Hétköznapi történet - Egy búcsú mono-dialógusa egy felvonásban

Ízlésesen berendezett szoba. A színpad két oldalán egy-egy ajtó. Hátul ablakok, földig érő, nehéz függönnyel. Az ablakok mellett könyvespolcok, szekrények. Az előtérben kanapé, asztal, rajta egy üveg bor, poharak, rágcsálnivaló, hamutartó. A kanapé mellett két bőrönd áll. Minden szín és fény tompa, barnás, vöröses tónusú, így az asztal sarkán felejtett ezüstös cigarettatárca valósággal ragyog. Kintről halk zene és jó hangulatú beszélgetés hallatszik. A jobb oldali ajtón belép egy fiatal, elegáns férfi. Az egyik ablakhoz lép, résnyire kinyitja azt, beleszippant a friss, eső utáni esti levegőbe, majd régi mozdulattal elővesz a zsebéből egy cigarettatárcát és rágyújt. Szabad kezét nadrágzsebébe süllyeszti, élvezi a csendet és a füstöt. A szeme egyszer csak megakad az asztalon heverő tárcán. Lassan odalép, felemeli. Ujjait végighúzza a kacskaringós indamintán és a záron. Mosolyog.

NŐ (kintről): Várjatok meg, egy perc és jövök!

A bal oldali ajtó kinyílik, természetes, felszabadult lendülettel belép rajta egy nő. A mosoly az arcán még a kintieknek szól. Könnyed vidámsággal belibben és megtorpan. Tekintete találkozik a férfiéval. Mereven és mozdulatlanul nézik egymást. A szín lassan elsötétül, ezzel egy időben finom, szomorú zongorajáték csendül fel. Éles, fehér fény világítja meg most a színpadot. A férfi már a nő előtt áll, átkarolja, táncolni kezdenek. Fojtott, vad tűz járja át a pillanatot, csak nézik egymást komolyan, ahogy körbetáncolják a bútorokat. A kép megszakad. Újra sötét lesz, a zongora elnémul. A kinti zsivaj felerősödik. Visszatér a tompa fény, a nő az ajtóban áll, mint az előbb, a férfi az asztalnál, ugyanúgy, kezében a cigarettatárca. Csak a pillantásuk ugyanaz, mint tánc közben volt.

FÉRFI (felmutatja a tárcát, halkan, kedvesen): Ez a tiéd.

NŐ (határozottan a férfihoz lép, kezét nyújtja): Igen, ezt még el kell tennem.

FÉRFI (finoman átcsúsztatja a tárcát a nő nyitott tenyerébe, ujjai még egyszer végigsétálnak a cirádákon, majd a nő ujjain is, keze az utolsó ujjperceknél megáll): Nem gyújtasz rá?

NŐ (tettetett keménységgel): Várnak odakint.

FÉRFI (mosolyogva): Ne siess már.

Megint sötét lesz, újra hallatszik a zongora, de sokkal halkabban, mint az előbb. A fehér fény csak félhomályig erősödik. A két szereplő az asztal két oldalán áll, kifelé néznek, messzire, el a közönség felett. Ugyanolyan hangon beszélnek, de nem egymáshoz. Tekintetük üres, fénytelen.

FÉRFI: Néha álmodom veled.

NŐ: Nem tudok aludni.

FÉRFI: Alig hallak nevetni mostanában.

NŐ: Próbálok mosolyogni, miközben titokban a szétmarcangolt álmaimat siratom. Siratok valamit, ami sosem volt igaz.

FÉRFI (nem néz a nőre, de a hangja megváltozik, már hozzá beszél): Szeretem a nevetésed.

NŐ (dacosan, keményen): Megölted a nevetésem.

FÉRFI (lágyan): Szeretem az arcod.

NŐ (ridegen): Álarcban járok, hogy sose találj rám többé.

FÉRFI: A hangodat is szeretem.

NŐ: Leszegem a fejem és nem szólalok meg többé.

FÉRFI (a nő felé fordítja a fejét, gyengéden): Bocsáss meg.

NŐ (a férfi felé fordítja a fejét, értetlenül): Sosem haragudtam.

A színpad elsötétedik, a zene elhallgat, megint minden a régi lesz, a nő az asztalnál áll, kezében az ezüstös cigarettatárca, a férfi mellette. Őt nézi. A nő szó nélkül sarkon fordul, a bőröndökhöz lép, felkapja őket. A férfi sietve elnyomja a cigarettáját.

FÉRFI (a hamutartótól): Nem iszol egy pohár bort?

NŐ (megtorpan, hosszú szünet után lassan leengedi a bőröndöket, halkan, az ajtó felé): De igen, kérek. (visszafordul)

FÉRFI (leül a kanapé jobb csücskébe, elegáns mozdulattal bort tölt két pohárba): Gyere, már itt is van.

A nő feszengve letelepszik a kanapé bal csücskébe, leteszi a tárcát az asztal sarkára. A férfi flörtölő mosollyal átnyújtja az egyik poharat. Koccintanak, isznak. A férfi leteszi a poharát, előveszi a saját tárcáját, laza mozdulattal felpattintja és elővesz egy szál cigarettát. A nő megriad, hirtelen előránt egy öngyújtót, rémülten nézi a férfit, tüzet kínál. A férfi felé fordul, sötét lesz. Csak az öngyújtó lángja világít.

FÉRFI: Szép vagy ma este.

NŐ (hosszú csend után, fojtott indulattal): Tudod, mi a várakozás? Tudod, mit jelent reszketve várni a jöttöd és tudni, hogy sosem érkezel meg?

A férfi a lángba tartja a cigarettát, mélyet szív belőle, élvezettel fújja ki a füstöt.

FÉRFI: Nem sokat beszéltünk mostanában.

NŐ: Nincs mit mondanom.

FÉRFI: Tegnap végre befejeztem azt a novellát, sikerült jó megoldást találni, köszönöm, hogy segítettél, végleg elakadtam volna nélküled.

NŐ (halkan): Hiányzol.

FÉRFI (lelkesen): Tele vagyok új ötletekkel, megyek az utcán, és bármerre nézek, mindenütt csak jobbnál jobb témákat látok.

NŐ (természetes beszédhangon, nyugodtan): Én téged látlak, amikor átsétálok a hídon. Látom a kezed, a vállad. Látom az arcod, az arcodon a hideg mosolyt, amivel egyszerre hívsz és taszítasz.

FÉRFI (mint aki nem is hallja): A múltkor például sétálok a körúton, meglátok egy fickót egy kalapban, tudod, olyan századfordulósban, amilyet mindig is szerettem volna, és…

NŐ (felpattan, az öngyújtót elhajítja, dühösen a sötétben): Elég!

Csend. Amikor a fény újra felerősödik, a szereplők a kanapé két végében ülnek. Mindketten a kezükben lévő poharat bámulják.

FÉRFI (a pohártól): Hogy haladsz az írással?

NŐ (a pohárnak): Nem írok.

FÉRFI (meglepetten): Miért nem?

NŐ (lassan feláll, a nyitott ablakhoz lép, behunyt szemmel élvezi a beáramló friss levegőt, fáradt félmosollyal): Nem találom a szavakat.

FÉRFI (maga elé): Szeretem, ahogy írsz.

NŐ: Nem megy. Csak elárvult mondatok kavarognak a fejemben.

FÉRFI (felnéz a közönségre): Mondj egy elárvult mondatot.

NŐ (elgondolkodva elfordul az ablaktól, hátát nőiesen a falnak támasztja, a plafont nézi): Más karjában keresek menedéket, pedig neked kéne vigyáznod rám, neked kéne a nap felé fordítanod, neked kéne adnom a hangom, holott nem tudom, milyen, amikor együtt lélegzel velem, nem tudom, milyen a szemed, amikor szeretsz… vagy valami ilyesmi… a szavak olykor tetszés szerint felcserélhetők…

FÉRFI (gyengéden): Hiányoztál.

A nő a férfira néz, arca csupa rémület és harag, ez az egy szó úgy hasít belé, mint a kés. Távolról megszólal a zongora. A férfi leteszi a poharát, lassan a nőhöz lép, finoman emeli a kezét, hogy megérinthesse, a nő ijedtében elejti a poharat. A kristály szétpattan a padlón, a pillanat meghal, a zene elnémul. A nő arca most már határozott, komoly.

NŐ (ellentmondást nem tűrően): Várnak odakint.

FÉRFI (keményen): Ne menj. (újra a nő arcához emeli a kezét, de a nő elfordítja a fejét)

A színpad sötét lesz, a teret lassan sűrű füst lepi be, aranyszínű fények gyúlnak. A nő a színpad szélén ül gyermeki bájjal, lóbálja a lábát önfeledten. A férfi mögötte áll, komolyan, a közönséget nézi.

FÉRFI (határozottan): Hittem, hogy a jót mindig egy jobb követi. Hittem a játék tisztaságában. Hittem a magam tisztességében. Hittem abban, hogy látok, hogy az út, amelyen járok, helyes. Most itt vagy, és csak azt látom, hogy hiányzom mellőled. Olyan vagyok, mint egy torzó: bolyongok lábak nélkül, ölelek karok nélkül. És még mindig hiszem a játék tisztaságát. Ostoba vagyok.

NŐ (játékosan): Szitakötő akarok lenni. Kék. Vagy barna. Egy messzi tó fölött.

FÉRFI (a nőre néz): Nem akartalak. Nem láttalak. Megfogtam, aztán elengedtem a kezed.

NŐ: Hatalmas kék szitakötő. Vagy barna.

FÉRFI: Ostoba voltam.

NŐ (felnéz a férfira, mosolyog): Inkább kék.

FÉRFI (a nő mellé guggol, megfogja a kezét): Most itt vagyok. Most már mindent értek.

NŐ (arca elkomorul, hosszan nézi a férfit): Ezt a mostot már rég eltemetted velem együtt, és ebbe észrevétlenül te is belehaltál. (durván odavetve) Hóhér vagy.

A fény egy rövid időre kialszik, a füst tovább gomolyog. Amikor újra mindent beborít az arany, a férfi ül a színpad szélén, a nő mögötte áll. A férfi elgondolkodva néz a semmibe. A nő a közönséget nézi.

FÉRFI: Ez egy képeslap itt, nem címezte senki senkinek.

NŐ: Beszélj hozzám.

FÉRFI: Egy matrózruhás fiúcska látszik a képen, úgy hétéves forma.

NŐ: Mondd tovább.

FÉRFI: Homokvárát épp elmossa a hullám.

NŐ: Építsük fel megint.

FÉRFI: Szorongatja kislapátját, fehér vászonkalapja alól néz a világítótorony felé.

NŐ: Épp most megy le a nap.

FÉRFI: Érzi annak fölényét, de nem tudja még érteni.

NŐ: A hullámok habosan fodrozódnak a part mentén.

FÉRFI: Furcsa kép, mert olyan, mintha egymásra nevetnének.

NŐ: Ne hallgass el.

A fény kialszik, a füst eloszlik. Csend. Egyre erősebb fehér fény lepi be a színpadot, a két szereplő középen áll, egymással szemben, mozdulatlanul.

FÉRFI: Mindenütt téged kereslek.

NŐ: Emlékszem a napra, amikor elvesztem. Még sosem volt olyan fényes a reggel.

FÉRFI: De hiába vagy itt most egy karnyújtásnyira, messzebb vagy tőlem, mint valaha.

NŐ: Nem féltem, pedig rám omoltak a bútorok, a falak, minden szavad ólommá vált bennem, mégis: én akkor tanultam meg repülni.

FÉRFI: Nem így akartam.

NŐ: Kitárt karokkal lebegtem a felhők között. Nem rettentett a mélység.

FÉRFI: Megöltelek.

NŐ: Aztán elfogyott az erőm és zuhanni kezdtem. Puhán értem földet, nem is éreztem. Az a hirtelen támadt végtelen sötétség kezdett csak fájni.

FÉRFI: Nézlek. Hiányzik az arcod, a hajad. Olyan szép a kezed.

NŐ: Nézel egy arcot, ami már nem az enyém. Kutatsz egy mozdulatot, keresel egy illatot, de egyik sincs már. Kővé váltam.

FÉRFI: Csupa szomorúság lettél.

NŐ: Már nem nevetek úgy, ahogy annyira szeretted, a testem merő fájdalommá válik a közeledben.

FÉRFI: Ölelj meg, ahogy akkor.

NŐ: Alvajáró lettem, egy árnyék.

FÉRFI: Engedj magadhoz újra.

NŐ: Azt ígérted, nem bántasz engem soha.

Újra sötét. Kékes füst kavarog. A férfi a színpad jobb oldalán áll, egészen elöl, a közönség felé néz. A nő ugyanúgy, a bal oldalon. Csak a fejük felett ég egy-egy lámpa.

NŐ: Nem tudtam parancsolni az érzéseimnek.

FÉRFI: Azt hittem, nem felelek mások érzéseiért.

NŐ: Elvakított a szemed, elgyengített a hangod. Előtted mindig meztelen voltam.

FÉRFI: Hagytam megtörténni.

NŐ: Aztán magamra hagytál a semmi közepén.

FÉRFI: Elveszítelek.

NŐ: Sosem hittem volna, hogy nélküled is újra lesz nyár. Pedig minden ugyanaz: az eső illata, a ragyogás, csak épp te nem vagy már. Mint egy csendélet gyümölcstál nélkül.

FÉRFI: Minden nap megtalállak az esőben, a hajnali fényben, a házak között, az esti szélben, a folyó szagában, a rozsdás hídpillérekben, de magamhoz szorítani nem tudlak már.

NŐ: Elveszítettelek.

A füst eloszlik, sötét lesz. Újra zongorajáték hallatszik. A férfi és a nő a félhomályban újra táncol. Szorosan kapaszkodnak egymásba. A zene és a fény egyre erősödik. A harmonikus, lágy zenéből zaj lesz, hangos, bömbölő, kaotikus, a fény vakítóan erőssé válik, a szereplők egyre vadabbul, szenvedélyesebben keringenek a szobában, majd egyszerre csak csend lesz és sötét. Amikor a vöröses fények újra kigyúlnak, mindketten a szoba közepén állnak, egymással szemben, de több lépés távolságra. Egymás felé néznek, de nem egymásra.

FÉRFI: Soha senki nem volt még olyan közel hozzám, mint te.

NŐ: Úgy állunk itt, mint két idegen.

FÉRFI: Olyan tiszta voltál, olyan igaz.

NŐ: Olyan buta.

FÉRFI: Megloptam az életed.

NŐ: A tiéd lett volna úgy is.

FÉRFI: Látod? Itt vagyok. Látod? Nem futok el.

NŐ (hátrébb lép, közönyösen): Na, és?

FÉRFI (határozottan): Most akarom. Most vállalom.

NŐ (lemondóan): Na, és.

FÉRFI: Azt hittem, amit én nem akarok, az nincs is, és nem is lehet sosem. Mégsem tudok harcolni ellened. Mindig velem vagy, mindig bennem vagy, nincs megoldás, nincs továbblépés, nincs kiút.

NŐ (cinikusan felnevet): Éjjelente úgy fekszem le, hogy azért könyörgök, ne látogass meg egy álomkép formájában éjjel, de valami láthatatlan erő nem hagy szabadulni tőled. Mit tegyek még, hányszor halljak még meg, hogy végre vége legyen?

FÉRFI (dühösen): Ne büntess most!

NŐ (vad haraggal): Azt akarom, hogy lásd, megvonom a vállam, már nem omlok szerelmesen a karjaidba, már csak fájdalmat jelentesz, könnyeket, elátkozott pillanatokat. (kiabál) Mit akarsz most? Mit vállalsz most? Felégettél magad mögött mindent, te gyilkos!

FÉRFI (durván megragadja a nőt): Szeretlek, nem érted?

NŐ (kétségbeesetten): Eressz el!

FÉRFI (hosszú idő óta elfojtott szenvedéllyel): Szerettelek akkor is, tudtad, mindenki tudta, csak én nem, de most itt vagyok. Most már értem, tudom! Kellesz nekem, nem mehetsz el!

NŐ (összeroskad a férfi karjaiban): Nem!

FÉRFI: Akarom a lángot a szemedben, az ölelést, a nevetésed, hallani akarom a hangod, beszívni az illatod, engedd, hogy a nap felé tartsalak!

NŐ (szorítja a férfi karját): A régi életemet akarom. Azt, aminek te nem voltál része.

FÉRFI (magához öleli a nőt): A része akarok lenni.

NŐ: A régi várost akarom a régi utcákkal. Nem akarom folyton magam mellett látni a lépteid árnyékát.

FÉRFI (szerelmesen): Télikabátod leszek decemberben, lenge kendőd áprilisban.

NŐ: Te halott vagy, sosem léteztél.

FÉRFI: Ne gyűlölj.

NŐ (felnéz): Magamat gyűlölöm inkább.

FÉRFI (mélyen a nő szemébe néz): Nem tudlak elengedni. Magamhoz szorítom az emlékedet, nem várva többé változást.

NŐ (vigasztalóan): Majd beleszürkülünk az életbe valaki másnak az oldalán.

Hosszú csend. Csak nézik egymást és kapaszkodnak a másikba. A színpad elsötétül. Az eső zuhogni kezd. Újra minden barnás-vöröses, tompa fényben úszik. A férfi és a nő a kanapé két végében ülnek. Kezükben borospohár. Egyikük sem iszik, csak bámulnak maguk elé.

NŐ (halkan, nem néz a férfira): Indulnom kell.

FÉRFI (megriad): Esik.

NŐ (mosolyog): Taxival megyek.

Hosszan néznek egymásra, majd a nő hirtelen sarkon fordul, a bőröndökhöz lép, felemeli őket. A férfi felpattan, egyet lép a nő felé, de végül megtorpan.

FÉRFI (keserűen): Emlékszel? „Lehet, hogy hab vagy, cukrozott tejen…”

NŐ (megroggyan, de tartja magát, szinte suttogja): „Lehet, hogy zörej, meredt éjjelen…”

FÉRFI (egy lépést tesz a nő felé): „Lehet, hogy kés vagy ónos víz alatt…”

NŐ (leteszi a bőröndöket, visszafordul, a férfihoz lép, féltő gondoskodással szorosabbra húzza a nyakkendőjét és lesimítja az ingét, kezét a férfi mellkasán felejti): „Lehet, hogy gomb vagy, amely leszakad.”

A nő megfordul, kemény léptekkel elindul kifelé, lendületesen felkapja a bőröndöket. Már nem néz vissza. Kilép az ajtón, becsukja maga mögött. Csönd lesz és sötét. Nagyon halkan megszólal a zongora. Halvány fény világít. A férfi az ablaknál áll. Megszokott mozdulattal cigarettára gyújt. Szeme az asztalra téved. A halvány fény kialszik, ezzel egy időben az asztal fölött kigyullad egy lámpa. Az asztalon ragyog az ezüstös, cirádás cigarettatárca. A férfi hosszan nézi. Nagyot szív a cigarettájából. A színpad lassan elsötétül, a zene végleg elhalkul.

Függöny