Ajándék - Drámaműhely és Felolvasószínház, 2015. január

Szereplők:

Férfi – 60 év körüli, friss és életerős

A színpadon egy nappali szoba látható. Hátul, középen bejárati ajtó, két oldalán ablakok, két oldalt egy-egy ajtó a lakás többi helyisége felé nyílva, középen fotelek, kanapé, dohányzó asztal. A falak mentén polcok, vitrinek, könyvekkel, porcelán figurákkal, egyéb dísztárgyakkal. Minden tiszta és rendezett. Alkonyodik.

FÉRFI (energikusan belép a bejárati ajtón): Megjöttem!

Kezében egy szatyrot és egy selyempapírba csomagolt virágcsokrot szorongat. A virágot nagy gonddal leteszi az asztalra, vidáman fütyörészik. A szatyorral eltűnik a bal oldali ajtón. Hallani a konyhai neszeket: hűtő ajtaja csapódik, a szatyor zörög, poharak csilingelnek.

FÉRFI (visszajön, az egyik polcról impozáns vázát vesz le): Egyre romlik a színvonal a virágárusoknál. Négy helyre is el kellett mennem, gondolj bele, órákig bolyongtam a belvárosban!

Újra eltűnik, vízcsobogás hallatszik. Bejön a megtöltött vázával, az asztalra teszi, majd nagy gonddal bontogatni kezdi a virág csomagolását. Rengeteg hófehér orchidea bukkan elő a selyempapírból.

FÉRFI (átpörgeti a virágokat a kezei között, számol): Harminchat. (Egyesével, művészi gondossággal kezdi el rendezgetni a virágokat a vázában, majd rendet rak az asztalon és a vázát óvatosan középre helyezi.) Gyönyörűek. Hiába, mindig is jó ízlésed volt.

Újra kimegy az ajtón, visszatér két kristálypohárral, és egy vödör jégbe hűtött pezsgővel. Mindent a virág köré rendez el, kibontja a pezsgőt (alig pukkan) és mindkét poharat megtölti.

  

FÉRFI: A pezsgőhöz meg én értek. Francia száraz, ezen a napon nem is lehetne más.

Megint kimegy, most egy apró, egyszemélyes tortával tér vissza, marcipánnal bevont, csodaszép sütemény, díszes gyöngyökkel, marcipán rózsákkal. Ezt is az asztalra teszi, mellé két desszertvillát, kést, tortalapátot, két tányért és szalvétát is odakészít. Ezután egy másik polchoz lép, egy díszesen faragott, lakattal ellátott faládikát vesz elő, az egyik fiókból kiemel egy apró csipketerítőt, a jobb oldali fotelbe teríti, majd ráhelyezi a faládikát.

FÉRFI (meghatottan felsóhajt és felemeli az egyik poharat és a ládika felé fordul): Drágám… Rád emelem a poharam ma, életem legnagyobb ajándékára. Harminchatodik éve vagyok a tiéd, pedig már hét éve, hogy nem vagy velem. De ez a nap azóta is a miénk: azt a pezsgőt iszom veled, amivel akkor koccintottunk, amikor kimondtuk az igent, azt a tortát eszem veled, amit együtt vágtunk fel százhuszonöt felé, és olyan fehér orchideákkal veszem magam körül, amik a menyasszonyi kontyod díszítették. Ma újra élsz. Szeretlek.

Kiissza a pezsgőt a pohárból, majd leül a bal oldali fotelbe, felvágja a tortát, tesz egy-egy szeletet mindkét tányérra és enni kezd.  A színpad lassan elsötétül.

Vége

Özv. Gervainé Szekeres Gizella 1979-2052

Szerető gyermek és testvér, ...

Anyja, Szekeres Józsefné, született Szabó Terézia nem sírt a temetésén. A kilencvenkét éves öregasszony sűrű fátyol mögött, rezzenéstelen arccal nézte végig, ahogy legidősebb gyermekét is ragacsos földdel borítják be, és átadják maradványait az enyészetnek. Miután egyetlen fia, Károly, aki negyedikként és csak az ezredfordulóra volt hajlandó megfoganni Szekeresné addigra aszott méhében, az érte hozott áldozatokat, lemondásokat figyelemre sem méltatva, anyja rajongását elfelejtve, nővérei elszenvedett sérelmeire fittyet hányva, huszonegy évesen felakasztotta magát a második emeleti panellakásuk nagy szobájában, többé már semmi nem volt képes kimozdítani jéghideg nyugalmából. Amikor aznap belépett a szobába, tulajdonképpen nem is lepődött meg. Imádott fia békésen himbálózott a nyári kereszthuzatban, a tévében vetélkedő ment. A halott örökké békétlen arca dermesztő nyugalmat árasztott. Szekeresné akkor gyűlölte meg a halált, amiért csak az volt képes boldoggá tenni Károlyt, és akkor gyűlölte meg az életet is, amiért ilyen kegyetlenül kibabrált vele. Hiszen ki fogja gondját viselni ezután? A lányai már rég elköltöztek, Károly volt az egyetlen, akit maga mellett tudott tartani. Öregkorára maradjon egyedül? Hogy fog megélni abból a csekélyke nyugdíjából? Károly legalább a fizetését hazaadta, nem volt gondjuk semmire, kettejük pénzéből kényelmesen eléldegéltek. Most akkor mihez kezdjen? Költözzön Gizellához? Ő a legidősebb, az ő kötelessége lenne gondoskodni róla. Az önző Károly bezzeg ilyesmire nem gondolt! Eszébe se jutott az ő áldott édesanyja, így felakasztani magát a tulajdon otthonában! Szekeresné bosszankodva kikapcsolta a tévét, ne fogyassza fölöslegesen az áramot.

Gizellának azonban esze ágában sem volt magához venni áldott jó édesanyját. Készségesen felajánlott neki egy vadonatúj, remek felszereltségű, összkomfortos kis lakást egy budai nyugdíjas lakóparkban. Szekeresné hálátlannak és mihasznának nevezte lányát, amin Gizella nem csodálkozott, ez volt ugyanis a két leggyakoribb jelző, amivel odahaza illették. És akkor Szekeresné megint feltette az évtizedek óta nyüstölt, karcos, recsegő lemezt, amit Gizella újra és újra kénytelen volt meghallgatni, de bármit is hozzáfűzni már rég nem volt ereje. Mert Szekeresné legnagyobb fájdalma állítólag az volt, hogy Gizella, miután betöltötte a tizennyolcat, elköltözött otthonról, otthagyva anyját a két iskoláskorú húgával, meg az örökké betegeskedő, gyenge szívű apjával. Mert micsoda hálátlanság ez azok után, amit a család Gizelláért tett. Amikor Szekeresné a történetben ideáig jutott, Gizella fejében egymást kezdték érni a családi jótettek emlékképei. Anyja fagyos, szeretet nélküli tekintete, az állandó szemrehányások, amiért lánynak mert születni, mert így ugyan hogyan fogja eltartani a szüleit, ha azok már öregek és betegek lesznek? Az iskolai eredményei közönyös nyugtázása, akkor is, amikor osztályelső lett, három egymást követő évben, kamaszos tervei és álmai lemészárlása, amikor a tanári kar egyöntetű és írásos javaslata ellenére sem mehetett a Fazekasba, pedig már az előfelvételi eredményei alapján is bekerült volna, helyette ruhaipari szakközépbe íratták, amit mindvégig utált és kettesekkel csinált végig, de kell a szakma, az hoz pénzt, mondták a bölcs szülők. És ő el is ment dolgozni, tizenkét órás műszakokban varrta a konfekció öltönyöket Kispesten, és a varrógép zakatolása közben, mint aki egy idegen bolygóra tévedt, próbálta megfejteni, hogy hol tévesztette el ennyire a repülési irányt.

Eközben két húga, Mária és Erzsébet hosszú levelekben panaszkodtak gyötrelmes életükről és megváltásért esedeztek. Mária, a másodszülött, rendkívül együgyű volt, bár, a férfiszívek meghódításához ösztönös tehetséget örökölt egyik, a család által mélyen titkolt, nevét sem említő, megkoptatott emlékű felmenőjétől. Még Szekeresné sem lepődött hát meg azon, hogy Mária 2002-ben egy mindmáig ismeretlen apától fogant, egészséges gyermeknek adott életet, aki rögtön kivívta nagyanyja rokonszenvét azzal, hogy fiúnak született. Nem titkolt célja volt, hogy az akkor már kétéves Károllyal együtt, annak testvéreként nevelje fel a gyermeket. Mária néhány hónap után, karján a csecsemővel, sírva dörömbölt Gizella ajtaján és könyörgött, hogy fogadja be, de a kispesti garzon nem bírt volna el még két embert. Gizella azt javasolta húgának, ideiglenesen költözzön a szolnoki rokonokhoz, amíg a gyerek idősebb nem lesz, és Mária munkába nem tud állni, de húga a fővárosban is kilátástalannak és reménytelennek érezte a helyzetüket, a vidéki rokonokat pedig egyenesen megvetette. Hosszas tépelődés után Mária úgy határozott, hogy külföldön próbál szerencsét. Az ötlet azért is tűnt jónak, mert néhány volt osztálytársa akkor készült munkát vállalni az Egyesült Királyságban, tehát nem lenne egyedül, másrészt pedig biztos, hogy a mindenre elszánt Szekeresné odáig nem szaladna utána, hogy hazarángassa. Gizella nem talált semmi kivetnivalót a tervben, minden megtakarított pénzét Mária kezébe nyomta és két nap múlva kikísérte a reptérre, anyjuk tudta és beleegyezése nélkül. Húga nem futott be ugyan hatalmas külföldi karriert, de azért talpra állt, és mire a fia iskolás lett, biztos hátérrel el tudta tartani mindkettőjüket. Soha nem tért haza, bár Gizellának rendszeresen írt 2025-ig, amikor is egy váratlan szívroham a halálát okozta. A temetést a fia intézte, aki nem tudott semmit a család többi tagjáról, így csak Gizellát értesítette egy közömbös dísztáviratban. Amikor Gizella átnyújtotta a lapot szeretett édesanyjának, az úri modorát teljesen levetkőzve olvasta lánya fejére annak minden vélt és valós bűnét, odáig merészkedve, hogy szegény Károly halálában is nyilván közre kellett, hogy működjön, az öngyilkosság biztosan nem magától jutott eszébe az ő szent fiának. Gizella erőtlen próbálkozással igyekezett emlékeztetni anyját, hogy Károly a kamaszkora kezdetén mutatott először személyiségzavarra utaló tüneteket, tizenhat volt, amikor megkezdték az állandó gyógyszerezését mániás depresszió diagnózissal. Szekeresné mindebből nem hallott meg semmit, csak sopánkodott, hogy az úristennek hála, hogy a drága jó férje nem érte meg a fia és Mária halálát, valamint legyen átkozott Gizella és minden ivadéka, amiért szétzúzta a családi harmóniát.

A harmónia szó hallatán Gizella hisztérikus nevetésben tört ki, miközben lelki szemei előtt felvillant édesapja tántorgó alakja, aki 2019-ben bekövetkezett haláláig analfabétára itta magát, mert nem volt képes feldolgozni ifjúkori baklövését, miszerint elvette a Szolnokon durva jelleméről hírhedt Szabó Károly, nyugalmazott alezredes egyetlen leányát, a Terit, akinek okos, szép arcát mégis elcsúfította az a haragos szeme: úgy nézett mindig, mint aki hadban áll az egész világgal, de legfőképpen a férfiakkal. Szekeres bízott abban, hogy ha elhagyják Szolnokot, Teri is boldogabb lesz, nem nyomasztja majd tovább a zord Szabó közelsége. A távolság azonban nem segített: a pokol egy darabját a szép Teri magával vitte új otthonába, türelmesen nevelgette, míg megerősödött és átvette az uralmat az egész család fölött. 2000-ben, amikor Károly végre megszületett, Gizella apja úgy döntött, ő most már minden kötelességét teljesítette, és soha többé nem volt hajlandó akár egy szalmaszálat is keresztbe tenni a feleségéért vagy a gyerekeiért. Az egy emelettel följebb lakó fiatal belgyógyász szomszédnál addig kuncsorgott, míg gyenge szervezetére hivatkozva sikerült leszázalékoltatnia magát, attól kezdve beköltözött Gizella rég üresen álló szobájába, vett magának egy Orion kistévét, és csak akkor dugta ki az orrát a vackából, ha a természet hívta, vagy ha elfogyott a kevert.   

Az akkor tizenkét éves Erzsébet felnőtteket meghazudtoló erővel állt anyja szolgálatába. Mivel azonban ő is csak egy lány volt, Szekeresné számára az lehetett csak az egyetlen értékelhető tette, ha szép csöndben vár, amíg nagykorú lesz, szerez magának egy férjet és békén hagyja végre, mert a lány gyerek az mindig csak nyűg. Erzsébet azonban jobban hasonlított édesanyjára, mint bárki gondolta volna, örökölt, békíthetetlen haragja túlnőtt mindkettőjükön, és dacos, gyűlölettel teli odaadással szolgált tovább. Várt a maga idejére. Amikor tudomást szerzett Mária megmeneküléséről, ő is felhagyott a szolgaléttel. A középiskolában minden szabad percét a végzősök folyosóján lófrálva töltötte, tisztogatta a terráriumot, hordta a leveleket a tanáriba, amit a féllábú portás igen nagyra értékelt. Hamarosan csatlakozott egy anarchista érzületű kis csoporthoz, akik eldugott, sötét helyekre jártak duhajkodni szombat éjjelenként, füvet szívtak és orrcseppel itták a vodkájukat, majd levezetésként hajnalban megrugdosták az útjukba kerülő hajléktalanokat. Gizella egyszer késő este, a kispesti metróállomáson talált rá Erzsébetre, egy oszlopnak támaszkodva éppen telehányt egy kukát, a körülötte álló barátai pedig önfeledten nevettek rajta. Gizella megragadta, és akkora pofont kevert le neki, hogy nekizuhant a jegyárusító fülkének és felrepedt a szája. Hazacipelte részeg húgát, és addig engedte rá a hideg vizet, amíg ki nem tisztult a feje. Érettségiig együtt laktak a kis garzonban, Gizella fáradhatatlanul igyekezett kinevelni a lányból az anyai ágról hozott átkot. Erzsébet végül a Debreceni Egyetem hallgatója lett, Gizella maga segített albérletet és lakótársakat találni neki, a két nyugodt és kedves, filozófia és teológia szakos lány az egyetemi évek végéig hű barátai maradtak Erzsébetnek, aki 2011-ben szerzett diplomát, majd a mikepércsi iskola tanára, később igazgató helyettese lett. Édesanyját sosem látogatta, Gizellát viszont rendszeresen felkereste férjével és lányaival. Gizella mellette volt akkor is, amikor hatvanegy éves korában – megfelelő donor híján – legyőzte a veseelégtelenség.

hűséges feleség, …

Hűséges volt, nem vitás. Bár szerelmes sosem. Gervai György műszakvezető volt a kispesti ruhagyárban, és azóta udvarolt Gizellának, amióta az először ült le a varrógép elé.  Gizella okos volt és megközelíthetetlen. Míg a kis kolleginái kezüket-lábukat törték volna egy Gervaival közösen eltöltött ebédszünetért, addig Gizella csak ült egyedül a menzán és olvasott, a férfi egyre hevesebb próbálkozásait egyre hűvösebb elutasítással jutalmazva. Gervai azonban nem adta fel. Taktikát váltott, és elcsépelt szavak, meg randevúra invitálás helyett egy hétfő reggel egy kortárs amerikai novellisták műveiből összeállított könyvet tett Gizella varrógépe mellé. Ceruzával csak annyit írt bele: Várok, ameddig kell. G. Gy. Gizella nem tudta leplezni örömét a romantikus gesztus láttán, de ennél többre nem volt hajlandó. Továbbra sem engedte közelebb Gervait, így hát az minden héten újabb és újabb, ritkábbnál ritkább könyvekkel ajándékozta meg választottját. Gizella nehezen állt ellen, de Erzsébet életének elrendezése jó kifogásként szolgált a kitartó lovag ostromainak visszaverésére. Amikor azonban Erzsébet elköltözött, Gizella rájött, hogy senkije sem maradt. Egyedül a hős Gervai, aki múlhatatlan szerelemmel várna rá az idők végezetéig. 2007-ben házasodtak össze, Gervai szülővárosában, csendes, meghitt ünnepléssel. Szekeresék távol maradtak mindannyian, és ezt Gizella egy cseppet sem bánta.

Életük nyugodt és békés volt: Gervai egy darabig lángoló szerelemmel vette körül feleségét, Gizella pedig csendes tisztelettel mondott köszönetet ezért. Miután egy nemzetközi cég felvásárolta a ruhagyárat, hogy egy új, ruhaipari leányvállalatot hozzon létre belőle, Gervait először osztályvezetőnek léptették elő, majd hamarosan igazgatósági tag lett. Szakértelme és tapasztalata elengedhetetlen a vállalat vezetése szempontjából akkor is, ha iskolázottsága mutat némi hiányosságot, indokolta a vezérigazgató. Mert Gervai egyszerű szakmunkásként kezdett annak idején a ruhagyárban, nem volt diplomája, nem beszélt nyelveket. Alkalmazkodni és helyezkedni azonban remekül tudott, így halála pillanatáig, 2043 tavaszáig az igazgatótanács megbecsült tagja volt, bár döntési helyzeteket sosem vállalt fel, azt meghagyta a fiatal, ambíciózus, tanult kollégáknak.

Gizella sosem panaszkodott, pedig rettenetesen unatkozott. Gervai nem akarta, hogy dolgozzon, azt kérte tőle, viselje gondját gyönyörű házuknak és még gyönyörűbb gyermekeiknek, a többit pedig bízza rá. Gizella nem tiltakozott, lelkiismerete állandó furdalásának enyhülését remélte attól, ha férje kedvére tesz. Otthon maradt hát: ápolta a kertet, tisztán tartotta a házat, a család minden ügyét-baját kézben tartotta és koordinálta a családtagokat. Ügyes és okos asszony lett belőle, senkinek sem okozott csalódást. Gervaival karöltve, minden hónap harmadik vasárnapján meglátogatták Szekeresnét. Vittek húst, lisztet, cukrot, tisztítószert, gyümölcsöt, befőtteket. Károly halála után Gizella az összes többi vasárnap egyedül is elment anyjához, hogy ellenőrizze állapotát, kedélyét. Anyja láthatóan kicsattant az egészségtől, Gervai jóslata szerint megéli még a száztíz évet is. Szekeresné kedvelte Gervait. Humoros, vidám ember volt, akiről lepergett minden szitok. Gyakran mondogatta neki, nem érti, mit eszik Gizellán, ő ennél sokkal jobbat érdemelne. Gervai ilyenkor mindig kihúzta magát és halálos komolysággal kikérte magának a feleségére vonatkozó sértő megjegyzést, mert Gizellánál jobbat bizony nem találna sehol. Szekeresné erre általában gúnyosan felnevetett, és sosem lehetett tudni, min nevet: a szerelmes Gervain, aki pont az ő szerencsétlen lányába habarodott bele, vagy a fülig vörös Gizellán, aki még mindig olyan naiv volt, hogy férje minden szavát feltétel nélkül elhitte.

Gervai ugyanis csalta a feleségét, szünet nélkül, amikor csak tehette. Szekeresné pedig tudott erről, üresen maradt lakása ugyanis nem egyszer szolgált a titkos légyottok helyszínéül. Gervai sok pénzt fizetett anyósa hallgatásáért, aki sosem szégyellt újabb és újabb összegeket követelni, majd a hónap harmadik vasárnapján ártatlanul megörülni a viszontlátásnak. Lakásában megfordultak kezdő ügyintézők, csinos titkárnők, kiéhezett aggszüzek és reménykedő elváltak. Úgy tűnt, Gervai válogatás nélkül bárkit ágyba visz, aki igent mond neki. Azt viszont sem Gervai, sem Szekeresné nem tudták, hogy Gizella nem zavarában vörösödik fülig, hanem éppen sértett önérzete forrongását igyekszik csillapítani, ugyanis Gervai nem volt egy észlény, viszonyait ostobán és hanyagul leplezte, alapvető szarvashibákat vétett minden egyes sumákolási kísérletnél, amiket Gizella mind egy szálig le is leplezett, de sohasem nyíltan. Szép csendben vergődött a lelke, miközben a rúzsfoltos ingekre folteltávolítót öntött, vagy gyertya lángjával égette porig a férje nadrágzsebében maradt pajzán üzeneteket, vagy hallgatta az aktuális szerető habogását, ha éppen ő vette fel Gervai telefonját. Gizella tudta, hogy amit nem ad meg Gervainak, azt megszerzi máshonnan, mivel önmagán változtatni nem volt képes, próbálta minél nagyobb önfegyelemmel lenyelni ezt a békát. Gervai a halálos ágyán sorban bevallotta minden egyes kapcsolatát, a futó kalandoktól az éveken át tartó viszonyokig. Gizella nem sírt, ugyan minek. Mindről tudott már rég.

és áldozatos anya.

Első fia, József, 2009-ben született, meglepően rövid vajúdás után. Csak egyszer sírt, amikor meglátta a napvilágot. Utána épp, hogy csak jelezte, ha valami bántotta, valami fojtott, visszanyelt, ijesztő nyöszörgéssel. Gervainak valóságos hidegrázása támadt, ha meghallotta azt a hangot, Gizella azonban a gyermek hozzá fűződő érzékeny kapcsolatát magyarázta vele. Később beigazolódott, hogy ő járt a helyes nyomon. József betegesen rajongott anyja iránt, amíg kicsi volt, csimpaszkodott a derekán, később a kezét nem akarta soha elereszteni, felnőttként pedig elhatározta, hogy amíg anyja él, ő más nőt nem enged be a szívébe. Ígéretét betartotta: egyedül állt anyja sírjánál, hosszú, fekete szövetkabátban, vakítóan fényes, elegáns bőrcipőjében és mélyen a szemébe húzott, fekete kalapban. Felhúzott vállal, összegörnyedve nézte, ahogy a koporsót a földbe eresztik, ahogy lassan belepi a föld, ahogy végül helyére kerül a fejfa is. Látta anyját, halálában is gyönyörűnek, igyekezett egymás után felidézni mindazt, ami számára az anyját jelentette: fülében csengett még a nevetése, ami olykor rémálomszerűen az utolsó óráit meghatározó halálhörgéssé változott, kereste a fényt a szemében, de csak az utolsó arca lebegett előtte, az, amivel a halál kapuját figyelte, kinyílik-e végre, és megszabadul-e már szenvedéseitől. Bőrén akarta érezni még anyja keze melegét, de folyton csak a jéghideg, halott kezek jutottak eszébe, amit hiába szorított olyan erősen, ahogy csak bírt, Gizellát már nem tudta marasztalni, sem megmenteni. Ha önmagára gondolt, ugyanezt érezte. Nem volt miért maradnia. Titokban abban bízott, hogy ez a pillanat sosem jön el, mert ő lesz majd az, aki előbb távozik. A világ, amit anyja kezébe kapaszkodva épített maga köré, anyja nélkül kiveti magából. Az árvaság ezen fokára jutva, József tudta, hogy számára egyetlen lehetőség maradt: követni az útján az egyetlen lényt, akihez tartozni tudott. Anyja gyógyszerei megvoltak még. Erős fájdalomcsillapítók, altatók, nyugtatók. A temetés előtt már ki is válogatta a legmegfelelőbbeket, és az éjjeliszekrényre készítette, hogy mikor hazaér, már ne kelljen keresgélnie. Nem öltözik majd át, csak a kabátot és a kalapot veszi le. Kényelmesen elhelyezkedik az ágyon, talán könyvet olvas, talán tévét néz, amíg kivárja a szerek hatását. Gondolatban már újra anyja kezét fogta, ami őszintén hitte, hogy odaát nem lehet jéghideg.

István, a második fiú Amerikából nyilvánított részvétet, a Józsefnek írt e-mailben azt is megírta, hogy sem a temetésre, sem később nem kíván hazautazni, a hagyatéki tárgyalás szintén nem érdekli. József dühös volt, mert azt remélte, István apjuk halála után túllép a múlton és Gizellának is megbocsát. István tulajdonképpen sosem haragudott. Szófogadó gyerek volt mindig, szülei szeme-fénye, érdeklődő, nyitott kamasz, talán túlságosan is nyitott. Amikor bemutatta Khairt, aki cserediákként hallgatott közgazdaságtant az országban, Gervai őszintén örült, hogy fia nemzetközi kapcsolatokat épít és ápol. Amikor István 2039-ben bejelentette, hogy Khairral ők lesznek az első meleg pár Magyarországon, akik a Bazilikában, katolikus szertartás kíséretében örök hűséget fogadnak egymásnak, Gervait mintha megcsapta volna egy enyhe agyérgörcs távoli szele, de végül úgy tűnt, fia iránti dühe erősebb a halálnál is. Gizella nem haragudott, de megértő sem volt. István és Khair világa számára a valóságban nem létezett, csak a televízióban és az újságok pletykarovataiban. Nem szerette kevésbé a fiát, amiért nem nővel házasodik össze, de megérteni vagy elfogadni sem tudta ezt a döntést. István és Khair ezért nem habozott, az esküvő után, amit modortalanul megzavart a bigott katolikusok gyűlölködő, transzparensekkel hadonászó ádáz hada, Amerikába utaztak, mintha csak nászútra mentek volna, és nem mondták el senkinek, hogy többé nem akarnak visszatérni. Gizella sokszor kereste Istvánt, de ő néhány szót volt hajlandó csupán váltani vele. El akarta felejteni, honnan jött, meg akarta tagadni a gyökereit, és tiszta lappal, Khair oldalán újrakezdeni az életet egy régóta vágyott, új világban. Mindketten sikeres közgazdászok lettek, harmonikus és példaértékű párkapcsolatban éltek halálukig. Első gyermeküket 2047-ben, a másodikat 2049-ben fogadták örökbe. Khair családját évente meglátogatták, de Magyarországról és az ott töltött évekről mélyen hallgattak.

A harmadik fiú, Sándor, közönyösen, egyik lábáról a másikra nehezedve toporogta végig a szertartást. Délután két fontos tárgyalás is várt rá, mielőbb szabadulni akart, hogy a saját prezentációit még egyszer átnézhesse. Sosem értette, anyja hogy tud rajongani a szinte életképtelen Józsefért, és hogyan képes szeretni Istvánt, azok után, ami. Neki maradt az örök küzdelem, szeretetért, elismerésért, és bár Gizella igyekezett őt is ugyanúgy szeretni, mint a másik kettőt, szíve mélyén tudta, hogy sosem lesz rá képes igazán. Sándor maga volt a fiatal Gervai, erős, ambíciózus, akaratos, csak éppen sokkal okosabb és sokkal ravaszabb. Sándor még óvodás kora előtt az ujja köré csavarta Gervait, aki vele látta megvalósulni a saját és gyermekei számára megálmodott jövőt, őt tartotta az egyetlennek, aki a Gervai nevet méltón viseli. Sándor megvetette apját. Miután megszerezte második diplomáját és Norvégiába utazott fél évre, hogy egy vállalatirányítói mesterkurzuson vegyen részt, megvetése már-már a gyűlöletig fokozódott. Gervai a szemében csak egy megkövesedett, a múlt századból megmaradt társadalmi csökevény volt, teher és fölösleg, aki a munkát csak hátráltatja, és akinek a fajtáját minél előbb el kellene távolítani a vezető pozíciókból. Nem becsülte benne sem az apát, sem a férfit. Ismerte az anyjával kötött házasságuk állítólagos szilárd alapjait, tudott apja különc kis hobbijáról és arról is, hogy anyja szótlanul tűri az állandó megaláztatást és árulást. A kamaszkoron túllépve azonban már nem volt egészen biztos abban, hogy szülei esetében melyikük is pontosan az áruló, és ki az, akit elárulnak. Abban viszont őszintén hitt, hogy ő szerelemből fog házasodni, és a házasságban eltöltött minden napját a tisztelet és az odaadás fogja meghatározni. Így is lett. 2042-ben házasodott meg, szép és okos feleséget talált, aki megható ragaszkodásával könnyeket csalt ki Gizella szeméből, valahányszor találkoztak. Anyós és meny elválaszthatatlan barátnők lettek, egymás titkainak tudói és hűséges őrzői. Gizella ott volt, amikor Sándor a feleségétől megtudta, hogy gyereket vár, ám a szűrővizsgálatok során rosszindulatú daganatot is találtak a szervezetében. Hogy abban a pillanatban arról döntöttek, anya és gyermeke közül ki maradjon életben, Sándor nem fogta fel egészen addig, amíg felesége két héttel a szülés után meg nem halt, és ott nem maradt anyjával, aki utolsó erejéig gondoskodott unokájáról és a gyászban megkeseredett fiáról. Sándor meg sem próbált kapcsolatot teremteni gyermekével. A szörnyeteget látta benne, aki létével halálba kergette szeretett feleségét. Most, hogy végleg egyedül maradt vele, a bentlakásos intézetek szóróanyagait is kénytelen lesz átolvasni, döntenie kell mihamarabb. A gyerek szemében egyszerre tükröződött felesége és anyja, a közelsége kapcsán benne kavargó érzelmeket sem feldolgozni, sem elviselni nem volt képes. Messze akarta tudni magától, minél messzebb, társul szegődni a magány és felesége emléke mellé. A lány, aki 2044-ben született, felesége utolsó akaratának megfelelően, a Gizella nevet kapta.

Emléke örökké él.

Ünnep

Szereplők:

Férfi

Asszony

Postás

Történik egy idős házaspár otthonában, valahol vidéken, a szegényebb régióban, talán Északkelet-Magyarországon. Az asszony lelkesen dolgozik a konyhában: fehér abroszt vesz elő, díszes tányérokkal terít. A tűzhelyen étel rotyog, az ablakban virág. Minden ragyog. A férfi a délelőtti teendők elvégzése után, kissé fáradtan lép be a konyhába.

ASSZONY (kedves szidalmazással): Törölje meg a lábát, de rögtön, most súroltam fel a követ!

FÉRFI (visszafordul, lábat töröl): Ej, de nagy felfordulást csinál itt maga. Hát nem a pápa jön hozzánk vendégségbe!

ASSZONY: Nekem olyan, mintha legalább a pápa jönne.

FÉRFI (megvizsgálja az edényeket a tűzhelyen): És ez a sok étel? Ránk fog romlani mind!

ASSZONY: Dehogy fog, az én Petikém csak belekóstol a hazai ízekbe és eltünteti az egészet, majd meglátja!

FÉRFI (lemondóan): Nem kellenek már annak a hazai ízek. Kényes gyomra lett ott a messziben.

ASSZONY: Na, fogadjunk, hogy egy morzsa nem sok, annyit nem fog hagyni a tányérján!

FÉRFI: Nem fogadok magával, úgyis csalna: amikor nem néznék oda, kiadná a maradékot a kutyának, aztán mutogatná nagy diadallal az üres tányért.

ASSZONY (felnevet): Jaj, de régen volt, amikor a mi Petink is ezt csinálta!

FÉRFI: Bizony, régen.

ASSZONY: Remélem, nem betegeskedik, eszik rendesen, olyan egy szál bél volt mindig az a gyerek.

FÉRFI: Van felesége, az biztos odafigyel, hogy rendesen egyék.

ASSZONY: Nahát, a felesége! Vajon milyen lehet? Bizonyára szép, tündérleány illik a mi fiunkhoz.

FÉRFI: Az is lehet, hogy magyarul nem is beszél.

ASSZONY: Nem baj az, majd mutogatunk neki, szeretjük akkor is, ha egy szavát sem értjük!

FÉRFI (benéz a sütőbe): Hát még ez is? Hát mennyi pénzt vert el maga erre az egyetlen ebédre?

ASSZONY: Ugyan már, ne zsörtölődjön annyit.

FÉRFI: Messze még a hó vége. Mit eszünk addig?

ASSZONY: Kenyér van, szalonna van. Legfeljebb levágom a kakast.

FÉRFI: Na, azt már nem, a kakast nem hagyom!

ASSZONY: Igaz is: olyan öreg már, mint az országút, egy napig kéne rotyognia, hogy ehető legyen a húsa. Majd csinálok tojásos galuskát.

FÉRFI: Csak aztán meg ne bánja ezt a sok munkát.

A férfi leül az asztal mellé, pipára gyújt. Az asszony tovább szorgoskodik.

ASSZONY: Telefüstöli itt nekem a konyhát, mit fog szólni a menye, ha megérzi ezt a bűzt?

FÉRFI (nyugodtan): Hogy férfi is lakja ezt a házat. Üljön már le maga is, szusszanjon egyet!

ASSZONY: Nem lehet, mindjárt itt lesznek, és nézze, minden a feje tetején áll még.

FÉRFI: Majd befejezi, ha ideértek.

ASSZONY: Mindennek kész kell lennie addigra, hiszen ismer jól.

FÉRFI: Ha tizenöt évig nem siettek magához ebédre, azt a néhány percet csak ki tudják várni, amíg befejezi a terítést. Na, üljön le szépen, ha mondom.

ASSZONY (leül, megpihen, de láthatóan nagyon izgatott): A tejet behozta?

FÉRFI: Be.

ASSZONY: A szenet behordta?

FÉRFI: Be.

ASSZONY: A kertet felásta?

FÉRFI: Fel.

ASSZONY: És a…

FÉRFI: Elég legyen! A ház makulátlan. Ha a fiatalúr másképp látja, ragadja meg a lapátot, a seprűt, a kapát, ahogy éppen kedve tartja.

ASSZONY: Ne ellenségeskedjen már.

FÉRFI: Nem tetszik ez a dínomdánom. Nálunk ez nem divat, tudja maga is. Ne akarjon úri asszonyt előadni, tisztességes, szegény parasztok vagyunk, a fiunknak nincs oka szégyenkezni.

ASSZONY: De a felesége…

FÉRFI: A felesége majd meglátja, hogy tisztességre, becsületre, munkára neveltük a gyereket, férfi lett belőle, nem egy mulya naplopó. Ha azt a nőt az érdekli csak, hogy nálunk miből van a kerítés, akkor nem érdemli meg a fiút!

Mindketten hallgatnak. A férfi békésen pipázik, az asszony morzsolgatja az ujjait. Hallani az óra ketyegését. Egyszer csak megzörgetik az ablakot. A postás az. A férfi feláll, kitárja az ablak egyik szárnyát.

FÉRFI: Na, mi szél hozta?

POSTÁS: Táviratot hoztam, Péter bátyám.

FÉRFI (gyanakodva): Távirattal jó hír még nem érkezett ebbe a házba.

POSTÁS: Hátha ez a kivétel! Na, minden jót!

A férfi elolvassa a táviratot, majd mérgében összegyűri és a sarokba dobja.

FÉRFI: Ez sem kivétel.

ASSZONY (felpattan, felveszi a papírgalacsint, idegesen olvassa): Na, ki írt? Mit írt? Jaj, a Petike! „Mégsem jövünk. Majd bepótoljuk. Sokszor ölel fiatok: Péter.”

Az asszony kiejti kezéből a táviratot, görnyedten a székre roskad, a könnyeivel küszködik. A férfi hosszan nézi őt, majd lassan a tűzhelyhez lép, hogy befejezze a felesége helyett a terítést. A két fölösleges terítéket leszedi, az ételeket az asztalra teszi, a poharakba vizet tölt, majd ő is leül az asztalhoz és szótlanul merni kezdi a levest.

Vége

Féltékenység

Szereplők:

Edina: dekoratív cica, csinos, mint egy próbababa a pláza kirakatában: divatosan dús a szemöldöke, derékig érő, hullámos szőke haja van (észrevehetően sem a szín, sem a hossz és a dússág nem a genetika érdeme).

Éva: átlagos családanya, nyúzott, fáradt és szomorú. Egyszerű, olcsó ruhákat hord, alig sminkel, festetlen barna haját lustán feltűzve hordja.

Evelin: határozott, karrierista, kiskosztümös, vörös démon.

Milán: Evelin párja, bizonytalan, de romantikus férfi.

László: Éva férje. Már középkorúnak számít, de még mindig erőt sugárzó, jóképű férfi.

Pincér

Helyszín:         

Egy kávézó kellemes kerthelyisége egy meleg, nyári napon, egy nem túl forgalmas környéken.

A háttérben park, a színpad közepén kerek asztal, három székkel, az asztalon itallap és virágdísz. A színpad bal oldala a kávézó belső terébe vezet, a jobb oldalon az utcára lehet kijutni.

1. jelenet

EDINA (kintről): Igen, három személyre.

PINCÉR (balról belép, készségesen utat mutat az asztal felé): Erre parancsoljon.

Edina hatásvadász módon bevonul, tisztában van vele, hogy minden szempár megakad rajta. Az asztalhoz lép, az órájára néz türelmetlenül.

MILÁN (az utcáról ront be): Edina! Edina!

EDINA: Milán, mit keresel itt?

MILÁN (feldúltan): Követtelek. Én nem bírom ki nélküled!

EDINA (kioktatóan): Ezt már egyszer megbeszéltük, ne kezdd elölről. Befejeztük.

MILÁN (térdre ereszkedik, gyűrűt vesz elő): Edina, gyere hozzám feleségül!

EDINA (gúnyosan felnevet): Viccelsz? Eszem ágában sincs feladni az életem. Remek szerető vagy. De csak ennyi vagy.

MILÁN (felnéz): Milyen élet ez? Te vagy a Másik. Legyél az én Egyetlenem!

EDINA: A tiéd? A másodikból legyek első és egyetlen mindaddig, amíg fel nem bukkan az életedben egy újabb második? Mert fel fog! Mind ilyenek vagytok!

MILÁN: Van valakid, igaz? Az a nős pasi a bárból, mi? Aki úgy elvarázsolt.

EDINA: Hallgass!

MILÁN: Mondom én, hogy ő az! Mit mondott neked? Mit tett érted? Én még Mókust is elhagytam miattad! Ő is elhagyja talán a feleségét?

EDINA (mérgesen): Hagyj már békén! Ne gyere nekem itt Mókussal, az egy halott kapcsolat volt már évek óta. Szívességet tettem neked!

MILÁN (hevesen): Szívességet? Behálóztál, elcsábítottál, én hittem neked, erre most eldobsz?

EDINA: Én nem ígértem neked semmit. Tetszettél, hát megszereztelek. Nem volt nehéz. De most már elég volt belőled. Már nem érdekelsz.

MILÁN (döbbenten): Hogy te milyen kegyetlen vagy.

EDINA: Csak élek a lehetőségeimmel. Könnyű életet élek egy könnyűvérű világban. Te az állandót keresed, a biztosat, nekem a változatosság kell és a kihívás.

MILÁN (megtörten): Értem. Az a pasi a bárból az új kihívás. Ő sem tudja még, hogy csak játszol vele?

EDINA (zavarba jön): Vele nem játszom. Ő más. Ő kell nekem. Egészen. Mindenestül. Persze a családja nélkül.

MILÁN (csalódottan): És te mindig megszerzed, amit akarsz, igaz?

EDINA (végigsimít Milán arcán, mintha egy buta kisfiút érintene, majd megfordítja és az utcai kijárat felé tessékeli): Na, menj már. Hívd fel Mókust. Kérj tőle bocsánatot.

Milán zavartan elvonul.

  

2. jelenet

Éva zaklatottan siet be balról.

ÉVA: Szia, Edina, sajnálom, hogy késtem, a gyerekek olyan lehetetlenül viselkedtek ma reggel! Úgy örülök, hogy látlak! Évek óta nem találkoztunk!

EDINA (végigméri, lesajnáló együttérzéssel): Semmi baj. Gyere, üljünk le.

Mindketten leülnek, Pincér bejön balról

PINCÉR: Mit hozhatok a hölgyeknek?

EDINA (határozottan): Én egy Roy Rogerst kérek. (flörtölő pillantással) Jó hidegen.

PINCÉR (elpirul, Éva felé fordul): És önnek, asszonyom?

ÉVA (zavarban van): Hát, én azt hiszem, egy jegeskávét kérek. Amióta abbahagytam a szoptatást, végre ihatok kávét (idétlenül vihog), ki is használok minden lehetőséget! (Pincér kimegy)

EDINA (unottan): Az jó. Hány gyereked is van?

ÉVA (hirtelen egészen megváltozik: kihúzza magát, önbizalom sugárzik róla, büszkén): Három. A legkisebb másfél éves, a középső három, a legnagyobb most múlt öt.

EDINA (megvetéssel): Ahhoz képest egész jól nézel ki.

ÉVA (önbizalma újra romokban, összegörnyed): Igen, a hangsúly azon van, hogy ahhoz képest. (arca eltorzul, az asztalra borul és zokogni kezd)

EDINA (kínosan érzi magát): Jézusom, mi történt? (kényszeredetten vigasztaló mozdulatokat próbál tenni Éva felé)

ÉVA (zokogva): Azt hiszem, a férjem beleszeretett egy másik nőbe!

EDINA (forgatja a szemét, pofákat vág): Na, ne mondd, meséld el.

ÉVA (próbálja összeszedni magát, hüppög): Nem tudom, ki az. Igazából csak érzem, hogy van valakije. Néhány hete munka után beültek a kollégáival egy bárba. Amikor hazajött, a zakója bélésére tapadva találtam egy szőke hajszálat. Nem gondoltam semmi rosszra, de aztán László annyira megváltozott.

PINCÉR (felszolgálja az italokat): Hölgyeim, egészségükre.

EDINA (idegesen belekortyol a koktéljába, nem néz Évára): Nem is tudtam, hogy Lászlónak hívják a férjed. Nem tudod véletlenül, melyik bárban voltak?

ÉVA: Az Iglódi utcában, a Royalban (Edina majdnem szemen szúrja magát a szívószállal). Ismered azt a helyet?

EDINA (menteni próbálja a helyzetet): Igen, jártam már ott, elég vad hely.

ÉVA: Tényleg? És milyen emberek járnak oda?

EDINA (kegyetlen őszinteséggel): Leginkább magányos férfiak és vadászgató, szingli nők. Ha egy férfi kapható az ilyesmire, biztosan nem megy egyedül haza. (hamis vigasztalással) De nem hiszem, hogy a te férjed ilyen lenne.

ÉVA (kétségbeesetten): Én már azt sem tudom, milyen ember a férjem. Mintha egy idegennel élnék együtt. Nem néz rám. Nem ér hozzám. Próbáltam puhatolózni, hátha kiderül az igazság, megkérdeztem tőle például, hogy mit szólna, ha szőkére festetném a hajam. Erre azt válaszolta, hogy (felzokog) nekem nem állna jól! Nekem nem, de valakinek nagyon is jól áll! Értek én mindent!

EDINA: Ez még nem jelent semmit. Látott a bárban egy csinos, szőke nőt, lehet, hogy táncoltak is egyet, na és?

ÉVA: Te ezt nem érted. Voltak kalandjai korábban is. Olcsó nőcskék jöttek-mentek, egy-két kaland az üzleti útjain még elfogadható volt számomra, ha biztos lehettem benne mindvégig, hogy este végül hozzám jön haza, betakarja a gyerekeit és átölel engem. Azzal az öleléssel kért tőlem bocsánatot. És én mindig megbocsátottam. De ez most más. Nem kér bocsánatot. Nem mer a szemembe nézni, egy szobában sem nagyon akar megmaradni velem. Mintha menekülne előlem. Ez most valami komoly, érzem.

Edina diadalittasan mosolyog, ezt Éva nem veszi észre. Jobbról nagy lendülettel megérkezik Evelin.

  

3. jelenet

EVELIN (fontoskodva): Bocs, lányok, de az az őrült exem felhívott, hogy azonnal a Dunába öli magát, ha nem fogadom vissza, most mondjátok meg!

ÉVA (letörli a könnyeit, érdeklődve): És te mit válaszoltál?

EVELIN (nagy hanggal): Hogy hívogassa azt a szőke kurvát, aki miatt elhagyott engem, nekem ne nyavalyogjon! Erre elkezd sírni nekem a telefonba, hogy ő mekkorát tévedett, mennyire sajnálja, bocsássak meg, és csak én számítok neki, higgyem el. Egy nagy túrót!

ÉVA: És hagytad meghalni?

EVELIN (csöndesen, maga elé): Dehogy. Este átjön. Azt mondtam neki, addig szedje össze magát. Szeretem a rohadékot, az az ő nagy szerencséje.

PINCÉR: Hozhatok valamit?

EVELIN (keményen): Vodkát. Sok jéggel.

ÉVA (keserűen): Szóval téged is megcsaltak.

EVELIN (dühösen): Meg! Elcsavarta a pasim fejét egy szőke picsa az étteremből, ahova ebédelni járnak a cégtől. Valami kis szöszi pincér. Jó, aláírom, sokat melóztam az utóbbi időben, határidős prezentációim voltak, az előléptetésem múlhat azon, hogy ezt az akadályt most hogyan veszem. Kértem Milánt (Edina szeme elkerekedik), hogy legyen türelemmel, későn járok majd haza, ingerült leszek és fáradt, de ha egyszer túl leszek ezen az időszakon, elviszem Párizsba. Csak mi ketten, egy városszéli, csendes kis apartmanban, egész nap csak szexelünk, csak vacsorázni mennénk be a városba. Szerintem ez egy jó ajánlat! Nem?! Erre ő mit csinál? Elkezd rohanni azután a ribanc után, követni kezdte, még a másik munkahelyére is ment utána, mert a csaj éjszakánként valami Royal bárban dolgozik vagy hol. Milánnak ez a színvonal! Egy ócska kis bárpunci!

ÉVA (most már neki is elkerekedik a szeme): Azt mondtad, Royal?

EDINA (igyekszik témát váltani): Ez a Milán nincs eszénél, az már biztos, hiszen évek óta nem néztél ki olyan jól, mint most! A hajad is állati jó, ez a szín annyira illik hozzád.

EVELIN (elégedetten): Ugye? Szerintem is jó választás. Milán csak úgy hív, amióta vörös vagyok, hogy Mókus (Edina fuldokolni kezd a félrenyelt koktéltól), mert a vörös mókusok bundája is hasonló színű. Jól, vagy Edina?

EDINA: Igen, persze, csak félrenyeltem.

EVELIN (Évához): De hogy értetted, hogy engem is megcsaltak? Csak nem?

ÉVA (elcsukló hangon): De. Lászlónak van valakije. És képzeld, az a nő is a Royalba jár!

EVELIN (döbbenten): Na, ne! Nem lennék meglepve, ha a két nő tulajdonképpen egy lenne! Ezek ilyenek, egyik nap ezzel, másik nap azzal, undorító.

EDINA (felindultan): Na, jó, ahelyett, hogy gyártjátok itt az elméleteket, talán kezdjetek el azon gondolkozni, hogy miért keresett a pasitok valaki mást. Evelin, talán túl önző és akaratos vagy ahhoz, hogy észrevedd egy férfi igényeit, nemhogy teljesítsd is őket! Te meg, Éva, nézz magadra, igénytelen vagy és elhanyagolt, persze, hogy a férjed észreveszi a magára valamit is adó nőket. Könyörgöm, mikor mostál utoljára hajat?

Éva és Evelin döbbenten hallgatnak, értetlenül néznek egymásra. Csend.

A pincér diszkréten az asztalhoz lép.

PINCÉR: Elnézést, hölgyek, egy üzenetet kell átadnom Korom Edina számára.

EDINA: Én vagyok az.

PINCÉR: A főnöke telefonált, a Royalból, üzeni, hogy a megbeszéltekkel ellentétben mégis be kellene mennie délután háromra, mert a másik pultos lebetegedett.

A három nő lefagyva bámul a pincér arcába, aki elégedett vigyorral az arcán távozik.

EVELIN (felocsúdva, lassan): Ugye nem?

ÉVA (komolyan): Edina, válaszolj.

EDINA (dühösen felpattan): De! Én vagyok az! Mindkettőtök pasija megvolt, most jó? Jézusom, ne nézzetek már így! Nem tudtam, hogy kik ők!

ÉVA (döbbenten): Azt hiszem, hazamegyek csomagolni. Szervusz, Evelin. (Távozik)

EVELIN: Mekkora szajha vagy! (vodkáját Edina képébe önti, szintén távozik)

Edina egyedül marad. Sötét lesz.

  

4. jelenet

Este, ugyanott. Edina türelmetlenül álldogál az asztal mellett, többször az órájára néz. Hamarosan megérkezik László. Nyugodtan lép Edinához a félhomályban.

LÁSZLÓ (békésen): Beszélnünk kell.

EDINA: Ma találkoztam a feleségeddel. Kiderült, hogy az egyik legrégebbi barátnőm az. Kínos volt.

LÁSZLÓ: Igen, tudom. Egész délután sírt.

EDINA (számon kérően): Elmondtad neki, hogy elhagyod, mert engem szeretsz?

LÁSZLÓ: Nem. Mert nem hagyom el.

EDINA: Mi?!

LÁSZLÓ: Nézd, te remek szerető vagy. De csak ennyi vagy. Egy könnyű kis kísértés egy könnyűvérű világban. Megszédítettél, tény. Hagytam magam, ez is tény. De itt most abba is hagyjuk.

EDINA (indulatosan): Ne merészelj szakítani velem!

LÁSZLÓ: Ez nem szakítás. Nem is volt igazi ez a kapcsolat. lefeküdtünk egymással párszor és kész. Lépj tovább.

EDINA (haraggal): Azt mondtad, hogy belém szerettél!

LÁSZLÓ (mosolyog): A férfiak gyakran hazudnak, hogy megszerezzék, amit akarnak. De ezt te tudhatnád már, rutinos vagy. Volt egy őrült pillanat, amikor azt éreztem, ott akarok hagyni mindent, Évát, aki folyton fáradt, a gyerekeket, akik mindig összekapnak valamin, azt akartam, hogy végre megint minden rólam szóljon, minden értem legyen, ne én hozzak áldozatot, ne kelljen lemondanom semmiről, legyen minden úgy, mint amikor még szinte kölyök voltam, mintha még mindig csak húszéves lennék.

EDINA: És mi lett azzal a pillanattal?

LÁSZLÓ: Elmúlt. Úgy, ahogyan majd elmúlik a te fiatalságos és szépséged is. A tisztességes férfiak még mindig Éva után fordulnak az utcán, irigykedve mosolyognak, amikor látják, hogyan bánik a gyerekeinkkel. Ha te már nem leszel ilyen szép és csinos, ki fog utánad fordulni az utcán? Kinek fogsz kelleni akkor, ha a külsőd már nem vakít el senkit?

EDINA: Hogy mondhatsz ilyet?

LÁSZLÓ: Nézz magadba, kiscica. Csak rombolni vagy képes magad körül. Mint egy óvodás: valamire ráfogod, hogy a tiéd, megszerzed, játszol vele egy kicsit, aztán eldobod. Naponta jöhet egy újabb játékszer.

EDINA: Ez nem igaz. Én szeretlek és megadok neked mindent, amit Éva nem képes megadni neked.

LÁSZLÓ: Dehogy szeretsz. Önmagadat szereted csupán. És amit Éva adni képes nekem, azt tőled hiába várnám. Keress magadnak új játékot, kislány. Jó éjt. (Kifelé indul)

EDINA (utána kiált): Szóval Éva kijátszotta az én vagyok a gyerekeid anyja kártyát?! Ügyes trükk, mondhatom! Te meg bedőlsz neki! Megint!

LÁSZLÓ (sajnálattal): Te féltékeny vagy a feleségemre? Van is mire!

EDINA (ordít): Egy szart!

László búcsút int, kimegy balra, Edina egyedül marad a színpad közepén. Lassan kialszanak a fények.

Vége

Igen

Émelyít a virágillat.

Rózsák, liliomok mindenütt.

Végre mindenki elment, hogy megkeresse a helyét, végre pár percig egyedül lehetek. Még egyszer, utoljára.

Már nem gondolok az útra, amin idáig jutottunk. Már nem gondolok a napra, amikor megismertelek. Már nem hat meg a pillanat, amikor szerelmet vallottál. Már nem gyűlölöm magam, amiért hittem neked.

Lesimítom a ruhám, amit mások választottak helyettem. A gerincem ívén törtfehér gyöngyök futnak végig, megtámasztják rogyadozó testem. Kihúzom magam, elnyújtom a nyakam, leengedem a vállam. Államat megemelem, mint aki büszke, mint aki tiszta. Belebújok a csillogó, fehér cipőbe. A pillanathoz béklyózom magam, ahogy a díszes csatot lezárom a bokám körül.

Nézem magam a tükörben. Nem mosolygok. Nem érzek semmit. Ez a közöny fájdalmasabb a boldogtalanságnál, amit önként választok most.

Egy kósza fürt szabadulni akar a szabályos, szimmetrikus kontyból, erőszakkal tűzöm vissza a korábban kijelölt helyére. Egy selyemrózsa foglya lesz, nem szabadulhat többé a bájos szorításból.

Egészen közel hajolok a tükörhöz. A szemem fénye tompa, szürke. A jól megválasztott szemhéjárnyalónak köszönhetően mégis kiragyog az arcomból, élettelenül. A szemöldököm íve finom, a bőröm hibátlan, az ajkam harmatos, félérett cseresznyét idéz. Minden tökéletes. Tökéletesen hamis, de így szokás eljátszani a szerelmet, ezzel a maszkkal kell elhitetnem veled, hogy nem döntöttél rosszul. Pedig a reggeli, gyűrött arcomat kellene eléd vinnem, vagy a fáradtat, a türelmetlent, a kiábrándultat, az unottat.

Reggelre elmossa majd ezt az arcot a valóság, reggelre köddé válik a mesevilág, megmaradunk egymásnak mi ketten, csak állunk egymással szemben, két idegen, szeretkezünk, miközben egymásra sem nézünk, kézen fogjuk egymást és megyünk, megyünk tovább a kijelölt úton, elhitetjük magunkkal, hogy összetartozunk, elhitetjük másokkal, hogy ez eleve elrendeltetett.

Valaki hirtelen benyit, megriadok, sürget, idő van, minden készen áll. Mennem kell.

A csokromért nyúlok, a körben futó rozmaring nem hagyja elfelejteni, mit vállalok.

Te már vársz rám.

Pedig nem tudod, ki vagyok.

Egyedül indulok feléd.

Ne fogja senki a kezem.

Dühödten felzúg az orgona, rám olvassa minden bűnömet.

Csak az első lépés nehéz. Egy pillanatra lehunyom a szemem. Mély lélegzetet veszek. Szorítom a csokrot, hallom, ahogy a rózsák szárai elpattannak görcsös ujjaim között. Lassan, bátortalanul lépem át a templom küszöbét.

A végtelenbe vágytam, de kitárt karoddal elálltad az utam. Ha még egyszer választhatnék, félrelöknélek dühösen, rád sem néznék, csak szaladnék, szaladnék tovább, amíg már csak egy apró pontnak látszol a messzeségben.

Utoljára lépkedek egymagam az utamon. Csak a padsorok szélét díszítő virágok kísérnek. Felém fordul minden szál rózsa, fejet hajt előttem minden szál liliom. Ledobják magukról rájuk kényszerített gyöngydíszeiket: velük siratom eltaposott álmaim.

Idegenek bámulnak az arcomba. Érted vannak itt mindannyian. Reszketnek a meghatottságtól. Könnyeket ejtenek valamiért, amiről semmit sem tudnak. Gyengéd szeretettel vesznek körül, pedig nem is ismernek. Mosolygok feléjük, hadd higgyék, közéjük tartozom én is. Némelyikük megérinti a karom, a ruhám fodrát. Szép vagyok ma.

Lassan, finoman libben a dús ruhaalj, a hófehér csipke a templomi félhomályban beragyogja a vállam. Mázsányi súly rejtőzik a szoknyám alatt. Viszem a múltam, viszem az életem eléd. Rendelkezz felette.

Nem sietek. Eleget rohantam már. Eleget menekültem már. Ma hazaérek.

Langyos fuvallat suhan el mellettem. Anyám lehelt csókot az arcomra búcsúzóul.

Ahogy közeledem, alakod megnyúlik, fölém magasodik, beborít. Fekete öltönyöd árnyéka megöli álca–ártatlanságomat.

Lépteim mögött fonnyadnak a rózsaszirmok, lábam alatt lángol a vörös bársony szőnyeg, tűzforró talajon tipegek a tündércipőben, hitem és akaratom bizonyságaképp.

Engem nézel. Néhány órára magad is elhiszed az unalomig ismételt hazugságot: soha ilyen szépet nem láttál még.

Már csak két lépcsőfok választ el tőled. Feléd emelem a tekintetem. Ott állsz, a magasban, sötéten, komoran, érzem, ahogy meggörnyedek, a csokor elnehezedik, nem ejthetem el, ki kell bírnom, nézlek, arcom eltorzul, látod rajtam az iszonyt, de meg se rezdülsz, ezt akarod, ezt az iszonyt, magadnak akarsz minden áron. És akkor megértem. Nem leszek egyetlen. Nem lesz mindhalálig.

Nézlek. Komoly arcod kőfalat emel közénk.

Nem tudom, ki vagy.

Elpusztulni hoztál ide.

Hát itt vagyok.

Fogd meg a kezem és ne eressz el többé. Szabad akaratomból jöttem ide, akarlak téged és leendő gyermekeinket, bátorságra és őszinteségre nevelem majd őket, hogy ne alkudjanak meg soha, semmiért. Legyenek igazabbak, mint mi magunk.

Esküszöm az élő Istenre – a szemedbe nézek, de nem láthatsz belém –, aki Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság, egy örök Isten – szent család leszünk mi is nemsokára, szent életet élünk álszent falak között, vasárnap rántott hús lesz és húsleves, süteményt is sütök majd, hozzánk hétköznap is jöhetnek vendégek, mert nálunk a padlóról is enni lehet – akinek most Isten színe előtt kezét fogom, szeretem. Minden nap kimondom, mielőtt munkába megyünk, minden nap kimondom, amikor este újra találkozunk. Addig mondogatom, amíg igaz nem lesz. Szeretetből megyek hozzá, Isten törvénye szerint feleségül. A feleséged leszek, de a hitvesed soha. Hozzá hű leszek – sosem fogod megtudni, hogy miért vagyok képtelen szerelmet adni neked –, vele megelégszem – sosem árullak el, akkor sem, ha belepusztulok –, vele szentül élek, vele tűrök – tűröm a hidegséged, a keménységed, tűröm, hogy nem tudsz befogadni engem –, vele szenvedek – mert te is szenvedni fogsz –, és őt sem egészségében, sem betegségében – sem hazugságban, sem őszinteségben –, sem boldog, sem boldogtalan állapotában – sem igazán, sem sehogyan –, holtomig vagy holtáig – te még nem tudod, hogy itt és most, ebben a szent percben mindketten meghalunk, a templomkertben elföldeljük egymást, páros sírhantunkon a virágdíszekből fonunk fejfát – , hitetlenül el nem hagyom – hitetlenül állok itt most, hitetlenül fogom a kezed, hitetlenül esküszöm érted –, hanem teljes életemben – melynek véget vetettem akkor, amikor téged választottalak – hűséges segítőtársa – és tulajdona, eszköze, játékszere – leszek – segítek elfelejteni a gondtalan fiatalságot, az ösztönösséget, a bátorságot, elfelejteni az álmaidat, a terveidet, segítek neked, hogy együtt szürkülj meg velem, segítek, hogy öröm nélkül öregedjünk meg.

Mosolyogj te is. Nézd, milyen boldog vagyok.

Ámen.