsért keresse meg a távirányítón, az egyik gombra ugyanolyat rajzoltak. Akkor vegye fel a szemüveget, mama! Látja már? Akkor nyomja meg azt, ami a legjobban hasonlít rá. (A füléhez kap.) Mama, mama, halkítsa le! Mondom, halkítsa le! Na, jó már? Nagyon jó, mama, akkor ezt most jegyezze meg! Írja fel, vagy mit tudom én, de még egyszer ne hívjon fel ezzel! Hogy mit? Persze, gondolom, mekkora érvágás lenne az magának, ha lemaradna a hétszáztizennyolcadik részről. De most már megnyugodhat, még csak most kezdődik, nem? Hogy mondja, mama? A gyógyszereit? Miért nem szólt a múlt héten, amikor meglátogattuk? Elfelejtette? Van erre valami gyógyszere, nem? Hát akkor miért nem szedi? Az is elfogyott. (Mormog.) Az én telefonszámom bezzeg nem megy ki a fejéből. Mikor rendel az orvosa? Csak ma? Valami luxus dokihoz jár vagy mi? Ja, hogy szabadságon lesz. Hányra vigyem oda, mama? Fél kettőre. Jó, remélem, Bori lábát begipszelik addig. (Hangosan.) Bori! Leesett a bordásfalról! Igen, orvoshoz viszem őt is. Nem mama, nem ugyanoda, ahova magának kell menni! Nyugodjon meg, fél kettőig oda fogunk érni, jó? Rendben, mama, pihengessen addig, nézze a tévét! Csókolom a kezét!

A férfi leteszi a telefont, feszülten dobol a kormányon. A dugó nem akar szűnni. Újra megszólal a telefon.

FÉRFI (magára erőltetett nyugalommal): Haló, itt Tóth János beszél. (Felélénkülve.) Valóban, nagyszerű, igazgató úr! Ó, ne rúgja ki ezért, még csak egy hete van nálunk. Biztos vagyok benne, hogy nem szándékos volt. Örülök, hogy elégedett, igazgató úr. Igen, számomra is nagy öröm és megtiszteltetés önnel dolgozni. Nézze, uram, ha már minden ilyen szerencsésen elrendeződött, ha megengedi, mára szabadnapot vennék ki, tudja a lányom most hívott, hogy eltört a lába, érte kell mennem, az anyósom pedig… Ó, valóban igazgató úr? Ön egy szerencsés ember! De, én is gondoltam már ilyesmire, de sajnos az anyagi körülményeim meglehetősen korlátozottak. Előléptetés? A dunántúli központban? Uram, visszatérhetnénk erre holnap? Leghamarabb? Akár hétre is! Jó, uram, ott leszek! Köszönöm, igazgató úr! (Leteszi a telefont.) A mindenit! Tyű, a mindenit! (Tárcsáz.) Bori, nem kell bemennem, mindjárt ott leszek érted! Utána nagyanyádat visszük orvoshoz! Nem, nem teszlek ki otthon előtte, velünk jössz, és lelkileg támogatsz! Vegyél be még egyet! (Újra tárcsáz.) Szia, szívem, képzeld, a főnök most ajánlott egy középvezetői állást a dunántúli központban! Holnap fogjuk megbeszélni a részleteket. Nem, nem kell odaköltözni! Igen, tudom, hogy itt a beteg anyád, hogyan is feledkezhetnék meg róla? Igen, többet fogok utazni. Igen, valószínűleg. Nem tudom, holnap kiderül. Ne legyél már ilyen ünneprontó, végre, tizenöt év után előléptetnek! Meg fogjuk oldani. Nem idegesítelek, menjél csak vissza dolgozni, majd este megbeszéljük. Hogyan? Először Ritát viszem a sürgősségire, aztán a beteg anyádat az orvoshoz, mert minden gyógyszere elfogyott, utána lehet róla szó. Fél kettőre. Ha bezár, amíg végzünk, akkor majd te elmész holnap. (Dühödten.) Nem, nem igaz, hogy azt várom el, hogy mindent te csinálj! Na, ezt most fejezzük be, mert olyat mondok, hogy magam is megbánom! Jó! Szia!

A férfi leteszi a telefont, csapkod, dühöng, rúgkapál, majd hirtelen felordít, fékcsikorgás és nagy csörömpölés hallatszik. A légzsák kinyílik és a férfi arcába csapódik.

FÉRFI (körülnéz, megnyugszik, majd újra telefonál, egészen letörten és semmi jót nem remélve): Bori, én vagyok, vegyél be még néhány fájdalomcsillapítót, késni fogok…

Vége

Újrakezdés

Szereplők:

Katona – háborúból hazatért

Kisfiú – apját gyászoló

Fiatal nő – váláson túlesett

Idős férfi – rákból felgyógyult

Fiatal férfi – szenvedélybetegségét legyőző

Idős nő – friss nyugdíjas

Kamasz lány – abortuszon átesett

A szín sötét. A hét szereplő a fenti sorrendben egy vonalban áll a színpad közepén. Az éppen megszólaló szereplő feje fölött halvány fény gyullad, majd amikor elhallgat, kialszik.

KISFIÚ: Néha álmodom vele. Látom, ahogy szaladok felé, de amikor odaérek, eltűnik.

KAMASZ LÁNY: Én azt álmodom, nem öltem meg. A karomban tartom, erős vagyok és boldog.

FIATAL FÉRFI: A gyógyszerek miatt nem álmodom. Csak fekszem, csukott szemmel. És nem látok semmit. Még a kómás betegek is álmodnak, azt mondják. Csak én nem.

FIATAL NŐ: Néha még most is sírva ébredek. Hiányzik. Magányos vagyok. Annyira sajnálom, hogy minden tönkrement.

IDŐS FÉRFI: Én már öreg vagyok, keveset alszom és nem túl mélyen. De ha álmodom, Istent látom, ahogy azt mondja: még nem jött el a te időd. Neked még dolgod van.

IDŐS NŐ: Én nappal is arról álmodozom, milyen jó lenne csak még egy napot valami hasznos dologgal tölteni. Még néhány órát dolgozni, csevegni a munkatársakkal. Már háromszáz üveg befőttet raktam el, de még mindig unatkozom.

KATONA: Álmomban a múltat látom. Hallom a lövéseket. Érzem a rothadó hús szagát a sárban. Mocskos vagyok. Egyszer megálmodhatnám a holnapot, hogy ne érjen minden nap olyan váratlanul, milyen fájdalmas a létezés.

KISFIÚ: Holnap eltemetjük. Anya már kiválasztotta az öltönyt, a nyakkendőt. Mindenből a kedvencét. Remélem, nem fog fázni odalent. Olyan fagyos a föld.

KAMASZ LÁNY: Holnaptól minden megy tovább. Úgy kell tennem, mintha semmi sem történt volna. Anya azt hazudta, influenzás voltam. Holnap ott lesz ő is. Nem tudhatja meg, hogy volt egy gyerekünk.

FIATAL FÉRFI: Holnap lesz száz napja, hogy tiszta vagyok. Meg akarom ünnepelni. De már nincsenek barátaim.

FIATAL NŐ: Holnap hivatalosan is vége. Aláírjuk a papírokat, megyünk, amerre a szél sodor minket. Valami véget ér, valami elkezdődik. Semmi sem lesz ugyanolyan, mint régen.

IDŐS FÉRFI: Holnap egy csomó haldokló előtt kell majd elmesélnem, hogyan éltem túl. El kell mondanom azt, ami velük soha nem történhet meg, mert nekik már csak napjaik, hónapjaik vannak hátra. Látni fogom a szemükben a reménytelenséget és a feladást. Belőlem akarnak majd erőt meríteni.

IDŐS NŐ: Holnap belekezdek a nagytakarításba. Nem néz felém a kutya sem. Őszintén szólva, azt reméltem, ezt már nem kell megérnem. A mellőzöttséget, a fölöslegességet. Unalmas, unatkozó vénasszony lettem. Elviselhetetlen.

KATONA: Holnap is rettegni fogok. Holnap is szégyellem magam. Holnap is könyörögni fogok, hogy ne kelljen elvennem több életet. Hogy legyen vége. Hogy soha többé ne kelljen visszamennem.

KISFIÚ: Soha többé nem leszünk család. Anya szerint apát nem pótolhatja senki. Majd én vigyázok rá. Nem akarom sírni látni.

KAMASZ LÁNY: Soha többé nem leszek már gyerek. A lelkem öreg és fáradt, a testem hiába fiatal. Anya tudja. Anya érti. Anya akartam lenni.

FIATAL FÉRFI: Soha többé nem ihatok. Ezt kimondani korábban elképzelhetetlen volt. Erős akarok maradni. Még egyszer nem hibázhatom el.

FIATAL NŐ: Soha többé nem akarok megházasodni. Igyekszem bepótolni mindazt, amit az utóbbi években elmulasztottam. Szabad akarok lenni.

IDŐS FÉRFI: Soha többé nem félek a haláltól. Teszem a dolgom, élek, amíg élek. Remélem, egyszer megköszönhetem majd valakinek ezt a második esélyt.

IDŐS NŐ: Soha többé nem fog érdekelni semmi. Ülhetek naphosszat a tévé előtt, szép lassan összezsugorodik az agyam. Olyan buta leszek, mint a szomszédom, aki reggelire háromfogásos ebédet készít, és azt hiszi, ezerkilencszáztizenkettőt írunk.

KATONA: Eltávolodni a haláltól. Visszatérni az életbe. Járni az élők között, mintha magam is közéjük tartoznék. Miközben a halál oson mögöttem, hozza utánam a fegyverem, ami annyi vért ontott már. A fülembe suttogja azoknak a nevét, akiket elpusztítottam.

KISFIÚ: Ha felnövök, olyan leszek majd, mint apa. Minden nap borotválkozom, inget és nyakkendőd viselek, és sokat telefonálok. Segítek anyának cipekedni, mert akkor már én is elbírom a bevásárlószatyrot. Felérem a konyhapultot, majd én fogok mosogatni. Felvágom a húst a vacsoránál. Mert az a férfiak dolga.

KAMASZ LÁNY: Ha egyszer lesz valaki, aki elfogad és szeret, és akit elfogadok és szeretek, és gyerekünk lesz, hordozni fogja a lehetőségeket, a boldogságot, a szeretetet, mindazt, amitől ezt az első gyerekemet megfosztottam. Életerős lesz és gyönyörű. Jóvá kell tennem a bűnömet.

FIATAL FÉRFI: Talán végre megnősülhetek. Vagy nem. Tulajdonképpen mindegy. Nem kell túl sokat akarni egyszerre. Egyelőre az is elég, hogy a maguk valóságában látom a színeket, a fényeket, az embereket. Két lábbal állok a földön. Felébredtem.

FIATAL NŐ: Kidobom a közös emlékeinket. Nem akarom, hogy a múlthoz láncoljanak. Meg kell értenem, hogy vége. El kell fogadnom, hogy elveszítettem. Nem akarok többé szeretni.

IDŐS FÉRFI: Meg akarom nézni a tengert. Azt hallottam, rendkívül kék, olykor zöld. És nagyon sós. Nem ettem még tintahalat sem. És ha az ízületeim bírják, talán még síelni is megtanulhatok. Ki tudja, mennyi időm van még. Mire várjak?

IDŐS NŐ: Nem hiszem, hogy bírni fogom ezt. Nem kellek már senkinek. Remélem, álmomban halok majd meg, nem érdemlek hosszú szenvedést.

KATONA: Háborúk jönnek, mennek. Harcok kezdődnek és érnek véget. Van, aki túléli. Van, aki belehal. Élek. Hálásnak kell lennem ezért, pedig meghalni sem lenne fájdalmasabb. De itt vagyok. Megyek tovább. Végy magadhoz, élet. Eressz el, halál.

A szín elsötétül.

Vége

Ellentétek

Szereplők:

Imre    82 éves, jó kedélyű, friss öregúr

Irén     Imre felesége, 78 éves, morgós öregasszony

Játszódik egy kellemes, napos délutánon, egy park kopott padján.

IMRE (nagyot szippant a friss levegőből): Ej, Irén, de szép ez a nap, az a reggeli zivatar elmosott minden port és koszt, olyan a levegő, mint a hegyekben!

IRÉN (nem néz fel a horgolásából): Túl meleg van. Meg fog fájdulni a fejed.

IMRE: A te örökös zsémbeskedésedbe fájdul meg az én fejem.

IRÉN (megvetően felnéz): Majd amikor nem leszek, akkor nem fog senki zsémbeskedni érted, akkor fájhat tovább a fejed egyedül!

IMRE (szórakozottan csókot nyom Irén arcára): Te boszorkány!

IRÉN (kupán vágja a kézimunka kosarával): Te!

Imre lelkesen nézelődik, Irén megszállottan horgol tovább.

IRÉN (nem néz fel): Holnap este jönnek a gyerekek. Mit főzzek?

IMRE (a galambokat figyeli): Valami rakottat. Krumplit vagy káposztát. Sok sajttal a tetején.

IRÉN: Csak nem képzeled? Amikor jó, ha évente egyszer eljönnek, nem fogok káposztát tálalni eléjük! Nahát! Rántott hús lesz.

IMRE (szeretettel mosolyog): Petrezselymessel?

IRÉN: Rósejbnivel, természetesen.

IMRE: Uborka saláta?

IRÉN (dühösen felnéz): Te a füleden ülsz? Nem paprikás csirke lesz, hanem rántott!

Irén még lendületesebben horgol, Imre nézi őt kedvesen.

  

IMRE: Hát, ha már ekkora ünnep lesz, akkor a kék ingemet veszem fel.

IRÉN (nem néz fel): Pff!

IMRE: Mi bajod a kék ingemmel?

IRÉN: Pff!

IMRE (úgy tesz, mint aki mérges): Na, ne vidd fel a vérnyomásomat, mondd meg, mi bajod vele.

IRÉN (a kézimunkához): Kopott.

IMRE: Mert régi.

IRÉN: Foltos.

IMRE: Hát, mosd ki nekem, kérlek, még megszárad holnapig.

IRÉN: Aztán vasalhatom is ki.

IMRE: Ha friss és ki van vasalva, máris nem tűnik annyira kopottnak.

IRÉN (végre felnéz): Friss és vasalt a szürke is, meg a fehér is. Lesz épp elég bajom a főzéssel, minek csinálod itt nekem a plusz munkát?

Irén visszatér a horgoláshoz, Imre mosolyog tovább.

IMRE (sejtelmesen): Te, Irén, tudod, te milyen nap lesz holnap?

IRÉN (unottan): Vasárnap, május 10.

IMRE: Bizony, bizony, május 10.

IRÉN (kíváncsian): Mi ez a sokatmondó „bizony, bizony”?

IMRE: Évforduló.

IRÉN: Mégis mié?

IMRE: Nem tudod? Pedig a gyerekek tudják, azért jönnek, hogy megünnepeljék, velünk együtt.

IRÉN (komolyan gondolkodik): Házassági nem lehet, az szeptemberben van. Valami halál lehet? A bolond szomszédunk halt meg tíz éve május 10-én?

IMRE (felnevet): Te vagy bolond, angyalom! Várj, segítek. Ugyanezen a padon ültünk aznap, ötven évvel ezelőtt.

IRÉN (felcsillan a szeme): És kérdeztél tőlem valamit.

IMRE (mosolyog): Igen, minden hónapban kérdeztem tőled valamit, az volt a tizenharmadik kérdésem.

IRÉN (nevet): Te számoltad?

IMRE: Hogy számoltam-e?! Az ágyam mellett strigulákat karcoltam a tapétába! De akkor is ilyen gyönyörű nap volt.

IRÉN: Nem, egész nap esett, két felhőszakadás között ültettél le engem a nedves padra.

IMRE: A kék ingem volt rajtam.

IRÉN: Nem, egy sárga volt rajtad, a nyakkendőd volt kék.

IMRE (gyengéden lefogja Irén kezét, a szemébe néz): A kék ingem volt rajtam, a sárgát kidobtam, mert abban kaptam tőled a tizenegyedik kosarat.

IRÉN: Tényleg.

IMRE: Szóval a kék ingemben ugyanígy fogtam a kezed ötven évvel ezelőtt és megkérdeztem, még egyszer utoljára, hogy hozzám jössz-e feleségül.

IRÉN (elpirul): És én végre igent mondtam.

IMRE: És mit feleltél, amikor megkérdeztem, miért mondasz mégis igent?

IRÉN (elgondolkodik, halkan, maga elé): Mert rájöttem, hogy rajtad kívül senki nem fogadja el az én örökös morgásomat, dacolásomat. ellentmondásomat. Te tudod egyedül, mikor valódi a haragom, te tudod, mikor kell a számra tenni a kezed, hogy megvédj, vagy megcsókolni, hogy megvigasztalj.

IMRE (meghatódva): És ez az én küldetésem, hogy megfékezzem az én saját kis házi forgószelemet.

Összebújnak a padon, megfogják egymás kezét és együtt figyelik tovább a galambokat.

Vége

Hét csoda

Szereplők:

overálos férfi

kövér nő

öltönyös férfi

csinos nő

farmeres férfi

kosztümös nő

bőrkabátos férfi

  

A színen egy lift belső terét látjuk. A szereplők érdektelenül várakoznak, a lift monoton búgása hallatszik csupán. A csinos nő a műkörmét piszkálja, az öltönyös férfi a tabletjén babrál, a kövér nő a retiküljével legyezgeti magát, az overálos férfi zsebre tett kézzel mélázik, a farmeres férfi unottan vakarózik, a kosztümös nő idegesen toporog, a bőrkabátos férfi gondolatai messze járnak.

A lift hirtelen megáll, a bent lévők mind felocsúdnak, ijedten néznek egymásra. A lift belső világítása kialszik. A bőrkabátos férfi benzines öngyújtót vesz elő, halvány fény világítja meg az arcokat.

ÖLTÖNYÖS FÉRFI (fontoskodva felnéz): Mi ez kérem, mi történt?

BŐRKABÁTOS FÉRFI: Biztosan áramszünet.

OVERÁLOS FÉRFI: Vagy műszaki hiba.

KÖVÉR NŐ (pihegve): Csináljanak valamit, itt nincs levegő.

CSINOS NŐ (táskájából ásványvizet vesz elő, a kövér nőnek nyújtja): Tessék, igyon egy kicsit, jót fog tenni.

KÖVÉR NŐ: Milyen figyelmes, köszönöm.

CSINOS NŐ: Semmiség. Amióta egyszer majdnem szomjan haltam egy kocsiban, mindig van nálam egy fél literes palack.

KÖVÉR NŐ (döbbenten): Ne mondja! Hogy történt?

OVERÁLOS FÉRFI (gúnyosan): Tényleg, hogyan?

CSINOS NŐ: Hát, az úgy volt, hogy a pasimmal Olaszban nyaraltunk, kinézett magának egy cuki kis forrást, ahol fürödhetünk, meg minden, ő előre ment, de én tök szégyellős vagyok, és a kocsiban akartam átvenni a fürdőruhám. Visszaszálltam a kocsiba, becsaptam az ajtót, a pasim meg azt hitte, kész vagyok, és rám zárta a kocsit. Három órát töltöttem a hőségben, abban a rohadt szűk sportkocsiban, étlen-szomjan! Csoda, hogy nem haltam meg!

KÖVÉR NŐ: Nahát! De a barátjának nem tűnt fel, hogy olyan sokáig távol van?

CSINOS NŐ: Képzelje, ő még a vízhez sem ért, már hanyatt vágódott, beverte a fejét valami kőbe, ájultan hevert, amíg én fulladoztam. Tiszta vér volt a feje, a frász jött rám, amikor benézett a kocsi ablakán.

KÖVÉR NŐ: Uramisten! Micsoda szerencséjük volt!

OVERÁLOS FÉRFI (az orra alatt dörmögve): Legközelebb a víz mellé a mobilját is csomagolja el, az is hasznos tud lenni ilyen esetben.

CSINOS NŐ (sértődötten): Nem kell itt adni az okost, nálam volt a teló, csak lemerült, mire kiértünk a forráshoz, mert a barátnőmmel dumcsiztam a Facebookon, olyan rohadt unalmas volt az út.

Az overálos férfi forgatja a szemét, majd elindul körbe a lift fala mentén és a burkolatot tapogatja. A bőrkabátos férfi a csinos nőt figyeli mélabúsan.

CSINOS NŐ (a bőrkabátoshoz): Maga meg mit bámul?

BŐRKABÁTOS FÉRFI (zavarban): Ó, elnézést, csak a fiamra gondoltam. A szóhasználatából ítélve maguk egyidősek lehetnek.

CSINOS NŐ: És?

BŐRKABÁTOS FÉRFI: Semmi, csak tudja, nagyon hiányzik a fiam. Két éve láttam utoljára, amikor bekísértem az elvonóra.

  

CSINOS NŐ: Ó.

BŐRKABÁTOS FÉRFI: Azóta tiszta, tudom, ugyanaz a mentora, mint aki az enyém volt, ő megmondaná, ha visszaesett volna. De hiába keresem telefonon, e-mailben, semmire sem reagál. Az új címét sajnos nem tudom, személyesen nem tudom felkeresni.

KOSZTÜMÖS NŐ (együttérzően): Milyen szomorú! Mi volt a gond? Drog? Alkohol?

BŐRKABÁTOS FÉRFI: Előbb az alkohol, aztán a drog. Nem voltam egy szuperapa. A nejem halála után inni kezdtem, mélyre csúsztam. A fiam úgy nőtt fel, hogy nap mint nap a hányásomat takarította és próbált kitérni az utamból, ha nem voltam beszámítható. Amikor kamaszodni kezdett, ő is a pohár után nyúlt, aztán végül heroinista lett. Mélyebbre került, mint én.

KÖVÉR NŐ: És maga hogy jött rendbe?

BŐRKABÁTOS FÉRFI: Amikor végre rájöttem, hogy a fiammal nagyobb a baj, mint velem, önként bevonultam az elvonóra. Azóta egy kortyot sem ittam. Mire kijöttem, a fiam teljesen elzüllött, már dílerkedett is, hogy legyen pénze. Erőszakkal vittem be végül őt is. Megzsaroltam: vagy az elvonóra megy, vagy a börtönbe. Sosem bocsátott meg nekem. De tiszta maradt ő is. Csoda, hogy végül észhez tért.

OVERÁLOS FÉRFI: Ha nem nyomorította volna meg a fia lelkét annyira, akkor még időben megszökött volna magától, és hagyta volna magát ott fetrengeni tovább egyedül a hányásában.

KOSZTÜMÖS NŐ: Maga milyen durva ember! Szégyellje magát! Ez egy igazi tragédia!

BŐRKABÁTOS FÉRFI (lehajtott fejjel): Hagyja, csak. Igaza van.

Az overálos férfi tovább járkál, néhány másodpercre mindenki elhallgat. A csendet végül az öltönyös férfi töri meg.

ÖLTÖNYÖS FÉRFI (felkiált): A francba! A francba?

KÖVÉR NŐ: Mi az, mi történt? Rosszul van?

CSINOS NŐ: Kér vizet?

ÖLTÖNYÖS FÉRFI (magából kikelve): A részvényeim! A részvényeim! Nem csinálom végig még egyszer!

FARMERES FÉRFI: Nyugodjon meg, jó ember, a barátai vagyunk.

ÖLTÖNYÖS FÉRFI (tovább ordít): Maga meg miről beszél? A gazdag embereknek nincsenek barátai! A gazdag embereknek vérszívói vannak és haszonleső, ingyenélő rokonai!

OVERÁLOS FÉRFI: Jézusom…

ÖLTÖNYÖS FÉRFI (az overáloshoz): Mi az, nem hisz nekem? Na, idefigyeljen! Sokáig olyan naiv idióta voltam, mint maga, hittem, hogy a család és a barátok az elsők, meg a szeretet erejében is hittem, egészen addig, amíg a feleségem le nem lépett a legjobb barátommal, aki történetesen a nemzetközileg elismert cégem könyvelője volt! És természetesen nem volt neki elég, hogy az asszonyt vitte, elsikkasztott még mellé jó pár millió eurót is, egyik napról a másikra a tönk szélére kerültem, csoda, hogy nem ment tönkre a cégem! De az már csak rajtam múlt, eladtam mindent, ami csak pénzzé tehető, gyakorlatilag éheztem, de talpra álltam, részvényekbe fektettem a pénzem, és újra meggazdagodtam! Azóta nincsenek barátaim, csak a nyomorult vérszívók, mint a házvezetőnő, meg az aligazgató, aki az utasításomat semmibe véve, eladta a legjövedelmezőbb részvényeimet, holott nyomatékosan megmondtam neki, hogy várjon még a tranzakcióval legalább egy hetet! De nem bír magával, meg akarja mutatni, hogy ő a nagyfiú, le akar pipálni, de még ki sem látszik a fűből!

OVERÁLOS FÉRFI: Higgadjon le, uram, üljön le szépen, lélegezzen mélyeket.

ÖLTÖNYÖS FÉRFI (üvölt): Nem szülésfelkészítő tanfolyamra jöttem, úgy lélegzek, ahogy akarok! Annyi levegőt veszek magamnak, amennyit csak akarok, érti?!

Az öltönyös férfi tébolyodottan a hajába túr és lekuporodik az egyik sarokba. Újra a tabletjén pötyög.

OVERÁLOS FÉRFI: A fejemet teszem rá, hogy agyvérzés viszi majd el.

KOSZTÜMÖS NŐ: Maga lelketlen alak.

KÖVÉR NŐ: Biztosan a meleg az oka, meg a levegőtlenség. Meg lehet itt fulladni.

CSINOS NŐ: Vizet valaki?

  

A farmeres férfi illetlenül közel lép a csinos nőhöz.

FARMERES FÉRFI (búgva): Maga olyan gondoskodó.

CSINOS NŐ (távolodni próbál, de nincs elég hely): Mit akar?

FARMERES FÉRFI: Ha maga ott lett volna, amikor az én drága kis Lucykém kiugrott a kezemből és az autók közé szaladt!

CSINOS NŐ (felsikolt): Csak nem a lánya?

OVERÁLOS FÉRFI (a farmeresnek, búgva): Nem csak gondoskodó, de okos is, egy főnyeremény, pajti.

FARMERES FÉRFI (tudomást sem véve az overálosról): Nem, a kiskutyám, egy kis yorki.

CSINOS NŐ: Azokat imádom, olyan cukik!

FARMERES FÉRFI: Igen, ha látná a kis masnit a feje tetején, mint egy kis hercegnő.

CSINOS NŐ (ujjongva): Juj! Nincs egy képe róla?

FARMERES FÉRFI: Sajnos nincs.

OVERÁLOS FÉRFI (csak úgy, magának): Mivel nagy valószínűséggel Lucyke sincs…

KÖVÉR NŐ: De már különben is megdöglött, nem?

FARMERES FÉRFI (döbbenten): Dehogy döglött! Hogy mondhat ilyet Lucykéről?

KÖVÉR NŐ: Maga mondta, hogy az autók közé szaladt. Az efféle kis szőrmókok ritkán találkoznak az élet kemény oldalával, ha meg mégis, általában ott hagyják azt az édes kis masnijukat a fogukkal együtt.

CSINOS NŐ: De tényleg, hogy menekült meg?

FARMERES FÉRFI (lelkesen): Látnia kellett volna! Az a kutya maga a csoda! Úgy szlalomozott az autók között, mintha direkt erre lett volna kiképezve, sőt! Egy kamion alatt még át is bújt!

OVERÁLOS FÉRFI: És amikor mindezen túl volt, a járdán lihegve letépte a bundáját, így előbukkant a szuperruha: kék alapon sárga háromszögben egy nagy, piros L. Még köpenyt is hord, hogy jobb legyen a légellenállás, nem?

 A bőrkabátos és az öltönyös férfi felröhögnek, a nők megvetően csóválják a fejüket. Az overálos tovább keresgél a falon.

KÖVÉR NŐ (az overáloshoz): Tudja, fiatalember, én is ilyen cinikus ember voltam ám, mint maga. Higgye el nekem, rossz úton jár! Én megjártam a poklot! Mindenkit elmartam magam mellől. A testvéreim gyűlölnek, a gyerekeim látni sem akarnak, csoda, hogy a férjem nem hagyott el. Kemény árat kell fizetni a cinizmusért.

OVERÁLOS FÉRFI: Majd amikor Szent Péter kéri, hogy perkáljam le neki a belépőt, szólok neki, hogy a cinizmusét számoljon felárat.

A kövér nő felhúzott orral félrefordul, a kosztümös nő felé hajol.

KOSZTÜMÖS NŐ (halkan): Az ilyen emberek addig nem térnek jobb belátásra, amíg valami iszonyú veszteség nem éri őket. Meg kell tapasztalni a veszteséget, én azt mondom. Akkor lesz igazán értéke annak, amink van.

KÖVÉR NŐ (bólogat): Jól mondja!

KOSZTÜMÖS NŐ: Az én életem akkor változott meg, amikor kigyulladt a házam!

KÖVÉR NŐ: Atyavilág!

KOSZTÜMÖS NŐ: Egyedül éltem, senki segítségére nem számíthattam. A lángok meg csak csapkodtak össze-vissza, iszonyú volt. A selyemfüggönyök egy pillanat alatt ellobbantak, az akvarelljeim és a gobelinek is mind odalettek, percek alatt elérte a tűz a tetőt!

KÖVÉR NŐ: Jaj, de rettenetes!

KOSZTÜMÖS NŐ: Lepergett előttem az életem és rájöttem, hogy nem akarok magányosan meghalni. Magamra borítottam az ágytakarót és elindultam kifelé. Csípte a szememet a füst, alig kaptam levegőt.

CSINOS NŐ (izgatottan): És aztán?

KOSZTÜMÖS NŐ: A nappaliban tűzoltókba botlottam, kikísértek. Kiderült, hogy a szomszédom hívta ki őket. Ha ő nincs, én ma nem élnék. Ő az én életemben a legnagyobb csoda! Azóta összeházasodtunk, és még sosem voltam ilyen boldog.

CSINOS és KÖVÉR NŐ (meghatódva): Ó!

Hirtelen felkapcsolódik a belső világítás, az overálos utat törve magának a lift a hátsó részéből előre jön, kezében egy elektromos panel és szerszámok. A falon megnyom egy gombot, csilingelés, majd a liftajtó nyitódása hallatszik.

OVERÁLOS FÉRFI: Kész csoda, hogy liftszerelő vagyok, és nem kell tovább hallgatnom a marhaságaikat.

A szereplők csodálkozva néznek egymásra, az overálos férfi nagy lendülettel kilép a liftből és otthagyja őket. A szín elsötétül.

  

Vége