A szakácskönyv biztatóan meredt rá, széttárva lapjait A legfinomabb sacher torta nevű receptnél. Már a hozzávalók felsorolása is bosszantotta: mindent bögrében határoztak meg gramm vagy dekagramm helyett. A szokásos bögre, ezt írja… Mégis mekkora a szokásos bögre? Teához a fél literes, kakaóhoz a 250 milliliteres, egy eszpresszóhoz egy egydecis is elég lenne. Tanácstalanul vizsgálgatta edényeit a polcon. Különböző színű és alakú bögréi némelyikénél lehetetlen volt megállapítani ránézésre az űrtartalmat. Talán egy pohár jobb lenne, gondolta, de a mustra során kénytelen volt belátni, hogy poharai alakja is túlságosan eltér a megszokottól ahhoz, hogy képes legyen kiválasztani a megfelelőt. Valahol, valamelyik szekrénye mélyén mintha lenne ugyan egy mérőkancsó, de nincs az az isten, hogy most ezért feltúrja az egész konyhát. Talán valamelyik szomszédja tudná, mit jelent az, hogy szokásos bögre. Talán a Juli. Épp ma reggel próbált úgy tenni, mintha nem vette volna észre, hogy ott áll a kocsijánál, amikor ő épp bezárta maga mögött az ajtót. Nem mehet át most barátságosan egy ilyen bizalmas kérdéssel.
Egy óra vívódás után szinte önostorozásba kezdett, hogy a megoldás korábban nem jutott eszébe: cukrászdában fog tortát vásárolni! Igen ám, de az egyetlen hely, ami szóba jöhet, ahol nincs minden süteménynek egyforma margarin íze, ahol a kínálat 80%-a nem paleo, vegán vagy diabetikus, ehetetlen szörnyűségekből áll, vagy ahol nem a gourmet közönség számára készítenek gyönyörű, miniatűr desszertfalatkákat aranyáron, na, az a bizonyos hely hónapokkal ezelőtt bezárt felújítás miatt.
Eddigi visszafogott zaklatottsága lassan kétségbeesésbe csapott át. A cukrászdának nincs honlapja, sem Facebook oldala, mert a tulajdonos idős és régimódi, nem érdeklik a modern megoldások, ettől olyan finomak a desszertjei is. Telefonszáma biztos van, de annyira utált telefonálni, hogy ha a boltban udvariatlan volt vele a csemegés, akkor sem intézte el ott azonnal szóban, hanem dühöngve hazament, és az üzletvezetőnek címzett hosszú levélben ecsetelte a történteket. Módszere működött, a bepanaszolt alkalmazottat a következő vásárlás alkalmával általában már nem találta ott.
Ekkor eszébe jutott Anasztázia, akivel több ponton is összekapcsolódott az életük: a gyerekeik ugyanott tanultak meg úszni, ugyanabba az óvodába jártak, most pedig osztálytársak az egyik jónevű elit iskolában. Anasztázia abban a bizonyos régimódi cukrászdában volt felszolgáló, így a kötelező, mosolygós köszönésen kívül társas interakcióik állandó eleme volt a “Mit adhatok?”, a “Mást ezen kívül?” és a “Köszönöm!” is.
Meg kell kérdezni Anasztáziát, nyitva van-e már a cukrászda. Persze a telefonszámát nem tudta, de Facebookon ismerősök voltak. Akkor ír neki Messengeren.
Kikereste a névjegyzékből, egyáltalán nem lepte meg, hogy ennyi év alatt sem váltottak még egyetlen üzenetet sem. Na, majd most. De mégis mit írjon? Kedves Anasztázia? Nem, jó lesz annyi is, hogy szia. És aztán? Ha találkoznak az iskola előtt, sosem beszélgetnek. Anasztázia más körökben mozog, a népszerű, kiterjedt kapcsolatrendszerű, tisztességesen dolgozó, de nem túlképzett anyák körében, akik csak iskolai dolgokról, hasmenésről vagy a legfrissebb válásokról képesek fecsegni, de ezekről órákon át. Ezeket az anyákat már akkor lehet hallani, amikor még nem is látszanak a tömegben. Harsányak és mindig nevetgélnek, vagy épp felháborodottan panaszkodnak, szidalmaznak, esetleg befeketítenek valakit. Anasztázia legtöbbször inkább csak hallgatott és bólogatott, minden pórusán keresztül igyekezett magába szívni az információkat, hogy valahol máshol, másoknak továbbadhassa azokat, örökös mozgásban tartva a kisvárosi pletykagépezet motorikáját.
De mit írjon a szia után? Nem akart se túl barátságosnak, se túl kimértnek tűnni. Tulajdonképpen semmi közük egymáshoz, és ezen a jövőben sem kívánt változtatni. Ugyanakkor több éve ismerik már egymást, mégse beszélhet úgy vele, mintha csak egy alkalmazott lenne a cukrászdában. Azt fogja írni a cukrászda helyett, hogy cuki! Az utcán hallotta ezt a kifejezést egyszer, lazának és bennfentesnek hangzott, ebben a szituációban tökéletes lesz. Megnyitotta a csetablakban a karaktertáblát és gépelni kezdett:
“Szia! Nyitva van már a Fórián cuki így, felújítás után? Égetően nagy szükségem lenne egy tortára.”
Küldés.
Talán kissé eltúlozta azzal, hogy égetően, de most már mindegy. Idegesen kopogtatta körmeit okostelefonja szilikon tokján.
Látta 15.17.
…
“Szia. Már nem dolgozom a Fórián cukiba.”
Remek, a cukiba dolgozik, a cukiban meg megy…
Miért is gondolta, hogy ez lesz a jó megoldás?!
“Oh. Köszi.”
Most megint mit nagyképűsködik ezzel a költői sóhajjal? Nem volt elég az égetően?! Már félig begépelte a következő üzenetet, amivel igyekezett még lazábbnak és bennfentesebbnek tűni, kiköszörülni a csorbát, legalább megközelíteni annak a bizonyos anya-körnek a legszélét valami frappáns és önironikus megjegyzéssel, de Anasztázia megelőzte:
“Nincs mit. Szia!”
Lepattintotta! Egyszerűen lepattintotta! Ott ordít a mondat végén a felkiáltójel, ami nem tűr ellentmondást, még egy kérdésnek már nincs helye!
Lesújtva roskadt le a konyhaszékre. Keserűen fortyogott benne a harag és a megaláztatást. Újra és újra végigolvasta az üzenetváltást, igyekezett kideríteni, vajon hol ronthatta el. Nem jött rá. Járkálni kezdett, mint egy elárvult madárfióka, körözött a konyhakövön. A bútorok körvanalai elmosódtak, és mintha a csempe cakkos mintája elnagyolt vázlat lett volna csupán. Amikor kifáradt, a szíve hevesen vert, a keze remegett. A szája egészen elkeskenyedett, fázott. De még mindig nem volt meg a torta.
A szakácskönyv látványos műsüti-illusztrációja továbbra is egy felejthetetlen gasztronómiai kaland átélését ígérte, de már nem hitte el. Levett egy bögrét a polcról. Mától ez lesz a szokásos.
Egy óra vívódás után szinte önostorozásba kezdett, hogy a megoldás korábban nem jutott eszébe: cukrászdában fog tortát vásárolni! Igen ám, de az egyetlen hely, ami szóba jöhet, ahol nincs minden süteménynek egyforma margarin íze, ahol a kínálat 80%-a nem paleo, vegán vagy diabetikus, ehetetlen szörnyűségekből áll, vagy ahol nem a gourmet közönség számára készítenek gyönyörű, miniatűr desszertfalatkákat aranyáron, na, az a bizonyos hely hónapokkal ezelőtt bezárt felújítás miatt.
Eddigi visszafogott zaklatottsága lassan kétségbeesésbe csapott át. A cukrászdának nincs honlapja, sem Facebook oldala, mert a tulajdonos idős és régimódi, nem érdeklik a modern megoldások, ettől olyan finomak a desszertjei is. Telefonszáma biztos van, de annyira utált telefonálni, hogy ha a boltban udvariatlan volt vele a csemegés, akkor sem intézte el ott azonnal szóban, hanem dühöngve hazament, és az üzletvezetőnek címzett hosszú levélben ecsetelte a történteket. Módszere működött, a bepanaszolt alkalmazottat a következő vásárlás alkalmával általában már nem találta ott.
Ekkor eszébe jutott Anasztázia, akivel több ponton is összekapcsolódott az életük: a gyerekeik ugyanott tanultak meg úszni, ugyanabba az óvodába jártak, most pedig osztálytársak az egyik jónevű elit iskolában. Anasztázia abban a bizonyos régimódi cukrászdában volt felszolgáló, így a kötelező, mosolygós köszönésen kívül társas interakcióik állandó eleme volt a “Mit adhatok?”, a “Mást ezen kívül?” és a “Köszönöm!” is.
Meg kell kérdezni Anasztáziát, nyitva van-e már a cukrászda. Persze a telefonszámát nem tudta, de Facebookon ismerősök voltak. Akkor ír neki Messengeren.
Kikereste a névjegyzékből, egyáltalán nem lepte meg, hogy ennyi év alatt sem váltottak még egyetlen üzenetet sem. Na, majd most. De mégis mit írjon? Kedves Anasztázia? Nem, jó lesz annyi is, hogy szia. És aztán? Ha találkoznak az iskola előtt, sosem beszélgetnek. Anasztázia más körökben mozog, a népszerű, kiterjedt kapcsolatrendszerű, tisztességesen dolgozó, de nem túlképzett anyák körében, akik csak iskolai dolgokról, hasmenésről vagy a legfrissebb válásokról képesek fecsegni, de ezekről órákon át. Ezeket az anyákat már akkor lehet hallani, amikor még nem is látszanak a tömegben. Harsányak és mindig nevetgélnek, vagy épp felháborodottan panaszkodnak, szidalmaznak, esetleg befeketítenek valakit. Anasztázia legtöbbször inkább csak hallgatott és bólogatott, minden pórusán keresztül igyekezett magába szívni az információkat, hogy valahol máshol, másoknak továbbadhassa azokat, örökös mozgásban tartva a kisvárosi pletykagépezet motorikáját.
De mit írjon a szia után? Nem akart se túl barátságosnak, se túl kimértnek tűnni. Tulajdonképpen semmi közük egymáshoz, és ezen a jövőben sem kívánt változtatni. Ugyanakkor több éve ismerik már egymást, mégse beszélhet úgy vele, mintha csak egy alkalmazott lenne a cukrászdában. Azt fogja írni a cukrászda helyett, hogy cuki! Az utcán hallotta ezt a kifejezést egyszer, lazának és bennfentesnek hangzott, ebben a szituációban tökéletes lesz. Megnyitotta a csetablakban a karaktertáblát és gépelni kezdett:
“Szia! Nyitva van már a Fórián cuki így, felújítás után? Égetően nagy szükségem lenne egy tortára.”
Küldés.
Talán kissé eltúlozta azzal, hogy égetően, de most már mindegy. Idegesen kopogtatta körmeit okostelefonja szilikon tokján.
Látta 15.17.
…
“Szia. Már nem dolgozom a Fórián cukiba.”
Remek, a cukiba dolgozik, a cukiban meg megy…
Miért is gondolta, hogy ez lesz a jó megoldás?!
“Oh. Köszi.”
Most megint mit nagyképűsködik ezzel a költői sóhajjal? Nem volt elég az égetően?! Már félig begépelte a következő üzenetet, amivel igyekezett még lazábbnak és bennfentesebbnek tűni, kiköszörülni a csorbát, legalább megközelíteni annak a bizonyos anya-körnek a legszélét valami frappáns és önironikus megjegyzéssel, de Anasztázia megelőzte:
“Nincs mit. Szia!”
Lepattintotta! Egyszerűen lepattintotta! Ott ordít a mondat végén a felkiáltójel, ami nem tűr ellentmondást, még egy kérdésnek már nincs helye!
Lesújtva roskadt le a konyhaszékre. Keserűen fortyogott benne a harag és a megaláztatást. Újra és újra végigolvasta az üzenetváltást, igyekezett kideríteni, vajon hol ronthatta el. Nem jött rá. Járkálni kezdett, mint egy elárvult madárfióka, körözött a konyhakövön. A bútorok körvanalai elmosódtak, és mintha a csempe cakkos mintája elnagyolt vázlat lett volna csupán. Amikor kifáradt, a szíve hevesen vert, a keze remegett. A szája egészen elkeskenyedett, fázott. De még mindig nem volt meg a torta.
A szakácskönyv látványos műsüti-illusztrációja továbbra is egy felejthetetlen gasztronómiai kaland átélését ígérte, de már nem hitte el. Levett egy bögrét a polcról. Mától ez lesz a szokásos.
