Látogatás

A főtéri papírboltban füzeteket veszek. Zsírkrétát. Szeret rajzolni. Írni nem tud. Olvasni sem.

Elhajtok a templom mellett balra, és már meg is látom a kaput. Nem állok készen. Mégis becsengetek, tompa léptek papucsban, kulcscsörgés. A vasrács kinyílik. Az udvar most is olyan rendezett, mintha ünnep lenne. Talán az van.

Az ajtó mellett egy kis asztalnál ketten ülnek egymással szemben, mintha beszélgetnének. De csak némán merednek maguk elé, talán nem is látják egymást, mintha az, amit valójában figyelnek, ott lenne valahol a másik mögött, igen, ott lehet a válasz minden miértre és hogyanra a kopott tapéta alatt, a vakolatban.

Alig van mozgás, bár az érkezésemtől a feszültség szintje érezhetően nő. Egyforma arcokat látok. A rövid egyen-frizura, a torz mosoly és a kicsavart testek nem mutatnak semmilyen nemi jelleget.

A fotelből nagy lendülettel felém indul valaki, karját ölelésre tárja, azt kiabálja elnyújtva, nehézkesen artikulálva, szia. A gondozónő közénk ugrik. Pofon. Újra csend. Elfordítom a fejem, mintha épp nem is figyeltem volna oda.

A nappali helyiségben mosolygó szemek, mosolygásra képtelen ajkak. Élethozó istenség vagyok, a külvilág szent küldöttje. Nem mernek megérinteni. Csak a mozgásom kavarta légörvényt markolásszák önkívületben.

Elindulunk a folyosón. A fal mellett zavartan áll egy másik lakó, szemét lesüti, ahogy mellé érünk. Akkor veszem észre, hogy egy vizelettócsa közepén áll. Nadrágja ülepéről ütemes csöpögés. Félrenézek megint.

A fordulóban a csupasz kövön fekszik egy idős alak. Bízni próbálok abban, hogy csak alszik.

Végre meglátom őt is. Lassan közeledik. Egymásnak szorított térddel, befelé fordult lábfejekkel csoszog nehézkesen. Karja nagyot lendül minden lépésnél. Egyensúlyoz. Boldognak tűnik, bár sosem tudom eldönteni, mikor vicsorog és mikor mosolyog rám. A hanghordozásából rögtön megértem, örül nekem. Esetlen ölelés. Az olcsó mosószer émelyítő, idegen szaga. Átadom a füzeteket és a krétát. Még jobban örül. Hoztam sütit, mondom, majd kínáld meg a többieket is. Általános ujjongás, még meg is tapsolnak.

Meghallgatom a szokásos éves jelentést. Nincs változás. Nincs újdonság. A látása nem romlott. A szíve továbbra is gyenge. A cukra olykor magas. De az ő állapotában, ugye. Igazán szép kort megélt már. Higgyem el, mindent megtesznek érte.

Elköszönök. Félszegen, hidegen, ahogy mindig. Kifelé menet már én diktálom az iramot. Kint akarok lenni. Összerándulok, amikor a zár bekattan mögöttem. Rágyújtok. A füst öli ki az orromból a benti szagokat. Aztán beülök az autóba. Becsatolom magam. Remegő kézzel kapaszkodom a kormányba. Nincs erőm.

Álmomban utánam szalad, kilöki a kaput, feltépi a kocsiajtót, beszáll, fújtat legyengülve. Nem szól semmit, csak néz, tisztán, mint aki hirtelen mindent megértett. Az épületből riadt mozgolódás hallatszik, a mesterséges rend felbomlik, minden összezavarodik, kiabálás, csattogó léptek, ajtócsapkodás. A műszerfal felé fordulok. A motor jár. A tükörben a tekintetét keresem. A szemében nincs kérés. Még sosem volt ennyire biztos semmiben. A rács kivágódik, én a gázra lépek. A templom mellett jobbra, aztán végig egyenesen az autópályáig. Egyszer sem néz vissza. Mire a felhajtóhoz érünk, elalszik. Hangtalanul zokogok, nehogy felébresszem. Hazamegyünk.

A visszajáró

Kifelé menet megbotlom, majdnem egy alter srác karjaiban kötök ki. A nagy riadalomra gyorsan előveszek egy cigit. Túl nagy a nyüzsgés a bejárat előtt, hátramegyek, a konténerek mögé. Ki akarom szellőztetni a fejem. A negyedik vodka már lehet, hogy nem kellett volna.

Oldalra pillantok, az üres rekeszek és kartondobozok között félig fekszik valaki. Elég rosszul lehet. Közelebb megyek. Összehányta már magát néhányszor, savas bűz lengi körül, a végtagjai ernyedten lógnak, feje oldalra billen. Leguggolok mellé, a meglepetéstől szinte felsikoltok.

            – Jé, hiszen ez a Friedholcz Lili! Nahát!

Elképedve bámulom ezt az ocsmány látványt. Hihetetlen. Így találkozni újra a Friedholcz Lilivel! Ezt le kéne fényképezni.

Másodikban Lili, csak úgy, év közben megjelent az osztályban. A szülei átíratták, mert Lilike nem érezte jól magát az előző iskolában. Az egyetlen volt közülünk, akit autón hordtak a szülei, neki már akkor flitteres Minnie egér virított a külföldön vásárolt pólóján, amikor nálunk flitter csak arra került, amire magad varrtál, és elegáns, piros színű, vékony keretes szemüveget viselt, miközben minden gyerek úgy nézett ki a kommersz keretekkel, mint egy elcseszett bagoly közvetlenül sztrók után. Nem csoda hát, hogy Lili hamar átvette a közösség irányítását. Ha valaki ellenkezni próbált, azt kicsinálta.

            – Igaz, Lilikém? Várjál, félrehúzom a hajadat, belelóg.

Engem harmadikban, egy technika órán pécézett ki magának először. Az óra elején körbejárt a kosár, amiben a ragasztókat gyűjtöttük. Úgy sem volt mindig mindenkinek, ezért elég volt, ha minden padra jut egy. Mire a kosár hozzám került, az enyémet már elvette valaki, de találtam egy bontatlan, piros Technokolt, név nélkül. Kivettem, középre tettem. A másik padsor közepén Friedholcz Lili szinte azonnal felpattant a helyéről, felháborodva sipítozott, hogy elloptam az ő vadonatúj ragasztóját. Vitatkozni kezdtem, hogy név nélkül, és különben is, padonként egy. Senkit sem érdekeltek az érveim. Edit néni tehetetlenül szemlélődött, végül tubuscserét rendelt el, és felszólított, hogy a következő órára nekem is legyen. Nem mondtam el, hogy van, csak Andrisnál. Ők négyen vannak testvérek, négy iskolás, de mindenből csak egyet tudnak venni, így két óra között cserélgetik a felszerelést, kinek mi kell éppen. A nővére viszont az igazgatónál töltötte a szünetet, Andris nem tudta elkérni tőle a ragasztót, az enyémet választotta a kosárból. Én meg gondoltam, mindegy, hiszen padonként egy.

            – Mit mondasz? Mit kérsz? Vizet? Sajna, az nincs nálam.

Lili a szünetben lendületes léptekkel, a szőke haját ide-oda rázva, az éppen aktuális udvarhölgyeivel körülvéve az asztalomhoz lépett, levágott rá húsz forintot. Vegyek rajta ragasztót péntekre, különben baj lesz. Röhögtek. Nem feleltem. Dózsa arcára fókuszáltam a csillogó fémdarabon. Megvártam, amíg viháncolva odébb állnak, csak akkor tettem el. Másnap, amikor senki nem figyelt oda, becsempésztem egy tubussal a gyűjtőhelyre. A nevet is ráírtam: Kondoros András.

            – Basszus, Lili, legalább fordulj el, az egész szerelésed mehet a kukába! – közelebb hajolok, kaján képpel mustrálom, ahogy megint beteríti magát a nyúlós, darabos mocsokkal. – Te, tudtad, hogy répa mindig van benne? Nézd, szerintem ez itt az, látod?

Lili nem bírt magával, a tornán, a sorakozó alatt elmesélte Jutka néninek, micsoda tolvaj vagyok én. Elemi erővel tört fel belőlem a düh, ordibálni kezdtem. Mindenki rajtam nevetett, csak Jutka néni hallgatott megvetően. Igazolatlan óra, irány az öltöző. Ott már alig sírtam. És tudtam, hogy jó ideig minden szünetet egyedül töltök majd, mert ha a Friedholcz Lili azt mondta valakire, hogy nem lesz a barátnője, akkor azzal a többiek sem állhattak szóba. Alapszabály.

A hatodik év megint Lili körül forgott. Egyetlenként felvételizett az iskolából valami elit hatosztályos gimnáziumba, úgyhogy hetente hallgathattuk a beszámolóit a felvételi előkészítőről, a magántanárairól és hogy az a suli mennyire jól felszerelt. Alig akartam elhinni, amikor kiderült, hogy felvették. Év végén egy szokásos nagyjelenettel búcsúzott, aztán eltűnt örökre, csak az osztályon belüli állandó gyanakvás és bizalmatlanság maradt utána. Sosem voltam még olyan boldog.

Még mindig ezen vigyorgok, amikor Lili görcsrohamot kap. Vadul rázkódik a teste, a szájából vegyes színű, habzó váladék csurog az állára. Felállok. Hátrébb lépek. Lazán a farzsebembe süllyesztem a kezem. Még ott a visszajáró a cigiből. Átszámolom, egy érmét Lili felé hajítok.

            – Nesze. Itt a húszasod.

A pénz néhányat pördül a kövön, aztán a hányadék közepében landol.

Eldobom a csikket, sietek vissza. A kedvencem szól. Táncolni akarok.

Alagútban

Azt mondtam, kapd be, te meg, hogy én kapjam be, és ez az abszurd patthelyzet megint zárójelbe tette a lényeget. Ott hagytalak, harmadjára is az arcodba ordítottam, hogy vége.

Futok a földszintig, közben eszembe jut, hogy a pendrive-ot a gépedbe dugva felejtettem, pedig azon van a holnapi prezentáció. Remek. Vissza mégsem mehetek most már. Átkozom a napot, amikor megismertelek, lehet, hogy néhány szitokszót hangosan is kimondok, mert a kapu előtt, egy túlsminkelt, kékfehér hajú öregasszony fejét rázva csetteg, majdnem lesodrom a járdáról. Gurulós táskája oldalra billen, kifordul a kezéből. Nem állok meg segíteni neki. Mintha látnám, ahogy felém hadonászik. Szarok rá.

Levágtatok a metróhoz, keresek egy kevésbé koszosnak látszó széket. Nem akarok itt lenni. Nem akarom ezt a várost, a széket, amin ülök, a bűzt, a fényeket, és legfőképpen téged nem akarlak többé. Gondolkodni sem akarok. Próbálom elterelni a figyelmemet.

Két lány, csillámos műkarmokkal hevesen mutogat és affektál. Nagyokat vihognak. A szájuk is csillog. Idáig érzem a parfümillatot. Elképzelem, ahogy a drogériában ugyanígy dumálnak az illatszereknél, amikor a polcot hirtelen feldönti egy medve, ők pedig nyakig merülnek a pacsuliban, visítva. Egy jóképű, szőrös jeti is lehetne. Hogy nagyobbat visítsanak. Egy kapucnis fiú nagyokat lép a Martensében. Az utolsó kocsiban akar felszállni. Ránéz a kijelzőre. Én is. Még két perc. A hangosbemondó üvölteni kezd, hogy a biztonsági sávot. Keresem a bűnöst: egy ideges, öltönyös fazon hajolt be az alagútba, mintha attól hamarabb ideérne a metró. Amatőr. Egy középkorú nő egy válltáskával és három nejlonszatyorral serpát játszik, mielőtt hazaér, és nekiáll a vacsorának. Egy pillanatra a saját arcomat látom az övé helyén. Na, ne.

Egyre erősödik a menetszél. Felállok. A Martenses fiú felé indulok. A távolban feltűnik a két fénykorong. A fiú újra a kijelzőre néz, harminc másodperc, majd be, az alagútba. Felméri a távolságot. A metró üvöltve közeledik, a szél a szemembe sodorja a hajam, odakapok, félrekotrom.

Fékcsorgás. Szikrák a síneken. Füst. Nem mozdulunk. A lányok videóznak. Biztonsági őrök kemény léptei dobognak lefelé a lépcsőn. Megkezdik a kiürítést. Kelletlenül elindulunk. Mire kiérek az aluljáróból, már hallani a szirénázást is. Legalább fél órát várhatok a metrópótlóra. Kapják be.

Üzemi baleset

Fotó: Vörös Miklós

Előadja: Für Anikó

Vörös Miklós Talált tárgyak 

című fotósorozatának a budapesti Faur Zsófi Galéria adott otthont 2017. január 19. és február 28. között.

–  Neked mid van, Paja?

 –  Abált szalonna, kenyér, meg egy kis macskapöcse a hideg ellen, hehe.

 –  Ájjáijé, kokkódzsámbó, ájjáijé…

 –  A hideg ellen kevert kell, Karesz, nem macskapöcse!

 –  Na, akkor adjál ide is, Gyulám, mert vacogunk. Azt a szart meg kapcsold már ki!

 –  Nesztek. Aztán zsuga?

 –  Naná!

 –  Kívánok, uraim.

 –  Jó reggelt, főnök!

 –  Igyekezzenek a kajával, nem fogok maguk miatt kötbért fizetni. Hát ez? Hányadik felest húzta már le, Gyula?

 –  Hideg van, főnök.

 –  Dolgozzon, attól kimelegszik. Vegye ki a szájából a cigit, ha velem beszél. Kettőre jön a munkavédelmis, addigra olyan friss legyen a lehelete, mint az alpesi levegő, különben kirúgom. Milyen kártya ez itt?

 –  Pinapóker, főnök. Látja, a kettesen még kabát van a csajokon, az ászon meg már semmi! Hát, ez ám a motiváció, hogy rámenjek az ászpókerre, nem igaz?

 –  Elmegy a fenébe, Paja! Nem elég, hogy a telephelyet kiplakátolták védősisakos, pucér macákkal, akiknek úgy áll a kezében a csőkulcs, mint apácáéban a bráner, most már itt is ez megy? Lejátszanak két menetet, aztán egész nap csípőből emelik az acélszerelvényt! Tűntessék el ezt is, de gyorsan!

 –  Igen, főnök.

 –  Gyula, maga menjen át a C szektorba, a Jani már várja. Na, mi lesz? Induljon már!

 –  Jól van, főnök, megyek már.

 –  Ájjáijé, kokkódzsámbó, ájjáijé…

 –  Vigyázzál, Gyula, a gödör még nincs kiöntve!

 –  Á, nem hallja.

 –  Maguk is munkára, gyerünk.

 –  Ááá!!!

 –  Gyulám, Gyulám! Baszki!

 –  … Kokkódzsámbó, ájjáijé…

Modern anyu és az alkotói válság

7:21

Apró léptek közelednek. Egy kíváncsi, kék szempár figyel tökéletes éberséggel.

 –  Apa hol van?

 –  Dolgozni ment.

 –  Éhes vagyok.

Irány a konyha, előtte kis kitérő oda, ahova a király is gyalog. Öltözés.

7:26

Miközben a kolbászt karikázom, eszembe jut, hogy mielőtt az este elaludtam volna, egész jól összeraktam az új novellám cselekményvázlatát. Le kéne írnom, amíg még viszonylag tisztán fel tudom idézni.

A kicsi odabent nyöszörögni kezd. A macija belegabalyodott a paplanba, nem találja. Armageddon. Naiv kísérlet egy békés pelenkázásra és öltözésre.

7:40

A nagy mégsem kolbászt kér kaláccsal, hanem májkrémes kenyeret sajttal. Elé teszem.

 –  Hol a kolbász?

Hajtépés helyett laza mozdulattal a kicsi tányérjáról visszajuttatom a kolbászdarabokat a – mint kiderült – jogos tulajdonosának. Még jó, hogy a kicsi sajtdiétát tart.

Kávét akarok.

8:23

Csak csipeget mind a kettő, bele vannak zuhanva egy mesébe. Sikerül meginni a kávém, de a vázlat megírása helyett inkább olvasok. Ütemes csörömpölés a pohárral, és az asztalon vastagon szétkent sajtdarabok adják a tudtomra, hogy a reggelinek vége. Fogmosás. Az egyik legózni kezd, a másik szétrámolja a könyveket. Tudásszomj.

9:03.

Mosás elindítva, mosogatógép bepakolva, szemét összegyűjtve, pelenkás kuka kiürítve. Szép idő van, játszóterezést indítványozok. Ujjongás, megőrülés. Homokozó felszerelés összekészítése, itthoni ruha lecserélése olyanra, amiből könnyedén ki lehet rázni a két kiló homokot, amit majd hazahozunk. Javaslat ürítésre, hogy ne a bokorban ügyetlenkedjünk.

 –  Nem akarok.

 –  Indulás előtt kell pisilni.

 –  Én úgysem fogok.

 –  Csak próbáld meg.

A vécében csobogó Niagara némileg ellentmond a nemes elhatározásnak. A kicsi lábára már a szandált szuszakolom, amikor hirtelen elbódít az anyagcsere sikerét jelző, semmihez sem hasonlítható intenzív aromafelhő. Vetkőzés. Pelenkacsere. Öltözés.

9:48

Elindulunk. A kicsi szűköl a hordozóban, mert nincs mind a két kezében ropi. Probléma orvoslása, alig hallható, békés ropogtatás szívtájékon. Közben loholok a nagy után, aki rakétakilövést imitál futóbiciklivel. Enyhe nyomásra sikeresen lefektetünk néhány új szabályt, ettől kezdve jól lemarad, aztán nekirugaszkodik, az egész utca tudtára adja, hogy a rakéta startra készen áll, majd széles vigyorral az arcán száguldani kezd felém. Mikor mellém ér, megáll, újra lemarad.

10:07

Üres játszótér, boldogság, nyugalom. A homokozóban megindul a nagyberuházások kivitelezése. Az én feladatom a szitálás, illetve a kavicsok elszállítása egy dömper segítségével az építkezés helyére. Nagy munka, nagy felelősség. A kicsi velem szemben, csak úgy, nyíltan homokot nyalogat egy gereblyéről. Tájékoztatásom az eszköz rendeltetésszerű használatáról süket fülekre talál. Közben a közeli buszmegállóban hangosan vitatkozó pár szavaiból próbálok elcsípni egy-két mondatot. De jó történet lenne ebből is.

10:45

Mindkét gyerek az éhenhalás szélén. Kölesgolyó, víz, alma. Ropi. Alma. Víz.

 –  Kekszet kérek.

 –  Azt nem hoztunk. Egyél golyót.

Könnybe lábadó szem, kétségbeesett toporgás a világ e mérhetetlen igazságtalansága láttán.

Felbukkan egy gyerek, labdája is van. A világ újra kerek. A kicsi fárad. Már csak a csúszdázás lelkesíti, persze kizárólag fejjel előre.

11:30

Indulás haza. A futóbicikli-rakéta lomhán halad. Falrugdosás, cipőorr koptatása a járdán, levélzörgetés kedvetlenül. A kicsi el-elbóbiskol a mellkasomon.

11:45

Betódulunk az ajtón. Vetkőzés, homokszórás- és söprés, pisilés, mosakodás, ebédmelegítés. A nagy lassan kanalaz. A kicsi álmos és mérges, rövid időn belül a földön landol az ebédmaradéka. Fektetés, egy perc, és már alszik is. Romeltakarítás.

12:10

 –  Mesélj nekem valamit.

Mesélek. Megbeszéljük.

 –  Még egyet. Ez lesz az utolsó.

Mesélek. Megbeszéljük.

 –  Csak még egyet.

 –  Nem. Alvás.

Kis nyüfögés, aztán belefúrja az arcát a plüsseibe, s csak az egyenletessé váló szuszogásból tudhatom, hogy elaludt.

12:35

Teregetés, az asztal letakarítása, ebédmelegítés saját részre. Laptop előkészítve, nyitva egy üres word dokumentum, na, majd most.

12:55

Az ebéd elfogyott, kéne egy kávé.

Még egy violinkulcsot és két békát kell megtalálnom ezen a nyomorult képen, hogy a következő szintre léphessek.

14:19

A kurzor lehangolóan villog az üres lap közepén.

Leírok egy mondatot és lesz, ami lesz. Vagy nem.

14:33

 –  Anya, pisilnem kell.

A szövegszerkesztőt bezárom, indul a délutáni műszak.

Öltözés, Túró Rudi.

 –  Ne szorongasd, megolvad.

 –  Addig nem kezdem el enni, amíg nem kapcsolsz nekem Pettsont.

Amíg az öreg a lüke macskával szerencsétlenkedik, főzök egy kávét. A kicsi is felébred. Harci pelenkázás, öltözés, Túró Rudi. Findusz az ász. iszom a kávét.

15:05

 –  Lapot! Lapot!

Persze ha a kicsi rajzolni akar, akkor a nagy is. Megkezdődik a közelharc a filctollakért és a krétákért. Ha a kicsi nyerésre áll, a falakon megreped a vakolat a visítástól. Rajzeszközök elfelezve, territóriumok kijelölve. De a kicsi átmászik, elveszi, összekeni, széttépi. Visítás, dobálózás. A kicsi boldogan maszatol a papíron.

 –  Gyere, építsünk valamit.

Önfeledt legózás, szélmalom épül, meg repülőtér, meg vasútállomás. A kicsi néha tesz egy kört, egy kockát levesz, egyet hozzáépít, néha bedobja a babáját középre. Némi sipítozás, de vállalható.

16:40

Apa hazaér. Boldogság, harc az első ölelésért, és az első pusziért. Én vesztek, de nem bánom.

Élménybeszámoló, az építmények bemutatása.

17:02

Vasúti munkálatok a mamáéknál. A nyolcoldalú fordító ideális elhelyezése kifog bölcsészen, mérnökön, autószerelőn. A pályaszakaszok ünnepélyes átadása, próbamenet, a kicsi által generált természeti katasztrófák okozta károk helyrehozása.

18:47

A nagy apával barkácsol, a kicsi az ölemben arra kényszerít, hogy évmilliókkal ezelőtt kihalt őshüllők nyelvtörő latin nevét hangosan kimondjam. Akár négyszer, ötször is. Quetzalcoatlus. Mondd utánam, kicsikém, na, most, te jössz!

19:27

Vacsora előkészítése, lebonyolítása mérsékelt lelkesedéssel és étvággyal. Nincs palacsinta, se süti, de a lekváros kenyér végül megment a kínhaláltól.

20:08

A nagy tovább barkácsol apával, a kicsi meztelenül rohangál a szobában, és kacag, ha nem kapom el. De végül csak megfürdik. Fürdőjátékok kihajigálása. Pancsolás. Lecsúszás a kád ferde oldalán, pedig tilos.

20:28

Vérre menő hármas küzdelem a gyerek, a pizsama és köztem, a heti állás 6:0 a pizsinek és nekem. Dédelgetés, esti mese, fogmosás minimális ellenállással, fektetés. Paplan egyenletes elhelyezése a gyermek testfelületén nyaktól lábujjvégig.

20:40

Fohászkodás a nagyhoz a fürdetés megkezdéséért. Vetkőztetés (De én akarom!), lecsutakolás. Halálos találat a halacskás vízi pisztolyból.  Részéről röhögés, részemről menekülés. A napi aranyköpések rögzítése az utókor számára.

 –  Szólj apának, hogy csavarintson be!

És apa jön, a gyermeket feszesen törülközőbe tekeri, a kész palacsinta azonnal összerogy, apa az ernyedt csomagot az ágyra helyezi öltöztetés céljából.

Meseválasztás, gyümölcsdarabolás, vackolódás, olvasás.

21:15

 –  Csak még egyet.

21:30

 –  Még ezt az egyet, anya.

21:49

A nagy is elalszik. Pakolás, fürdés, házasélet. Mielőtt elalszom, próbálom felidézni a vázlat néhány pontját, sikertelenül. Bosszankodom, furdal a lelkiismeret, forgolódom álmatlanul.

1:27

Megvan az első mondat. A kicsi felriadva álmából engem követel.

Hug me

 A rózsaszín, nyuszis bodyt egyre jobban átáztatja a könny. Hiába morzsolgatja a rongyos plüss zsiráfot, nem tud megvigasztalódni. El kellene mondania, mi a baj, hogy anya is megértse. De még nem tud beszélni.

Éva feszülten járkál fel-alá a lakásban. Ez a déli alvás ideje, a gyerek meg már egy órája sír. Egy darabig nyugtatgatta. A vállára fektette, ütemesen paskolgatta, és aprókat szökdelt hozzá. De ez is csak pár percig segített. Nem akart enni, nem akart inni. Befektette az ágyába, hátha elalszik. Egy nem várt padlóreccsenés azonban végleg elűzte az álmot. Azóta bömböl szünet nélkül. Most Éva kivár. Csak megnyugszik végre. Felhangosította a tévét, hogy elvonja a figyelmét a celeb, aki épp arról beszél, hogy egy kis odafigyeléssel bárki nézhet ki úgy két hónappal a szülés után, mint a terhessége előtt sem soha. Éva rágyújt a sokadikra. A hiszti intenzitása úgy tűnik, beállt. Talán már csak néhány perc, és elhalkul, aztán még néhány perc, és el is alszik, ő pedig vasalhat végre. A cigaretta gyorsan ég. Minden egyes oá ritmusosan döfi egyre mélyebbre a migrén tűhegyes késeit Éva fejébe. Feladja. Megragadja az elgyötört kis csomagot, leteszi a padlóra, mint egy zsák szemetet. Játsszon inkább, ha már aludni nem akar.

A picit nem érdekli a játék. Csak a kezét emeli anyja felé. Éva dermesztő megvetéssel méri végig. Újra rágyújt. Megint nem hallja a tévét.

Majd egyszer csak elönti az indulat, felkapja a lányát a földről, rákiabál, megrázza. A félelemtől csak tovább erősödik a zokogás. Éva szemében hideg szikra lobban, most először életében érez magában annyi erőt, hogy meg tudja oldani a helyzetet. Megrázza még egyszer. Görcsösen szorító ujjai között elroppannak a parányi felkarcsontok. A sírásból fájdalmas sikítás lesz. Éva egyre hangosabban üvölt, szorít és ráz. És csak ordít. És szorít. És ráz, amíg a kicsi a fájdalomtól ki nem fárad, és a szédüléstől el nem csendesedik. Akkor Éva megkönnyebbülve, lihegve beülteti a rácsos ágyba. Ad neki egy puszit. Előveszi a vasalnivalót. Nekiáll. Oda se néz. A baba mozdulatlanul ül. Tekintete zavaros. Füléből vér szivárog. Végül lassan a párnájára bukik. Átázik az ágynemű is.

A rózsaszín, nyuszis bodyn, az élettelen, törött kis karok alatt a vér egy kissé elfedi a feliratot: Hug me!