Alagútban

Azt mondtam, kapd be, te meg, hogy én kapjam be, és ez az abszurd patthelyzet megint zárójelbe tette a lényeget. Ott hagytalak, harmadjára is az arcodba ordítottam, hogy vége.

Futok a földszintig, közben eszembe jut, hogy a pendrive-ot a gépedbe dugva felejtettem, pedig azon van a holnapi prezentáció. Remek. Vissza mégsem mehetek most már. Átkozom a napot, amikor megismertelek, lehet, hogy néhány szitokszót hangosan is kimondok, mert a kapu előtt, egy túlsminkelt, kékfehér hajú öregasszony fejét rázva csetteg, majdnem lesodrom a járdáról. Gurulós táskája oldalra billen, kifordul a kezéből. Nem állok meg segíteni neki. Mintha látnám, ahogy felém hadonászik. Szarok rá.

Levágtatok a metróhoz, keresek egy kevésbé koszosnak látszó széket. Nem akarok itt lenni. Nem akarom ezt a várost, a széket, amin ülök, a bűzt, a fényeket, és legfőképpen téged nem akarlak többé. Gondolkodni sem akarok. Próbálom elterelni a figyelmemet.

Két lány, csillámos műkarmokkal hevesen mutogat és affektál. Nagyokat vihognak. A szájuk is csillog. Idáig érzem a parfümillatot. Elképzelem, ahogy a drogériában ugyanígy dumálnak az illatszereknél, amikor a polcot hirtelen feldönti egy medve, ők pedig nyakig merülnek a pacsuliban, visítva. Egy jóképű, szőrös jeti is lehetne. Hogy nagyobbat visítsanak. Egy kapucnis fiú nagyokat lép a Martensében. Az utolsó kocsiban akar felszállni. Ránéz a kijelzőre. Én is. Még két perc. A hangosbemondó üvölteni kezd, hogy a biztonsági sávot. Keresem a bűnöst: egy ideges, öltönyös fazon hajolt be az alagútba, mintha attól hamarabb ideérne a metró. Amatőr. Egy középkorú nő egy válltáskával és három nejlonszatyorral serpát játszik, mielőtt hazaér, és nekiáll a vacsorának. Egy pillanatra a saját arcomat látom az övé helyén. Na, ne.

Egyre erősödik a menetszél. Felállok. A Martenses fiú felé indulok. A távolban feltűnik a két fénykorong. A fiú újra a kijelzőre néz, harminc másodperc, majd be, az alagútba. Felméri a távolságot. A metró üvöltve közeledik, a szél a szemembe sodorja a hajam, odakapok, félrekotrom.

Fékcsorgás. Szikrák a síneken. Füst. Nem mozdulunk. A lányok videóznak. Biztonsági őrök kemény léptei dobognak lefelé a lépcsőn. Megkezdik a kiürítést. Kelletlenül elindulunk. Mire kiérek az aluljáróból, már hallani a szirénázást is. Legalább fél órát várhatok a metrópótlóra. Kapják be.

Másnap

Megszokásból rúgta oldalba a kutyát, amikor viharlámpát lengetve a kezében kibotorkált az udvari pottyantóshoz. Az állat bordája nagyot reccsent, tüdeje sípolását még sokáig lehetett hallani az almafa tövéből, ahová menekült. Még sötét volt, hideg, őszi hajnal.

Volt a házban vízöblítéses vécé, még az apja szereltette be tizenöt évvel ezelőtt. Akkor ásták ki az új emésztőgödröt is, a ház mögé.  Vizet azonban csak a kút adott, rácsatlakozni a vízhálózatra már nem futotta, így a fényes porcelán mellé beállítottak egy teli bádogvödröt, azzal öblíthetett, aki akart. Apja halála után végre megszabadulhatott a vödörtől, a műanyag vécétetőt lecsukhatta örökre, és újra kijárhatott az udvarra, ahogy mindig is szerette.

Visszafelé felhúzott a kútból egy kanna vizet, mosakodni, kávét főzni.

Odabent kinyitotta a sparhelt ajtaját, bepakolt egy adag gyújtósnak összevágott gallyat, egy-két vastagabb hasábot is, meg néhány papírgalacsint, melyek a húsz kilométerre lévő város nemrég nyílt szupermarketének legújabb akcióit hirdették. Sosem nézte át ezeket, minek: a reklámozott élelmiszerek többségének még a nevét sem tudta kimondani. Gyufát gyújtott, a papír fecnik széléhez tartotta, egy darabig nézte az éledező lángnyelveket, majd amikor a tűz már egyenletesen ropogott, becsukta a tűzhely ajtaját. A konyha gyorsan melegedni kezdett. Mire a kotyogóst a főzőlapra állította, már nem is látszódott a lehelete. Amíg a kávé lefőtt, megmosakodott, a tükörbe nézve megállapította, hogy a borotválkozással még legalább egy, de akár két napot is várhat, törött fogú műanyag fésűjével megigazította zsírtól fénylő haját, majd a mosdóvizet kilöttyintette az udvarra. A kávénak csak annyi ideje volt hűlni, amíg magára húzta a kantáros nadrágot, aztán már le is hajtotta, mind a három adaggal, amit az öreg kávéfőző kipréselt magából.

Felvette a sapkáját, belebújt a kötött kardigánjába, és kilépett az ajtón. Végigsétált a verandán, elhaladt a pad mellett, amin az anyja annak idején a borsót fosztotta, és elindult hátra, az ólak felé. Ahogy a góréhoz ért, léptei közeledtére motozni kezdtek az állatok. A disznók a mellettük lévő sonkájába bökve ébresztgették egymást, a tyúkok lassú, álmos léptekkel vették birtokukba az udvart.

Kimérte a disznók adagját, bekeverte, a vályúba öntötte. Aztán megtöltötte a kézi darálót, amit a kispadlásról cipelt le két hónappal ezelőtt, amikor tönkrement az aggregátor, és miközben unottan figyelte az izgatottan zabáló malacokat, lassan hajtani kezdte a kart. Így csak mindig a következő etetésre elegendő keveréket tudta ledarálni, többet nem győzött a karja, meg a dereka. Már elkezdett gyűjteni egy új aggregátorra, számításai szerint talán jövő ilyenkorra meg is veheti. Addig meg majd több moslékot ad a jószágoknak. Beleteszi a kenyérhéjat is, úgysem kell annyi panírmorzsa.

Megetetette a tyúkokat, összeszedte a tojást, aztán nekiállt felásni a kertet. Amikor meghallotta, ahogy a szomszéd faluban elhúzzák a delet, a kerítésnek támasztotta az ásót, és elindult vissza a házba. Evett egy kis szalonnát, kolbászt, két karéj kenyeret. Ilyenkor rendszerint meg szokta nézni a déli híradót, de most nem volt semmi, ami megtörhette volna körülötte a némaságot. A tisztaszobában állt anyja ládája, amiben a kelengyét tartották, de a sok szép, hímzett holmit vagy az egerek rágták szét, vagy elhordták már a rokonok, így, amikor az apja is meghalt, a családi könyveket, meg a régi magazinokat rakta bele. Felnyitotta, hátha talál benne valamit, amivel az ebéd utáni pihenőidejében elfoglalhatja magát. Félrekotorta a több tucat, elsárgult filléres könyvet, a régi mezőgazdasági gépkönyveket, a permetezési kézikönyvet, és az ócska tévéújságok alatt végre talált néhány keresztrejtvényt. Anyja után maradtak meg ezek, nem tudta kidobni őket, bár türelme sosem volt az ilyesmihez. Most mégis elővett egyet, kék színnel nyomták rá a karikatúrákat, és a címlap büszkén hirdette, hogy a helyes megfejtők között tíz darab éves újság előfizetést sorsolnak ki. A sublótban ceruzát is talált, leült a sarokpadra, és olvasni kezdte a meghatározásokat. Liter. Egy betű. Ezt tudta. Beírta. Japán fizetőeszköz. Három betű. Biztos hallotta már, ha látná leírva, felismerné. Ausztrál autójel. Három betű. Na, ezt majd később. A földbe temet. Négy Betű. El–ás. Ez az. Huba egyik társa. Három betű. Miféle Huba? A lantán vegyjele. Két betű. Idegesen visszalapozott, hátha valamelyik korábbi oldalon szerepelt már ilyen, és emlékezett rá, anyja addig sosem nyugodott, amíg egy rejtvényben üres négyzet éktelenkedett. Még a papot is kifaggatta, ha úgy hozta a szükség. De ez a füzet üres volt, talán csak megvették, odakészítették a kis asztalra, de aztán senki nem nyúlt hozzá, mert az anyja délelőtt tíz körül összeesett a tyúkhúsleves mellett egy forró, nyári napon, mire rátaláltak, a rántani való húst beköpték a legyek.

A rejtvénylapot összegyűrte, begyömöszölte a sparhelt ajtaján. Újra kiment ásni. Szürkületkor kiganézott a disznók alatt, teletöltötte a vályút, darált, összeszedte a tojásokat. Húzott vizet a kútból. Begyújtott. Amíg a víz felforrt, megvacsorázott. Kiadta a kutyának a maradékot. Elmosogatott. Tisztálkodott.  Eszébe jutott, hogy az aggregátorra félretett pénzhez elfelejtette a múlt heti ezer forintot hozzátenni, amit a kosztpénzen megspórolt. Pótolta hát. Pizsamában, viharlámpáját lengetve a kezében behúzódott a lakószobába, a lámpát letette az éjjeli szekrényre, el ne felejtsen elemet venni bele, jutott eszébe, aztán lekapcsolta, bebújt az ágyba és hamarosan elaludt.

Másnap korán kell kelnie, sok lesz a dolga. Ki tudja? Talán megtanul franciául.

Erdős Irén randevúja - One person show

A színt a hátsó ablakokon át beáradó fény világítja csak meg. Kora este van. Balra amerikai konyha, középen nappali. Modern, ízléses bútorok. Rend és tisztaság. Steril élet.

Halk motozás és beszéd hallatszik, az ablakok közti ajtón belép Irén, bevásárló szatyrokkal a karján, füléhez telefont nyomva. Ügyetlenül egyensúlyoz a tűsarkokon.

IRÉN (a telefonba): Igen, a dosszié mellé tettem. Nem, azt a grafikont módosítottam. Igen, a mellékletetekkel együtt. A tematika szerint, ahogy megbeszéltük. A konferenciaterem fél tíztől a miénk. Rendben, köszönöm, önnek is jó hétvégét! Kinyomja. Persze, remek hétvégém lesz. Még két kimutatás, meg egy üzleti elemzés. Gyerekjáték. A telefont a kanapéra dobja, a szatyrokat a pultra teszi, elkezd kipakolni. Remélem, nem felejtettem el semmit. Kivesz egy zacskó chipset és egy üveg bort. Előétel. Kínai kajás dobozokat rak ki sorban a pultra. Főétel. Egy bevásárlóközpontos, műanyag dobozba csomagolt tortát dob be a hűtőbe. Desszert. Nem kell ezt túlbonyolítani. Magamra sem főzök, nemhogy másra. És különben is. Ez vagyok én. Elgondolkodik. Egy rakás szerencsétlenség egy puccos lakásban. Nevet.

Miután mindent elrendezett, Irén is a kanapéra zuhan, a telefonja mellé, ami megint megcsörren.

IRÉN: Őrület! Felveszi. Erdős Irén, tessék. Szia, mondd. Most értem haza. Ugyan, hagyjál már. Arcát a kezébe temeti. Ne, kérlek, hagyjuk. De, haragszom, mert nem kellett volna beleavatkoznod. Legalább megbeszélted volna velem előtte. Ne gyere azzal, hogy te csak jót akartál. Ne, ne, ezt most ne kezdjük el. Kiabál. Jó, ha majd egy focicsapatnyi kölyköt csinál nekem, akkor majd hálás leszek neked!

Hisztérikusan ledobja magát a kanapéra, hibátlan, feszes frizuráját összeborzolja. Hátradől. Szórakozottan igyekszik kifújni a szemébe lógó hajtincseket. Majd lassan felül, lábát x alakba rendezi, egy hajtincset kezd el tekergetni, majd a szája lassan széles műmosolyra húzódik.

JULI-IRÉN affektálva: Tudod, az Attila, a kis gyakornok, az a cuki kék szemű, aki úgy bámult téged. Úgyis tudom, hogy észrevetted! Jaj, ne hazudj! Tudom, hogy erre vágysz, egy finom vacsi és egy jó dugás, hétfőn rád sem lehet majd ismerni! Eskü! Na, azt mondtam neki, hogy nyolcra menjen hozzád, így egyszerűbb, csak azért, meg legalább több időd lesz készülődni. Vegyél fel valami szexi fekete cuccot. Ha láttad volna, mennyire odavolt, ha nem te tetszenél neki, én vinném ágyba, az tuti. Juj, tök izgi, olyan fiatal és izmos, majdnem a fiad lehetne, azért erre legyél büszke!

Összefogja a haját. Hátradől.

IRÉN: Te ostoba liba!

Fáradtan feláll, a konyhában kiszórja egy tálba a chipset, dugóhúzót keres, poharakat, minden csinosan elrendez a dohányzóasztalon. Aztán visszamegy, a fagyasztóból elővesz egy üveg Unicumot, meghúzza, majd visszateszi az üveget a helyére.

IRÉN: Konszolidált este lesz ez.

A táskájából cigarettát, öngyújtót vesz elő, rágyújt. Aztán a dohányzóasztalhoz lép, és némi habozás után kinyitja a borosüveget, tölt magának.

IRÉN: Szegény Juli. Most egész hétvégén ezen fog agyalni. Jól kisírja magát a férje vállain, akit agyba-főbe csal, akárkivel, aki csak szembejön, és majd elmeséli neki, hogy milyen hálátlan egy dög vagyok, hiszen ő csak jót akart nekem, egy kellemes hétvégét, ennyi mindenkinek jár, én meg annyit se mondtam, hogy köszönöm. Bírom a Julit, ha munkáról van szó, de érzelmileg közelebb áll egy papucsállatkához… Különben is. Nem szeretem, ha bárki megmondja, mit tegyek. Túl sokáig tűrtem, hogy mások döntsenek helyettem. Ha pasira vágyom, akkor bepasizom, egyedül is megy, köszönöm, már próbáltam. Juli azt mondta, fogjam fel kísérletnek vagy kalandnak. Nem érti meg, hogy nincs kedvem efféle kísérletekhez, főleg nem azzal a fiúval. Ennek nem így kellene megtörténnie. Olyan erőltetett és suta az egész. Majd jönnek az ostoba kérdések, és a még ostobább válaszok.

Feláll, járkálni kezd.

IRÉN: Talán először körbevezetem, hátha az oldja a feszültséget. Biztos van itt olyasmi, ami őt is érdekelheti. Az erkélyemen például tavasszal már harmadik éve megjelenik egy fülesbagoly pár. Vettem egyszer egy nagy dézsát, hogy majd teleültetem virággal. Meg is csináltam, csak éppen sosem locsoltam rendesen. A virágok kipusztultak, a rengeteg föld elgazosodott. De a baglyok nagyon szeretik. Én sose láttam azelőtt bagolyfiókát. Ha fáznak, felborzolják azt a rengeteg, puha tollukat, és szorosan összebújnak. Úgy néznek ki, mint valami hatalmas pihelabdacs, csak a csőrök állnak ki belőle, meg a hatalmas, sárga bagolyszemek pislognak. Itt tanulnak meg repülni. Aztán odébbállnak, nem látom őket a következő tavaszig. Csak az öregek járnak vissza. Mintha zarándokút lenne az életük, miközben a fiatalok körberepülik a világot. Tovább mutogat a lakásban. Arra van a fürdőszoba, az ott a hálószoba, ennyi az egész. Pont elég. Vehetnék nagyobbat, de nincs rá szükségem. Nem gyűjtök tárgyakat, csak néhány apróságom van, azok meg pont elférnek itt. Tipikus vénlánylakás. Nem tervezek hosszú távra, már ami a férfiakat illeti. Nem vagyok keserű, csak inkább realista. Amíg apám az anyámat verte, mindig kiszöktem, becsengettem a szomszédba, Péter bácsiékhoz. Péter bácsiék nagyon békés emberek voltak. Két lányuk volt, meseszépnek láttam őket. Nóri, a nagyobbik velem egyidős volt. Őket sosem hallottam veszekedni. A macskájuk is egész nap aludt. Rendszeresen jártak templomba. Nagyon szerettem volna olyan lenni, mint Nóri, ezért én is hittanra akartam járni. Már az első alkalommal sem értettem semmit. Mindenről, ami elhangzott, csak egy újabb kérdés merült fel bennem, amit éreztem, hogy nem szabad feltenni. Hát hallgattam és magamban azt gondoltam, ez egy rakás hülyeség. A dalokat nem ismertem, kottát olvasni nem tudtam, de a kis zsoltároskönyv nagyon tetszett, anya adta kölcsön. Pont illett a mérete a kezemhez, puha, finom, vékony lapjai voltak, valami ősrégi kiadás lehetett. Úgy volt, hogy apám jön értem hittan után, de amikor kiléptem a kapun, nem várt senki. Álldogáltam egy darabig, aztán az egyik osztálytársam és a szülei felajánlották, hogy hazavisznek. Otthon anyám falfehér lett, amikor meglátta, hogy nem apámmal jöttem haza. Hiszen érted ment, ezt szajkózta. Egy óra múlva megjött az apám is. Meglátott, és úgy megpofozott, hogy nekiestem a falnak. Anyámmal kezdett el ordítani, hogy keresett mindenhol, de nem talált, senki nem látott elmenni, hát mégis hogy képzeltem. Kiszöktem megint, Nóri is épp hittanról ért haza nemrég. Kaptam vizes borogatást a feldagadt arcomra, meg egy kis málnakrémet. Egy sarokban gitár áll. Odalép, nézegeti, majd felveszi, megpendíti a húrokat. Nóri lelkes volt. éppen egy dalt tanultak. Ezt a gitárt már felnőttként vettem, de ez volt az első dal, amit megtanultam rajta játszani. Játszani kezd. Énekel. A ritmus túl gyors, az egész inkább csak paródia.

A bolond homokra épített

A bolond homokra épített

A bolond homokra épített

És a ház erősen állt

De jött az eső és fújt a szél

De jött az eső és fújt a szél

De jött az eső és fújt a szél

És a ház romokban állt

Az okos sziklára épített

Az okos sziklára épített

Az okos sziklára épített

És a ház erősen állt

És jött az eső és fújt a szél

És jött az eső és fújt a szél

És jött az eső és fújt a szél

És a ház erősen állt

Építsd házad az Istenre

Építsd házad az Istenre

Építsd házad az Istenre

És a ház erősen áll

És jöhet az eső és fújhat a szél

És jöhet az eső és fújhat a szél

És jöhet az eső és fújhat a szél

De a ház örökké áll

IRÉN: Nóri arca ragyogott, miközben énekelt, a húga áhítattal nézte, milyen ügyesen gitározik. Néztem őket és az járt a fejemben, hogy nem értem a dalt. Illetve értem, de nem tudok neki így örülni. Péter bácsi rettenetesen büszke volt a lányaira, és arra is, hogy a hit a gyermekeiben is éppolyan erős, mint benne. Nóri egyszer mesélt arról, mennyire szereti az apját. Te is szerelmes vagy az apukádba, nem? – kérdezte. Undor fogott el. Nem, én nem vagyok – válaszoltam neki, és ő, látva az értetlenkedésem, hosszasan magyarázta, hogy ez a mi korunkban teljesen természetes, a kislányok olyanok akarnak lenni, mint az anyukájuk és mind szerelmes, legalább egy egész kicsit az apukájába. Dühös lettem. Rákiáltottam, hogy én egyáltalán nem akarok olyan lenni, mint az anyukám, kikérem magamnak, és soha nem tudnék szerelemes lenni az apukámba, ez borzalmas. Nóri nagyon furcsán nézett rám. Évekkel később jöttem csak rá, hogy sajnált. Én az ő anyjára akartam hasonlítani, és az ő apjába voltam titokban szerelmes, de ezt nem tudhatta meg soha. Én is próbáltam hinni. Imádkoztam minden este. Törekedtem a jóra. Bocsánatot kértem, ha vétettem. Szerettem a szüleimet, pedig nem volt miért. Olvastam a Bibliából, mert a kedvenc ifjúsági sorozataim főhősei is rendszeresen olvasták. Vártam, hogy egyszer csak mindent tisztán lássak, hogy minden kételyt feloszlasson bennem a hit. Vártam, de minden csak egyre zavarosabb lett. És egyre dühösebb lettem. Körülöttem szépen lassan mindent elnyelt a homok. Az eltelt idő csak azt erősítette meg bennem, hogy nem várhatok mástól segítséget, hogy csak én vagyok, aki dönt, aki felel, aki majd emlékezik mindarra, amit tett, vagy amit elmulasztott. Aztán Péter bácsiék elköltöztek. Még egyszer vagy kétszer meglátogattuk őket, aztán soha többé nem találkoztunk. Én pedig szépen lassan elkezdtem építeni a saját sziklabarlangomat. Egyszemélyesre terveztem.

Irén elteszi a gitárt. Újra rágyújt, a kanapéra ülve. Aztán hanyatt dől, kezeit az ölében pihenteti, a szemét lehunyja, ahogy a filmekben a pszichiáternél szokás.

IRÉN: Meséljek még a gyerekkoromról? Jó gyerek voltam. Az a csendes, eminens, akit mindenki utál. Részletezzem? A mi osztályunkba nagyon helyes fiúk jártak. Az egyik különösen tetszett, a Tomi. Tomi vad volt, nem tanult, de bejöttem neki, legalábbis egy időben ezt hitette el velem. Be akartam vágódni nála. Elsősök voltunk, és az osztályban mindenki igyekezett fitogtatni az erejét, nagy volt a tülekedés az erősorrend előkelőbb helyei körül. Tomi az egyik szünetben azzal szórakozott, hogy a ceruzakészletét egyesével felfektette a padra úgy, hogy a fele lelógjon. Aztán felállt a székre, a ceruzának azt a végét, ami a padon volt, erősen lefogta, a másik végére pedig teljes erővel rátaposott. Repkedtek a szilánkok, ahogy a ceruzák egymás után kettéhasadtak. Senki nem merte utána csinálni, csak én. Remegtem az izgalomtól. Még sosem voltam annyira rossz. A szívem ki akart robbanni a mellkasomból minden egyes újabb ceruzatörés után. Egyre jobban belejöttem, már szinte versenyeztünk Tomival. Nem néztünk egymásra, de mind a ketten mosolyogtunk. Mindez kevés volt ahhoz, hogy az osztály keménymagjához tartozzam. Maradtam, aki voltam. Az eminens, jó gyerek. Később Tomi, már nyolcadikban, az osztálykiránduláson csak engem kergetett a strandon, felkapott, magasba emelt és beledobott a vízbe. Én voltam a legkisebb az osztályban, nem volt nehéz dolga. Akkor is mosolyogtunk egymásra, de már nem ugyanarra gondoltunk, mint régen. Egyébként én voltam, az, aki csak a gimnázium utolsó évében mert először ellógni egy órát, aki sosem csatangolt el a többiektől az osztálykiránduláson. Akinek természetes volt, hogy megcsinálja a szorgalmi feladatokat is. Aki felnézett a tanáraira. Dögunalmas voltam. Túl tisztelettudó, túl udvarias. Hittem a felnőttekben egy darabig. Nem tudom pontosan mikor változott ez meg. Ica néni fegyelmezési módszere biztosan közrejátszott. Ica néni a napközis tanárunk volt. Érdektelen, halvérű nőszemély. Senki nem hallgatott rá, senkit nem érdekelt, mit akar. Csak az volt a lényeg, hogy minél feszesebbre húzzuk a húrt, de még épp, hogy ne szakadjon el. Ica néni teljesen tehetetlenül nézte a tombolásunkat. Egyik nap, ahogy elhelyezkedtünk a padokban, és már éppen repült volna az első galacsin a terem sarka felé, ahol a kuka állt, Ica néni minden szó nélkül elővett egy széles, barna ragasztószalagot, és precízen elhelyezte maga elé, pont középre. Ez még az a régi fajta volt, ami kegyetlenül ragadt. Közölte, hogy aki nem fogja be a száját, annak beragasztja. Egy pillanatra ledermedtünk. Nem tudtuk eldönteni, komolyan kell-e ezt venni vagy sem. Néhány perc után újra elkezdett erősödni az alapzaj. Nem történt semmi. Úgyhogy minden ment tovább, ahogy addig is. Egyszer csak a nevemet mondta. Naná, hogy engem szúrt ki, a legkisebbet. Hirtelen néma csönd lett. Én nagyon lassan indultam a tábla felé. Ő a széken ült, kezében a ragasztószalaggal. Lehúzott egy csíkot, nagyjából fültől fülig érőt. Mikor odaértem elé, a szemünk épp egy vonalba került. Reszkettem. Undorodtam attól a ragacsos szalagtól. Nem szólt semmit, csak közelített a szám felé. Elkezdtek potyogni a könnyeim. Az ő szemében diadal fénylett. Teljesen váratlanul az arcába kiáltottam: Nem! Szinte összeakadtak a lábaim a félelemtől, de már dühös voltam, erős, úgy éreztem, meg is ütöm Ica nénit, ha hozzám ér. Ica néni megtorpant, visszahőkölt. Hogy mentse a helyzetét, több perces kiselőadást tartott arról, hogy milyen a helyes viselkedés, és mit vár el ezen a téren, majd hozzátette, hogy most az egyszer megkegyelmez nekem és a helyemre mehetek. Gyűlöltük Ica nénit, és ő is gyűlölt minket.

Irén feláll a kanapéról, a konyhába megy, mosogatni kezd. Erős, nyeles kefét használ. Észre sem veszi, hogy egy idő után nem a tányérokat, hanem a saját kezét dörzsöli vele.

IRÉN: A másik rémkép Edit néni volt, a tornatanár. Rusnya egy törpe volt, aki valószínűleg a lehengerlő stílusának köszönhetően juthatott el az igazgató ágyáig. Napi pletykatéma volt ez, főleg, ha késett az óráról. Edit néni olyan volt, mint egy náci. A távolugró gödör mellett sorba állított minket, majd egyesével, látszólag rendszertelenül felszólította némelyik lányt, hogy lépjen előre.

Irén leteszi a mosogató kefét, kihúzza magát, feszesen járkálni kezd, közben szélesen gesztikulál.

EDIT NÉNI-IRÉN (agresszíven): Aki most előrébb áll, mint a többi, az kövér. Az osztály kétharmada! Ez elszomorító. Ha ti, túlsúlyosak nem kezdtek el rendszeresen sportolni és abbahagyni a zabálást, akkor negyvenévesen már mozdulni sem fogtok tudni a hájtól. Én azért vagyok itt, hogy ebben segítsek nektek. Ha nem esik az eső, a duplaórákon kimegyünk futni. Nem akarok hisztit, hogy hideg van, fáztok, a derekatok sose lógjon ki a ruhából, és akkor nem betegedtek meg. A Cooper tesztet havonta egyszer meg fogjuk csinálni és kőkeményen le fogom osztályozni. Megtanultok futni, azt garantálom. A kötelező viselet a tornaórán a fehér póló és a fekete rövidnadrág. Nem érdekel, ha menstruáltok, nem akarok hosszú, bő melegítőnadrágot látni senkit, mert az     magasugrásnál például balesetveszélyes. Az év végéig mindenkinek meg kell ugrania a kilencven centit. Üvölt. Nem igaz, hogy az alacsonyak nem képesek rá! Én is alacsony vagyok! Én korrekt pedagógus vagyok. Mindig tudni fogjátok, hogy mi az elvárás. Idén hetente kétszer különórát is tartok, a túlsúlyosoknak erősen ajánlott a részvétel. Ha mindent beleadtok, év végére több kilót is fogyhattok.

Visszaül a kanapéra nevetve.

IRÉN: Sosem ugrottam meg a kilencven centit. A kislabdát, amit az Ági úgy eldobott, hogy az iskola hátsó faláról pattant vissza és majdnem betört egy ablakot, én elegánsan lecsaptam a földre, még a ketteshez szükséges távolságot sem bírtam megdobni. Jó érzékem volt viszont a talajgyakorlathoz, a szekrényugráshoz, meg ilyenekhez. Nyolcadikos voltam, mikor először fel tudtam mászni a kötélen. Kínszenvedés volt mindig, folyton lecsúsztam, a tenyerem izzadt, a cipőm ócska volt. A többiek már rég túl voltak rajta, labdáztak, ökörködtek, csak én vergődtem ott a kötélen utolsóként, Edit néni meg csak várt, élvezettel figyelte a vergődésem, és már aznap is kanyarította volna be a kettest a naplóba, amikor valami addig ismeretlen erő öntött el. A mai napig nem tudom, mi történt. Egyszer csak a lábam és a kezem összehangoltan kezdett mozogni, a testem súlyát pedig egyáltalán nem éreztem. Húztam magam, kapaszkodtam, följebb fogtam, húztam, kapaszkodtam. És mire magamhoz tértem, elértem a gyűrűt, ami a kötelet tartotta. Szétnéztem a magasból, szerettem volna kiáltani a többieknek, hogy hé, én is megcsináltam, de nem jött ki hang a torkomon. Úgy éreztem, a felhők közé másztam fel, szabad vagyok és erős. Tudok küzdeni. Hármast kaptam. Attól kezdve szartam az egészre.

Rágyújt. Iszik.

IRÉN: Miről lehet még beszélni… Talán szereti az állatokat. Én szeretem az állatokat. Volt egy macskánk is, a Mici. Félig perzsa volt, hosszú volt a szőre, de nem volt nyomott az orra, és a bundája cirmos volt. Gyönyörű macska volt, de túlságosan öntudatos. Senkitől nem tűrte, hogy simogassa, egyedül az apám érhetett hozzá. Amikor az öreg tévézett, az ölébe kuporodott, együtt aludtak el az esti film alatt. Egyszer Micit elgázolta valaki. Ki tudja, milyen messziről jött akkor, amikor utoljára megjelent. A mellső lábain kúszott, mert a gerince eltörhetett, a hátsó lábait csak lógatta maga után. Iszonyú fájdalom ült az arcán. Beért a kapun, megkereste a kedvenc helyét az udvaron, aztán elaludt. Hazajött meghalni.

Irén a szín jobb hátsó sarkában álló polchoz lép. A polcokon személyes tárgyak, porcelán figurák, fényképek, néhány katonai holmi: tányérsapka, vállap, kitüntetések. Megérinti őket, miközben beszél.

IRÉN: Az apám katona volt. Nem tudott könnyek nélkül nézni a lobogóra. Mindig így mondta: a lobogó. Ő volt az Isten. Azt akartam, hogy büszke legyen rám. Egyszer elé álltam és megmutattam, milyen fegyelmezetten és feszesen tudok szalutálni. Felpofozott. A katonaságból nem csinálunk viccet, azt üvöltötte, és csak ütött és ütött, amíg a szám sarka fel nem repedt. A vérem sós volt és ragacsos. Rátapadt a fogamra és a nyelvemre. Elzavart mosakodni. Akkor lettem végleg hitetlen.

Leveszi a tányérsapkát a polcról és a fejére teszi. Tiszteleg a képeknek, majd katonásan sarkon fordul és menetelni kezd.

APA-IRÉN (harsányan): Erdős Ferenc, nyugalmazott ezredes, szolgálatra jelentkezik. Jobbra át! Parancs, értettem! Előre! Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére. Aki nem katona, elhallgat. A nő nem katona. A nő tisztiszolga. Parancs, értettem, támadás! Menj innen lányom, itt most stratégiai megbeszélés folyik. Hogy mi a stratégia? Taktikát dolgozunk ki a háború megnyerésére. Hogy a háborúnak vége van? Na, takarodj a szobádba és ne szólj bele a felnőttek dolgába. Nagyszájú csitri, az anyja is ilyen volt. Balra át! Lépés indulj! Pedig a rétes igen jó, katonának az való! Állj! Fedezékbe! Nem megmondtam, hogy menj innen? Hol az anyád? Főz? Már tegnap meg kellett volna főznie, tegnap mit csinált? Hogy? Nagymosást? Miért nem mos rendszeresen, akkor nem kell nagymosást csinálni. Ne oktass ki engem, te, mert felképellek! Eredj a sarokba, aztán leírod százszor, gyöngybetűkkel, hogy „Édesapámat feltétel nélkül tisztelem és engedelmeskedem neki”. Ha csak egy hibát vétesz, elölről kezded, megértetted? Aki nem lép egyszerre. Hol a vacsora? Az újság megint gyűrött. Két nővel élek egy fedél alatt, de egyik sem ért az egyetlen dologhoz, amihez értenie kéne. Na, még ez is. A leves hideg. Mondd már meg, anyukám, milyen leves ez itt? Húsleves? Valóban? Még én, aki aztán egyáltalán nem vagyok otthon a konyhaművészetben, még én, az egyszerű katonaember is tudom, hogy a húslevest forrón illik tálalni. Forrón. Tessék? Hogy késtem? Én késtem? Mondd még egyszer, ha mered, asszony! Mondtam már, hogy a terített asztalon mindig legyen egy kancsó bor. Ismételd el, hadd halljam. Te is, Irén, ismételd, ha anyád meghal, úgyis a te dolgod lesz főzni rám. Ne feleselj, mert eljár a kezem! Ha fiú lennél sem mennék veled semmire! Szégyelld magad, eredj innen, pedig a rétes nagyon jó.

Megáll, kimerülve szuszog.

IRÉN: Pihenj, apukám. Leléphetsz. Ledobja a sapkát. Álmában halt meg. A kegyetlenekre szép halál vár. Anyám ott ült mellette és siratta. Siratta a férfit, aki évtizedeken át megalázta. Én nem tudok semmit az igaz szerelemről, vágta a fejemhez anyám. Akkor még tényleg nem tudtam róla semmit, csak azt, hogy ami kettejük között volt, az minden, csak nem szerelem. Anyám ordított, ütlegelt, ott, a holttest fölött, takarodjak, hogy képzelem, még ki sem hűlt. Én meg legszívesebben belevágtam volna a nagykést apám testébe, hogy tényleg biztos legyen a dolog. Nem mozdultam a küszöbről, amíg a hullaszállítók nem végeztek. Látni akartam, ahogy becsomagolják, látni akartam, ahogy a sápadt arcára ráhúzzák a fekete zsákot. A két fickó néha felnézett rám a válluk fölött, az egyik halkan azt mondta, nem kell ott lennem, nem kell látnom. Kedves akart lenni, de nem lett volna az, ha tudja, hogy én éppen abban a pillanatban a szabadulásomat ünnepeltem.

Leül, fáradt.

IRÉN: A gimiben már minden más volt. Ott is maradt a jó kislány szerep, nem fogadtak be se a rockerek, se a punkok, se az anarchisták, se az elit diáklányok. Egy idő után nem is vágytam erre. Azt láttam, hogy mind hazudozik, mind megjátssza magát, mindegyik csak úgy tesz, mintha marha laza lenne és menő, miközben az egyik kérés nélkül tolta le bárkinek a bugyiját, a másik este tizenegyig bújta a könyveit és reggelente hányt, a harmadik napi két üveg bor mellett ült neki a házinak minden nap, a negyedik két melltartót hordott, hogy úgy tűnjön, neki is van melle. Volt közöttük jó sok üresfejű sznob, akik néhány frázist puffogtatva törték maguk előtt az utat, na persze anyu meg apu is besegített azért. A divat fontos volt, a jó cuccok kellettek, meg a jó zenék. Sok alkohol, sok fű. A legmenőbbek orrcseppel itták a vodka-narancsot. Nem akartam közéjük tartozni. Többet vártam az élettől. Meg akartam küzdeni a magam igazáért, a magam szabadságáért. Anyám és apám naponta őrjöngtek miattam. Nagyon egyedül voltam. Dühösen kapálóztam a kamaszhormonok tengerében. Amíg gimis voltam, minden reggel más útvonalon jutottam el az iskoláig. Négy vagy öt különböző utat ismertem, az egyik hosszabb volt, a másik rövidebb, az egyik két átszállásos volt, a másik négy. Imádtam a hajnali utazást, imádtam a dugókat a belvárosban, a Dunát a kora nyári napfényben, a rakparton a köveket, a szecessziós házak között megbúvó kis templomokat. Persze akkor még fogalmam sem volt, mi az a szecesszió. Közben egyre magányosabb lettem, tele elfojtott indulattal, bűntudattal, félelemmel. Azt éreztem, hogy sehol nem fogom megtalálni a helyem. Szenvedélyes voltam és végletes. Az utolsó évben kitaláltam, hogy meg akarok halni. Egyik nap hisztériás rohamot kaptam a suliban. Csak zokogtam, és nem bírtam abbahagyni. Visítva menekültem be az egyik vécébe, beharaptam az ajkam, nehogy meghalljon valaki, kapartam a falat, végül összekuporodtam a földön, és bőgtem tovább. Fogalmam sem volt, mi történik. Már vagy fél órája ültem ott, és azt akartam, hogy legyen vége. Összevakartam magam, kitámolyogtam a vécéből, alig láttam a könnyeimtől, csak tántorogtam a folyosón, amíg el nem értem az iskolaorvost. Bekopogtam, beléptem. A doki az íróasztala mögött ült, halálra unta magát. Félhomály volt. Felnézett a papírjaiból, én meg végre elengedtem magam, és nyihogva, vinnyogva bőgtem. Az arca nem változott. Én levegő után kapkodtam, ő flegmán sóhajtozott és forgatta a szemeit.

Unottan hátradől a kanapén, a haját tekergeti és látványosan szenved.

ORVOS-IRÉN (lassan, mint akit nem érdekel): Üljön le, megmérem a vérnyomását. Maga végzős, Irén? Hogy megy a tanulás? Sok a stressz? Izgul az érettségi miatt? A vérnyomása elég magas. Szerelmi bánata van? Vannak barátai? Most miért sír, Irén? Valami oka csak kell, hogy legyen. Csak úgy nem szokott sírni az ember, nem igaz? Na, elég ebből, nyugodjon meg. Szedjen Antineuralgicát, ha hasonlóképpen rosszul érzi magát vagy fáj a feje. A jövő héten jöjjön el megint, ellenőrzöm a vérnyomását.

Újra kihúzza magát. Rágyújt. Iszik.

IRÉN: Kitámolyogtam az ajtón, kezemben a recepttel, és tulajdonképpen ez a mérhetetlen közöny döbbentett meg annyira, hogy abbahagytam a sírást. Délután kiváltottam a gyógyszert, hazamentem, írtam néhány dühödt kamaszverset a halálról, majd bevettem egy egész levélnyi tablettát. Ültem a verseim fölött, vártam, hogy elnehezüljek, ahogy a filmekben szokták a főhősök, vártam az ájulást, és vártam, hogy valaki megmentsen. Nem történt semmi. Aludtam egy nagyot. Péntek volt, másnap nem kellett korán kelni. Hétfőre megvolt az új terv: az utolsó osztálykiránduláson ölöm meg magam. Amíg a többiek jópofiznak, iszogatnak vagy csókolóznak, én egy közeli fa tövében felvágom az ereimet az éj leple alatt. Majd keresnek, de csak reggel találnak meg, vérbe fagyva. És akkor már késő lesz. Az osztály kiakad, többeknek kell majd szakember segítségét kérni, hogy feldolgozzák a poszttraumás stresszt. Már előre röhögtem a sok hülye értetlen képén, ahogy állnak ott a fa körül. Aztán, néhány nappal az osztálykirándulás előtt, életemben először szerelmet vallottak nekem, elcsattant az első csók egy elhagyatott utcában késő éjszaka a telihold fényében, és már benne is voltam az őrült, naiv, romantikus szerelemben, levelek, vallomások, kézen fogva, csak veled, hol voltál eddig, fél szavakból is, satöbbi, satöbbi. Nem akartam meghalni többé. De ez is elmúlt egyszer.

Lekuporodik a földre, törökülésben. Ártatlan arccal felcsap egy könyvet és tollat vesz a kezébe.

KAMASZ-IRÉN: Május 19. hétfő. Csak rá gondolok egész nap. Alig várom a szüneteket. Nincs sok időnk beszélni, ezért levelezünk. Minden tízpercben érkezik tőle újabb néhány sor. Néha vers is. Szeretem a kézírását. Girbegurba fiú-írás, mégis látszik, hogy fegyelmezett. Néha félek, hogy be fog csapni. De aztán belenézek a csillagszemébe és tudom, hogy ez képtelenség. Ő a legtisztább ember, akivel valaha is találkoztam. Le akarok feküdni vele, de ő még várni akar. Én lennék neki az első. Milyen megtisztelő. Azt hazudtam neki, hogy még én is szűz vagyok.

Elhajítja a könyvet és a tollat.

IRÉN: És ez volt az első hiba. Mert nagyon hamar kiismert, és pontosan tudta egy rezzenésemből, hogy mikor hazudok. És hiába próbáltam őszinte lenni vele, és csak sodródni a szerelemben, önmagam védelme mindig fontosabb volt, mint a pillanatnyi örömök tiszta megélése. Akkor már rég nem tudtam bízni senkiben, de ez még számomra sem volt világos. A szalagavatón együtt táncoltunk, aztán levezetésképpen minden végzősnek körbe kellett sétálnia a táncparketten valami idétlen retró számra a fiatalságról, és egyszer csak azt vettem észre, hogy odacsapódott mellénk az én szívszerelmem előző nője, aki undorító módon az ujja köré csavarta, megpörgette, elhajította, majd visszarántotta magához, és ezt játszotta vele éveken át. Mellé pofátlankodott, és megfogta a kezét. Mint valami rühes szappanopera balfékjei járkáltunk ott a félhomályban, hármasban… Nemsokára szakítottunk. Előre szegtem a fejem, és tapostam tovább az utat magamnak. A leveleit elégettem.

Feláll, újra a polchoz lép.

IRÉN: Nincs több fényképem. Se családi, se semmilyen más. Nem szeretem a fényképeket. A fénykép tanú. Bizonyíték. Ha valamiről fénykép készült, azt többé nem tagadhatom. Ezeket a képeket az anyám suvasztotta rám, amikor megvettem ezt a lakást. Ő is rendezte el ezt a sok vackot ezen a polcon. Akkor beszéltünk utoljára. Akkor azt mondta, nem felejthetem el a gyökereimet, azt, hogy honnan jöttem. Ápolnom kell apám emlékét is, mert neki köszönhetünk mindent. Ösztönösen köptem egyet, ahogy ezt kimondta, akkor még javában dolgoztak a mesteremberek a házon, és még nem kezdték el lerakni az új padlót. Anyám sosem ütött még ekkorát. Arra eszméltem fel, hogy a földön térdelek és nem érzem az arcom. Beleadott apait-anyait, aztán elviharzott. A saját apja emlékét bezzeg nem akarja ápolgatni, mert elhitte, amit a férje zagyvált össze róla. Elhitte, hogy bolond, még azt a rágalmat is, hogy öngyilkos lett, pedig, bár nincs sok emlékem a nagyapámról, azt biztosan tudom, hogy szeretett élni! Az egyetlen olyan ember volt a környezetemben, aki tudta, mi az, hogy élni! Róla sincs kép. Anyám szétosztogatta mindet a rokonai között. Nekem már nem jutott. Ez a baba itt még a nagyanyámé volt. A nagyapám minden holmiját megtartotta, mert azt hitte, így még vele marad egy kicsit. A babát az egyik helyszínelő rendőr lopta ki nekem a lakásból, mert meg akart vigasztalni. Kint zokogtam a folyosón egyedül, anyámék épp a temetés részleteit egyeztették.

Irén leül a szőnyegre, lábát nagy terpeszben szétveti, haját kettéveszi, fonatot készít egyik, majd a másik oldalon is. Babáját az ölében tartva simogatja, babusgatja.

GYEREK-IRÉN: Csicsíja, babája! Elment a mamája! Messze van anya, elment eltemetni a nagyapát. Nagyapa nagyon mókás ember. Mindig buta arcokat vág, felhúzza az orrát, és kócos a szemöldöke. Anya eltemeti most, azt mondta. Beteszik a föld alá, úgy mondta. Kinek húzza fel akkor ott majd az orrát? Ki fogja fésülgetni a kócos szemöldökét? Angyalok vigyáznak rá, azt mondta anya. De én tudom ám, hogy a föld alatt nincsenek angyalok. A föld alatt nem lehet angyalszárnyakkal repülni. A nagyapa is angyal lett, azt is mondta. Pedig a nagyapa mindig azt mondogatta, ha apával veszekedett, hogy majd ezt is magammal viszem a pokolba, ne aggódj. De a pokolban nincsenek angyalok. Csicsíja, babája, elment a mamája, Pestre meg Budára. Apa szerint a nagyapa annyit hazudott, hogy megnyílt alatta a föld, úgy került alá. Nem tudom, kinek hazudhatott annyit. Nekem sosem hazudik. Nekem megígérte, hogy mindig az igazat mondja. És én is megígértem neki, hogy mindig igazat mondok neki. Mindig elmondjuk egymásnak, ha apára vagy anyára haragszunk. Apára azért szokott haragudni, mert folyton kiabál, és azt hiszi, akkor lesz neki igaza, ha egyre hangosabban mondja a magáét. Így mondja nagyapa: apád már megint mondja a magáét. Apa folyton csak veszekszik. Hogy a nagyapa öreg, nem tud főzni, nem tud mosni, nem lakhat egyedül, de nagyapa szerint az ő lakása tisztább, mint a Terka nénié, aki apa testvére, és olyan büdös van nála, mint a tengerimalacoknál az állatkertben. Apa szerint azért, mert a Terka néni feledékeny. Elfelejti, hogy kell takarítani. A Terka néni nagyon buta. Megissza a takarítószereket. Láttam! A mosogató alatt van egy szekrény, ott vannak azok az üvegek, anya is ilyenben tartja ezeket nálunk. De anya tudja, hogy mi mire való! Terka néni meg abból iszik, amivel más a padlót sikálja! Gusztustalan a Terka néni. Egyszer apa észrevette, mit csinált, nagyon mérges lett, és mindegyik üveget kidobálta a kukába. Igaza van: ha már Terka néninek fogalma sincs, melyiket mire kell használni, csak baj lehet belőle, ha ilyeneket tart a lakásban. Inkább akkor ne is tartson otthon ilyesmiket. Terka néni csak sírt, apa csak kiabált, nagyapa pedig folyton emlegeti ezt apának, apa pedig elvörösödik, és még jobban veszekszik. És nagyapa nem hagyja magát, mert visszakiabál, hogy apa akkor szóljon bele az ő életébe, ha már a Terka néni ügyeit rendbe tette. Nem tudom, mit jelent ez. Lehet, hogy valami komolyabb betegsége lett a sok vegyszertől, amit megivott. Elment a mamája, Pestre meg Budára, hoz neki kalácsot. A nagyapa anyára meg azért haragszik, mert olyan nyámnyila. Így mondta, nyámnyila. Úgy nevettem, mikor először mondta! Megkérdeztem, mit jelent, azt mondta, azt, hogy anya sosem mondja el apának, mit gondol, de az is lehet, hogy tényleg nem gondol semmire. Ez szerintem nem igaz. Anya mostanában csak a nagyapára gondol. Amikor kedden elmentünk hozzá, hiába csöngettünk, nem nyitott ajtót. Nálunk volt a sok finom ennivaló, amit anya neki főzött, anyának van kulcsa, hát bementünk. Fura szag volt, olyasmi, mint Terka néninél, csak erősebb és savanyúbb. Kerestük a nagyapát, de nem találtuk sehol. Én a nagyszobába szaladtam be, anya megnézte a konyhát és a kisszobát. Aztán anya sírva jött utánam és azt mondta, a nagyapa alszik, ne zavarjuk. Én fel akartam kelteni, mert tudtam, hogy ha meglát, akkor azonnal felhúzza az orrát és engedi, hogy kifésüljem a babafésűmmel a szemöldökét. Beszaladtam hozzá, és ráugrottam a hasára, ahogy szoktam. Hatalmas hasa volt, mint a farkasnak, aki lenyelte a kecskegidákat! Szörnyű büdös lett. Nagyapa nem is aludt. Nyitva volt a szeme. Tiszta kék és zöld foltok voltak rajta, mintha csúnyán elesett volna. Anya lerángatott róla, összevissza pofozott.  Kilökdösött a szobából, a lakásból is, leültünk kint a folyosón. Nagyon sokáig sírtunk. Fájtak a füleim és az arcom. Aztán jött apa, és hazavitt minket. Azóta már volt egy kedd, de nem mentünk a nagyapához. Ma meg anya elment temetni a nagyapát. Az embert úgy temetik, ahogy a hó temeti be az udvarunkat?

Csicsíja, babája, elment a mamája, Pestre meg Budára, hoz neki kalácsot, hajába szalagot.

Félreteszi a babát, rágyújt.

IRÉN: Juli mindig arról faggat, miért nem vagyok férjnél. Vagy miért nincs legalább egy pasim. Szerinte jó nő vagyok, megérdemelném. Erre azt szoktam neki mondani, hogy aki szerinte rossz nő, az általában sokkal hamarabb talál párt magának. A férfiak hosszú távon nem szeretik a kockázatot. Ha egy életre szóló döntést hoznak, akkor hirtelen máris érdekelni kezdi őket a kiszámítható, az unalmas, az egyszerű. Ez utóbbit gyakran tévesztik össze az ostobával, és ez később sok bonyodalmat okozhat. Juli azt hiszi, hogy az nem lehet választás kérdése, hogy valaki egyedül van. Ő sosem volt egyedül. Egyik fickótól ment a másikig, míg végre talált egyet, aki hajlandó volt elvenni, de ő is csak úgy, hogy bedobta a drágám, azt hiszem, terhes vagyok kezdetű zokogós magánszámot, ami sokaknál bevált már. Juli még terhes volt, amikor először félrelépett, alig egy hónappal az esküvő után. Na, ez az ember nyaggat engem azzal, hogy menjek már férjhez. A saját életstílusomat egyébként az egyetemi évek alatt fejlesztettem tökélyre. Hétvégente egyik kari buliból csöppentem a másikba, minden vasárnap reggel egy ismeretlen kollégiumi szobában ébredtem, és néha csak a portás arcáról jutott eszembe, hogy én már valószínűleg jártam az épületben, csak nem a harmadikon, hanem talán az ötödiken. Könnyű élet volt könnyűvérűekkel. Egyszer egy lánnyal is lefeküdtem, csak a vicc kedvéért. Tudtam jól, hogy aki párkapcsolatot akar, az nem engem fog észrevenni, a régi jó kislány messze volt már, a középiskolai ballagás után hánytam ki magamból két üveg bor és jó néhány whiskey-kóla után a macskakőre, a Burger King bejáratánál. Végre felügyelet nélkül élhettem az életem, és minden percet ki is akartam használni. Mindennek ellenére nem hülyültem meg egészen, rektori dicsérettel kaptam kézhez a diplomámat, és állást sem kellett keresnem, mert még le sem államvizsgáztam, de már elém tettek egy munkaszerződést. És az út attól kezdve egyenes volt. A házasság szó nem szerepelt a szótáramban. Egyszer régen, amikor egy vonaton ültem, leült velem szemben egy idős házaspár. Nem néztek egymásra, nem beszélgettek. De fogták egymás kezét, úgy ültek ott, egyenes háttal, méltósággal. Mind a ketten nagyon szépen őszültek meg, olyan béke áradt belőlük, amit azelőtt sohasem tapasztaltam. Sokáig néztem őket, és akkor először egészen bizonyos voltam abban, hogy ha semmi másom nem is lesz ebben az életben, ezt, ilyet akarok. Idővel mindenem meglett. Ezt már régóta nem kutatom. Sokkal később tanultam arról, hogy ennek a párnak a generációjában még teljesen szokványos volt, hogy a házasságkötésről a szülők rendelkeztek, a szerelem senkit nem érdekelt. Vajon ez a pár szerelemből házasodott? Egyáltalán számít ez vagy csak a modern ember akar folyton szerelmes lenni, miközben sorra halasztja el azokat az embereket, akiket élete végéig tudna szeretni? Az a kézfogás olyan egyszerű volt, olyan természetes, olyan tiszta. Pedig nem is néztek egymásra. Anyám jutott akkor eszembe. Ahogy az egész testével azt kérdezi az apámtól: miért? Ahogy elfordul, hogy senki ne lássa, hogy sír. Pedig ő szabadon választott. Ezt akarta magának. Mire felsős lettem, ő már alkoholista volt. Az a csendes fajta, az az alig észrevehető. Üldögélt a konyhában, vörösbort szopogatott egy barna, füles üvegpohárból, közben a rádióban kabaré ment. Egyetlen poénon sem nevetett. Sosem gondoltam ezt végig gyerekként, pedig annyira nyilvánvaló volt, hogy naponta szerepelt a bevásárló listán a bor is, persze csak a legolcsóbb, legvacakabb, nehogy feltűnő hiány keletkezzen a kosztpénzben, mert a kiadásokat apám havonta ellenőrizte. Apám is szerette a bort, így legfeljebb csak csodálkozva ráncolta a homlokát, hogy milyen sokat megivott abban a hónapban. Anyám meg csak menekült tovább, csak éppen azt nem vette észre, hogy nincs hova.

Idegesen, fel-alá járkál, láthatóan zavart.

ANYA-IRÉN: Soha ne hazudj nekem, hallod? Szeretsz engem? Mondd, szeretsz engem? Akkor jó. Hogy én szeretlek-e? Az anyád vagyok. Ez a dolgom. Milyen kérdés ez már. Mesélj, mi volt ma? Itt van egy kis linzer, meg tej, egyél. Tényleg? Hányast kaptál? Hármast? Hogy lehet történelemből hármast kapni? Azt csak meg kell tanulni, azt még érteni sem kell. Az, hogy utálod, az nem kifogás. A bizonyítványodban nem lehet hármas történelemből, megértetted? Mi? Hogy a testneveléssel meg a rajzzal együtt összesen négy négyesed lesz, de a többi ötös? Ilyen rosszul még sosem tanultál. Szégyelld magad. Más dolgod sincs, csak tanulni. Nem érdekel, nincs igazad. Apád mit fog szólni? Verést akarsz? Akkor kérjél javítási lehetőséget vagy plusz feladatot. Most miért kezdesz másról beszélni? Az iskola a legfontosabb. Hogy legyen egy tisztességes szakmád. Még a középiskolát sem választottad ki. De gondolom, ilyen tanulmányi eredménnyel nincs esélyed felvételi nélkül bekerülni sehová. Megint témát váltasz. Hogy mi lesz az iskolában? Diszkó? Nem mehetsz. Kit érdekel, hogy már megígérted? Ki lesz még ott? A Tomi? Nagyszerű. Kicsit sokat lóg a nyakadon mostanában. Jaj, lányom, a férfiak gyakran mondanak ilyeneket, de tudd, hogy csak azt akarják. Tessék? Azt ígérted, hogy elmondod, ha megtörténik! Mikor? Hol? Hogyan? Micsoda egy ócska kurva vagy! Mégis mit képzeltél? Hogy lehettél ilyen ostoba? Ha terhes leszel, megszülöd, ezt előre megmondom!

Megdermed, kilép az anya szerepéből.

IRÉN: Hát megszültem. Azon a nyáron. Elballagtam nyolcadikból úgy, hogy senki nem tudta, mi van. Alig látszott. Anyám nem kért felmentést tornából, nehogy kiderüljön. Futottam a Cooper teszteket lekötött hassal. Öltözéskor azt hazudtam, könnyen begyullad a vesém, ezért derékmelegítőt kell viselnem. És nem győztem hallgatni Ica nénit, hogy egyre csak hízom, biztosan csak zabálok otthon a tévé előtt, ahelyett, hogy körbefutnám a háztömböt kétszer. Senki nem jöhetett hozzánk, senkihez nem mehettem el az utolsó fél évben. A felvételi időszak jó ürügy volt erre. A gyereknek tanulnia kell, ez volt az indok. Tomit még novemberben eltanácsolták az iskolából, mert felgyújtotta az udvari kukát, olyan gyorsan kellett megszabadulnia a cigitől, hogy csak elhajította, nem is nézte, hová, a kuka lángolt, olyan volt, mint egy fáklya, valami gyúlékony anyag volt benne, nem tudni, mi. A lángok a faleveleket nyaldosták, pernye potyogott mindenfelé, több helyen a kupacba söpört avar is lángra kapott. Sosem láttam többé. Ő sem tudta. Jobb is volt így. Tegyük fel, egymásba szeretünk, nem csak összejövünk a gyerek miatt. Van, amit mi várunk majd el egymástól, van, amit mások várnak el tőlünk. Egy idő után mindkettőnk fejében akkora lesz a zűrzavar, hogy fogalmunk sem lesz, melyik melyik. Kétségbeesve próbálunk megoldani olyan problémákat, amiket mások generáltak nekünk. Ráhúzza a karikagyűrűt az ujjamra, ami szinte azonnal égetni kezd. Mert ez egy stigma. Az érinthetetlen védjegye. Pedig lesz, aki meg akar majd érinteni, lesz, akit meg akarok majd érinteni. És mindig azt kell hazudnom, hogy boldog vagyok. Akkor is, ha mindketten félredugunk. Akkor is, ha megver. Akkor is, ha tudom, hogy sosem volt igaz. És összeházasodunk, nevelgetjük a gyereket, de már nem tudjuk, ki is akarta mindezt. Nézünk egymásra az ordító gyerek, a széthulló otthonunk és az ujjaink között végigcsorgó idő fölött, és nem értjük az egészet. Próbálom majd felidézni, hogy is kezdődött. Melyik volt az a pillanat, amikor rájöttem, szeretem. És nem fog eszembe jutni, mert a fejem tele lesz a napi megoldandó feladatokkal, amik között még véletlenül sem szerepel, hogy megcsókoljam, ha hazaér. Már csak másra nevetünk, de még mindig úgy teszünk, mintha hinnénk egymásban. Erre a hitre alapozva együtt maradunk. Ezt a hitet építjük új alapokra, legalábbis ezt mondogatjuk egymásnak. És nem értjük, ha újra minden romba dől. Számonkérünk, vagdalkozunk, hibáztatunk, ostorozunk. Miközben az egész belőlünk született. Mi hazudtuk el. Mi neveztük át. Akkor? Nem akartam volna hazugságban élni. A gyerek a vártnál egy hónappal hamarabb érkezett, ez a szüleim szerint kész szerencse volt, mert így nem kellett egy évvel később elkezdenem a gimit. Nem láttam a babát, csak annyit mondtak, hogy fiú, és az örökbefogadói az Attila nevet adták neki. Köszönik szépen, minden jót kívánnak. Hamar kiengedtek a kórházból, fiatal és erős volt a testem. Akkor lett vége a gyerekkornak.

Irén megterít. Az étkezőasztalra tányérokat, poharakat, evőeszközt tesz. Tölt magának még egy pohárral. Leül a kanapéra, törökülésben. Rágyújt.

IRÉN: A múlt héten érkeztek meg az egyetemisták, hogy nálunk töltsék az első gazdasági gyakorlatukat. Csupa tejfölös szájú, naiv kölyök, akiknek még anyu vasalja ki reggel a kosztümöt és az öltönyt, mert nálunk bizony ez a kötelező viselet. Ettől azt hiszik, milyen komoly cég is vagyunk mi. Pedig csak régimódi. Juli meg én is ott voltunk az eligazításukon. Ő is ott állt köztük, balról a harmadik fiú volt, komoly arccal, céltudatosan állt, egyenes háttal. Volt a megjelenésében valami harciasság, sugárzott belőle az erő. Juli néha oldalba bökött, hogy ne bámuljam már olyan feltűnően. De nem tudtam levenni róla a szemem. Minden sejtem tudta, hogy ismerem ezt a fiút. Ilyesmi lehet a szerelem első látásra is, azt hiszem. Aztán észrevette, hogy nézem, és rám emelte nyílt, férfias tekintetét. Szédülni kezdtem. A nagyapám tükröződött vissza benne. A nap végén odajött hozzám, színlelt szerencsétlenkedéssel, hadovált valamit arról, hogy ő itt képzeli el a jövőjét, és mennyire büszke, hogy itt lehet, és tudja, hogy még sok idő, amíg befejezi az egyetemet, de azért elhozta az önéletrajzát és a motivációs levelét, a biztonság kedvéért még az iratai fénymásolatát is csatolta, kéri, hogy nézzem át, hátha tudnánk alkalmazni két félév között. Remegő kézzel vettem át a papírjait, mert valami teljesen ismeretlen érzés lett úrrá rajtam, és szinte kényszerített, hogy megérintsem. Sosem voltam még ilyen zaklatott. Itthon elővettem a paksamétát, a motivációs levéllel kezdtem. Nagyon jó anyag volt ahhoz képest, hogy még csak húszéves a fiú. Szórakozottan lapozgattam tovább. Megláttam a személyije fénymásolatát, jót nevettem a rajta lévő fényképen. Még nem láttam embert, akinek vállalható a fényképe a személyi igazolványán. Bánki Attila. Születési helye Budapest. Születési ideje 1996. augusztus 19. Megállt a szívem. Olvasni kezdtem az önéletrajzát. „Szüleim egynapos koromban fogadtak örökbe. Vér szerinti anyámat nem ismerem, tudomásom szerint kiskorúsága miatt mondott le rólam. Idővel szeretném felvenni vele a kapcsolatot. Bármilyen jók is hozzám a nevelőszüleim, mégsem tudják betölteni az űrt, amit az okoz, hogy nem tudom, honnan származom, kiktől örököltem a szemem, a hajam. Sosem lehetek önazonos enélkül.” Önazonos. Honnan vesz ilyen szavakat? Most itt ülök és várom, hogy önazonossá tehessem a fiam, és saját magamat is. Szegény Juli, valami frappáns hazugságot kell kitalálnom neki. Mondjuk, hogy a srác berezelt, amikor csipkés babydollban nyitottam neki ajtót, és még a desszert előtt lelépett. Erre majd azt fogja mondani, hogy fogalmam sincs, hogy kell bánni az érzékeny lelkű fiúkkal, nem lehet mindenkire csak úgy rárontani, hogyan is képzeltem. Tényleg, hogyan is képzeltem? Honnan vettem, hogy akkor és ott, a szülőszobában, az életünk végleg elszakadt egymástól? Miből gondoltam, hogy sosem fog keresni? Mert apám biztosított róla. Nem fog keresni, arra mérget vehetsz. Mindent elrendeztem. És én elhittem. Egész életemben úgy tettem, mintha csak egy rossz álom lett volna az egész. Egy év sem kellett, és már el is felejtettem. Olyan mélyre temettem magamban, mélyebbre, mint az apámat, mélyebbre önmagamnál, ő, pont ő kell ahhoz, hogy végre beismerjem: fogalmam sincs, ki vagyok?

Nagyot kortyol, hátradől.

IRÉN: Lehetne másképp is. Lehetne úgy, hogy nem keresek, hanem elfogadok. Lehetne úgy is, hogy nem kérdezek, hanem válaszolok. Meg úgy is, hogy nem elszaladok, hanem elkísérek. De ehhez le kell fejteni a dolgokról a vastag hazugság réteget, szét kell tépni, véresre kaparni, a saját arcomat is, hogy esténként felismerjem önmagam. Hinni meg bízni. Persze. Gyönyörű. És végigjátszom újra, mint mindig. És újra megtaposnak, ahogy mindig. Szeretni? Igen. Tudok. De nem merek. Gyengeség vagy gyávaság. Mindegy. Nem is akarok. Vagy erős vagyok vagy szeretek. Ha erős vagyok, akkor a dolgokat kézben tartom, akkor tudom, hogy minden rendben, ura vagyok önmagamnak. Ha szeretek, akkor hirtelen minden képlékeny lesz, megolvad, mint a műanyag a gyertya lángja felett, minden alaktalan lesz, forró, és büdös. Bűzleni kezdenek a bűneim. Semmi kedvem egy olyan beszélgetéshez, aminek az a konklúziója, hogy nálam a pohár félig mindig üres. Dehogy. Ha ilyen egyszerű lenne beskatulyázni az emberek, akkor miből élnének a pszichiáterek meg a párterapeuták? Nem érdekel a pohár. Csak az, ami benne van. Meg kell inni, akármennyi is van benne. Akár tele is lehet, húzóra iszod, hogy hamar túless rajta. Utána jöhet egy Várda Keserű, és máris megnyitottad a tiszta lapot.

Kopognak. Irén felnéz a cigarettafüstből. A fények kialszanak.

Vége

Ébredések

Aznap reggel Gabó mellett ébredtem, mint minden kedden, az unalomig rutinszerű hétfő esti szex után. Egy darabig néztem őt, ahogy kisimulva szuszog a párnán. Minden hétfő este nyer egy évet az élettől, mondogatja folyton, és én mosolygok, miközben magamban magamon röhögök, fennhangon, gúnyosan, a fejemet hátravetve. Ahogy kelletlenül bámultam a redőket a nyakán, egyszer csak megéreztem: ez az ember büdös. Nem a szája, nem a teste, valahogy az egész lénye, a körülötte keringő levegő szaga elviselhetetlen. Émelyegni kezdtem, kibotorkáltam a konyhába egy kávéért. Már dél volt, mikor rájöttem, hogy a reggelről az orromban maradt förtelmes bűz, az a kegyetlen, nehéz dögszag végig belőlem áradt.

Sosem vágytam drámai halálra. Egészen finoman és halkan estem össze, inkább csak hirtelen elhervadtam, azt hiszem. Félelemre számítottam, görcsös élni akarásra, kapaszkodásra mindenbe, amit csak érek. Ehelyett csupán hagytam megtörténni. A rám törő álmosság tudtam, hogy valahová messzire visz, talán a kíváncsiság, talán az örökös békétlenségem volt az oka, hogy nem küzdöttem maradásért. Elengedtem a testem, zuhanás közben a hajam az arcomra omlott. Kókusz illatú szemfedél.

Itt ébredtem, ezen az öreg gesztenyefán. Ijedtemben lelöktem egy madárfészket, a három apró tojás félúton zuhant ki belőle, harsány sárga foltot hagytak a kopott járdakövön, ahogy szilánkjaikra hullottak.

Körülnéztem, de semmi sem volt ismerős. Százéves bérházakat láttam magam körül, csonka sörényű kőoroszlánokkal, meg repedt szirmú kővirágokkal a homlokzatukon. A törött padlásablakokon galambok röpködtek ki-be, a cserepeken furcsa dallamot játszott a szél.

Először csalódott voltam. Semmi jelét nem láttam annak, hogy az általam ismert hitvilágok bármelyik idevonatkozó tétele beigazolódna. Minden ugyanolyan volt. Miután rájöttem, hogy hiába várok tétlenül, nem jön eligazítani sem Vergilius, sem senki más, megpróbáltam kideríteni, vajon mit keresek pont itt, pont ezen a gesztenyefán.

Figyeltem a fa alatt elhaladó embereket, benéztem a környező utcákba, belestem a kirakatokon, de nem kerültem közelebb a megoldáshoz. Hamar megtetszett ez a környék. Olyan, mint amilyenről gyerekkoromban álmodtam, mint amilyenről veled ábrándoztam, amikor még az életünk a szüntelen és vakmerő kérdésfeltevésből állt, nem pedig a válaszok elhallgatásából. Késő este lett már, mikor kimerülten újra az ágamra kuporodtam. A házak ablakain át fényeket láttam, a fényben árnyékok táncoltak, esti keringőt jártak az edények, a vacsora maradéka, ágytakarók emelkedtek a magasba, habfürdő buborékja szabadult ki a nyitott fürdőszoba ablakokon.

A zöld színű ház harmadik emeletén, az egyik ablakból csak halvány fény szűrődött ki, apró fénypontokat láttam, amik ide-oda lebbentek a nyáresti szélben. Gyertyák. Közelebb mentem. Leültem az ablakpárkányra, hátamat a szálirányban ezerfelé repedezett keretnek támasztottam és vártam. Hallottam valami neszt, talán a konyha irányából. A zaj abbamaradt, majd egyszer csak te léptél be a szobába, egy tálcán poharakat és egy borosüveget egyensúlyozva. Döbbenten figyeltelek. Nem értettem, mit keresek én itt. Tovább készülődtél. Egy csinos üvegtálat megtöltöttél rágcsálnivalóval, a dohányzóasztalra tetted a többi mellé, egy váza és egy roskadozó gyümölcskosár közé. Körbenéztél, mindent ellenőrizve, zene – kiáltottad –, és már el is indítottál valami langyos, romantikus számot. Felnevettem, annyira idegen volt tőled az egész. Azt hittem, meg akarsz tréfálni valakit. Már éppen eléd akartam állni, megpördülni előtted, hogy megérezd az illatom, amikor kopogtak. Izgatottan az ajtóhoz léptél, szinte feltépted, és a vállad fölött átnézve, a küszöbön megpillantottam egy angyalarcú, bájos lányt, aki kicsit félszegen, szégyellősen mosolygott rád. Te magadhoz húztad, megcsókoltad. Az angyalarcú végtagjai elernyedtek, a csatát küzdelem nélkül megnyerted. Neked való lány. Ölelve húztad beljebb és a fotelbe ültetted. Abban a pillanatban megfordult a fejemben, hogy légörvényt kavarok a szobád közepén, addig forgatom magam körül a levegőt, amíg a gyertyalángok bele nem kapaszkodnak a függönyökbe, a bútorhuzatokba, amíg a mécseseket le nem sodrom a polcról, hogy a szőnyeg rojtjaiból és a parkettarostokból táplálkozhassanak tovább a lángnyelveik. De végül csak ültem tovább a párkányon, néztem, ahogy minden szavaddal és pillantásoddal egyre mélyebbre ásod magad az angyalarcú szívében, végül, mikor az utolsó csepp bort is megittátok, visszatértem a gesztenyefára, arcomat a sárga színű ház felé fordítottam és megfogadtam, hogy többé nem látogatlak meg.

Másnap elhagytam az ágat, az ablakod felé sem pillantva útra keltem, hogy ha már így alakult, legalább ezen a létezési síkon megvalósítsam a régi álmot, hogy bejárom a világot. Mire elhagytam a várost, már kész is volt az útiterv: az Egyenlítő vonalán haladok majd, és ha körbeértem, akkor megnézem a két sarkot is, előbb az Északit, aztán a Délit, vagy fordítva, ahogy éppen kedvem tartja. Ha mindent megnéztem, kiválasztom majd azt a helyet, amelyik a legjobban tetszett és végleg letelepszem. A kalandvágytól izgatottan próbáltam felfogni, milyen lehetőségeket ad az a tény, hogy már nem vagyok élő: megnézhetem a vulkánokat belülről is. Egy bálnát is megnézhetek belülről, vagy egy napkitörést testközelből, kergethetem a villámokat, hagyhatom, hogy magával sodorjon a szökőár. Viszonylag gyorsan haladtam, már az országhatárnál jártam, amikor úgy döntöttem, pihenek egy kicsit. Egy csendes kis fenyőerdőben álltam meg, leheveredtem a tűlevélszőnyegre és pillanatokon belül elaludtam. Amikor felébredtem, már forrón sütött a nap, álmosan néztem szét, hogy vajon a fenyvesek miért nem adnak árnyékot és miért nincs hűvös, mint más, normális erdőben. Mikor már élesen láttam, rájöttem, hogy azért, mert újra a gesztenyefán ülök, ugyanazon az ágon, mint ahonnan tegnap elindultam. Bosszankodtam egy darabig, aztán újra nekivágtam. Aztán újra, és újra. Az utolsó őszi napok egyikén végül feladtam: akármit teszek, akárhogyan sietek, akármerre indulok, végül minden reggel itt ébredek, arccal az ablakod felé. Tartottam magam a fogadalmamhoz: nem néztem be hozzád. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy végtelenül unalmasnak kezdjem találni a létformámat.

Aztán egy reggel, amikor már harmadik napja szakadt a hó, és én, miután unalmamban szokás szerint szétdúltam az éjjel gondosan összekotort hókupacokat az utcasarkon, és éppen az ágamra pofátlankodott varjak tollait tépdestem, az ablakod hirtelen kivágódott, angyalarcú hajolt ki rajta és kipirosodva, görcsös mozdulatokkal tépkedni kezdett valamit, a papír fecniket pedig diadalittas képpel kiszórta az ablakon. Te több lépéssel mögötte álltál, szótlanul nézted őt és az arcodon egyszerre tükröződött szeretet és szánalom. Amikor angyalarcú végzett, kabátot vett és elviharzott, a bejárati ajtó csapódását még innen is meg lehetett hallani. Feldúltan lépett ki a kapun, megállt az ablakod alatt és hisztérikusan toporzékolva beletaposta a földre hullott foszlányokat a hóba. Kinéztél az ablakon, követted a tekinteteddel, aztán, mikor már olyan messze volt, hogy én sem láttam őt a fáról, becsuktad. Hamarosan megjelentél a kapuban, és előbb a lábaddal, aztán a kezeddel is elkezdted kotorni a havat. A megmaradt cetliket kerested, remegő kézzel gyűjtögettél, mint egy koldus, csak egy pulóver volt rajtad és papucs, meg ne fázz – gondoltam –, és langyos szellőt kavartam köréd, a porhó készségesen engedelmeskedett nekem, és a papírdarabok rendre előbukkantak a fehér paplan alól. Összeszedted mindet és felsiettél. A párkányodra kuporodtam. Láttam, ahogy újra az ablakhoz lépsz, és a fecniket a konvektor tetejére rakod szépen sorban. Gondosan megforgatod őket időről időre, hogy egyenletesen és gyorsan száradjanak. Kézzel írt lapok voltak. Enyhén elmosódtak ugyan, de még olvashatók voltak a lágyan dőlő, kacskaringós betűk. Az én betűim. Meg kellett volna mondanod az angyalarcúnak, hogy már rég halott vagyok, akkor talán maradt volna. Vagy te nem akartad, hogy maradjon?

Még alig kezdődött el a tavasz, amikor először hoztad fel a hosszúlábút, aki mellett szinte szaladnod kellett: te kettőt léptél, amíg ő egyet. Jókat derültem rajtatok, miközben a gesztenye leveleit tépkedtem. Szeretett téged, olyannyira, hogy március végén bejelentette, hozzád akar költözni. Mérsékelt örömmel üdvözölted az ötletet, de belementél. A hosszúlábú határozott és erős akaratú nő volt, te pedig jámboran, olykor bárgyún követted őt. Az örökös engedelmesség, a tőled olyan távoli behódolás végül időzített bombaként robbant, mégpedig április huszonkettedikén, azon a napon, amin évekkel ezelőtt kitépték a testemből az egyetlent, ami a szerelmünk valódi bizonyítéka lehetett volna. Ez volt az utolsó dolog, amit együtt csináltunk. Gyilkoltunk búcsúzóul. A hosszúlábú, bár nem tudta, mit tesz, megzavart az emlékezésben, ha csak egy napot vár azzal, hogy előálljon a nyári terveivel, amik tulajdonképpen már kész tények voltak, akkor ellenkezés nélkül meghajoltál volna az akarata előtt, mint máskor. De aznap tombolni kezdtél. Rázúdítottál mindent, ami csak eszedbe jutott, ő zokogott, és most nem játszotta meg a könnyeit, mint olyankor, ha valamit nagyon el akar érni. Szerettem volna becsukni az ablakod, hogy legalább az utcán sétálók ne hallják, milyen goromba vagy. A hátad mögé léptem, egészen közel, aztán még egyet előre. Behunytam a szemem. A tenyerembe vettem a szíved, hogy ne reszkessen. Hosszan, mélyeket sóhajtottam, beszippantottam a dühödet, hogy ne téged feszítsen tovább. Lassan megnyugodtál. Lerogytál egy székre, némán meredtél a falon húzódó repedésekre. Aztán rágyújtottál. A hosszúlábú megrökönyödve állt mögötted, motyogott valamit arról, hogy vele így nem lehet bánni, aztán a válladat fogva a nyakadba fúrta az arcát, szédítően erős parfümöt használt, és te csak annyit mondtál, felé sem fordulva: tűnj el. Másnap gondosan összepakoltad a holmiját és praktikus, könnyen vihető csomagokban kikészítetted az ajtó elé. Negyven percen át dörömbölt és könyörgött az ajtód előtt, de te nem engedted be. Vérfagyasztó nyugalommal szürcsölted a kávéd és füstkarikával eregetted tele a lakásodat. Annyira felbosszantottál, akkora lendülettel hagytam el a párkányt, hogy a huzat bevágta az ablakod és üvegszilánkok szóródtak a csészédbe.                                                                                                                                                      

A következő hónapokban nők egész sora adogatta egymásnak a kilincset szépen sorban. Esténként fáradt voltál és üres, olyan közönnyel használtad mindegyiket, mint ahogy más a tévé távirányítóját nyomkodja valami értelmesnek tűnő műsor után kutatva. Egyik sem kellett igazán és te sem kellettél egyiknek sem. A legtöbbet még éjjel hazaküldted, percekkel a távozásuk után már aludtál is. Felkavaró álmaid lehettek akkoriban, mert dobáltad magad, érthetetlenül motyogtál, és reggelente úgy ébredtél, hogy mindened úszott a verítékben. Nem bírtam nézni, így egy éjjel, amikor éppen a rémálmod közepén tarthattál, melléd bújtam, minden energiámat arra fordítottam, hogy feloldjam a benned örvénylő feszültséget. Nagyon nehezen nyugodtál meg, de a rémálom aznap este már nem tért vissza. Másnap és harmadnap ugyanúgy kivezettelek a démonaid közül, egészen addig, amíg újra békésen nem tudtál aludni. A következő este fent maradtam az ágon, onnan figyeltem az esti készülődésedet. Megfürödtél, átöltöztél, odatettél magad mellé egy könyvet arra az esetre, ha nem sikerülne elaludnod és befeküdtél az ágyba. Akkor először, anélkül, hogy ez tudatosult volna benned, az ágy jobb oldalára feküdtél, a balt szabadon hagyva. Kihúzódtál egészen a szélére, hogy biztosan elférjen majd melletted az a másik. Nem mertem közelebb menni, amíg el nem aludtál, de azóta is, amikor már elég mélyen alszol, bevackolom magam melléd, egy ritmusra lélegezve veled alszom én is. Néha megigazítom rajtad a takarót. Már nem vagyok veled, mikor ébredsz, a reggeleidet mindig a gesztenyefáról követem.

Azon az őszön kitaláltam egy játékot. Tudom, mennyire imádod az avar illatát, és azt is, hogy az ablakot mindig a reggeli kávé és cigaretta után nyitod ki először. Így hát, minden nap, miután elnyomtad a cigarettád és kibotorkáltál, hogy elöblítsd a kávéscsészédet, egy takaros kis kupac falevelet hagytam a párkányodon. Egyenként válogattam őket mindig, hogy az ősz legszebb arcát mutassam neked. Ha a leveleket eső áztatta, a gyűjtést már este megkezdtem és éjjel egyesével szárítgattam őket. Az első kupacot közönyösen lesöpörted, a másodikat is, de már igyekezted megkeresni azt a fát, ami ezt a bosszúságot okozza, a harmadiknál pedig elgondolkodtál. A levelek többfélék voltak, nem potyoghattak a párkányra egyetlen fáról. Mindegyik mindig hibátlan és ragyogó színű volt. Alaposan körülnéztél, de nem találtál magyarázatot. Negyedik nap nem vitted ki a csészéd. Nézted az ablakot és vártál. Egyre izgatottabb lettem, hinni akartam abban, hogy talán sejtesz valamit. Te türelmetlenül doboltál az asztalon és rágyújtottál még egy cigarettára. Az első slukknál mindig becsukod a szemed, ezt a pillanatot választottam, hogy a leveleket elhelyezzem a szokott helyükre. Amikor kifújtad a füstöt és újra kinyitottad a szemed, egészen megdöbbentél. Akkor már tudtad, hogy ez nem véletlen. Kitártad az ablakot, az egész kupacot behúztad a szobába és alaposan áttanulmányoztad mindegyik falevelet. Nem jutottál semmire. Végül fogtál egy hatalmas lexikont és szépen elhelyezted benne valamennyit, ahogyan az általánosban a levélgyűjteményünket lapítottuk és szárítottuk egykor. Minden reggel ugyanaz történt, de így már semmi érdekes nem volt a játékban. Láttam, hogy minden alkalommal megszámolod, hány levelet küldtem neked, megvan-e mind a húsz, így hát egy reggel csak tizenkilencet kaptál, majd csak tizennyolcat, jelezve, hogy részemről a játék hamarosan véget ér. Egyre szomorúbban nyitottad ki az ablakot. Utolsó nap, az utolsó levelet a gesztenyefáról szakítottam. Elgondolkodva forgattad az ujjaid között, majd hirtelen eltűntél a szoba mélyén, aztán kivágtad a kaput és ideszaladtál, a fához. Felnéztél, körbejártad, görcsösen kapaszkodtam az ágamba, pedig tudtam, hogy úgysem vehetsz észre. Hanyatt dőltél a fa tövében álló padon és hosszan fürkészted a majdnem kopasz ágakat. A szemedbe néztem és az arcod hirtelen megváltozott. Már nem kérdeztél a tekinteteddel. Rájöttél. Hogy ne hidd bolondnak magad, egy újabb levelet téptem és a mellkasodra ejtettem. Mosolyogtál. Soha többé nem jöttél a gesztenyefához.

Aznap este az angyalarcútól megmentett papír fecniket elégetted a hamutartóban. Vele hamvadt egy ősrégi képem is, ki tudja már, mikor készült. Aztán órákra elmentél, késő éjjel egy új lánnyal tértél haza. Hajnalban nem küldted el. Reggel együtt kávéztatok, az inged a térdéig ért. Aztán felöltözött és elköszönt. Akkor először nem éreztem haragot. Veled mosolyogtam a lányra én is, ahogy azóta is, mindegyikre.

Tudtam, hogy ha akarnám, most már bejárhatnám a világot, ahogy gyerekkoromban megálmodtam. Ha akarnám, kergethetném a villámokat, hagyhatnám, hogy elsodorjon a szökőár vagy megnézhetnék egy bálnát belülről. De már egyikre sem vágytam.

Szüntelenül fölötted körözök. Tovább bűvöllek, csak még egyszer pillants magad mögé és egy kicsit fölfelé. Itt vagyok mindig veled, hiszen tudod. Figyellek. Őrződ és tolvajod lettem, de mégsem lett könnyebb attól, hogy már értelek.