Lomtalanítás

 A képen hároméves lehetek. Egy széken ülök, virágmintás ruhácskában, és egy puha kis szívet morzsolgatok apró, hurkás ujjaimmal.

A szív fehér.

A szám piros.

Mosolygok.

Magabiztosan tudom, hogy szeretnek. Magabiztosan hiszem, hogy ez sosem lesz másképp. A fotón nem látszik, hogy a lábam a levegőben kalimpál. Sok év telik még el, mire végre leér a földre. De akkor meg már kizárólag törökülésben ülök, mindegy, milyen széken.

Ahogy most is.

Combom fonott kosara csordultig tele emlékekkel. Színes és fekete fehér analóg fotográfia, polaroid, meg  digitális fotónyomat. A zavaros mozaikok között sehol sem találom önmagam. Már nincs kedvem emlékezni. Nincs kedvem rendszerezni. Vissza akarom zárni valamennyit a vastag falú kartondobozba, amit nagytakarítás közben vertem le, hogy zuhanás közben hörögve hányhassa elém a múltat.  

Kétmaroknyi halmokat dobálok vissza a száműzöttségbe. Néhány kép sarka felpöndörödik, néhány meg is törik.

Jé, ezen te vagy.

Mosolygok.

A szám elfehéredik.

A szívem már rég nem dobban, ha látlak: mint gyerekkorodban a fikagombócot, elmorzsoltad két ujjad között.

Ébredések

Aznap reggel Gabó mellett ébredtem, mint minden kedden, az unalomig rutinszerű hétfő esti szex után. Egy darabig néztem őt, ahogy kisimulva szuszog a párnán. Minden hétfő este nyer egy évet az élettől, mondogatja folyton, és én mosolygok, miközben magamban magamon röhögök, fennhangon, gúnyosan, a fejemet hátravetve. Ahogy kelletlenül bámultam a redőket a nyakán, egyszer csak megéreztem: ez az ember büdös. Nem a szája, nem a teste, valahogy az egész lénye, a körülötte keringő levegő szaga elviselhetetlen. Émelyegni kezdtem, kibotorkáltam a konyhába egy kávéért. Már dél volt, mikor rájöttem, hogy a reggelről az orromban maradt förtelmes bűz, az a kegyetlen, nehéz dögszag végig belőlem áradt.

Sosem vágytam drámai halálra. Egészen finoman és halkan estem össze, inkább csak hirtelen elhervadtam, azt hiszem. Félelemre számítottam, görcsös élni akarásra, kapaszkodásra mindenbe, amit csak érek. Ehelyett csupán hagytam megtörténni. A rám törő álmosság tudtam, hogy valahová messzire visz, talán a kíváncsiság, talán az örökös békétlenségem volt az oka, hogy nem küzdöttem maradásért. Elengedtem a testem, zuhanás közben a hajam az arcomra omlott. Kókusz illatú szemfedél.

Itt ébredtem, ezen az öreg gesztenyefán. Ijedtemben lelöktem egy madárfészket, a három apró tojás félúton zuhant ki belőle, harsány sárga foltot hagytak a kopott járdakövön, ahogy szilánkjaikra hullottak.

Körülnéztem, de semmi sem volt ismerős. Százéves bérházakat láttam magam körül, csonka sörényű kőoroszlánokkal, meg repedt szirmú kővirágokkal a homlokzatukon. A törött padlásablakokon galambok röpködtek ki-be, a cserepeken furcsa dallamot játszott a szél.

Először csalódott voltam. Semmi jelét nem láttam annak, hogy az általam ismert hitvilágok bármelyik idevonatkozó tétele beigazolódna. Minden ugyanolyan volt. Miután rájöttem, hogy hiába várok tétlenül, nem jön eligazítani sem Vergilius, sem senki más, megpróbáltam kideríteni, vajon mit keresek pont itt, pont ezen a gesztenyefán.

Figyeltem a fa alatt elhaladó embereket, benéztem a környező utcákba, belestem a kirakatokon, de nem kerültem közelebb a megoldáshoz. Hamar megtetszett ez a környék. Olyan, mint amilyenről gyerekkoromban álmodtam, mint amilyenről veled ábrándoztam, amikor még az életünk a szüntelen és vakmerő kérdésfeltevésből állt, nem pedig a válaszok elhallgatásából. Késő este lett már, mikor kimerülten újra az ágamra kuporodtam. A házak ablakain át fényeket láttam, a fényben árnyékok táncoltak, esti keringőt jártak az edények, a vacsora maradéka, ágytakarók emelkedtek a magasba, habfürdő buborékja szabadult ki a nyitott fürdőszoba ablakokon.

A zöld színű ház harmadik emeletén, az egyik ablakból csak halvány fény szűrődött ki, apró fénypontokat láttam, amik ide-oda lebbentek a nyáresti szélben. Gyertyák. Közelebb mentem. Leültem az ablakpárkányra, hátamat a szálirányban ezerfelé repedezett keretnek támasztottam és vártam. Hallottam valami neszt, talán a konyha irányából. A zaj abbamaradt, majd egyszer csak te léptél be a szobába, egy tálcán poharakat és egy borosüveget egyensúlyozva. Döbbenten figyeltelek. Nem értettem, mit keresek én itt. Tovább készülődtél. Egy csinos üvegtálat megtöltöttél rágcsálnivalóval, a dohányzóasztalra tetted a többi mellé, egy váza és egy roskadozó gyümölcskosár közé. Körbenéztél, mindent ellenőrizve, zene – kiáltottad –, és már el is indítottál valami langyos, romantikus számot. Felnevettem, annyira idegen volt tőled az egész. Azt hittem, meg akarsz tréfálni valakit. Már éppen eléd akartam állni, megpördülni előtted, hogy megérezd az illatom, amikor kopogtak. Izgatottan az ajtóhoz léptél, szinte feltépted, és a vállad fölött átnézve, a küszöbön megpillantottam egy angyalarcú, bájos lányt, aki kicsit félszegen, szégyellősen mosolygott rád. Te magadhoz húztad, megcsókoltad. Az angyalarcú végtagjai elernyedtek, a csatát küzdelem nélkül megnyerted. Neked való lány. Ölelve húztad beljebb és a fotelbe ültetted. Abban a pillanatban megfordult a fejemben, hogy légörvényt kavarok a szobád közepén, addig forgatom magam körül a levegőt, amíg a gyertyalángok bele nem kapaszkodnak a függönyökbe, a bútorhuzatokba, amíg a mécseseket le nem sodrom a polcról, hogy a szőnyeg rojtjaiból és a parkettarostokból táplálkozhassanak tovább a lángnyelveik. De végül csak ültem tovább a párkányon, néztem, ahogy minden szavaddal és pillantásoddal egyre mélyebbre ásod magad az angyalarcú szívében, végül, mikor az utolsó csepp bort is megittátok, visszatértem a gesztenyefára, arcomat a sárga színű ház felé fordítottam és megfogadtam, hogy többé nem látogatlak meg.

Másnap elhagytam az ágat, az ablakod felé sem pillantva útra keltem, hogy ha már így alakult, legalább ezen a létezési síkon megvalósítsam a régi álmot, hogy bejárom a világot. Mire elhagytam a várost, már kész is volt az útiterv: az Egyenlítő vonalán haladok majd, és ha körbeértem, akkor megnézem a két sarkot is, előbb az Északit, aztán a Délit, vagy fordítva, ahogy éppen kedvem tartja. Ha mindent megnéztem, kiválasztom majd azt a helyet, amelyik a legjobban tetszett és végleg letelepszem. A kalandvágytól izgatottan próbáltam felfogni, milyen lehetőségeket ad az a tény, hogy már nem vagyok élő: megnézhetem a vulkánokat belülről is. Egy bálnát is megnézhetek belülről, vagy egy napkitörést testközelből, kergethetem a villámokat, hagyhatom, hogy magával sodorjon a szökőár. Viszonylag gyorsan haladtam, már az országhatárnál jártam, amikor úgy döntöttem, pihenek egy kicsit. Egy csendes kis fenyőerdőben álltam meg, leheveredtem a tűlevélszőnyegre és pillanatokon belül elaludtam. Amikor felébredtem, már forrón sütött a nap, álmosan néztem szét, hogy vajon a fenyvesek miért nem adnak árnyékot és miért nincs hűvös, mint más, normális erdőben. Mikor már élesen láttam, rájöttem, hogy azért, mert újra a gesztenyefán ülök, ugyanazon az ágon, mint ahonnan tegnap elindultam. Bosszankodtam egy darabig, aztán újra nekivágtam. Aztán újra, és újra. Az utolsó őszi napok egyikén végül feladtam: akármit teszek, akárhogyan sietek, akármerre indulok, végül minden reggel itt ébredek, arccal az ablakod felé. Tartottam magam a fogadalmamhoz: nem néztem be hozzád. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy végtelenül unalmasnak kezdjem találni a létformámat.

Aztán egy reggel, amikor már harmadik napja szakadt a hó, és én, miután unalmamban szokás szerint szétdúltam az éjjel gondosan összekotort hókupacokat az utcasarkon, és éppen az ágamra pofátlankodott varjak tollait tépdestem, az ablakod hirtelen kivágódott, angyalarcú hajolt ki rajta és kipirosodva, görcsös mozdulatokkal tépkedni kezdett valamit, a papír fecniket pedig diadalittas képpel kiszórta az ablakon. Te több lépéssel mögötte álltál, szótlanul nézted őt és az arcodon egyszerre tükröződött szeretet és szánalom. Amikor angyalarcú végzett, kabátot vett és elviharzott, a bejárati ajtó csapódását még innen is meg lehetett hallani. Feldúltan lépett ki a kapun, megállt az ablakod alatt és hisztérikusan toporzékolva beletaposta a földre hullott foszlányokat a hóba. Kinéztél az ablakon, követted a tekinteteddel, aztán, mikor már olyan messze volt, hogy én sem láttam őt a fáról, becsuktad. Hamarosan megjelentél a kapuban, és előbb a lábaddal, aztán a kezeddel is elkezdted kotorni a havat. A megmaradt cetliket kerested, remegő kézzel gyűjtögettél, mint egy koldus, csak egy pulóver volt rajtad és papucs, meg ne fázz – gondoltam –, és langyos szellőt kavartam köréd, a porhó készségesen engedelmeskedett nekem, és a papírdarabok rendre előbukkantak a fehér paplan alól. Összeszedted mindet és felsiettél. A párkányodra kuporodtam. Láttam, ahogy újra az ablakhoz lépsz, és a fecniket a konvektor tetejére rakod szépen sorban. Gondosan megforgatod őket időről időre, hogy egyenletesen és gyorsan száradjanak. Kézzel írt lapok voltak. Enyhén elmosódtak ugyan, de még olvashatók voltak a lágyan dőlő, kacskaringós betűk. Az én betűim. Meg kellett volna mondanod az angyalarcúnak, hogy már rég halott vagyok, akkor talán maradt volna. Vagy te nem akartad, hogy maradjon?

Még alig kezdődött el a tavasz, amikor először hoztad fel a hosszúlábút, aki mellett szinte szaladnod kellett: te kettőt léptél, amíg ő egyet. Jókat derültem rajtatok, miközben a gesztenye leveleit tépkedtem. Szeretett téged, olyannyira, hogy március végén bejelentette, hozzád akar költözni. Mérsékelt örömmel üdvözölted az ötletet, de belementél. A hosszúlábú határozott és erős akaratú nő volt, te pedig jámboran, olykor bárgyún követted őt. Az örökös engedelmesség, a tőled olyan távoli behódolás végül időzített bombaként robbant, mégpedig április huszonkettedikén, azon a napon, amin évekkel ezelőtt kitépték a testemből az egyetlent, ami a szerelmünk valódi bizonyítéka lehetett volna. Ez volt az utolsó dolog, amit együtt csináltunk. Gyilkoltunk búcsúzóul. A hosszúlábú, bár nem tudta, mit tesz, megzavart az emlékezésben, ha csak egy napot vár azzal, hogy előálljon a nyári terveivel, amik tulajdonképpen már kész tények voltak, akkor ellenkezés nélkül meghajoltál volna az akarata előtt, mint máskor. De aznap tombolni kezdtél. Rázúdítottál mindent, ami csak eszedbe jutott, ő zokogott, és most nem játszotta meg a könnyeit, mint olyankor, ha valamit nagyon el akar érni. Szerettem volna becsukni az ablakod, hogy legalább az utcán sétálók ne hallják, milyen goromba vagy. A hátad mögé léptem, egészen közel, aztán még egyet előre. Behunytam a szemem. A tenyerembe vettem a szíved, hogy ne reszkessen. Hosszan, mélyeket sóhajtottam, beszippantottam a dühödet, hogy ne téged feszítsen tovább. Lassan megnyugodtál. Lerogytál egy székre, némán meredtél a falon húzódó repedésekre. Aztán rágyújtottál. A hosszúlábú megrökönyödve állt mögötted, motyogott valamit arról, hogy vele így nem lehet bánni, aztán a válladat fogva a nyakadba fúrta az arcát, szédítően erős parfümöt használt, és te csak annyit mondtál, felé sem fordulva: tűnj el. Másnap gondosan összepakoltad a holmiját és praktikus, könnyen vihető csomagokban kikészítetted az ajtó elé. Negyven percen át dörömbölt és könyörgött az ajtód előtt, de te nem engedted be. Vérfagyasztó nyugalommal szürcsölted a kávéd és füstkarikával eregetted tele a lakásodat. Annyira felbosszantottál, akkora lendülettel hagytam el a párkányt, hogy a huzat bevágta az ablakod és üvegszilánkok szóródtak a csészédbe.                                                                                                                                                      

A következő hónapokban nők egész sora adogatta egymásnak a kilincset szépen sorban. Esténként fáradt voltál és üres, olyan közönnyel használtad mindegyiket, mint ahogy más a tévé távirányítóját nyomkodja valami értelmesnek tűnő műsor után kutatva. Egyik sem kellett igazán és te sem kellettél egyiknek sem. A legtöbbet még éjjel hazaküldted, percekkel a távozásuk után már aludtál is. Felkavaró álmaid lehettek akkoriban, mert dobáltad magad, érthetetlenül motyogtál, és reggelente úgy ébredtél, hogy mindened úszott a verítékben. Nem bírtam nézni, így egy éjjel, amikor éppen a rémálmod közepén tarthattál, melléd bújtam, minden energiámat arra fordítottam, hogy feloldjam a benned örvénylő feszültséget. Nagyon nehezen nyugodtál meg, de a rémálom aznap este már nem tért vissza. Másnap és harmadnap ugyanúgy kivezettelek a démonaid közül, egészen addig, amíg újra békésen nem tudtál aludni. A következő este fent maradtam az ágon, onnan figyeltem az esti készülődésedet. Megfürödtél, átöltöztél, odatettél magad mellé egy könyvet arra az esetre, ha nem sikerülne elaludnod és befeküdtél az ágyba. Akkor először, anélkül, hogy ez tudatosult volna benned, az ágy jobb oldalára feküdtél, a balt szabadon hagyva. Kihúzódtál egészen a szélére, hogy biztosan elférjen majd melletted az a másik. Nem mertem közelebb menni, amíg el nem aludtál, de azóta is, amikor már elég mélyen alszol, bevackolom magam melléd, egy ritmusra lélegezve veled alszom én is. Néha megigazítom rajtad a takarót. Már nem vagyok veled, mikor ébredsz, a reggeleidet mindig a gesztenyefáról követem.

Azon az őszön kitaláltam egy játékot. Tudom, mennyire imádod az avar illatát, és azt is, hogy az ablakot mindig a reggeli kávé és cigaretta után nyitod ki először. Így hát, minden nap, miután elnyomtad a cigarettád és kibotorkáltál, hogy elöblítsd a kávéscsészédet, egy takaros kis kupac falevelet hagytam a párkányodon. Egyenként válogattam őket mindig, hogy az ősz legszebb arcát mutassam neked. Ha a leveleket eső áztatta, a gyűjtést már este megkezdtem és éjjel egyesével szárítgattam őket. Az első kupacot közönyösen lesöpörted, a másodikat is, de már igyekezted megkeresni azt a fát, ami ezt a bosszúságot okozza, a harmadiknál pedig elgondolkodtál. A levelek többfélék voltak, nem potyoghattak a párkányra egyetlen fáról. Mindegyik mindig hibátlan és ragyogó színű volt. Alaposan körülnéztél, de nem találtál magyarázatot. Negyedik nap nem vitted ki a csészéd. Nézted az ablakot és vártál. Egyre izgatottabb lettem, hinni akartam abban, hogy talán sejtesz valamit. Te türelmetlenül doboltál az asztalon és rágyújtottál még egy cigarettára. Az első slukknál mindig becsukod a szemed, ezt a pillanatot választottam, hogy a leveleket elhelyezzem a szokott helyükre. Amikor kifújtad a füstöt és újra kinyitottad a szemed, egészen megdöbbentél. Akkor már tudtad, hogy ez nem véletlen. Kitártad az ablakot, az egész kupacot behúztad a szobába és alaposan áttanulmányoztad mindegyik falevelet. Nem jutottál semmire. Végül fogtál egy hatalmas lexikont és szépen elhelyezted benne valamennyit, ahogyan az általánosban a levélgyűjteményünket lapítottuk és szárítottuk egykor. Minden reggel ugyanaz történt, de így már semmi érdekes nem volt a játékban. Láttam, hogy minden alkalommal megszámolod, hány levelet küldtem neked, megvan-e mind a húsz, így hát egy reggel csak tizenkilencet kaptál, majd csak tizennyolcat, jelezve, hogy részemről a játék hamarosan véget ér. Egyre szomorúbban nyitottad ki az ablakot. Utolsó nap, az utolsó levelet a gesztenyefáról szakítottam. Elgondolkodva forgattad az ujjaid között, majd hirtelen eltűntél a szoba mélyén, aztán kivágtad a kaput és ideszaladtál, a fához. Felnéztél, körbejártad, görcsösen kapaszkodtam az ágamba, pedig tudtam, hogy úgysem vehetsz észre. Hanyatt dőltél a fa tövében álló padon és hosszan fürkészted a majdnem kopasz ágakat. A szemedbe néztem és az arcod hirtelen megváltozott. Már nem kérdeztél a tekinteteddel. Rájöttél. Hogy ne hidd bolondnak magad, egy újabb levelet téptem és a mellkasodra ejtettem. Mosolyogtál. Soha többé nem jöttél a gesztenyefához.

Aznap este az angyalarcútól megmentett papír fecniket elégetted a hamutartóban. Vele hamvadt egy ősrégi képem is, ki tudja már, mikor készült. Aztán órákra elmentél, késő éjjel egy új lánnyal tértél haza. Hajnalban nem küldted el. Reggel együtt kávéztatok, az inged a térdéig ért. Aztán felöltözött és elköszönt. Akkor először nem éreztem haragot. Veled mosolyogtam a lányra én is, ahogy azóta is, mindegyikre.

Tudtam, hogy ha akarnám, most már bejárhatnám a világot, ahogy gyerekkoromban megálmodtam. Ha akarnám, kergethetném a villámokat, hagyhatnám, hogy elsodorjon a szökőár vagy megnézhetnék egy bálnát belülről. De már egyikre sem vágytam.

Szüntelenül fölötted körözök. Tovább bűvöllek, csak még egyszer pillants magad mögé és egy kicsit fölfelé. Itt vagyok mindig veled, hiszen tudod. Figyellek. Őrződ és tolvajod lettem, de mégsem lett könnyebb attól, hogy már értelek.

Elviselhetetlen

Egy csendes sarokban ülünk le, a félhomályban.

Két kávé, egy kancsó fehér. Ahogy mindig.

Halkan beszélni kezdesz. Érzem, most az a jó, ha hallgatok.

A pincér kihozza a rendelést. Cigarettáért nyúlunk szertartásosan.

Miközben tüzet adsz, a csészénkben tejhabfürdőt vesz a bizalom.

A tekintetünk tiszta, gyermeki. Megriaszt, milyen közel vagy már.

Tovább hallgatlak, de a szavaidból egyre inkább csak hangfoszlányok jutnak el hozzám.

Nézem az arcod a füstfátyol mögött.

Meg akarlak csókolni. Ahogy akkor.

Igyekszem figyelni rád, tudom, ez a beszélgetés most nagyon fontos. Most mondod el a szabályokat. Most derül ki, hogy vesztésre állok.

Ha szólok, akkor is kérdezek, és látom a szemedben a hálát, amiért már a kérdésből biztos lehetsz abban, hogy mindent értek.

Időnként félmosoly, szemlesütve.

Meglátom a kezed, amelyik nem a cigarettát fogja. A gyomromban feldúltan kavarog a kávé és a bor. A mellkasom szétszakad. Mintha minden második szavad az lenne, hogy nem.

Most egy kis csend. Hatásszünet. Várod, hogy mondjak valamit. Hogy biztosítsalak arról, jól van ez így.

Értelek, persze. De lehet ám, hogy most csak hallak. Mert egyszer csak ráébredek, hogy neked, érted, mostantól mindig ugrásra készen állok.

El kéne mondanom. De nem akarnád.

Hirtelen ránk rontanak a barátaid, hé, te itt? Körülülnek minket. Kedélyes csevegésbe kezdtek. Én némán ülök, és téged figyellek, miközben a valóságom szép lassan darabokra hull. Nevetsz, felszabadultan, majd remegő kézzel újra cigaretta után nyúlsz.

Csak az arcodat nézem.

Nézlek, és még nem tudom, hogy minden találkozás egy néma, elfojtott halál lesz ezentúl. Még nem tudom, hogy a tükörképem mögött, halványan, de mégis kivehetően, örökké ott látszol majd te is. Az én elveszik, a mi lehetetlen, így vergődöm majd két dimenzió között életem végéig.

Csak nézlek, és meg akarlak csókolni, mint akkor.

Ez elviselhetetlen.

Égszakadás

A nevetését hallotta meg először. Dallamos, önfeledt kacagás volt, szinte megbabonázva fordult a hang felé, és kezdte el keresni a hozzá tartozó arcot.

A lány két asztallal arrébb ült tőle, telefonált. Fejét finoman oldalra billentve tartotta a készüléket, szabad kezével láthatatlan jeleket rajzolt a kanala nyelével a gyűrött abroszra. Pillantását desszertjére szegezte, mosolyától rogyadozott a tejszínhab a gyümölcssaláta tetején. Laza, rendezetlennek ható frizurájában szabadon libbentek a hullámos fürtök minden lélegzetvételnél. A kanálból arcába verődő délutáni nap sugara földöntúli csillogást adott acélszürke szemének.

 – Boszorkány – gondolta. Megvárta, míg befejezi a hívást, majd észrevétlenül odalépett hozzá.

 – Elnézést, megengeded, hogy leüljek? – kérdezte visszautasíthatatlan, sármos udvariassággal.

A lány csak egy pillanatig habozott, mielőtt hellyel kínálta, mélyre próbált látni benne, megsejteni a szándékot és a célt, az acélszürke és az azúrkék egymásnak feszült, hogy aztán harc nélkül, vér nélkül olvadjanak egymásba, hosszan fürkészve a másik titkait, elhallgatásait.

A pincér udvariasan a tudtukra adta, hogy húsz perc múlva zárnak. Akkor néztek fel a beszélgetésből először. A hely már teljesen kiürült, a háttérzenét is lekapcsolták, odakintről az autók fényszórója időről időre körbepásztázta az elhagyott asztalokat.

Amíg kifizette a számlát, figyelte a lányt, aki szinte mozdulatlanul várt és nézte őt. Mosolygott, ahogy egész este tette, sejtelmesen, finom kacérsággal, amitől még jobban vonzódott hozzá. Meg akarta érinteni, akkor is, ha a reggeli józanság véget vet majd ennek a borzongató játéknak, ha meg is hal végül minden titok és izgalom. Nem volt sok ideje dönteni, felmérte a lány személyiségéből adódó kockázatot, a saját kalandvágyát és az alkalom megismételhetetlenségét. Miután a pincér elvitte a borravalót is, épp szóra nyitotta volna a száját, hogy megköszönje az estét és minden jót kívánjon, na, nem félelemből vagy gyávaságból, sokkal inkább a lány érdekében. Miközben erre gondolt, már látta is a feje fölött ragyogni a glóriát, és mintha enyhe megkönnyebbülést is érzett volna, hogy nem teszi megint ugyanazt, végre itt van valaki, akit értékel annyira, hogy elengedje, ám a lány váratlanul megelőzte.

 – Iszunk valamit nálam? – A hangja nyugodt és természetes volt, tele megmagyarázhatatlan bizalommal.

Az acélszürke pillantás keresztüldöfte, elméletei romba dőltek, a glória elhamvadt és csak egy meglepett félmosoly maradt a tarsolyában, amivel a meghívást nyugtázni tudta.

A villamoson ülve arra gondolt, tulajdonképpen milyen jó, hogy nem kellett kérdeznie vagy magyarázkodnia, se kérnie, és búcsúznia sem. Némán, fáradhatatlanul mosolyogva nézték egymást, már csak két perc a végállomásig, pulzusa felugrott, ahogy a szél az arcába sodorta a lány illatát.

A konyhában kibontottak egy üveg bort, cigarettáztak, rájuk nehezedett az édes, fülledt nyáréjszaka, acélszürke és azúrkék küzdött és dacolt egymással, egymásért, a lány fel-felkacagott, ő nem tudott ellenállni tovább, mire a szobába értek, már alig volt rajtuk ruha, az addig elfojtott szenvedély úgy taszította őket egymásnak, mint ahogy a tenger hullámai csapódnak tehetetlenül a meredek sziklafalhoz, hirtelen támadt, tomboló vihar idején. Ő végleg elmerült a habokban, a vörösbor beleszáradt a krémfehér szőnyegbe.

 – Te mit csinálsz? – kérdezte kimerülten, mert félálomban arra lett figyelmes, hogy a lány finoman mocorog mellette. Két lábfejét lassú ritmusban dörzsölgette egymáshoz, mint a tücskök a szárnyaikat, amikor ciripelnek.

 – Csak így tudok elaludni – válaszolta a lány magától értetődően.

 – Téged biztosan nem ringattak eleget gyerekkorodban – tréfálkozott.

 – Az meglehet! – kacagott fel újra a lány, kinevetve saját kis tragédiáit.

Újra magával ragadta a pillanat, szorosan magához húzta a lányt, átkarolta, talpait a lány két lábfeje köré fonta, és lassan, kedvesen, mintha dajkálná, simogatni kezdte.

 – Hátha ez segít – suttogta.

A lány nem felelt, teste megadóan elernyedt, elnehezült, érezte, ha nem ölelné, darabokra törne. Néhány perc múlva mindketten aludtak.

A szokatlanul hűvös szél korán ébresztette. Elméje friss és tiszta volt, rápillantott az órájára, még pont eléri a fél nyolcas vonatot. Felkelt, kissé tanácstalanul botorkálva a lakásban összeszedte a ruháit, eltette a tárcáját, telefonját, cigarettáját. Jól jött volna egy kávé és egy zuhany, de nem akarta húzni az időt és főleg nem akarta felébreszteni a lányt.

Visszament a szobába, hogy még egyszer ellenőrizze, biztosan nem felejtett-e ott semmit, elkerülve a későbbi kínos telefonhívásokat és üzeneteket. Megpillantotta az alvó lányt. A tegnap esti nyugalomnak nyoma sem volt rajta. Összegörnyedve feküdt, vállait feszesen felhúzta, a nyaka szinte nem is látszott, térdeit a melléhez szorította, arcát a párnába temette.

 – Mint az üldözői elől a vackába menekült riadt kis állat – gondolta magában, mintha valami kissé összeszorította volna a mellkasát és a gyomrát, de a szokatlan érzésben csupán éhségét vélte felfedezni. Ha siet, még lesz ideje reggelizni az állomás melletti kis büfében. Az ajtót nagyon lassan csukta be maga mögött, alig kattant a zár.

A fülkében, kihasználva, hogy egyedül az övé, az ablakhoz ült, csomagját hanyagul maga mellé dobta, levette a cipőjét és feltette lábait a szemközti ülésre, kényelmesen elnyújtózva belemerült a sport rovatba. Hiába igyekezett, nem tudott az újságcikkekre összpontosítani. A döntő harminckettedik percében a bíró láthatatlan jeleket hagyott az abroszon, a háromszoros olimpiai bajnok öttusázó alámerült a gyümölcssalátában, a bokszolót már a második menetben kiütötték, az ellenfél kacagva dobta hátra a haját, mától doppingszernek minősül a vörösbor, nem valószínű, hogy a só ennyi idő után is kiszedi a szőnyegből, a sportlövő pályafutása véget ért, mert megzavarta egy kacér mosoly, a lesérült rövidtávfutó úgy feküdt a pályán, mint egy halálfélelmében összegömbölyödött állat, mert… ébren volt. Ébren volt!

A vonat zakatolása lassan elcsitította kavargó gondolatait. Álmosan nézett ki az ablakon. Az égen acélszürke felhők gomolyogtak sűrűn, vészjóslóan.

 – Jégeső lesz – nyugtázta magában, két lábfejét öntudatlanul ütemesen egymáshoz dörzsölgetve, mielőtt ölébe ejtette az újságot és elaludt.   

Párhuzamosok találkozása

Korán reggel indultunk. Az autón aranyszínű gyöngyökben csillogtak a harmatcseppek. Hűvös volt, fel kellett vennem egy pulóvert. Bálint egy szál pólóban lépett ki az ajtón. Vissza akartam zavarni a kabátjáért, de amikor a tekintetével megkérdezte: indulunk? Megláttam a szemében valamit, amit azelőtt sohasem. Téged. Te beszéltél így hozzám a szemeddel valamikor. Annyira megzavart a rádöbbenés, hogy a szokásos szidalmazás elmaradt, helyette magam mentem vissza, és tettem a csomagtartóba a kabátját.

Szótlanul ültünk be a kocsiba. Bálint remegő kézzel előkereste a cetlit, amire a címet írtam. Csak tegnap adtam oda neki, hogy tegye el, mert én biztosan otthon felejteném, mégis gyűrött és töredezett volt, mintha órákon át forgatta, morzsolgatta volna a kezében. Féltem, hogy túl sokat vár ettől az úttól, de nem lehettem én az, aki kedvét szegi. Megadta a GPS-nek a szükséges adatokat. Elindultunk. Több mint négy óra utazás várt ránk, keresztül az országon, több száz kilométeren át. Bálint álmos volt még, amíg bóbiskolt, rendszerezni próbáltam a gondolataimat és az érzéseimet. Ideges voltam. Amikor két héttel ezelőtt Bálint rákérdezett, ki vagy te, egyszerre megkönnyebbültem. Olyan régen el szerettem volna mondani neki. Egész életében vártam a pillanatot és a kérdést, vártam, mert az ilyesmi előbb-utóbb úgyis bekövetkezik. Mégis megrémültem.

 – Mesélj nekem az apámról – csak ennyit mondott akkor este, kamaszos egyszerűséggel.

Úgy néztem rá, mint akit rajtakaptak valamin, valamin, amit idáig titkolt, leplezett. Mutattam neki egy fényképet rólad.

 – Hasonlítunk – mondta, és egyáltalán nem tűnt feldúltnak. Örökölte tőled azt a férfias higgadtságot, ami egyszerre bosszantó és becsülendő, élethelyzettől és a pillanatnyi vérmérsékletemtől függően.

 – Szeretnék találkozni vele – mondta még, és a hangjában sokkal több volt a felszólítás, mint a kérés.

Akkor váltottunk néhány e-mailt. Készséges voltál, meglepően megértő és nyugodt. Nem háborodtál fel, nem vontál kérdőre, nem veszekedtél, mintha mindig is… nem, nem tudhattál róla. A videóhívás is a te ötleted volt, így válthattatok néhány élő szót is a nagy nap előtt. Bálint azt kérte, maradjak a szobában, de ha nem akarom, nem kell, hogy te is láss. A sarokban ültem le, egy lap mindkét oldalát telefirkáltam zavaromban, mire végeztetek. Pedig alig szóltatok egymáshoz. Inkább csak fürkésztétek egymást, puhatolóztatok, de nem gyenge, hanem közös pontokat kerestetek. Mosolyogva váltatok el, és ez végül engem is megnyugtatott.

 – Akkor huszonegyedikén – mondtad búcsúzóul. – Nagyon várlak benneteket. Vigyázzatok az úton.

Bálint lecsukta a laptopot, nagyot sóhajtott, odalépett hozzám és szorosan átölelt. Aztán elvonult a szobájába és az indulás napjáig egyszer sem hozott szóba téged.

Már fél kilenc is elmúlt, mikor Bálint szemei végre kipattantak, nagyot nyújtózott és friss, élénk tekintettel bámult ki az ablakon, figyelte a házakat, a kerteket, hunyorogva igyekezett minél messzebbről elolvasni az útjelző táblákat. A vállát és a hátát feszesen tartotta, a keze még mindig remegett, hol a kapaszkodót, hol a műszerfalat markolászta, hogy idegességét leplezze. Szerettem volna segíteni neki, könnyebbé tenni a helyzetet, miközben számomra is rettenetesen nehéz volt. Tizenhét év után találkozni veled egyszerre jelentette egy álom valóra válását, de újabb félelmet és bizonytalanságot is. Felszínre tört bennem a tizenhét évvel ezelőtti önmagam, aki két hányás között azt számolgatta, hogy az államvizsga után hány hét lesz a szülésig, és vajon mennyi idő áll rendelkezésemre, hogy a lehető legtöbb pénzt összekaparjam az első néhány hónapra, amíg dolgozni nem mehetek. Mire befejeztük az egyetemet, már nem is beszéltünk egymással, jó, ha köszönni sikerült, amikor összefutottunk. Segítettem neked kiábrándulni belőlem, hiszen állandóan éhes voltam, úgyhogy az államvizsga időszakában biztosan nem láttál másképp, csak valami sütivel vagy szendviccsel a kezemben, ami nem meglepő módon meg is látszott rajtam. Mindenkinek azt hazudtam, a stressz miatt eszem annyit. A többiek azt hitték, komoly étkezési zavarral küzdhetek, ha zabálok és hányok felváltva. Igyekeztem kerülni őket, ahogy téged is, mert nem akartam, hogy bárki gyanakodni kezdjen. Hogy kettőnk között mi történt, azt szerencsére rajtunk kívül nem tudta senki, így elkerülhettük a kínos pletykákat és összesuttogásokat a hátunk mögött. Okosan és ügyesen csináltam mindent, soha senkinek nem jutott eszébe megkérdezni, terhes vagyok-e. Miután a kezembe adták a diplomát, hazamentem, fogtam az előző nap összekészített bőröndjeimet, kimentem a Keletibe és egyszerűen felszívódtam. Mire Bálint megszületett, egy fiatal íróknak rendezett tehetségkutató pályázaton első díjat nyertem, ami elég pénzt hozott addig, amíg dolgozni kezdhettem a helyi lapnál, akik a megérkezésem napján főállású újságírói állást ajánlottak saját rovattal, és készségesen hajlandók voltak kivárni, amíg Bálintot bölcsődébe tudom adni. A problémák, amiktől néhány hónapja rettegtem, szinte maguktól megoldódtak, és szép lassan elrendeződött az életem. A helyi laptól nemsokára a megyeihez kerültem, majd megjelent az első regényem, később novellák, aztán a riportkötet, de ezt már mind tudod, hiszen mindig küldettem neked a kiadóval egy-egy tiszteletpéldányt.

 – Miért nem mondtad neki soha, hogy van egy fia? – törte meg egyszer csak a csendet Bálint. A hangjában nem volt szemrehányás, sem számonkérés. Csak tudni akarta. Szándékosan nem fordítottam felé a fejem, mintha a gyér forgalom minden figyelmemet lekötné.

Azon a forró, száraz, nyári napon a pláza tetőteraszára mentünk fagyizni. Te édes, krémes, lágy ízeket választottál, az én kelyhem csupa gyümölcsös, fanyar, élénk színű gömbbel volt tele. Élvezettel kanalaztuk a fagylaltot és közben alig-alig beszéltünk. Én igyekeztem összeszedni a bátorságomat és a megfelelő szavakat, hogy elmondjam: gyereket várok. Te alig vártad, hogy a pincérlányt újra magadhoz szólítsd és ásványvizet kérj, egy félreérthetetlen mosoly és egy lélekig ható pillantás kíséretében. A pillantás érezhetően csak a lány bugyijáig jutott el, de azt hiszem, a kitűzött célt úgyis elérted. A lány visszamosolygott, ugyanolyan félreérthetetlenül, és tudom, bár titkolni próbáltad, hogy a számla hátuljára felírta a telefonszámát, amit te a tárcád zipzáras zsebébe süllyesztettél, nehogy elveszítsd.

 – Így volt egyszerűbb – válaszoltam végül halkan.

 – Egyszerűbb? Mégis minél?

Tudtam, hogy Bálint már nem elég gyerek ahhoz, hogy beérje a felnőttek efféle mellébeszélésével, de még nem elég érett, hogy megértse és elfogadja az igazságot. Legalábbis akkor így gondoltam. Próbáltam keresni valamit, amivel finoman és képletesen szemléltethetném a helyzetünket.

 – Képzelj el két párhuzamos egyenest – kezdtem bele bizonytalanul a gondolatmenetbe. – Az egyik jelképezze az én életutamat, a másik meg az apádét. Az életünk szép nyugodtan haladt egymás mellett, párhuzamosan. Aztán egyszer csak mindkét egyenes vonala megszakadt, vagy inkább megtört. A lényeg, hogy irányt változtattunk, nagyjából egy időben, ami épp elég volt ahhoz, hogy az életutunk egy ponton keresztezze egymást.

 – Gondolom, akkor sikerült összehoznotok engem – szólt közbe unottan Bálint. – Remélem, a méhecskék vagy a gólyák felé nem fogsz elkanyarodni.

Nevettem. Kicsit keserűen, kicsit kigúnyolva saját magam.

Amikor az utunk először keresztezte igazán egymást, az éjszaka közepén, az árkádok alatt forrón öleltük egymást. Egymásba fonódtunk, összeolvadtunk, és megfeledkeztünk a körülöttünk rohanó időről. Amikor egymásra néztünk, akkor értettem meg először, amit a szemeddel mondasz, és akkor jöttem rá arra, hogy az mennyire más, mint ami végül a szádat hagyja el.

 – Nem, akkor még nem – folytattam. – Apád élete rendezett volt. Előre megtervezett és bebiztosított. Kényelmes. Az enyém bonyolult és zavaros, bizonytalan és kétségekkel teli. Apád nem térhetett le az előre megszabott útról. Minden erejével azon volt, hogy újra kiegyenesítse az életvonalát és menjen szépen minden úgy, ahogyan régen.

 – Szóval gyáva volt – jelentette ki Bálint.

 – Nem. Gyáva én voltam, mert nem tudtam elmondani neki, hogy te vagy.

 – Szerinted mi lett volna, ha tudja?

Elgondolkodtam. Ezerszer elképzeltem már az életünknek ezt a verzióját. Tisztességes fiú voltál, kétségtelen, szóval két huszonkét éves kölyök valószínűleg megkezdte volna felnőtt életét a te világodban, hiszen az volt az egyetlen lehetséges biztos pont, amiből érdemes kiindulni. Talán működött volna. Talán nem. Nem vagyok jós. De az biztos, hogy egész életemben bánni fogom, hogy aznap a pláza tetőteraszán nem szóltam egy szót sem.

 – Nem számít már. Nincs jelentősége.

Bálint néhány percig hallgatott. Éreztem, hogy a kíváncsisága és a tapintatossága élet-halál harcot vív éppen. És tudtam azt is, hogy csak magamat hibáztathatom, amiért annyi kérdése van most.

 – És aztán mi történt? – szólalt meg végül újra, félénken.

 – Mikor?

 – Miután az egyenesek megtörtek és ő… az apám… próbált visszatalálni a régi útra.

 – Az életútja leírt néhány cikkcakkot, az egyikből lettél te, aztán kiegyenesedett, és ment, amerre előre kitalálták neki. Én egy darabig spirál alakban köröztem az ő egyenese körül, hátha akad még egy metszéspont, majd feladtam, kiegyenesedtem én is, és mentünk tovább, mint régen, egymással párhuzamosan.

Hosszan hallgattunk mindketten, aztán Bálint hirtelen, nagyon komolyan felém fordult és kemény hangon annyit mondott:

 – Anya, ez a geometriai levezetés egyszerűen röhejes volt.

Mindketten nagyot nevettünk. Mintha az elmúlt hetek minden terhét ledobtuk volna magunkról, felszabadultan kacagtunk, még percek múlva is félhangosan kuncogtunk a mi tizenhét évvel ezelőtti egyeneseinken és az általad leírt cikkcakkon, aminek Bálint fogantatását köszönhetjük.

Szekszárdon megálltunk nyújtózni egy kicsit. Bálintra ráaggattam a kabátját, mert még mindig hűvös volt, és egy elhagyott talponálló pultját támasztva rágyújtottam az olcsó kávém mellé, miközben Bálint kólát szürcsölt szívószállal, és a hamburgerére várt. Az arca megint túl komoly volt, de nem kérdezgettem. Tudtam, hogy meg fog szólalni, amint eljön az ideje. A hamburgerét rekordidő alatt eltüntette, és a második kóláját iszogatta, amikor végre kibökte, amin jó ideje gondolkodott már.

 – Miért nem vetettél el?

Nem nézett fel a műanyag pohárból, tudta, hogy a kérdés túl erős. Éreztem, hogy az arcomra torz megrökönyödés ül ki, hogy egy ilyen mondat a saját fiam szájából hangzik el, annyira felfoghatatlanul morbid volt, hogy el kellett szívnom még egy szál cigarettát, mire újra összeszedtem magam annyira, hogy képes legyek válaszolni. Bálint türelmesen várt.

Hét hetes volt, amikor először megláttam róla egy rossz minőségű, életlen ultrahang képet. Néztem azt a valamit, ami leginkább egy nem túl jól sikerült babszemre emlékeztetett, és próbáltam elképzelni, hogy abból ott, nemsokára egy gyerek lesz. Egy gyerek. Igazi. Szorítani akaró kis kezekkel, kapálózó lábakkal és teli tüdővel. Még be sem töltöttem akkor a huszonkettőt, és az életem máris olyan bonyolulttá vált egyik napról a másikra, amit a bölcs harmincasok se nagyon kívánnának maguknak. Elképzeltelek, ahogy a kiságyhoz rohansz éjjel, amikor én már mozdulni sem tudok a kimerültségtől. Odahozod hozzám a gyerekünket és minden mozdulatodból árad a büszkeség és az öröm. És én már nem is vagyok fáradt, mert tudom, hogy minden rendben lesz.

 – Amikor a nőgyógyász megkérdezte, meg akarlak-e tartani – próbáltam minél pontosabban megfogalmazni a választ –, egészen biztos voltam abban, hogy apádnak és nekem még dolgunk van egymással. Komolyan hittem abban, hogy te is azért lettél, hogy ezt igazold.

 – Szentimentális marhaság – nyugtázta Bálint.

 – Igen, néhány hét múlva már én is ugyanezen az állásponton voltam – folytattam –, mert bármivel is próbálkoztam, apáddal csak egyre távolabb kerültünk egymástól.

 – Talán velem kellett volna kezdeni a próbálkozást.

Tudtam, hogy igaza van, mégis fájt a kegyetlen ítélete. De rád számítottak, neked volt jövőd, aminek én, ott, az olvadozó fagylalt fölé roskadva kellett rájönnöm, hogy soha nem lehetek a része. Onnan, a tetőteraszról gondolkodás nélkül rohantam volna vissza a klinikára, elnézést, tévedtem, mégsem kérem ezt a csomagot a hasamba, vissza a feladónak, de akkor már késő volt.

Nem folytattam a beszélgetést, bevágódtam a kocsiba és újra rágyújtottam, amíg Bálint a pultnál befejezte a kólázást. Minden erőmmel azon voltam, hogy félretegyem a személyes sértettségem, a büszkeségem és a késztetést, hogy mindenképpen megértessem vele a magam indokait és lehetőségeit. De tudtam, bármit mondok is, minden gyenge kifogásnak tűnik amellett, hogy őt megfosztottam az apjától, téged pedig a fiadtól.

Bálint szótlanul beült mellém, szeretett volna valamit mondani, de én szándékosan nem akartam észrevenni, beindítottam a motort és továbbhajtottunk. Már csak az út egyharmada volt hátra, és drukkoltam, hogy Bálint ne tegyen fel több kérdést, amíg odaérünk.

Talán fél órája ültünk így, egymás mellett, némán, amikor Bálint, eddig ismeretlen hangszínen, egészen lágyan és kedvesen megint beszélgetést kezdeményezett.

 – Olvastam a verseit. Szépek.

Alig bírtam megszólalni meglepetésemben.

 – Hogy találtad meg őket?

 – A polcon a Juhász Gyula összes mellé tetted. Nem volt nehéz.

Sosem hittem volna, hogy az első megtapasztalása annak, hogy a gyerekem már nem gyerek, sőt, a korát meghazudtolóan alapos megfigyeléseket tesz a világ dolgairól, a tapasztalatait rendszerezi és a megszerzett ismereteit pontosan alkalmazni is képes, egyszerre ilyen megdöbbentő és megható. Hogy ilyen mélyen belém lát, anélkül, hogy két héttel ezelőttig akár a nevedet is kimondtam volna előtte, annyira te voltál, ezt a képességet, hogy egy másik emberre érzelmileg ilyen erősen rákapcsolódjon, csak tőled örökölhette. Szerettem volna megölelni, és kisírni magam a vállán, ahogy tizenhét évvel ezelőtt a tiéden kellett volna. De csak vezettem tovább, néha megtöröltem a szemem, hogy kilássak a könnyfátyol mögül.

Nem beszéltünk többet. Gyönyörködtünk a Balaton északi partjáról nyíló kilátásban, míg végül ki nem fogyott alólunk az összes hátralévő kilométer, és a GPS a tudtunkra nem adta, hogy „érkezés a célhoz a jobb oldalon”.

Amikor leállítottam a kocsit a ház előtt, annyira reszkettem, hogy alig bírtam magamhoz venni a slusszkulcsot. Bálint bátorítóan a tenyerébe zárta a kezem és megszorította. Egyszerre szálltunk ki.  Nagyot szippantottam az otthonod levegőjéből. Friss volt, meleg és páradús. Lassan, félve léptünk az ajtóhoz. Bálintot magam elé tessékeltem, azt akartam, őt lásd meg először, az első pillanat csak kettőtökről szóljon. A csengőt megnyomni már nem volt lehetőségünk, mert az ajtó hirtelen feltárult. Édesanyád állt előttünk. Ahogy meglátta Bálintot, könnyezni kezdett, úgy, ahogy csak a nagymamák képesek könnyet ejteni. Magához ölelte az unokáját, olyan természetesen, mintha minden hétvégén látnák egymást, Bálint pedig azonnal szívébe zárta azt az asszonyt, visszaölelt, szorosan, őszintén, ahogy csak a kamaszok képesek. Édesanyád engem is úgy köszöntött, mint a legközelebbi rokonait szokta az ember, pedig még sosem találkoztunk. Ő mondta meg, mi történt, és hol talállak. Nehezen beszélt. Igyekezett visszanyelni a könnyeit, erős akart maradni, de túl friss volt még neki a gyász. Elmondta, hogy te kérted, hogy ne értesítsenek minket, mert attól féltél, akkor nem jönnénk el, de azt akartad, hogy megismerjük a helyet, ahol éltél, és a családodat, akikhez ezután majd mi is tartozni fogunk. Miközben édesanyádat hallgattuk, Bálint olyan erővel markolta a kezem, hogy órákkal később is alig tudtam behajlítani az ujjaimat. De a fájdalom segített elnyomni azt a hirtelen támadt ürességet a lelkemben, jó volt tudni, hogy képes vagyok érezni valamit, mert akkor talán mégsem pusztulok utánad én is. Bálint ajka remegett, de tartotta magát. Ott, akkor először, megláttam benne a férfit, levedlette nyegle kamasz bőrét, és bármit odaadtam volna azért, ha még egy napot gyerek lehetne még.

Az utolsó napjaid története az elém tett rendőrségi jegyzőkönyvek és édesanyád szavai nyomán valósághű víziókban elevenedett meg előttem. Láttam a kamiont, ami épp huszonkilenc százalékkal lépi túl a megengedett sebességet, miközben rákanyarodik arra az útra, amin te tizenhét éve minden nap, délután négy óra tíz perckor hazaindulsz. Beszállsz az autóba, bekapcsolod az övet, ahogy mindig, és ennek az apró mozdulatnak hamarosan még negyvenkét óra gépekhez kötött életet köszönhetsz majd. Lassan hajtasz, hiszen azon az útszakaszon sok gyerek jár. Hamarosan ahhoz az éles balkanyarhoz érsz, amit a szemben haladó kamion sofőrje már nem lesz képes bevenni, mert hirtelen a szívéhez kap, talán az apjától örökölte a gyenge szívét, az infarktus gyorsan és kíméletesen végez vele. A kamion átsodródik az út túlsó oldalára, ahova te éppen akkor érsz oda, és kivédhetetlenül nekicsapódsz a hatalmas monstrumnak, az autód lepattan róla, mint egy gumilabda, pördül, repül, majd árokba zuhan. Az autód a felismerhetetlenségig összeroncsolódik. A kamiont egy útszéli fa állítja meg. A mögötted haladó öttagú család sértetlenül megússza. Téged helikopterrel szállítanak kórházba, az állapotod súlyos, életveszélyes. Hat órán át műtenek, majd az orvosok bizakodva tájékoztatják a családodat a műtét sikerességéről és a remélt száz százalékos felépülésedről. Hamarosan magadhoz térsz. Néhány szót is mondasz. Akkor kéred meg édesanyádat, hogy bármi lesz is, ne szóljanak nekünk.

 – Látnod kell őket – mondod neki.

Bármi lesz is. Mert te már tudtad. Érezted. Azt mondják, a legtöbb ember így van ezzel. Alig két óra múlva kómába esel, és a következő harmincnégy órában a szerveid lassan, de összehangoltan és együttműködve, egymás után megtagadják a további szolgálatot. Utoljára a szíved áll le. Azt adod a legnehezebben.

Két napja temettek el. Itt ülök a sírhant mellett, a fűben. Gyönyörű helyet választottak neked, egy öreg fűzfa vet rád hűs árnyékot. Ha elkészül a sírköved, az ágai söprögetik majd tisztára minden nap a szürke gránitlapot. Bálint nem tudott kijönni. Ez már meghaladná az erejét. Ne haragudj rá ezért.

Édesanyád átadta a legújabb köteted, amit nekem ajánlottál, és ahogy kérted, valamennyi kéziratod és kiadatlan írásaidat. Láttam azt a versciklust tartalmazó mappát is, amit rólam neveztél el, de beleolvasni egyelőre képtelen voltam.

Megkaptam azt a dobozt is, amiben a velem készült interjúkat és a könyveimről írt kritikákat gyűjtötted. És megtaláltam benne azt a fényképet, ami egy író-olvasó találkozón készült három évvel ezelőtt, és ahová Bálintot is magammal vittem, mert éppen semmi más dolga nem volt a nyári szünet arra eső napján. A kép előterében ő látható, komolyan néz a kamerába okos, kék szemével. Én a háttérben épp egy könyvet veszek át egy idősebb hölgytől. A kép alá a cikk írója ezt a szöveget írta: „Az írónőt elkísérte a találkozóra tizenhárom éves fia, Bálint”.

Láttam, hogy minden újságra előfizettél, amiben rendszeresen megjelentem. Precízen, évfolyamonként kötetbe rendezted őket, és a polcodon a legkedvesebb szerzőid mellett sorakoznak egymás után. Viszontláttam a leveleimet, amiket még akkor írtam, amikor spirál alakban köröztem körülötted, hátha akad még egy metszéspont az életünk vonalai között. Találtam mellettük néhány, nekem címzett, de soha el nem küldött levelet, amiket nem tudom, el szabad-e olvasnom egyáltalán. Igyekszem szem előtt tartani, hogy mivel mindezeket te magad bíztad rám, őszintén kellett, hogy higgy abban, hogy biztos helyre kerülnek.

Indulnom kell. Éjfél előtt ágyban akarom tudni Bálintot. Nem maradunk itt. Túl közel vagy még. A zsebeimet megtömtem földdel, így viszlek magammal, ha már másként nem lehet.

Magamban megőrizlek, ahogy eddig is, hiszen tudom: egyszer, a végtelenben úgyis találkozunk.

Utazás

Szereplők:

Középkorú férfi

A színpadon egy autó utastere látható. A középkorú férfi a volánnál ül, fülében headset. Álmosan könyököl ki az ablakon. Rádiót hallgat.

RÁDIÓ: És most: közlekedési hírek! Baleset történt Óbudán, a Pacsirtamező utcában. A forgalmat keleti irányba terelik el. A Thököly úton torlódásra számíthatnak, ha tehetik, válasszanak másik útirányt.

FÉRFI (unottan): Jókor mondod… fél órája araszolok itt.

RÁDIÓ: És most: reklám!

FÉRFI (kikapcsolja a rádiót): Na, kösz, abból már eddig is eleget hallottam.

Megcsörren a telefon, a férfi a kormányról vezérli a készüléket.

FÉRFI: Tóth János, tessék. (Gyanakodva.) Szia, drágám, mi a baj? Jó, akkor majd én elmegyek a Boriért. Hányra menjek? Fél öt. Hová? Képzeld, még mindig nem tudom, hova jár karate edzésre. Szóval hová? Viccelsz? Az a világ másik végén van! Közelebb nem oktatnak sehol karatét? Nem, drágám, nem veszekszem, csak azt akarom mondani, hogy nem biztos, hogy fél ötre odaérek, lehet, hogy csak háromnegyedre. Ha délután is ekkora lesz a dugó, akkor lehet, hogy csak ötre. Tizennégy éves, nem hiszem, hogy kétségbe fog esni. Amúgy hogy jut el oda? De ha már a Rita anyja el tudja vinni őket, miért nem tudja legalább az iskoláig visszahozni? Tényleg, ők ott laknak egy utcára az edzőteremtől? Remek. Mi ne költözzünk oda? Sok problémát megoldhatnánk és benzinre is kevesebbet költenénk. (Ingerülten.) Ne kiabálj velem légy szíves korán reggel, így is épp elég pocsék eddig ez a nap. Jó, majd délután hívlak, ha elindultam a munkahelyemről. Remek! Jó! Én is téged!

Alig, hogy leteszi, a telefon újra megcsörren.

FÉRFI: Tóth János, te… (Alázatos tisztelettel.) Igazgató úr! Minek köszönhetem ezt a korai hívást? A prezentáció? Elkészült, igazgató úr, tegnap este hétkor tettem le az asztalára. (Pánikba esve.) Hogy nincs ott? Lehetetlen! Az asztal bal oldalára tettem, az aláírnivalók mellé! Nézze meg még egyszer! Nem, dehogy gondolom, hogy vak! Nem, uram, de kérem, higgye el, én biztosan odatettem tegnap este! (Kiordít az ablakon.) Húzzál el az úttestről, ott a zebra, te szerencsétlen! Elnézést, igazgató úr, dehogynem figyelek, de tudja, milyen a reggeli csúcsforgalom. Fogalmam sincs, hogy történhetett ez, uram, de… Nem uram, ön tudja a legjobban, hogy soha nem tennék ilyet. Igen, természetesen. Nagyjából tíz perc múlva. Igen, tisztában vagyok vele, hogy kések, annyival rövidebb lesz az ebédidőm. A múlt keddi harmincöt perc? Valamelyik nap tovább maradok majd bent. Nem, uram, sajnos ma nem fog menni, én megyek a gyerekért… De, de, van anyja is a gyereknek, de az anyja is dolgozik, és ő sincs szerencsésebb helyzetben a vállalatvezetést illetően. Nem akarok célozni semmire sem, igazgató úr. Igen, amint beérek, első dolgom lesz. Igen, igazgató úr. Tudom, igazgató úr, nem is számítottam év végi prémiumra ezek után. Igen, igazgató úr. (Megjátszva magát.) Alagút jön, igazgató úr, me-fog-szaka-a-von. (Diadalmasan.) A marha! Még, hogy nem ad prémiumot! Akkor ne adjon! Majd a fejére dől az egész kóceráj! Akkor majd jön hozzám sírva, csak még egy napot maradjon, Janikám! Én meg majd jól körberöhögöm az idiótát.

Újra megszólal a telefon.

FÉRFI: Tessék, Tóth. Mi van, Bori, miért nem vagy órán? Fél kilenc van! (Döbbenten.) Hogy mi történt? Mit kerestél a történelemóra közepén a bordásfalon? Hogy mit akartatok csinálni Ritával?! Kislányom, elment az eszed? Most hol vagy? Nem tudok érted menni, dolgoznom kell. Hívd anyádat! Ó, szóval azt mondta, hívj engem? Remek! Azt sem tudom, hol van a legközelebbi sürgősségi ügyelet abban a kerületben. Kérdezd meg az iskolaorvost! De, kérdezd meg, nem vagyok két lábon járó GPS! Mire odaérek, tudd meg a címet, utca, házszám, nincs vita. Ha eltört? Az sem biztos még, hogy eltört? Most szórakozol velem? Ha eltört, hat hét gipsz, remélem, fekvő! Nem, nem most megyek, előbb le kell adnom egy anyagot a főnöknek. Igen, Bori, én is emlékszem, hogy tegnap már leadtam. De képzeld, elveszett! Örülök, hogy számomra szavaztál több bizalmat az értelmi képességeimet illetően. Legalább negyven perc. Nem megy hamarabb. Ne nyávogj, nem vagy már óvodás, kérj egy fájdalomcsillapítót és üldögélj a folyosón! Várj, keresnek, fel kell vennem, hátha a főnök az. Ha megtalálta a prezentációt, negyed órán belül ott vagyok érted! (Átkapcsol a másik hívásra.) Igen, itt vagyok, Tóth János! (Csüggedten.) De korán kelt ma, mama. Mondja, mi újság? A tévé? Hogyhogy elromlott? Mondja el mama, mit lát pontosan. Jó, szóval kép van. Rendben. Hogy mit? Egy furcsa tölcsér alakú jel áthúzva a jobb sarokban? Semmi baj, mama, megnyomta a mute gombot! Mute! Nem muti, mute! Azzal tudja lenémítani a készüléket. Ugyanazt a tölcsért keresse meg a távirányítón, az egyik gombra ugyanolyat rajzoltak. Akkor vegye fel a szemüveget, mama! Látja már? Akkor nyomja meg azt, ami a legjobban hasonlít rá. (A füléhez kap.) Mama, mama, halkítsa le! Mondom, halkítsa le! Na, jó már? Nagyon jó, mama, akkor ezt most jegyezze meg! Írja fel, vagy mit tudom én, de még egyszer ne hívjon fel ezzel! Hogy mit? Persze, gondolom, mekkora érvágás lenne az magának, ha lemaradna a hétszáztizennyolcadik részről. De most már megnyugodhat, még csak most kezdődik, nem? Hogy mondja, mama? A gyógyszereit? Miért nem szólt a múlt héten, amikor meglátogattuk? Elfelejtette? Van erre valami gyógyszere, nem? Hát akkor miért nem szedi? Az is elfogyott. (Mormog.) Az én telefonszámom bezzeg nem megy ki a fejéből. Mikor rendel az orvosa? Csak ma? Valami luxus dokihoz jár vagy mi? Ja, hogy szabadságon lesz. Hányra vigyem oda, mama? Fél kettőre. Jó, remélem, Bori lábát begipszelik addig. (Hangosan.) Bori! Leesett a bordásfalról! Igen, orvoshoz viszem őt is. Nem mama, nem ugyanoda, ahova magának kell menni! Nyugodjon meg, fél kettőig oda fogunk érni, jó? Rendben, mama, pihengessen addig, nézze a tévét! Csókolom a kezét!

A férfi leteszi a telefont, feszülten dobol a kormányon. A dugó nem akar szűnni. Újra megszólal a telefon.

FÉRFI (magára erőltetett nyugalommal): Haló, itt Tóth János beszél. (Felélénkülve.) Valóban, nagyszerű, igazgató úr! Ó, ne rúgja ki ezért, még csak egy hete van nálunk. Biztos vagyok benne, hogy nem szándékos volt. Örülök, hogy elégedett, igazgató úr. Igen, számomra is nagy öröm és megtiszteltetés önnel dolgozni. Nézze, uram, ha már minden ilyen szerencsésen elrendeződött, ha megengedi, mára szabadnapot vennék ki, tudja a lányom most hívott, hogy eltört a lába, érte kell mennem, az anyósom pedig… Ó, valóban igazgató úr? Ön egy szerencsés ember! De, én is gondoltam már ilyesmire, de sajnos az anyagi körülményeim meglehetősen korlátozottak. Előléptetés? A dunántúli központban? Uram, visszatérhetnénk erre holnap? Leghamarabb? Akár hétre is! Jó, uram, ott leszek! Köszönöm, igazgató úr! (Leteszi a telefont.) A mindenit! Tyű, a mindenit! (Tárcsáz.) Bori, nem kell bemennem, mindjárt ott leszek érted! Utána nagyanyádat visszük orvoshoz! Nem, nem teszlek ki otthon előtte, velünk jössz, és lelkileg támogatsz! Vegyél be még egyet! (Újra tárcsáz.) Szia, szívem, képzeld, a főnök most ajánlott egy középvezetői állást a dunántúli központban! Holnap fogjuk megbeszélni a részleteket. Nem, nem kell odaköltözni! Igen, tudom, hogy itt a beteg anyád, hogyan is feledkezhetnék meg róla? Igen, többet fogok utazni. Igen, valószínűleg. Nem tudom, holnap kiderül. Ne legyél már ilyen ünneprontó, végre, tizenöt év után előléptetnek! Meg fogjuk oldani. Nem idegesítelek, menjél csak vissza dolgozni, majd este megbeszéljük. Hogyan? Először Ritát viszem a sürgősségire, aztán a beteg anyádat az orvoshoz, mert minden gyógyszere elfogyott, utána lehet róla szó. Fél kettőre. Ha bezár, amíg végzünk, akkor majd te elmész holnap. (Dühödten.) Nem, nem igaz, hogy azt várom el, hogy mindent te csinálj! Na, ezt most fejezzük be, mert olyat mondok, hogy magam is megbánom! Jó! Szia!

A férfi leteszi a telefont, csapkod, dühöng, rúgkapál, majd hirtelen felordít, fékcsikorgás és nagy csörömpölés hallatszik. A légzsák kinyílik és a férfi arcába csapódik.

FÉRFI (körülnéz, megnyugszik, majd újra telefonál, egészen letörten és semmi jót nem remélve): Bori, én vagyok, vegyél be még néhány fájdalomcsillapítót, késni fogok…

Vége

Féltékenység

Szereplők:

Edina: dekoratív cica, csinos, mint egy próbababa a pláza kirakatában: divatosan dús a szemöldöke, derékig érő, hullámos szőke haja van (észrevehetően sem a szín, sem a hossz és a dússág nem a genetika érdeme).

Éva: átlagos családanya, nyúzott, fáradt és szomorú. Egyszerű, olcsó ruhákat hord, alig sminkel, festetlen barna haját lustán feltűzve hordja.

Evelin: határozott, karrierista, kiskosztümös, vörös démon.

Milán: Evelin párja, bizonytalan, de romantikus férfi.

László: Éva férje. Már középkorúnak számít, de még mindig erőt sugárzó, jóképű férfi.

Pincér

Helyszín:         

Egy kávézó kellemes kerthelyisége egy meleg, nyári napon, egy nem túl forgalmas környéken.

A háttérben park, a színpad közepén kerek asztal, három székkel, az asztalon itallap és virágdísz. A színpad bal oldala a kávézó belső terébe vezet, a jobb oldalon az utcára lehet kijutni.

1. jelenet

EDINA (kintről): Igen, három személyre.

PINCÉR (balról belép, készségesen utat mutat az asztal felé): Erre parancsoljon.

Edina hatásvadász módon bevonul, tisztában van vele, hogy minden szempár megakad rajta. Az asztalhoz lép, az órájára néz türelmetlenül.

MILÁN (az utcáról ront be): Edina! Edina!

EDINA: Milán, mit keresel itt?

MILÁN (feldúltan): Követtelek. Én nem bírom ki nélküled!

EDINA (kioktatóan): Ezt már egyszer megbeszéltük, ne kezdd elölről. Befejeztük.

MILÁN (térdre ereszkedik, gyűrűt vesz elő): Edina, gyere hozzám feleségül!

EDINA (gúnyosan felnevet): Viccelsz? Eszem ágában sincs feladni az életem. Remek szerető vagy. De csak ennyi vagy.

MILÁN (felnéz): Milyen élet ez? Te vagy a Másik. Legyél az én Egyetlenem!

EDINA: A tiéd? A másodikból legyek első és egyetlen mindaddig, amíg fel nem bukkan az életedben egy újabb második? Mert fel fog! Mind ilyenek vagytok!

MILÁN: Van valakid, igaz? Az a nős pasi a bárból, mi? Aki úgy elvarázsolt.

EDINA: Hallgass!

MILÁN: Mondom én, hogy ő az! Mit mondott neked? Mit tett érted? Én még Mókust is elhagytam miattad! Ő is elhagyja talán a feleségét?

EDINA (mérgesen): Hagyj már békén! Ne gyere nekem itt Mókussal, az egy halott kapcsolat volt már évek óta. Szívességet tettem neked!

MILÁN (hevesen): Szívességet? Behálóztál, elcsábítottál, én hittem neked, erre most eldobsz?

EDINA: Én nem ígértem neked semmit. Tetszettél, hát megszereztelek. Nem volt nehéz. De most már elég volt belőled. Már nem érdekelsz.

MILÁN (döbbenten): Hogy te milyen kegyetlen vagy.

EDINA: Csak élek a lehetőségeimmel. Könnyű életet élek egy könnyűvérű világban. Te az állandót keresed, a biztosat, nekem a változatosság kell és a kihívás.

MILÁN (megtörten): Értem. Az a pasi a bárból az új kihívás. Ő sem tudja még, hogy csak játszol vele?

EDINA (zavarba jön): Vele nem játszom. Ő más. Ő kell nekem. Egészen. Mindenestül. Persze a családja nélkül.

MILÁN (csalódottan): És te mindig megszerzed, amit akarsz, igaz?

EDINA (végigsimít Milán arcán, mintha egy buta kisfiút érintene, majd megfordítja és az utcai kijárat felé tessékeli): Na, menj már. Hívd fel Mókust. Kérj tőle bocsánatot.

Milán zavartan elvonul.

  

2. jelenet

Éva zaklatottan siet be balról.

ÉVA: Szia, Edina, sajnálom, hogy késtem, a gyerekek olyan lehetetlenül viselkedtek ma reggel! Úgy örülök, hogy látlak! Évek óta nem találkoztunk!

EDINA (végigméri, lesajnáló együttérzéssel): Semmi baj. Gyere, üljünk le.

Mindketten leülnek, Pincér bejön balról

PINCÉR: Mit hozhatok a hölgyeknek?

EDINA (határozottan): Én egy Roy Rogerst kérek. (flörtölő pillantással) Jó hidegen.

PINCÉR (elpirul, Éva felé fordul): És önnek, asszonyom?

ÉVA (zavarban van): Hát, én azt hiszem, egy jegeskávét kérek. Amióta abbahagytam a szoptatást, végre ihatok kávét (idétlenül vihog), ki is használok minden lehetőséget! (Pincér kimegy)

EDINA (unottan): Az jó. Hány gyereked is van?

ÉVA (hirtelen egészen megváltozik: kihúzza magát, önbizalom sugárzik róla, büszkén): Három. A legkisebb másfél éves, a középső három, a legnagyobb most múlt öt.

EDINA (megvetéssel): Ahhoz képest egész jól nézel ki.

ÉVA (önbizalma újra romokban, összegörnyed): Igen, a hangsúly azon van, hogy ahhoz képest. (arca eltorzul, az asztalra borul és zokogni kezd)

EDINA (kínosan érzi magát): Jézusom, mi történt? (kényszeredetten vigasztaló mozdulatokat próbál tenni Éva felé)

ÉVA (zokogva): Azt hiszem, a férjem beleszeretett egy másik nőbe!

EDINA (forgatja a szemét, pofákat vág): Na, ne mondd, meséld el.

ÉVA (próbálja összeszedni magát, hüppög): Nem tudom, ki az. Igazából csak érzem, hogy van valakije. Néhány hete munka után beültek a kollégáival egy bárba. Amikor hazajött, a zakója bélésére tapadva találtam egy szőke hajszálat. Nem gondoltam semmi rosszra, de aztán László annyira megváltozott.

PINCÉR (felszolgálja az italokat): Hölgyeim, egészségükre.

EDINA (idegesen belekortyol a koktéljába, nem néz Évára): Nem is tudtam, hogy Lászlónak hívják a férjed. Nem tudod véletlenül, melyik bárban voltak?

ÉVA: Az Iglódi utcában, a Royalban (Edina majdnem szemen szúrja magát a szívószállal). Ismered azt a helyet?

EDINA (menteni próbálja a helyzetet): Igen, jártam már ott, elég vad hely.

ÉVA: Tényleg? És milyen emberek járnak oda?

EDINA (kegyetlen őszinteséggel): Leginkább magányos férfiak és vadászgató, szingli nők. Ha egy férfi kapható az ilyesmire, biztosan nem megy egyedül haza. (hamis vigasztalással) De nem hiszem, hogy a te férjed ilyen lenne.

ÉVA (kétségbeesetten): Én már azt sem tudom, milyen ember a férjem. Mintha egy idegennel élnék együtt. Nem néz rám. Nem ér hozzám. Próbáltam puhatolózni, hátha kiderül az igazság, megkérdeztem tőle például, hogy mit szólna, ha szőkére festetném a hajam. Erre azt válaszolta, hogy (felzokog) nekem nem állna jól! Nekem nem, de valakinek nagyon is jól áll! Értek én mindent!

EDINA: Ez még nem jelent semmit. Látott a bárban egy csinos, szőke nőt, lehet, hogy táncoltak is egyet, na és?

ÉVA: Te ezt nem érted. Voltak kalandjai korábban is. Olcsó nőcskék jöttek-mentek, egy-két kaland az üzleti útjain még elfogadható volt számomra, ha biztos lehettem benne mindvégig, hogy este végül hozzám jön haza, betakarja a gyerekeit és átölel engem. Azzal az öleléssel kért tőlem bocsánatot. És én mindig megbocsátottam. De ez most más. Nem kér bocsánatot. Nem mer a szemembe nézni, egy szobában sem nagyon akar megmaradni velem. Mintha menekülne előlem. Ez most valami komoly, érzem.

Edina diadalittasan mosolyog, ezt Éva nem veszi észre. Jobbról nagy lendülettel megérkezik Evelin.

  

3. jelenet

EVELIN (fontoskodva): Bocs, lányok, de az az őrült exem felhívott, hogy azonnal a Dunába öli magát, ha nem fogadom vissza, most mondjátok meg!

ÉVA (letörli a könnyeit, érdeklődve): És te mit válaszoltál?

EVELIN (nagy hanggal): Hogy hívogassa azt a szőke kurvát, aki miatt elhagyott engem, nekem ne nyavalyogjon! Erre elkezd sírni nekem a telefonba, hogy ő mekkorát tévedett, mennyire sajnálja, bocsássak meg, és csak én számítok neki, higgyem el. Egy nagy túrót!

ÉVA: És hagytad meghalni?

EVELIN (csöndesen, maga elé): Dehogy. Este átjön. Azt mondtam neki, addig szedje össze magát. Szeretem a rohadékot, az az ő nagy szerencséje.

PINCÉR: Hozhatok valamit?

EVELIN (keményen): Vodkát. Sok jéggel.

ÉVA (keserűen): Szóval téged is megcsaltak.

EVELIN (dühösen): Meg! Elcsavarta a pasim fejét egy szőke picsa az étteremből, ahova ebédelni járnak a cégtől. Valami kis szöszi pincér. Jó, aláírom, sokat melóztam az utóbbi időben, határidős prezentációim voltak, az előléptetésem múlhat azon, hogy ezt az akadályt most hogyan veszem. Kértem Milánt (Edina szeme elkerekedik), hogy legyen türelemmel, későn járok majd haza, ingerült leszek és fáradt, de ha egyszer túl leszek ezen az időszakon, elviszem Párizsba. Csak mi ketten, egy városszéli, csendes kis apartmanban, egész nap csak szexelünk, csak vacsorázni mennénk be a városba. Szerintem ez egy jó ajánlat! Nem?! Erre ő mit csinál? Elkezd rohanni azután a ribanc után, követni kezdte, még a másik munkahelyére is ment utána, mert a csaj éjszakánként valami Royal bárban dolgozik vagy hol. Milánnak ez a színvonal! Egy ócska kis bárpunci!

ÉVA (most már neki is elkerekedik a szeme): Azt mondtad, Royal?

EDINA (igyekszik témát váltani): Ez a Milán nincs eszénél, az már biztos, hiszen évek óta nem néztél ki olyan jól, mint most! A hajad is állati jó, ez a szín annyira illik hozzád.

EVELIN (elégedetten): Ugye? Szerintem is jó választás. Milán csak úgy hív, amióta vörös vagyok, hogy Mókus (Edina fuldokolni kezd a félrenyelt koktéltól), mert a vörös mókusok bundája is hasonló színű. Jól, vagy Edina?

EDINA: Igen, persze, csak félrenyeltem.

EVELIN (Évához): De hogy értetted, hogy engem is megcsaltak? Csak nem?

ÉVA (elcsukló hangon): De. Lászlónak van valakije. És képzeld, az a nő is a Royalba jár!

EVELIN (döbbenten): Na, ne! Nem lennék meglepve, ha a két nő tulajdonképpen egy lenne! Ezek ilyenek, egyik nap ezzel, másik nap azzal, undorító.

EDINA (felindultan): Na, jó, ahelyett, hogy gyártjátok itt az elméleteket, talán kezdjetek el azon gondolkozni, hogy miért keresett a pasitok valaki mást. Evelin, talán túl önző és akaratos vagy ahhoz, hogy észrevedd egy férfi igényeit, nemhogy teljesítsd is őket! Te meg, Éva, nézz magadra, igénytelen vagy és elhanyagolt, persze, hogy a férjed észreveszi a magára valamit is adó nőket. Könyörgöm, mikor mostál utoljára hajat?

Éva és Evelin döbbenten hallgatnak, értetlenül néznek egymásra. Csend.

A pincér diszkréten az asztalhoz lép.

PINCÉR: Elnézést, hölgyek, egy üzenetet kell átadnom Korom Edina számára.

EDINA: Én vagyok az.

PINCÉR: A főnöke telefonált, a Royalból, üzeni, hogy a megbeszéltekkel ellentétben mégis be kellene mennie délután háromra, mert a másik pultos lebetegedett.

A három nő lefagyva bámul a pincér arcába, aki elégedett vigyorral az arcán távozik.

EVELIN (felocsúdva, lassan): Ugye nem?

ÉVA (komolyan): Edina, válaszolj.

EDINA (dühösen felpattan): De! Én vagyok az! Mindkettőtök pasija megvolt, most jó? Jézusom, ne nézzetek már így! Nem tudtam, hogy kik ők!

ÉVA (döbbenten): Azt hiszem, hazamegyek csomagolni. Szervusz, Evelin. (Távozik)

EVELIN: Mekkora szajha vagy! (vodkáját Edina képébe önti, szintén távozik)

Edina egyedül marad. Sötét lesz.

  

4. jelenet

Este, ugyanott. Edina türelmetlenül álldogál az asztal mellett, többször az órájára néz. Hamarosan megérkezik László. Nyugodtan lép Edinához a félhomályban.

LÁSZLÓ (békésen): Beszélnünk kell.

EDINA: Ma találkoztam a feleségeddel. Kiderült, hogy az egyik legrégebbi barátnőm az. Kínos volt.

LÁSZLÓ: Igen, tudom. Egész délután sírt.

EDINA (számon kérően): Elmondtad neki, hogy elhagyod, mert engem szeretsz?

LÁSZLÓ: Nem. Mert nem hagyom el.

EDINA: Mi?!

LÁSZLÓ: Nézd, te remek szerető vagy. De csak ennyi vagy. Egy könnyű kis kísértés egy könnyűvérű világban. Megszédítettél, tény. Hagytam magam, ez is tény. De itt most abba is hagyjuk.

EDINA (indulatosan): Ne merészelj szakítani velem!

LÁSZLÓ: Ez nem szakítás. Nem is volt igazi ez a kapcsolat. lefeküdtünk egymással párszor és kész. Lépj tovább.

EDINA (haraggal): Azt mondtad, hogy belém szerettél!

LÁSZLÓ (mosolyog): A férfiak gyakran hazudnak, hogy megszerezzék, amit akarnak. De ezt te tudhatnád már, rutinos vagy. Volt egy őrült pillanat, amikor azt éreztem, ott akarok hagyni mindent, Évát, aki folyton fáradt, a gyerekeket, akik mindig összekapnak valamin, azt akartam, hogy végre megint minden rólam szóljon, minden értem legyen, ne én hozzak áldozatot, ne kelljen lemondanom semmiről, legyen minden úgy, mint amikor még szinte kölyök voltam, mintha még mindig csak húszéves lennék.

EDINA: És mi lett azzal a pillanattal?

LÁSZLÓ: Elmúlt. Úgy, ahogyan majd elmúlik a te fiatalságos és szépséged is. A tisztességes férfiak még mindig Éva után fordulnak az utcán, irigykedve mosolyognak, amikor látják, hogyan bánik a gyerekeinkkel. Ha te már nem leszel ilyen szép és csinos, ki fog utánad fordulni az utcán? Kinek fogsz kelleni akkor, ha a külsőd már nem vakít el senkit?

EDINA: Hogy mondhatsz ilyet?

LÁSZLÓ: Nézz magadba, kiscica. Csak rombolni vagy képes magad körül. Mint egy óvodás: valamire ráfogod, hogy a tiéd, megszerzed, játszol vele egy kicsit, aztán eldobod. Naponta jöhet egy újabb játékszer.

EDINA: Ez nem igaz. Én szeretlek és megadok neked mindent, amit Éva nem képes megadni neked.

LÁSZLÓ: Dehogy szeretsz. Önmagadat szereted csupán. És amit Éva adni képes nekem, azt tőled hiába várnám. Keress magadnak új játékot, kislány. Jó éjt. (Kifelé indul)

EDINA (utána kiált): Szóval Éva kijátszotta az én vagyok a gyerekeid anyja kártyát?! Ügyes trükk, mondhatom! Te meg bedőlsz neki! Megint!

LÁSZLÓ (sajnálattal): Te féltékeny vagy a feleségemre? Van is mire!

EDINA (ordít): Egy szart!

László búcsút int, kimegy balra, Edina egyedül marad a színpad közepén. Lassan kialszanak a fények.

Vége