Másnap

Megszokásból rúgta oldalba a kutyát, amikor viharlámpát lengetve a kezében kibotorkált az udvari pottyantóshoz. Az állat bordája nagyot reccsent, tüdeje sípolását még sokáig lehetett hallani az almafa tövéből, ahová menekült. Még sötét volt, hideg, őszi hajnal.

Volt a házban vízöblítéses vécé, még az apja szereltette be tizenöt évvel ezelőtt. Akkor ásták ki az új emésztőgödröt is, a ház mögé.  Vizet azonban csak a kút adott, rácsatlakozni a vízhálózatra már nem futotta, így a fényes porcelán mellé beállítottak egy teli bádogvödröt, azzal öblíthetett, aki akart. Apja halála után végre megszabadulhatott a vödörtől, a műanyag vécétetőt lecsukhatta örökre, és újra kijárhatott az udvarra, ahogy mindig is szerette.

Visszafelé felhúzott a kútból egy kanna vizet, mosakodni, kávét főzni.

Odabent kinyitotta a sparhelt ajtaját, bepakolt egy adag gyújtósnak összevágott gallyat, egy-két vastagabb hasábot is, meg néhány papírgalacsint, melyek a húsz kilométerre lévő város nemrég nyílt szupermarketének legújabb akcióit hirdették. Sosem nézte át ezeket, minek: a reklámozott élelmiszerek többségének még a nevét sem tudta kimondani. Gyufát gyújtott, a papír fecnik széléhez tartotta, egy darabig nézte az éledező lángnyelveket, majd amikor a tűz már egyenletesen ropogott, becsukta a tűzhely ajtaját. A konyha gyorsan melegedni kezdett. Mire a kotyogóst a főzőlapra állította, már nem is látszódott a lehelete. Amíg a kávé lefőtt, megmosakodott, a tükörbe nézve megállapította, hogy a borotválkozással még legalább egy, de akár két napot is várhat, törött fogú műanyag fésűjével megigazította zsírtól fénylő haját, majd a mosdóvizet kilöttyintette az udvarra. A kávénak csak annyi ideje volt hűlni, amíg magára húzta a kantáros nadrágot, aztán már le is hajtotta, mind a három adaggal, amit az öreg kávéfőző kipréselt magából.

Felvette a sapkáját, belebújt a kötött kardigánjába, és kilépett az ajtón. Végigsétált a verandán, elhaladt a pad mellett, amin az anyja annak idején a borsót fosztotta, és elindult hátra, az ólak felé. Ahogy a góréhoz ért, léptei közeledtére motozni kezdtek az állatok. A disznók a mellettük lévő sonkájába bökve ébresztgették egymást, a tyúkok lassú, álmos léptekkel vették birtokukba az udvart.

Kimérte a disznók adagját, bekeverte, a vályúba öntötte. Aztán megtöltötte a kézi darálót, amit a kispadlásról cipelt le két hónappal ezelőtt, amikor tönkrement az aggregátor, és miközben unottan figyelte az izgatottan zabáló malacokat, lassan hajtani kezdte a kart. Így csak mindig a következő etetésre elegendő keveréket tudta ledarálni, többet nem győzött a karja, meg a dereka. Már elkezdett gyűjteni egy új aggregátorra, számításai szerint talán jövő ilyenkorra meg is veheti. Addig meg majd több moslékot ad a jószágoknak. Beleteszi a kenyérhéjat is, úgysem kell annyi panírmorzsa.

Megetetette a tyúkokat, összeszedte a tojást, aztán nekiállt felásni a kertet. Amikor meghallotta, ahogy a szomszéd faluban elhúzzák a delet, a kerítésnek támasztotta az ásót, és elindult vissza a házba. Evett egy kis szalonnát, kolbászt, két karéj kenyeret. Ilyenkor rendszerint meg szokta nézni a déli híradót, de most nem volt semmi, ami megtörhette volna körülötte a némaságot. A tisztaszobában állt anyja ládája, amiben a kelengyét tartották, de a sok szép, hímzett holmit vagy az egerek rágták szét, vagy elhordták már a rokonok, így, amikor az apja is meghalt, a családi könyveket, meg a régi magazinokat rakta bele. Felnyitotta, hátha talál benne valamit, amivel az ebéd utáni pihenőidejében elfoglalhatja magát. Félrekotorta a több tucat, elsárgult filléres könyvet, a régi mezőgazdasági gépkönyveket, a permetezési kézikönyvet, és az ócska tévéújságok alatt végre talált néhány keresztrejtvényt. Anyja után maradtak meg ezek, nem tudta kidobni őket, bár türelme sosem volt az ilyesmihez. Most mégis elővett egyet, kék színnel nyomták rá a karikatúrákat, és a címlap büszkén hirdette, hogy a helyes megfejtők között tíz darab éves újság előfizetést sorsolnak ki. A sublótban ceruzát is talált, leült a sarokpadra, és olvasni kezdte a meghatározásokat. Liter. Egy betű. Ezt tudta. Beírta. Japán fizetőeszköz. Három betű. Biztos hallotta már, ha látná leírva, felismerné. Ausztrál autójel. Három betű. Na, ezt majd később. A földbe temet. Négy Betű. El–ás. Ez az. Huba egyik társa. Három betű. Miféle Huba? A lantán vegyjele. Két betű. Idegesen visszalapozott, hátha valamelyik korábbi oldalon szerepelt már ilyen, és emlékezett rá, anyja addig sosem nyugodott, amíg egy rejtvényben üres négyzet éktelenkedett. Még a papot is kifaggatta, ha úgy hozta a szükség. De ez a füzet üres volt, talán csak megvették, odakészítették a kis asztalra, de aztán senki nem nyúlt hozzá, mert az anyja délelőtt tíz körül összeesett a tyúkhúsleves mellett egy forró, nyári napon, mire rátaláltak, a rántani való húst beköpték a legyek.

A rejtvénylapot összegyűrte, begyömöszölte a sparhelt ajtaján. Újra kiment ásni. Szürkületkor kiganézott a disznók alatt, teletöltötte a vályút, darált, összeszedte a tojásokat. Húzott vizet a kútból. Begyújtott. Amíg a víz felforrt, megvacsorázott. Kiadta a kutyának a maradékot. Elmosogatott. Tisztálkodott.  Eszébe jutott, hogy az aggregátorra félretett pénzhez elfelejtette a múlt heti ezer forintot hozzátenni, amit a kosztpénzen megspórolt. Pótolta hát. Pizsamában, viharlámpáját lengetve a kezében behúzódott a lakószobába, a lámpát letette az éjjeli szekrényre, el ne felejtsen elemet venni bele, jutott eszébe, aztán lekapcsolta, bebújt az ágyba és hamarosan elaludt.

Másnap korán kell kelnie, sok lesz a dolga. Ki tudja? Talán megtanul franciául.

Ébredések

Aznap reggel Gabó mellett ébredtem, mint minden kedden, az unalomig rutinszerű hétfő esti szex után. Egy darabig néztem őt, ahogy kisimulva szuszog a párnán. Minden hétfő este nyer egy évet az élettől, mondogatja folyton, és én mosolygok, miközben magamban magamon röhögök, fennhangon, gúnyosan, a fejemet hátravetve. Ahogy kelletlenül bámultam a redőket a nyakán, egyszer csak megéreztem: ez az ember büdös. Nem a szája, nem a teste, valahogy az egész lénye, a körülötte keringő levegő szaga elviselhetetlen. Émelyegni kezdtem, kibotorkáltam a konyhába egy kávéért. Már dél volt, mikor rájöttem, hogy a reggelről az orromban maradt förtelmes bűz, az a kegyetlen, nehéz dögszag végig belőlem áradt.

Sosem vágytam drámai halálra. Egészen finoman és halkan estem össze, inkább csak hirtelen elhervadtam, azt hiszem. Félelemre számítottam, görcsös élni akarásra, kapaszkodásra mindenbe, amit csak érek. Ehelyett csupán hagytam megtörténni. A rám törő álmosság tudtam, hogy valahová messzire visz, talán a kíváncsiság, talán az örökös békétlenségem volt az oka, hogy nem küzdöttem maradásért. Elengedtem a testem, zuhanás közben a hajam az arcomra omlott. Kókusz illatú szemfedél.

Itt ébredtem, ezen az öreg gesztenyefán. Ijedtemben lelöktem egy madárfészket, a három apró tojás félúton zuhant ki belőle, harsány sárga foltot hagytak a kopott járdakövön, ahogy szilánkjaikra hullottak.

Körülnéztem, de semmi sem volt ismerős. Százéves bérházakat láttam magam körül, csonka sörényű kőoroszlánokkal, meg repedt szirmú kővirágokkal a homlokzatukon. A törött padlásablakokon galambok röpködtek ki-be, a cserepeken furcsa dallamot játszott a szél.

Először csalódott voltam. Semmi jelét nem láttam annak, hogy az általam ismert hitvilágok bármelyik idevonatkozó tétele beigazolódna. Minden ugyanolyan volt. Miután rájöttem, hogy hiába várok tétlenül, nem jön eligazítani sem Vergilius, sem senki más, megpróbáltam kideríteni, vajon mit keresek pont itt, pont ezen a gesztenyefán.

Figyeltem a fa alatt elhaladó embereket, benéztem a környező utcákba, belestem a kirakatokon, de nem kerültem közelebb a megoldáshoz. Hamar megtetszett ez a környék. Olyan, mint amilyenről gyerekkoromban álmodtam, mint amilyenről veled ábrándoztam, amikor még az életünk a szüntelen és vakmerő kérdésfeltevésből állt, nem pedig a válaszok elhallgatásából. Késő este lett már, mikor kimerülten újra az ágamra kuporodtam. A házak ablakain át fényeket láttam, a fényben árnyékok táncoltak, esti keringőt jártak az edények, a vacsora maradéka, ágytakarók emelkedtek a magasba, habfürdő buborékja szabadult ki a nyitott fürdőszoba ablakokon.

A zöld színű ház harmadik emeletén, az egyik ablakból csak halvány fény szűrődött ki, apró fénypontokat láttam, amik ide-oda lebbentek a nyáresti szélben. Gyertyák. Közelebb mentem. Leültem az ablakpárkányra, hátamat a szálirányban ezerfelé repedezett keretnek támasztottam és vártam. Hallottam valami neszt, talán a konyha irányából. A zaj abbamaradt, majd egyszer csak te léptél be a szobába, egy tálcán poharakat és egy borosüveget egyensúlyozva. Döbbenten figyeltelek. Nem értettem, mit keresek én itt. Tovább készülődtél. Egy csinos üvegtálat megtöltöttél rágcsálnivalóval, a dohányzóasztalra tetted a többi mellé, egy váza és egy roskadozó gyümölcskosár közé. Körbenéztél, mindent ellenőrizve, zene – kiáltottad –, és már el is indítottál valami langyos, romantikus számot. Felnevettem, annyira idegen volt tőled az egész. Azt hittem, meg akarsz tréfálni valakit. Már éppen eléd akartam állni, megpördülni előtted, hogy megérezd az illatom, amikor kopogtak. Izgatottan az ajtóhoz léptél, szinte feltépted, és a vállad fölött átnézve, a küszöbön megpillantottam egy angyalarcú, bájos lányt, aki kicsit félszegen, szégyellősen mosolygott rád. Te magadhoz húztad, megcsókoltad. Az angyalarcú végtagjai elernyedtek, a csatát küzdelem nélkül megnyerted. Neked való lány. Ölelve húztad beljebb és a fotelbe ültetted. Abban a pillanatban megfordult a fejemben, hogy légörvényt kavarok a szobád közepén, addig forgatom magam körül a levegőt, amíg a gyertyalángok bele nem kapaszkodnak a függönyökbe, a bútorhuzatokba, amíg a mécseseket le nem sodrom a polcról, hogy a szőnyeg rojtjaiból és a parkettarostokból táplálkozhassanak tovább a lángnyelveik. De végül csak ültem tovább a párkányon, néztem, ahogy minden szavaddal és pillantásoddal egyre mélyebbre ásod magad az angyalarcú szívében, végül, mikor az utolsó csepp bort is megittátok, visszatértem a gesztenyefára, arcomat a sárga színű ház felé fordítottam és megfogadtam, hogy többé nem látogatlak meg.

Másnap elhagytam az ágat, az ablakod felé sem pillantva útra keltem, hogy ha már így alakult, legalább ezen a létezési síkon megvalósítsam a régi álmot, hogy bejárom a világot. Mire elhagytam a várost, már kész is volt az útiterv: az Egyenlítő vonalán haladok majd, és ha körbeértem, akkor megnézem a két sarkot is, előbb az Északit, aztán a Délit, vagy fordítva, ahogy éppen kedvem tartja. Ha mindent megnéztem, kiválasztom majd azt a helyet, amelyik a legjobban tetszett és végleg letelepszem. A kalandvágytól izgatottan próbáltam felfogni, milyen lehetőségeket ad az a tény, hogy már nem vagyok élő: megnézhetem a vulkánokat belülről is. Egy bálnát is megnézhetek belülről, vagy egy napkitörést testközelből, kergethetem a villámokat, hagyhatom, hogy magával sodorjon a szökőár. Viszonylag gyorsan haladtam, már az országhatárnál jártam, amikor úgy döntöttem, pihenek egy kicsit. Egy csendes kis fenyőerdőben álltam meg, leheveredtem a tűlevélszőnyegre és pillanatokon belül elaludtam. Amikor felébredtem, már forrón sütött a nap, álmosan néztem szét, hogy vajon a fenyvesek miért nem adnak árnyékot és miért nincs hűvös, mint más, normális erdőben. Mikor már élesen láttam, rájöttem, hogy azért, mert újra a gesztenyefán ülök, ugyanazon az ágon, mint ahonnan tegnap elindultam. Bosszankodtam egy darabig, aztán újra nekivágtam. Aztán újra, és újra. Az utolsó őszi napok egyikén végül feladtam: akármit teszek, akárhogyan sietek, akármerre indulok, végül minden reggel itt ébredek, arccal az ablakod felé. Tartottam magam a fogadalmamhoz: nem néztem be hozzád. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy végtelenül unalmasnak kezdjem találni a létformámat.

Aztán egy reggel, amikor már harmadik napja szakadt a hó, és én, miután unalmamban szokás szerint szétdúltam az éjjel gondosan összekotort hókupacokat az utcasarkon, és éppen az ágamra pofátlankodott varjak tollait tépdestem, az ablakod hirtelen kivágódott, angyalarcú hajolt ki rajta és kipirosodva, görcsös mozdulatokkal tépkedni kezdett valamit, a papír fecniket pedig diadalittas képpel kiszórta az ablakon. Te több lépéssel mögötte álltál, szótlanul nézted őt és az arcodon egyszerre tükröződött szeretet és szánalom. Amikor angyalarcú végzett, kabátot vett és elviharzott, a bejárati ajtó csapódását még innen is meg lehetett hallani. Feldúltan lépett ki a kapun, megállt az ablakod alatt és hisztérikusan toporzékolva beletaposta a földre hullott foszlányokat a hóba. Kinéztél az ablakon, követted a tekinteteddel, aztán, mikor már olyan messze volt, hogy én sem láttam őt a fáról, becsuktad. Hamarosan megjelentél a kapuban, és előbb a lábaddal, aztán a kezeddel is elkezdted kotorni a havat. A megmaradt cetliket kerested, remegő kézzel gyűjtögettél, mint egy koldus, csak egy pulóver volt rajtad és papucs, meg ne fázz – gondoltam –, és langyos szellőt kavartam köréd, a porhó készségesen engedelmeskedett nekem, és a papírdarabok rendre előbukkantak a fehér paplan alól. Összeszedted mindet és felsiettél. A párkányodra kuporodtam. Láttam, ahogy újra az ablakhoz lépsz, és a fecniket a konvektor tetejére rakod szépen sorban. Gondosan megforgatod őket időről időre, hogy egyenletesen és gyorsan száradjanak. Kézzel írt lapok voltak. Enyhén elmosódtak ugyan, de még olvashatók voltak a lágyan dőlő, kacskaringós betűk. Az én betűim. Meg kellett volna mondanod az angyalarcúnak, hogy már rég halott vagyok, akkor talán maradt volna. Vagy te nem akartad, hogy maradjon?

Még alig kezdődött el a tavasz, amikor először hoztad fel a hosszúlábút, aki mellett szinte szaladnod kellett: te kettőt léptél, amíg ő egyet. Jókat derültem rajtatok, miközben a gesztenye leveleit tépkedtem. Szeretett téged, olyannyira, hogy március végén bejelentette, hozzád akar költözni. Mérsékelt örömmel üdvözölted az ötletet, de belementél. A hosszúlábú határozott és erős akaratú nő volt, te pedig jámboran, olykor bárgyún követted őt. Az örökös engedelmesség, a tőled olyan távoli behódolás végül időzített bombaként robbant, mégpedig április huszonkettedikén, azon a napon, amin évekkel ezelőtt kitépték a testemből az egyetlent, ami a szerelmünk valódi bizonyítéka lehetett volna. Ez volt az utolsó dolog, amit együtt csináltunk. Gyilkoltunk búcsúzóul. A hosszúlábú, bár nem tudta, mit tesz, megzavart az emlékezésben, ha csak egy napot vár azzal, hogy előálljon a nyári terveivel, amik tulajdonképpen már kész tények voltak, akkor ellenkezés nélkül meghajoltál volna az akarata előtt, mint máskor. De aznap tombolni kezdtél. Rázúdítottál mindent, ami csak eszedbe jutott, ő zokogott, és most nem játszotta meg a könnyeit, mint olyankor, ha valamit nagyon el akar érni. Szerettem volna becsukni az ablakod, hogy legalább az utcán sétálók ne hallják, milyen goromba vagy. A hátad mögé léptem, egészen közel, aztán még egyet előre. Behunytam a szemem. A tenyerembe vettem a szíved, hogy ne reszkessen. Hosszan, mélyeket sóhajtottam, beszippantottam a dühödet, hogy ne téged feszítsen tovább. Lassan megnyugodtál. Lerogytál egy székre, némán meredtél a falon húzódó repedésekre. Aztán rágyújtottál. A hosszúlábú megrökönyödve állt mögötted, motyogott valamit arról, hogy vele így nem lehet bánni, aztán a válladat fogva a nyakadba fúrta az arcát, szédítően erős parfümöt használt, és te csak annyit mondtál, felé sem fordulva: tűnj el. Másnap gondosan összepakoltad a holmiját és praktikus, könnyen vihető csomagokban kikészítetted az ajtó elé. Negyven percen át dörömbölt és könyörgött az ajtód előtt, de te nem engedted be. Vérfagyasztó nyugalommal szürcsölted a kávéd és füstkarikával eregetted tele a lakásodat. Annyira felbosszantottál, akkora lendülettel hagytam el a párkányt, hogy a huzat bevágta az ablakod és üvegszilánkok szóródtak a csészédbe.                                                                                                                                                      

A következő hónapokban nők egész sora adogatta egymásnak a kilincset szépen sorban. Esténként fáradt voltál és üres, olyan közönnyel használtad mindegyiket, mint ahogy más a tévé távirányítóját nyomkodja valami értelmesnek tűnő műsor után kutatva. Egyik sem kellett igazán és te sem kellettél egyiknek sem. A legtöbbet még éjjel hazaküldted, percekkel a távozásuk után már aludtál is. Felkavaró álmaid lehettek akkoriban, mert dobáltad magad, érthetetlenül motyogtál, és reggelente úgy ébredtél, hogy mindened úszott a verítékben. Nem bírtam nézni, így egy éjjel, amikor éppen a rémálmod közepén tarthattál, melléd bújtam, minden energiámat arra fordítottam, hogy feloldjam a benned örvénylő feszültséget. Nagyon nehezen nyugodtál meg, de a rémálom aznap este már nem tért vissza. Másnap és harmadnap ugyanúgy kivezettelek a démonaid közül, egészen addig, amíg újra békésen nem tudtál aludni. A következő este fent maradtam az ágon, onnan figyeltem az esti készülődésedet. Megfürödtél, átöltöztél, odatettél magad mellé egy könyvet arra az esetre, ha nem sikerülne elaludnod és befeküdtél az ágyba. Akkor először, anélkül, hogy ez tudatosult volna benned, az ágy jobb oldalára feküdtél, a balt szabadon hagyva. Kihúzódtál egészen a szélére, hogy biztosan elférjen majd melletted az a másik. Nem mertem közelebb menni, amíg el nem aludtál, de azóta is, amikor már elég mélyen alszol, bevackolom magam melléd, egy ritmusra lélegezve veled alszom én is. Néha megigazítom rajtad a takarót. Már nem vagyok veled, mikor ébredsz, a reggeleidet mindig a gesztenyefáról követem.

Azon az őszön kitaláltam egy játékot. Tudom, mennyire imádod az avar illatát, és azt is, hogy az ablakot mindig a reggeli kávé és cigaretta után nyitod ki először. Így hát, minden nap, miután elnyomtad a cigarettád és kibotorkáltál, hogy elöblítsd a kávéscsészédet, egy takaros kis kupac falevelet hagytam a párkányodon. Egyenként válogattam őket mindig, hogy az ősz legszebb arcát mutassam neked. Ha a leveleket eső áztatta, a gyűjtést már este megkezdtem és éjjel egyesével szárítgattam őket. Az első kupacot közönyösen lesöpörted, a másodikat is, de már igyekezted megkeresni azt a fát, ami ezt a bosszúságot okozza, a harmadiknál pedig elgondolkodtál. A levelek többfélék voltak, nem potyoghattak a párkányra egyetlen fáról. Mindegyik mindig hibátlan és ragyogó színű volt. Alaposan körülnéztél, de nem találtál magyarázatot. Negyedik nap nem vitted ki a csészéd. Nézted az ablakot és vártál. Egyre izgatottabb lettem, hinni akartam abban, hogy talán sejtesz valamit. Te türelmetlenül doboltál az asztalon és rágyújtottál még egy cigarettára. Az első slukknál mindig becsukod a szemed, ezt a pillanatot választottam, hogy a leveleket elhelyezzem a szokott helyükre. Amikor kifújtad a füstöt és újra kinyitottad a szemed, egészen megdöbbentél. Akkor már tudtad, hogy ez nem véletlen. Kitártad az ablakot, az egész kupacot behúztad a szobába és alaposan áttanulmányoztad mindegyik falevelet. Nem jutottál semmire. Végül fogtál egy hatalmas lexikont és szépen elhelyezted benne valamennyit, ahogyan az általánosban a levélgyűjteményünket lapítottuk és szárítottuk egykor. Minden reggel ugyanaz történt, de így már semmi érdekes nem volt a játékban. Láttam, hogy minden alkalommal megszámolod, hány levelet küldtem neked, megvan-e mind a húsz, így hát egy reggel csak tizenkilencet kaptál, majd csak tizennyolcat, jelezve, hogy részemről a játék hamarosan véget ér. Egyre szomorúbban nyitottad ki az ablakot. Utolsó nap, az utolsó levelet a gesztenyefáról szakítottam. Elgondolkodva forgattad az ujjaid között, majd hirtelen eltűntél a szoba mélyén, aztán kivágtad a kaput és ideszaladtál, a fához. Felnéztél, körbejártad, görcsösen kapaszkodtam az ágamba, pedig tudtam, hogy úgysem vehetsz észre. Hanyatt dőltél a fa tövében álló padon és hosszan fürkészted a majdnem kopasz ágakat. A szemedbe néztem és az arcod hirtelen megváltozott. Már nem kérdeztél a tekinteteddel. Rájöttél. Hogy ne hidd bolondnak magad, egy újabb levelet téptem és a mellkasodra ejtettem. Mosolyogtál. Soha többé nem jöttél a gesztenyefához.

Aznap este az angyalarcútól megmentett papír fecniket elégetted a hamutartóban. Vele hamvadt egy ősrégi képem is, ki tudja már, mikor készült. Aztán órákra elmentél, késő éjjel egy új lánnyal tértél haza. Hajnalban nem küldted el. Reggel együtt kávéztatok, az inged a térdéig ért. Aztán felöltözött és elköszönt. Akkor először nem éreztem haragot. Veled mosolyogtam a lányra én is, ahogy azóta is, mindegyikre.

Tudtam, hogy ha akarnám, most már bejárhatnám a világot, ahogy gyerekkoromban megálmodtam. Ha akarnám, kergethetném a villámokat, hagyhatnám, hogy elsodorjon a szökőár vagy megnézhetnék egy bálnát belülről. De már egyikre sem vágytam.

Szüntelenül fölötted körözök. Tovább bűvöllek, csak még egyszer pillants magad mögé és egy kicsit fölfelé. Itt vagyok mindig veled, hiszen tudod. Figyellek. Őrződ és tolvajod lettem, de mégsem lett könnyebb attól, hogy már értelek.

Elviselhetetlen

Egy csendes sarokban ülünk le, a félhomályban.

Két kávé, egy kancsó fehér. Ahogy mindig.

Halkan beszélni kezdesz. Érzem, most az a jó, ha hallgatok.

A pincér kihozza a rendelést. Cigarettáért nyúlunk szertartásosan.

Miközben tüzet adsz, a csészénkben tejhabfürdőt vesz a bizalom.

A tekintetünk tiszta, gyermeki. Megriaszt, milyen közel vagy már.

Tovább hallgatlak, de a szavaidból egyre inkább csak hangfoszlányok jutnak el hozzám.

Nézem az arcod a füstfátyol mögött.

Meg akarlak csókolni. Ahogy akkor.

Igyekszem figyelni rád, tudom, ez a beszélgetés most nagyon fontos. Most mondod el a szabályokat. Most derül ki, hogy vesztésre állok.

Ha szólok, akkor is kérdezek, és látom a szemedben a hálát, amiért már a kérdésből biztos lehetsz abban, hogy mindent értek.

Időnként félmosoly, szemlesütve.

Meglátom a kezed, amelyik nem a cigarettát fogja. A gyomromban feldúltan kavarog a kávé és a bor. A mellkasom szétszakad. Mintha minden második szavad az lenne, hogy nem.

Most egy kis csend. Hatásszünet. Várod, hogy mondjak valamit. Hogy biztosítsalak arról, jól van ez így.

Értelek, persze. De lehet ám, hogy most csak hallak. Mert egyszer csak ráébredek, hogy neked, érted, mostantól mindig ugrásra készen állok.

El kéne mondanom. De nem akarnád.

Hirtelen ránk rontanak a barátaid, hé, te itt? Körülülnek minket. Kedélyes csevegésbe kezdtek. Én némán ülök, és téged figyellek, miközben a valóságom szép lassan darabokra hull. Nevetsz, felszabadultan, majd remegő kézzel újra cigaretta után nyúlsz.

Csak az arcodat nézem.

Nézlek, és még nem tudom, hogy minden találkozás egy néma, elfojtott halál lesz ezentúl. Még nem tudom, hogy a tükörképem mögött, halványan, de mégis kivehetően, örökké ott látszol majd te is. Az én elveszik, a mi lehetetlen, így vergődöm majd két dimenzió között életem végéig.

Csak nézlek, és meg akarlak csókolni, mint akkor.

Ez elviselhetetlen.

Hótündér

Ahogy beköszönt a december, egyre többször és egyre hosszabb időre vackolom be magam az ablakpárkány előtti kis padra, vastag, kockás takarót vonok magam köré, forró teát vagy kávét kortyolgatok, és figyelem az eget, a felhők színét, hátha elered végre a hó. Lesem az aszfaltot, mindenhol apró hópelyheket látok. Órákon át üldögélek ott és várom, hogy Hótündér győzelmet arasson.

Hótündért én teremtettem. Egy borús, esős karácsonykor hívtam életre, amikor a fiam végtelenül szomorú volt, hogy szenteste nem borul fehérbe a világ. Elmeséltem neki ennek a varázslatos lénynek az életét, a feladatát, hogy évről évre megvívja a maga csatáját az Ősz Koboldjával, és a harc végkifejletén múlik, hogy fehér lesz-e az emberek karácsonya, vagy szutykos és tocsogós, mintha az ősz nem akarna visszavonulni soha. Azon a télen Hótündér vereséget szenvedett, de a fiam megtapasztalta már, hogy nem lehet minden csatát megnyerni.

A születése óta tudtam, hogy kevés időt kapott az élettől. Mihelyt megértette, már ő is tudta, sosem hazudtam neki azt, hogy felnő és gyerekei lesznek, én meg boldog nagymamaként kötögetem majd a kandalló mellett az ajándékba szánt sálakat és pulóvereket, és csodálatos ételkölteményekkel várom majd a családját minden karácsonykor. Nem volt sok időnk. Kár lett volna hazugságokkal ámítani őt.

Azt hittem, Hótündér egyszer kisegített engem egy kényelmetlen helyzetből, magyarázatot adtam egy mesével egy hétköznapi dologra, továbblépünk és elfelejtjük, a következő nap már Hótündér nevére sem fogunk emlékezni.

De a fiam emlékezett. Azon a télen minden este azt kérte, hogy róla meséljek. Ki kellett hát találnom, hogy hol született, kik a szülei, milyen varázslatos képességekkel rendelkezik, kik a barátai és kik az ellenségei. És én meséltem, meséltem, kuporogtunk az ablak előtt, ketten a kockás takaró alatt, és lestük az eget, hátha Hótündér megkésve bár, de visszaveszi magának a világot, és aludni küldi végre a rusnya Ősz Koboldját. Január végén aztán annyi hó hullott, amennyit a fiam még sohasem látott életében. Az élménytől teljesen megvadulva túrta, rúgta, gyúrta a havat, hempergett benne, kotorta és lapátolta, már egészen kékre fagyott, mire sikerült beparancsolnom a melegre és egy nagy bögre forró teát megitatni vele. Akkor láttam utoljára igazán boldognak.

Attól kezdve, ahogy újra eljött a december, a fiam rendületlenül követelni kezdte a Hótündérről szóló történeteket, nem zavarta, ha nem találtam ki újakat, csak a régieket nem volt szabad pontatlanul elismételnem, mert kíméletlenül megdorgált érte és kijavított, ha valamit kifelejtettem, vagy lustaságból lerövidítettem. Észrevétlenül ez lett az évben a kedvenc időszakunk, mintha az ünnepet, amit mindketten amúgy is imádtunk, még meghittebbé tette volna ez a sok összebújás és beszélgetés, és mintha a mese megállította volna körülöttünk az időt, és elfeledtette volna velünk, hogy az újév számunkra mindig eggyel kevesebbet jelent, sosem megújulást, sosem a jövő felé fordulást kíváncsian és izgatottan, hanem a fogyó időt, a visszaszámlálást, hogy egyszer majd ez a mese is véget ér.

Az utolsó évben már tavasszal ékeztek a jelek egymás után, hogy a fiam nemsokára elindul azon az úton, ahová én nem kísérhetem el. Nem beszéltünk erről. Okos és erős fiú volt, fölösleges lett volna szavakat pazarolni olyasmire, amiről egyikünk sem beszélt szívesen. Nyár végére egészen legyengült, és november közepétől már nem tudott kikelni az ágyból. Amikor eljött a december, az ablak előtti kis padot félretoltam, és a betegágyat állítottam a helyére, hogy bármikor kinézhessen az ablakon, és figyelhesse a hóesést. Egyre kevesebbet beszélt. Fáradt volt már. Minden reggel, amikor életben találtam, hálaimát mondtam, de titokban azért esdekeltem, hogy ne menjen el karácsony előtt.

A napok szétmállottak körülöttem. Kapkodtam, rohangáltam, görcsösen ragaszkodtam ahhoz, hogy minden rendben legyen, hogy minden tiszta legyen, hogy ragyogjon a fiam körül az egész világ. Már alig csillogott a szeme, ha rám nézett, csak akkor láttam benne némi fényt, amikor a mesét hallgatta, a mesét, a megunhatatlan Hótündérről, akivel már gyakran torkig voltam. Mert a fiam nem kérdezett semmit. Nem panaszkodott. Nem akarta tudni, mennyi ideje van még hátra. Nem akarta tudni, mit érzek, nem akarta elmondani, ő mit érez. Elbújt Hótündér áttetsző palástja mögé, és csak várt, megadóan, várta az újabb és újabb mesét.

Szenteste reggelén már ott állt a betegágy mellett a gyönyörű, arányos fenyőfánk, tökéletesen és méltóságteljesen, mégis volt valami nyomasztóan szomorú a levegőben. Hogy jobb kedvem legyen, mézeskalácsot kezdtem sütni, becsomagoltam az ajándékokat, előkerestem a díszeket, és ebéd után be is készítettem őket a fa mellé.

 - Milyen színű gömböket tegyünk fel a fára? – kérdeztem a sápadt kis beteget színlelt lelkesedéssel.

Egy darabig gondolkodott, majd halkan annyit mondott:

 - Nem hiszem, hogy látok még egyszer feldíszített karácsonyfát, nem igaz?

Nem feleltem. Okos szemében láttam, hogy nem is vár választ. Újra megmozdult a szája, még akart valamit mondani, de inkább hallgatott. Nézegette a díszeket, forgatta az üveggömböket remegő kezében.

 - Idén tegyük fel mindet – mondta végül határozottan. – Látni akarom mindegyiket.

A könnyeimet nyelve rakosgattam a masnikat, csengettyűket, gömböket, jégcsap- és harangdíszeket, vegyesen, tarkán, ahogy épp a kezemre estek. Egyikünk sem szólt egy szót sem. Nem is néztünk egymásra. Éreztem, hogy el kellene köszönnünk egymástól, de képtelen voltam rá. Végül bekapcsoltam az égősort is. A melegsárga fényfüzér beragyogott minket. A fiam az eget kémlelte az ablakon át.

 - Még mindig nem esik a hó – mondta szomorúan.

Álltam a feldíszített, cifra fa mellett, és olyan árvának éreztem magam, mint még soha. Néztem a fiam arcát, a tekintetét, ahogy egyre csak távolodik az élettől, ahogy szépen lassan minden kis cérnaszálat, ami hozzám, a világhoz kötötte, elenged, nem kapaszkodik tovább, nem küzd tovább, és képtelen voltam felfogni vagy elfogadni azt, ami már régóta tény és nem feltevés, hogy néhány hét, vagy talán csak néhány nap múlva nem lesz többé betegágy, nem lesz több virrasztás, nem lesz több reszketés, meghal minden ima, meghal minden pillanat, és meghalok én is vele.

 - Lehet, hogy Hótündér megint elveszíti a harcot? – kérdezte a fiam alig hallhatóan.

Az évek alatt felgyülemlett dühöm, a tehetetlenség és a félelem szökőárként söpörte ki belőlem az ünnepi hangulatot.

 - Felejtsd már el azt a nyomorult Hótündért! – üvöltöttem, teljesen kifordulva önmagamból. – Hótündér nem létezik, soha nem is létezett, én találtam ki, és bármikor elpusztíthatom, ha akarom! Nem érdekel, hogy mit csinál, nem érdekel, hogy lesz-e hó, érted?!

Odaléptem hozzá és mérgemben megráztam.

 - Megértettél?! – kiabáltam.

Ahogy a karácsonyi fények megvilágították az arcát, és megláttam azt a szomorúságot, amit soha azelőtt és azóta sem láttam, hirtelen úgy éreztem, elsüllyedek szégyenemben. Lassú egymásutánban potyogtak a könnyei, de csalódottság vagy fájdalom helyett ürességet láttam a szemében. Akkor értettem meg, hogy gyengeségemben és gyávaságomban elvettem a fiamtól az egyetlen dolgot, ami életben tartotta. Elengedtem a karját és kirohantam a szobából.

Sokáig tartott, amíg újra összeszedtem magam. Sosem sírtam azelőtt, inkább örülni akartam minden együtt töltött percnek, mint a ránk váró sötétségen sopánkodni. Gyűlöltem magam, amiért éppen akkor fogyott el az erőm.

Megmosakodtam, magamra mosolyogtam a tükörben. Már csak a feldagadt szemem árulkodott a korábbi eseményekről. Visszamentem a fiamhoz. Kicsit felemelte a fejét a párnáról, láttam rajta, hogy örül nekem. Odakuporodtam mellé, magunkra húztam a kockás takarót, átöleltem. Nagyon gyenge volt már. Erőtlenül lélegzett.

 - Mesélj nekem – suttogta.

 - Mesélek, drágám – mondtam reszketve és megszorítottam a kezét. – Egyszer volt, hol nem volt, élt az Északi-sarkon a Fagyos Szelek Ura és a felesége, a Jégkirálynő. Egyetlen gyermekük volt, akit csodálatos képességekkel ruháztak fel. A gyermeket Hótündérnek hívták.

 - Mi volt a feladata? – szólt közbe a fiam, még halkabban, mint az előbb. Kezét kiszabadította a szorításomból és gyengéden az én kezemre tette.

 - Hótündér egyedüliként felelt azért – folytattam, és éreztem, hogy megint sírni fogok -, hogy a karácsonyok minden évben fehérek legyenek, hogy a hideg téli éjszakákon az emberek szorosan öleljék egymást és szívük melegével töltsék meg otthonaikat. Hogy a küldetését minden évben teljesíteni tudja, harcra kell hívnia az Ősz Koboldját, aki színes festékkel keni be a faleveleket, sárgára mázolja a sütőtököt, esőt idéz, ködöt és hajnali deret hint a világra.

 - Mi történik, ha a kobold nyer? – hangzott az újabb kérdés, valahonnan nagyon messziről.

 - Ha a kobold nyer, akkor télen is uralhatja a világot, szürke, sáros karácsonyt csinálhat, hóember nélkül, szánkózás nélkül, de ha veszít, át kell adnia a helyét Hótündérnek, és rejtett otthonából addig nem bújhat elő, amíg Pipitér, a nyármanó egy pitypang magjait be nem fújja az ablakán.

Éreztem, ahogy a fiam keze lecsúszik az enyémről. Nem tudtam folytatni. Még szorosabban öleltem, a könnyeink összefolytak. Hűvös volt az arca.

 - Anya, nézd… havazik… – mondta utoljára.

Ekkor a szél hirtelen feltépte az ablakot, óriási hópelyhek kavarogtak a szobában. Hát eljött érte – gondoltam. A hópihék könnyed tánc után gyengéden hulltak a fiam arcára, takarójára. Most már be akartam fejezni a mesét, de láttam a hófehér arcon, hogy már úgysem hallaná a végét.  

Mosolyogva halt meg.

Odakint karácsony volt.

Lassan mindent belepett a hó.

Égszakadás

A nevetését hallotta meg először. Dallamos, önfeledt kacagás volt, szinte megbabonázva fordult a hang felé, és kezdte el keresni a hozzá tartozó arcot.

A lány két asztallal arrébb ült tőle, telefonált. Fejét finoman oldalra billentve tartotta a készüléket, szabad kezével láthatatlan jeleket rajzolt a kanala nyelével a gyűrött abroszra. Pillantását desszertjére szegezte, mosolyától rogyadozott a tejszínhab a gyümölcssaláta tetején. Laza, rendezetlennek ható frizurájában szabadon libbentek a hullámos fürtök minden lélegzetvételnél. A kanálból arcába verődő délutáni nap sugara földöntúli csillogást adott acélszürke szemének.

 – Boszorkány – gondolta. Megvárta, míg befejezi a hívást, majd észrevétlenül odalépett hozzá.

 – Elnézést, megengeded, hogy leüljek? – kérdezte visszautasíthatatlan, sármos udvariassággal.

A lány csak egy pillanatig habozott, mielőtt hellyel kínálta, mélyre próbált látni benne, megsejteni a szándékot és a célt, az acélszürke és az azúrkék egymásnak feszült, hogy aztán harc nélkül, vér nélkül olvadjanak egymásba, hosszan fürkészve a másik titkait, elhallgatásait.

A pincér udvariasan a tudtukra adta, hogy húsz perc múlva zárnak. Akkor néztek fel a beszélgetésből először. A hely már teljesen kiürült, a háttérzenét is lekapcsolták, odakintről az autók fényszórója időről időre körbepásztázta az elhagyott asztalokat.

Amíg kifizette a számlát, figyelte a lányt, aki szinte mozdulatlanul várt és nézte őt. Mosolygott, ahogy egész este tette, sejtelmesen, finom kacérsággal, amitől még jobban vonzódott hozzá. Meg akarta érinteni, akkor is, ha a reggeli józanság véget vet majd ennek a borzongató játéknak, ha meg is hal végül minden titok és izgalom. Nem volt sok ideje dönteni, felmérte a lány személyiségéből adódó kockázatot, a saját kalandvágyát és az alkalom megismételhetetlenségét. Miután a pincér elvitte a borravalót is, épp szóra nyitotta volna a száját, hogy megköszönje az estét és minden jót kívánjon, na, nem félelemből vagy gyávaságból, sokkal inkább a lány érdekében. Miközben erre gondolt, már látta is a feje fölött ragyogni a glóriát, és mintha enyhe megkönnyebbülést is érzett volna, hogy nem teszi megint ugyanazt, végre itt van valaki, akit értékel annyira, hogy elengedje, ám a lány váratlanul megelőzte.

 – Iszunk valamit nálam? – A hangja nyugodt és természetes volt, tele megmagyarázhatatlan bizalommal.

Az acélszürke pillantás keresztüldöfte, elméletei romba dőltek, a glória elhamvadt és csak egy meglepett félmosoly maradt a tarsolyában, amivel a meghívást nyugtázni tudta.

A villamoson ülve arra gondolt, tulajdonképpen milyen jó, hogy nem kellett kérdeznie vagy magyarázkodnia, se kérnie, és búcsúznia sem. Némán, fáradhatatlanul mosolyogva nézték egymást, már csak két perc a végállomásig, pulzusa felugrott, ahogy a szél az arcába sodorta a lány illatát.

A konyhában kibontottak egy üveg bort, cigarettáztak, rájuk nehezedett az édes, fülledt nyáréjszaka, acélszürke és azúrkék küzdött és dacolt egymással, egymásért, a lány fel-felkacagott, ő nem tudott ellenállni tovább, mire a szobába értek, már alig volt rajtuk ruha, az addig elfojtott szenvedély úgy taszította őket egymásnak, mint ahogy a tenger hullámai csapódnak tehetetlenül a meredek sziklafalhoz, hirtelen támadt, tomboló vihar idején. Ő végleg elmerült a habokban, a vörösbor beleszáradt a krémfehér szőnyegbe.

 – Te mit csinálsz? – kérdezte kimerülten, mert félálomban arra lett figyelmes, hogy a lány finoman mocorog mellette. Két lábfejét lassú ritmusban dörzsölgette egymáshoz, mint a tücskök a szárnyaikat, amikor ciripelnek.

 – Csak így tudok elaludni – válaszolta a lány magától értetődően.

 – Téged biztosan nem ringattak eleget gyerekkorodban – tréfálkozott.

 – Az meglehet! – kacagott fel újra a lány, kinevetve saját kis tragédiáit.

Újra magával ragadta a pillanat, szorosan magához húzta a lányt, átkarolta, talpait a lány két lábfeje köré fonta, és lassan, kedvesen, mintha dajkálná, simogatni kezdte.

 – Hátha ez segít – suttogta.

A lány nem felelt, teste megadóan elernyedt, elnehezült, érezte, ha nem ölelné, darabokra törne. Néhány perc múlva mindketten aludtak.

A szokatlanul hűvös szél korán ébresztette. Elméje friss és tiszta volt, rápillantott az órájára, még pont eléri a fél nyolcas vonatot. Felkelt, kissé tanácstalanul botorkálva a lakásban összeszedte a ruháit, eltette a tárcáját, telefonját, cigarettáját. Jól jött volna egy kávé és egy zuhany, de nem akarta húzni az időt és főleg nem akarta felébreszteni a lányt.

Visszament a szobába, hogy még egyszer ellenőrizze, biztosan nem felejtett-e ott semmit, elkerülve a későbbi kínos telefonhívásokat és üzeneteket. Megpillantotta az alvó lányt. A tegnap esti nyugalomnak nyoma sem volt rajta. Összegörnyedve feküdt, vállait feszesen felhúzta, a nyaka szinte nem is látszott, térdeit a melléhez szorította, arcát a párnába temette.

 – Mint az üldözői elől a vackába menekült riadt kis állat – gondolta magában, mintha valami kissé összeszorította volna a mellkasát és a gyomrát, de a szokatlan érzésben csupán éhségét vélte felfedezni. Ha siet, még lesz ideje reggelizni az állomás melletti kis büfében. Az ajtót nagyon lassan csukta be maga mögött, alig kattant a zár.

A fülkében, kihasználva, hogy egyedül az övé, az ablakhoz ült, csomagját hanyagul maga mellé dobta, levette a cipőjét és feltette lábait a szemközti ülésre, kényelmesen elnyújtózva belemerült a sport rovatba. Hiába igyekezett, nem tudott az újságcikkekre összpontosítani. A döntő harminckettedik percében a bíró láthatatlan jeleket hagyott az abroszon, a háromszoros olimpiai bajnok öttusázó alámerült a gyümölcssalátában, a bokszolót már a második menetben kiütötték, az ellenfél kacagva dobta hátra a haját, mától doppingszernek minősül a vörösbor, nem valószínű, hogy a só ennyi idő után is kiszedi a szőnyegből, a sportlövő pályafutása véget ért, mert megzavarta egy kacér mosoly, a lesérült rövidtávfutó úgy feküdt a pályán, mint egy halálfélelmében összegömbölyödött állat, mert… ébren volt. Ébren volt!

A vonat zakatolása lassan elcsitította kavargó gondolatait. Álmosan nézett ki az ablakon. Az égen acélszürke felhők gomolyogtak sűrűn, vészjóslóan.

 – Jégeső lesz – nyugtázta magában, két lábfejét öntudatlanul ütemesen egymáshoz dörzsölgetve, mielőtt ölébe ejtette az újságot és elaludt.   

Reggeli rutin

Egy cigi a gangon indulás előtt.

Felkapom a kávém dermedt maradékát, számban egy szállal, zsebemben az öngyújtóval kilépek a folyosóra. Rögtön az első lépéssel telibe kapok egy adag kutyaszart, amit – gondolom – megint a Jolika néni felejtett el összeszedni a nyüves tacskója után. Bicegve lépek a korláthoz, hogy lehetőleg újabb aknát már ne fektessek le a lakásom körül, és miközben torz arccal meggyújtom a cigarettámat, azon gondolkodom, hogy szabadulhatnék meg a papucsom talpára ragadt kéretlen küldeménytől. Talán ki kéne dobni a papucsot, az lenne a legegyszerűbb. Aztán a tacskót is utána…

Az alattam lakó feltépi az ajtót, csapkodás, zacskózörgés hallatszik. Biztos a szemét.

 – Kisfiam, induljunk – hallom a nő ingerült hangját. Semmi válasz. – Ne mondjam még egyszer!

De úgyis mondja.

 – Zolika, azonnal vedd a cipődet – suttogom a bögrémbe, vigyázva, nehogy meghallják odalent.

 – Zolika, azonnal vedd a cipődet! – ordít a nő, de a hangjában mégis valami fáradt reménytelenség cseng, mint aki tudja, hogy semmit sem ér a szava, még azelőtt, hogy megszólalna. Zolika nem szeret cipőt venni, nem szeret elindulni, sem hazaérni, nem akar leckét írni, de a rajzfilmcsatorna elől nem lehet elcsalni. Az elmúlt másfél évben három hörcsöggel és hat ugróegérrel végzett, többel – a kiszűrődő szidalmak alapján – különös kegyetlenséggel.

Amíg eldől, hogy Zolika hajlandó-e ma iskolába menni, unott képpel a cigarettámmal perzselgetem a muskátlik szirmait a virágládában. Oda is hamuzok, hátha kidöglenek tőle ezek a csenevész, büdös gazok. A nő végre elfordítja a kulcsot a zárban, és Zolikát is sikerült meggyőzni, mert hallom, ahogy kolompol a korláton és ugrál a lépcsőn.

Végre csend. Nagy, mély slukk. Hamarosan nekem is indulnom kell, a kávém is vészesen fogy.

A lépcsőház felől halk csoszogás üti meg a fülemet. Józsi bácsi elindult a szokásos reggeli körútjára. Csak egy emeletet jár be, többet nem bírna a lába. Egyébként ki se mozdul, az élelmiszert is házhoz rendeli. A csoszogás erősödik. Mindjárt ideér. Mélyen kihajolok a korláton, hátha nem vesz észre.

 – Hallotta, mi történt tegnap este, aranyom? – áll meg mellettem az öreg.

 – Nem hallottam, Józsi bácsi. – Nagyot sóhajtok, miközben felé fordulok.

 – A házmesterre rátörték az ajtót. Kiderült, hogy már egy hete meghalt a szerencsétlen. Akkorára dagadt, mintha kétszáz kilós lett volna, az egyik rendőr el is hányta magát. Az Ica hívta ki őket, tudja, aki mellette lakik. Ő már érezte a szagot.

 – Még jó, hogy nyár van, nem kell beosztani egymás között a hólapátolást. – vetem oda szárazon, miközben a kutyaszart igyekszem a korlát alsó peremével levakarni a papucsomról. Egy része a vasra tapad, a többi az udvaron placcsan szét.

Az öreg egy pillanatra megdöbben, majd remegő mutatóujját a magasba emeli.

 – Mind így végezzük, meglátja! Maga sem kivétel, aranyom! – És már csoszog is tovább.

Fejet hajtok a bölcsessége hallatán, leszívom az utolsó slukkot és a csikket beleállítom a virágládába. Felhajtom a kávét.

 – Tűz van! Tűz van! – A hang az ötödikről jön. Felpillantok, Tóthné kiabál, szomszédja, a félbolond házaló ügynök ajtaja alól szürke füst gomolyog.

 – Hívja a tűzoltókat, mama! – kiabál fel a negyedikről a testépítő.

 – Hívtam már, de ki tudja, mikor érnek ide! Addig leég az egész ház!

A fickó válogatott káromkodások kíséretében felrobog az ötödikre, dörömbölni kezd az ügynök ajtaján. Nem érkezik válasz. Valószínűleg egy újabb öngyilkossági kísérlet. Amióta a felesége elhagyta, már az ötödik. Ez az akciója talán már elég lesz ahhoz, hogy egy időre kivonják a forgalomból.

 – Csináljon valamit! – sopánkodik Tóthné.

Ideje indulni. Bedobom a bögrét a komód tetejére, belebújok a cipőmbe, felkapom a táskám. A szaros papucsot kint hagyom az ajtó előtt. A tacskó úgyis rárabol, ha legközelebb erre jár. Az utcáról már behallatszik a sziréna. Jó lesz sietni. A testépítő rendületlenül dörömböl.

Párhuzamosok találkozása

Korán reggel indultunk. Az autón aranyszínű gyöngyökben csillogtak a harmatcseppek. Hűvös volt, fel kellett vennem egy pulóvert. Bálint egy szál pólóban lépett ki az ajtón. Vissza akartam zavarni a kabátjáért, de amikor a tekintetével megkérdezte: indulunk? Megláttam a szemében valamit, amit azelőtt sohasem. Téged. Te beszéltél így hozzám a szemeddel valamikor. Annyira megzavart a rádöbbenés, hogy a szokásos szidalmazás elmaradt, helyette magam mentem vissza, és tettem a csomagtartóba a kabátját.

Szótlanul ültünk be a kocsiba. Bálint remegő kézzel előkereste a cetlit, amire a címet írtam. Csak tegnap adtam oda neki, hogy tegye el, mert én biztosan otthon felejteném, mégis gyűrött és töredezett volt, mintha órákon át forgatta, morzsolgatta volna a kezében. Féltem, hogy túl sokat vár ettől az úttól, de nem lehettem én az, aki kedvét szegi. Megadta a GPS-nek a szükséges adatokat. Elindultunk. Több mint négy óra utazás várt ránk, keresztül az országon, több száz kilométeren át. Bálint álmos volt még, amíg bóbiskolt, rendszerezni próbáltam a gondolataimat és az érzéseimet. Ideges voltam. Amikor két héttel ezelőtt Bálint rákérdezett, ki vagy te, egyszerre megkönnyebbültem. Olyan régen el szerettem volna mondani neki. Egész életében vártam a pillanatot és a kérdést, vártam, mert az ilyesmi előbb-utóbb úgyis bekövetkezik. Mégis megrémültem.

 – Mesélj nekem az apámról – csak ennyit mondott akkor este, kamaszos egyszerűséggel.

Úgy néztem rá, mint akit rajtakaptak valamin, valamin, amit idáig titkolt, leplezett. Mutattam neki egy fényképet rólad.

 – Hasonlítunk – mondta, és egyáltalán nem tűnt feldúltnak. Örökölte tőled azt a férfias higgadtságot, ami egyszerre bosszantó és becsülendő, élethelyzettől és a pillanatnyi vérmérsékletemtől függően.

 – Szeretnék találkozni vele – mondta még, és a hangjában sokkal több volt a felszólítás, mint a kérés.

Akkor váltottunk néhány e-mailt. Készséges voltál, meglepően megértő és nyugodt. Nem háborodtál fel, nem vontál kérdőre, nem veszekedtél, mintha mindig is… nem, nem tudhattál róla. A videóhívás is a te ötleted volt, így válthattatok néhány élő szót is a nagy nap előtt. Bálint azt kérte, maradjak a szobában, de ha nem akarom, nem kell, hogy te is láss. A sarokban ültem le, egy lap mindkét oldalát telefirkáltam zavaromban, mire végeztetek. Pedig alig szóltatok egymáshoz. Inkább csak fürkésztétek egymást, puhatolóztatok, de nem gyenge, hanem közös pontokat kerestetek. Mosolyogva váltatok el, és ez végül engem is megnyugtatott.

 – Akkor huszonegyedikén – mondtad búcsúzóul. – Nagyon várlak benneteket. Vigyázzatok az úton.

Bálint lecsukta a laptopot, nagyot sóhajtott, odalépett hozzám és szorosan átölelt. Aztán elvonult a szobájába és az indulás napjáig egyszer sem hozott szóba téged.

Már fél kilenc is elmúlt, mikor Bálint szemei végre kipattantak, nagyot nyújtózott és friss, élénk tekintettel bámult ki az ablakon, figyelte a házakat, a kerteket, hunyorogva igyekezett minél messzebbről elolvasni az útjelző táblákat. A vállát és a hátát feszesen tartotta, a keze még mindig remegett, hol a kapaszkodót, hol a műszerfalat markolászta, hogy idegességét leplezze. Szerettem volna segíteni neki, könnyebbé tenni a helyzetet, miközben számomra is rettenetesen nehéz volt. Tizenhét év után találkozni veled egyszerre jelentette egy álom valóra válását, de újabb félelmet és bizonytalanságot is. Felszínre tört bennem a tizenhét évvel ezelőtti önmagam, aki két hányás között azt számolgatta, hogy az államvizsga után hány hét lesz a szülésig, és vajon mennyi idő áll rendelkezésemre, hogy a lehető legtöbb pénzt összekaparjam az első néhány hónapra, amíg dolgozni nem mehetek. Mire befejeztük az egyetemet, már nem is beszéltünk egymással, jó, ha köszönni sikerült, amikor összefutottunk. Segítettem neked kiábrándulni belőlem, hiszen állandóan éhes voltam, úgyhogy az államvizsga időszakában biztosan nem láttál másképp, csak valami sütivel vagy szendviccsel a kezemben, ami nem meglepő módon meg is látszott rajtam. Mindenkinek azt hazudtam, a stressz miatt eszem annyit. A többiek azt hitték, komoly étkezési zavarral küzdhetek, ha zabálok és hányok felváltva. Igyekeztem kerülni őket, ahogy téged is, mert nem akartam, hogy bárki gyanakodni kezdjen. Hogy kettőnk között mi történt, azt szerencsére rajtunk kívül nem tudta senki, így elkerülhettük a kínos pletykákat és összesuttogásokat a hátunk mögött. Okosan és ügyesen csináltam mindent, soha senkinek nem jutott eszébe megkérdezni, terhes vagyok-e. Miután a kezembe adták a diplomát, hazamentem, fogtam az előző nap összekészített bőröndjeimet, kimentem a Keletibe és egyszerűen felszívódtam. Mire Bálint megszületett, egy fiatal íróknak rendezett tehetségkutató pályázaton első díjat nyertem, ami elég pénzt hozott addig, amíg dolgozni kezdhettem a helyi lapnál, akik a megérkezésem napján főállású újságírói állást ajánlottak saját rovattal, és készségesen hajlandók voltak kivárni, amíg Bálintot bölcsődébe tudom adni. A problémák, amiktől néhány hónapja rettegtem, szinte maguktól megoldódtak, és szép lassan elrendeződött az életem. A helyi laptól nemsokára a megyeihez kerültem, majd megjelent az első regényem, később novellák, aztán a riportkötet, de ezt már mind tudod, hiszen mindig küldettem neked a kiadóval egy-egy tiszteletpéldányt.

 – Miért nem mondtad neki soha, hogy van egy fia? – törte meg egyszer csak a csendet Bálint. A hangjában nem volt szemrehányás, sem számonkérés. Csak tudni akarta. Szándékosan nem fordítottam felé a fejem, mintha a gyér forgalom minden figyelmemet lekötné.

Azon a forró, száraz, nyári napon a pláza tetőteraszára mentünk fagyizni. Te édes, krémes, lágy ízeket választottál, az én kelyhem csupa gyümölcsös, fanyar, élénk színű gömbbel volt tele. Élvezettel kanalaztuk a fagylaltot és közben alig-alig beszéltünk. Én igyekeztem összeszedni a bátorságomat és a megfelelő szavakat, hogy elmondjam: gyereket várok. Te alig vártad, hogy a pincérlányt újra magadhoz szólítsd és ásványvizet kérj, egy félreérthetetlen mosoly és egy lélekig ható pillantás kíséretében. A pillantás érezhetően csak a lány bugyijáig jutott el, de azt hiszem, a kitűzött célt úgyis elérted. A lány visszamosolygott, ugyanolyan félreérthetetlenül, és tudom, bár titkolni próbáltad, hogy a számla hátuljára felírta a telefonszámát, amit te a tárcád zipzáras zsebébe süllyesztettél, nehogy elveszítsd.

 – Így volt egyszerűbb – válaszoltam végül halkan.

 – Egyszerűbb? Mégis minél?

Tudtam, hogy Bálint már nem elég gyerek ahhoz, hogy beérje a felnőttek efféle mellébeszélésével, de még nem elég érett, hogy megértse és elfogadja az igazságot. Legalábbis akkor így gondoltam. Próbáltam keresni valamit, amivel finoman és képletesen szemléltethetném a helyzetünket.

 – Képzelj el két párhuzamos egyenest – kezdtem bele bizonytalanul a gondolatmenetbe. – Az egyik jelképezze az én életutamat, a másik meg az apádét. Az életünk szép nyugodtan haladt egymás mellett, párhuzamosan. Aztán egyszer csak mindkét egyenes vonala megszakadt, vagy inkább megtört. A lényeg, hogy irányt változtattunk, nagyjából egy időben, ami épp elég volt ahhoz, hogy az életutunk egy ponton keresztezze egymást.

 – Gondolom, akkor sikerült összehoznotok engem – szólt közbe unottan Bálint. – Remélem, a méhecskék vagy a gólyák felé nem fogsz elkanyarodni.

Nevettem. Kicsit keserűen, kicsit kigúnyolva saját magam.

Amikor az utunk először keresztezte igazán egymást, az éjszaka közepén, az árkádok alatt forrón öleltük egymást. Egymásba fonódtunk, összeolvadtunk, és megfeledkeztünk a körülöttünk rohanó időről. Amikor egymásra néztünk, akkor értettem meg először, amit a szemeddel mondasz, és akkor jöttem rá arra, hogy az mennyire más, mint ami végül a szádat hagyja el.

 – Nem, akkor még nem – folytattam. – Apád élete rendezett volt. Előre megtervezett és bebiztosított. Kényelmes. Az enyém bonyolult és zavaros, bizonytalan és kétségekkel teli. Apád nem térhetett le az előre megszabott útról. Minden erejével azon volt, hogy újra kiegyenesítse az életvonalát és menjen szépen minden úgy, ahogyan régen.

 – Szóval gyáva volt – jelentette ki Bálint.

 – Nem. Gyáva én voltam, mert nem tudtam elmondani neki, hogy te vagy.

 – Szerinted mi lett volna, ha tudja?

Elgondolkodtam. Ezerszer elképzeltem már az életünknek ezt a verzióját. Tisztességes fiú voltál, kétségtelen, szóval két huszonkét éves kölyök valószínűleg megkezdte volna felnőtt életét a te világodban, hiszen az volt az egyetlen lehetséges biztos pont, amiből érdemes kiindulni. Talán működött volna. Talán nem. Nem vagyok jós. De az biztos, hogy egész életemben bánni fogom, hogy aznap a pláza tetőteraszán nem szóltam egy szót sem.

 – Nem számít már. Nincs jelentősége.

Bálint néhány percig hallgatott. Éreztem, hogy a kíváncsisága és a tapintatossága élet-halál harcot vív éppen. És tudtam azt is, hogy csak magamat hibáztathatom, amiért annyi kérdése van most.

 – És aztán mi történt? – szólalt meg végül újra, félénken.

 – Mikor?

 – Miután az egyenesek megtörtek és ő… az apám… próbált visszatalálni a régi útra.

 – Az életútja leírt néhány cikkcakkot, az egyikből lettél te, aztán kiegyenesedett, és ment, amerre előre kitalálták neki. Én egy darabig spirál alakban köröztem az ő egyenese körül, hátha akad még egy metszéspont, majd feladtam, kiegyenesedtem én is, és mentünk tovább, mint régen, egymással párhuzamosan.

Hosszan hallgattunk mindketten, aztán Bálint hirtelen, nagyon komolyan felém fordult és kemény hangon annyit mondott:

 – Anya, ez a geometriai levezetés egyszerűen röhejes volt.

Mindketten nagyot nevettünk. Mintha az elmúlt hetek minden terhét ledobtuk volna magunkról, felszabadultan kacagtunk, még percek múlva is félhangosan kuncogtunk a mi tizenhét évvel ezelőtti egyeneseinken és az általad leírt cikkcakkon, aminek Bálint fogantatását köszönhetjük.

Szekszárdon megálltunk nyújtózni egy kicsit. Bálintra ráaggattam a kabátját, mert még mindig hűvös volt, és egy elhagyott talponálló pultját támasztva rágyújtottam az olcsó kávém mellé, miközben Bálint kólát szürcsölt szívószállal, és a hamburgerére várt. Az arca megint túl komoly volt, de nem kérdezgettem. Tudtam, hogy meg fog szólalni, amint eljön az ideje. A hamburgerét rekordidő alatt eltüntette, és a második kóláját iszogatta, amikor végre kibökte, amin jó ideje gondolkodott már.

 – Miért nem vetettél el?

Nem nézett fel a műanyag pohárból, tudta, hogy a kérdés túl erős. Éreztem, hogy az arcomra torz megrökönyödés ül ki, hogy egy ilyen mondat a saját fiam szájából hangzik el, annyira felfoghatatlanul morbid volt, hogy el kellett szívnom még egy szál cigarettát, mire újra összeszedtem magam annyira, hogy képes legyek válaszolni. Bálint türelmesen várt.

Hét hetes volt, amikor először megláttam róla egy rossz minőségű, életlen ultrahang képet. Néztem azt a valamit, ami leginkább egy nem túl jól sikerült babszemre emlékeztetett, és próbáltam elképzelni, hogy abból ott, nemsokára egy gyerek lesz. Egy gyerek. Igazi. Szorítani akaró kis kezekkel, kapálózó lábakkal és teli tüdővel. Még be sem töltöttem akkor a huszonkettőt, és az életem máris olyan bonyolulttá vált egyik napról a másikra, amit a bölcs harmincasok se nagyon kívánnának maguknak. Elképzeltelek, ahogy a kiságyhoz rohansz éjjel, amikor én már mozdulni sem tudok a kimerültségtől. Odahozod hozzám a gyerekünket és minden mozdulatodból árad a büszkeség és az öröm. És én már nem is vagyok fáradt, mert tudom, hogy minden rendben lesz.

 – Amikor a nőgyógyász megkérdezte, meg akarlak-e tartani – próbáltam minél pontosabban megfogalmazni a választ –, egészen biztos voltam abban, hogy apádnak és nekem még dolgunk van egymással. Komolyan hittem abban, hogy te is azért lettél, hogy ezt igazold.

 – Szentimentális marhaság – nyugtázta Bálint.

 – Igen, néhány hét múlva már én is ugyanezen az állásponton voltam – folytattam –, mert bármivel is próbálkoztam, apáddal csak egyre távolabb kerültünk egymástól.

 – Talán velem kellett volna kezdeni a próbálkozást.

Tudtam, hogy igaza van, mégis fájt a kegyetlen ítélete. De rád számítottak, neked volt jövőd, aminek én, ott, az olvadozó fagylalt fölé roskadva kellett rájönnöm, hogy soha nem lehetek a része. Onnan, a tetőteraszról gondolkodás nélkül rohantam volna vissza a klinikára, elnézést, tévedtem, mégsem kérem ezt a csomagot a hasamba, vissza a feladónak, de akkor már késő volt.

Nem folytattam a beszélgetést, bevágódtam a kocsiba és újra rágyújtottam, amíg Bálint a pultnál befejezte a kólázást. Minden erőmmel azon voltam, hogy félretegyem a személyes sértettségem, a büszkeségem és a késztetést, hogy mindenképpen megértessem vele a magam indokait és lehetőségeit. De tudtam, bármit mondok is, minden gyenge kifogásnak tűnik amellett, hogy őt megfosztottam az apjától, téged pedig a fiadtól.

Bálint szótlanul beült mellém, szeretett volna valamit mondani, de én szándékosan nem akartam észrevenni, beindítottam a motort és továbbhajtottunk. Már csak az út egyharmada volt hátra, és drukkoltam, hogy Bálint ne tegyen fel több kérdést, amíg odaérünk.

Talán fél órája ültünk így, egymás mellett, némán, amikor Bálint, eddig ismeretlen hangszínen, egészen lágyan és kedvesen megint beszélgetést kezdeményezett.

 – Olvastam a verseit. Szépek.

Alig bírtam megszólalni meglepetésemben.

 – Hogy találtad meg őket?

 – A polcon a Juhász Gyula összes mellé tetted. Nem volt nehéz.

Sosem hittem volna, hogy az első megtapasztalása annak, hogy a gyerekem már nem gyerek, sőt, a korát meghazudtolóan alapos megfigyeléseket tesz a világ dolgairól, a tapasztalatait rendszerezi és a megszerzett ismereteit pontosan alkalmazni is képes, egyszerre ilyen megdöbbentő és megható. Hogy ilyen mélyen belém lát, anélkül, hogy két héttel ezelőttig akár a nevedet is kimondtam volna előtte, annyira te voltál, ezt a képességet, hogy egy másik emberre érzelmileg ilyen erősen rákapcsolódjon, csak tőled örökölhette. Szerettem volna megölelni, és kisírni magam a vállán, ahogy tizenhét évvel ezelőtt a tiéden kellett volna. De csak vezettem tovább, néha megtöröltem a szemem, hogy kilássak a könnyfátyol mögül.

Nem beszéltünk többet. Gyönyörködtünk a Balaton északi partjáról nyíló kilátásban, míg végül ki nem fogyott alólunk az összes hátralévő kilométer, és a GPS a tudtunkra nem adta, hogy „érkezés a célhoz a jobb oldalon”.

Amikor leállítottam a kocsit a ház előtt, annyira reszkettem, hogy alig bírtam magamhoz venni a slusszkulcsot. Bálint bátorítóan a tenyerébe zárta a kezem és megszorította. Egyszerre szálltunk ki.  Nagyot szippantottam az otthonod levegőjéből. Friss volt, meleg és páradús. Lassan, félve léptünk az ajtóhoz. Bálintot magam elé tessékeltem, azt akartam, őt lásd meg először, az első pillanat csak kettőtökről szóljon. A csengőt megnyomni már nem volt lehetőségünk, mert az ajtó hirtelen feltárult. Édesanyád állt előttünk. Ahogy meglátta Bálintot, könnyezni kezdett, úgy, ahogy csak a nagymamák képesek könnyet ejteni. Magához ölelte az unokáját, olyan természetesen, mintha minden hétvégén látnák egymást, Bálint pedig azonnal szívébe zárta azt az asszonyt, visszaölelt, szorosan, őszintén, ahogy csak a kamaszok képesek. Édesanyád engem is úgy köszöntött, mint a legközelebbi rokonait szokta az ember, pedig még sosem találkoztunk. Ő mondta meg, mi történt, és hol talállak. Nehezen beszélt. Igyekezett visszanyelni a könnyeit, erős akart maradni, de túl friss volt még neki a gyász. Elmondta, hogy te kérted, hogy ne értesítsenek minket, mert attól féltél, akkor nem jönnénk el, de azt akartad, hogy megismerjük a helyet, ahol éltél, és a családodat, akikhez ezután majd mi is tartozni fogunk. Miközben édesanyádat hallgattuk, Bálint olyan erővel markolta a kezem, hogy órákkal később is alig tudtam behajlítani az ujjaimat. De a fájdalom segített elnyomni azt a hirtelen támadt ürességet a lelkemben, jó volt tudni, hogy képes vagyok érezni valamit, mert akkor talán mégsem pusztulok utánad én is. Bálint ajka remegett, de tartotta magát. Ott, akkor először, megláttam benne a férfit, levedlette nyegle kamasz bőrét, és bármit odaadtam volna azért, ha még egy napot gyerek lehetne még.

Az utolsó napjaid története az elém tett rendőrségi jegyzőkönyvek és édesanyád szavai nyomán valósághű víziókban elevenedett meg előttem. Láttam a kamiont, ami épp huszonkilenc százalékkal lépi túl a megengedett sebességet, miközben rákanyarodik arra az útra, amin te tizenhét éve minden nap, délután négy óra tíz perckor hazaindulsz. Beszállsz az autóba, bekapcsolod az övet, ahogy mindig, és ennek az apró mozdulatnak hamarosan még negyvenkét óra gépekhez kötött életet köszönhetsz majd. Lassan hajtasz, hiszen azon az útszakaszon sok gyerek jár. Hamarosan ahhoz az éles balkanyarhoz érsz, amit a szemben haladó kamion sofőrje már nem lesz képes bevenni, mert hirtelen a szívéhez kap, talán az apjától örökölte a gyenge szívét, az infarktus gyorsan és kíméletesen végez vele. A kamion átsodródik az út túlsó oldalára, ahova te éppen akkor érsz oda, és kivédhetetlenül nekicsapódsz a hatalmas monstrumnak, az autód lepattan róla, mint egy gumilabda, pördül, repül, majd árokba zuhan. Az autód a felismerhetetlenségig összeroncsolódik. A kamiont egy útszéli fa állítja meg. A mögötted haladó öttagú család sértetlenül megússza. Téged helikopterrel szállítanak kórházba, az állapotod súlyos, életveszélyes. Hat órán át műtenek, majd az orvosok bizakodva tájékoztatják a családodat a műtét sikerességéről és a remélt száz százalékos felépülésedről. Hamarosan magadhoz térsz. Néhány szót is mondasz. Akkor kéred meg édesanyádat, hogy bármi lesz is, ne szóljanak nekünk.

 – Látnod kell őket – mondod neki.

Bármi lesz is. Mert te már tudtad. Érezted. Azt mondják, a legtöbb ember így van ezzel. Alig két óra múlva kómába esel, és a következő harmincnégy órában a szerveid lassan, de összehangoltan és együttműködve, egymás után megtagadják a további szolgálatot. Utoljára a szíved áll le. Azt adod a legnehezebben.

Két napja temettek el. Itt ülök a sírhant mellett, a fűben. Gyönyörű helyet választottak neked, egy öreg fűzfa vet rád hűs árnyékot. Ha elkészül a sírköved, az ágai söprögetik majd tisztára minden nap a szürke gránitlapot. Bálint nem tudott kijönni. Ez már meghaladná az erejét. Ne haragudj rá ezért.

Édesanyád átadta a legújabb köteted, amit nekem ajánlottál, és ahogy kérted, valamennyi kéziratod és kiadatlan írásaidat. Láttam azt a versciklust tartalmazó mappát is, amit rólam neveztél el, de beleolvasni egyelőre képtelen voltam.

Megkaptam azt a dobozt is, amiben a velem készült interjúkat és a könyveimről írt kritikákat gyűjtötted. És megtaláltam benne azt a fényképet, ami egy író-olvasó találkozón készült három évvel ezelőtt, és ahová Bálintot is magammal vittem, mert éppen semmi más dolga nem volt a nyári szünet arra eső napján. A kép előterében ő látható, komolyan néz a kamerába okos, kék szemével. Én a háttérben épp egy könyvet veszek át egy idősebb hölgytől. A kép alá a cikk írója ezt a szöveget írta: „Az írónőt elkísérte a találkozóra tizenhárom éves fia, Bálint”.

Láttam, hogy minden újságra előfizettél, amiben rendszeresen megjelentem. Precízen, évfolyamonként kötetbe rendezted őket, és a polcodon a legkedvesebb szerzőid mellett sorakoznak egymás után. Viszontláttam a leveleimet, amiket még akkor írtam, amikor spirál alakban köröztem körülötted, hátha akad még egy metszéspont az életünk vonalai között. Találtam mellettük néhány, nekem címzett, de soha el nem küldött levelet, amiket nem tudom, el szabad-e olvasnom egyáltalán. Igyekszem szem előtt tartani, hogy mivel mindezeket te magad bíztad rám, őszintén kellett, hogy higgy abban, hogy biztos helyre kerülnek.

Indulnom kell. Éjfél előtt ágyban akarom tudni Bálintot. Nem maradunk itt. Túl közel vagy még. A zsebeimet megtömtem földdel, így viszlek magammal, ha már másként nem lehet.

Magamban megőrizlek, ahogy eddig is, hiszen tudom: egyszer, a végtelenben úgyis találkozunk.