Retró

– Elmegyek sétálni – mondom anyámnak, és a választ meg sem várva, már veszem is a rózsaszín, műbőr szandálomat. Alighogy becsukom magam mögött az ajtót, szaladni kezdek. Szaladok végig, a folyosón, a csikorgó mustársága linóleumon, el a lift mellett, le a másodikról, suhannak a lábam alatt a lépcsőfokok. Felrántom a kaput és rohanok, vágtázok a paneltömbök között. Néha ösztönösen a zsebemhez kapok, nehogy elveszítsem a fagyipénzt. Csak az ÁMK-ig kaptam engedélyt, annál tovább nem mehetek. A barna erkélyű házak után rátérek a Simon Bolivár sétányra. Az út végén már ott virítanak az ÁMK falát díszítő szocreál freskók. Mire a bejárathoz érek, kifulladok. Rossz futó vagyok. Tizenkettő lehetek és rendületlenül hiszem, hogy egy nap lehagyom majd a világot.

Itt már csak négyemeletes házak vannak. Elit környék. Megkerülöm az ÁMK-t a Reggel utca felől, elhagyom a játszóteret, ahol ötévesen hintázás közben elejtettem a fagyimat, átszaladok a dombokon, és az Óvoda utcán át visszaérek a Simon Bolivárra.

Ismerem ezt a környéket, mint a tenyeremet. Gyakran sétálunk erre apámmal, újabb és újabb helyeket fedezve fel, ahol megihat egy sört. A panelrengetegben megbúvó kiskocsmák közül leggyakrabban a zöldre festett bejáratút választjuk. Odabent szinte sötét van, kerek, billegős asztalok sorakoznak az apró helyiségben, a lapjuk ragacsos a sörtől és a keverttől. A mai napig felfordul a gyomrom, ha megérzem az állott, szikkadt sör szagát. Apám sörözik, én jaffázom, minden alkalommal ugyanúgy. Körülöttünk férfiak hangoskodnak, vagy csak értetlenül bámulnak rám, mit keres egy kislány egy ilyen helyen. Szürcsölöm a jaffát, édes és természetellenesen sárga. Apám legurítja a sört, nem számolom, hányadikat.

Közben folyamatosan csacsogok. Mindent elmesélek, ami az iskolában történt. Így megy ez, amióta világ a világ. Én mesélek, apám hallgat fátyolos tekintettel. Régen arról meséltem, hogy mikor mire kaptam piros pontot, bezzeg az Anti meg a Gyuri megint fekete csillagot kaptak, mert sosem figyelnek oda és nem tanulnak semmit. Hogy nem értem, miért kap piros pontot a Nelli meg a Bori azért, mert egy csomó időt elfecséreltek arra, hogy szép sormintát rajzoljanak tulipánból, meg mókusból, meg ki tudja még milyen marhaságból a számtan füzetükbe. Nekem meg hiányjelet rakott a Helga néni a sorminta mellé, mert én csak pöttyöket, meg hullámvonalakat tettem egymás mellé, felváltva. Nem tudom, miért ér többet a díszes sorminta a hibátlan házi feladatnál. Később arról kezdtem beszélni, hogy milyen helyes fiú ez a Tibi, de a Guszti meg olyan bosszantóan okos, és le kell győznöm év végére, jobb jegyeket akarok, mint amilyeneket ő szerez. Nem mondom el sosem, hogy mindenki kinevet a pulóver miatt, amit apám az egyik kuka tetejére dobva talált és lelkesen hazahozott nekem. Nem mesélem el, hogy úgy járok a nővérem levetett cipőiben, mint egy bohóc, neki 38-as lába van, nekem alig 35-ös. De nem kérek új cipőt, mert kihallgattam, amikor anya átküldte apát a Pali bácsihoz, hogy kérjen kölcsön pénzt a tankönyveimre. És tudom, hogy azért mehetek át olyan gyakran hozzájuk játszani, mert a Pali bácsiék rendes, istenfélő emberek, és sajnálnak engem. Utálom őket ezért. Ők nem tudnak semmit. Ne sajnáljanak.

És mindig elmondom, hogy a napköziben melyik nap melyik játszótérre vitt minket a Zoli bácsi, akiről apa azt hiszi, hogy szerelmes vagyok belé, pedig dehogy vagyok szerelmes. De ő engedi, hogy gyerek legyek. Eljátszuk, hogy ő Hókuszpók, az osztály meg a sok kis törp, és olyankor mindig én vagyok a Törpicur, mert én vagyok a legkisebb. Felkap a hóna alá, úgy tesz, mintha elrabolna Aprajafalváról, és csak szalad, szalad velem, keresztül-kasul a játszótéren, a többiek pedig rohannak utánunk, hogy kiszabadítsanak. Olyankor úgy nevetek, hogy szinte kipukkadok, a hajam szétbomlik a szélben, magasan vagyok, repülök, hirtelen belátom az egész környéket, és arra vágyom, soha ne álljon meg velem a Zoli bácsi. A farönkös játszóteret szereti az osztály a legjobban: ott egy egész erődítményt építettek fából a gyerekeknek, várfala is van, különböző nagyságú rönkökből. Ritkán mehetünk oda, mert nagyon messze esik az iskolától. Legtöbbször a lombos játszótérre megyünk. Ősszel beteríti az egészet a rengeteg falevél, fürdünk benne, hempergünk, nyakig beássuk egymást az avarba.

De arról már hallgatok, hogy mennyire félek, ha vissza kell menni a napközibe, mert lehet, hogy visszafelé senki nem akar majd a párom lenni a sorban, hogy a Tibi csak azért nem hagy békén, mert rólam akarja lemásolni a leckét, hogy a többiek utálnak, amiért én szeretem megcsinálni a szorgalmi feladatokat is. Hogy ciki a táskám, a hajam, az uzsonnám, a köpenyem. Hogy nem tartozom sehová.

Elmeséltem azt is, amikor Anti annyira el volt keseredve valamiért, hogy megevett egy csomó narancssárga bogyót, amivel tele volt a környék, mindannyian azt hittük, másnapra meghal a mérgezéstől, de csak rémálmai voltak, amikről persze csak Zoli bácsinak mesélt. Zoli bácsi évekkel később mesélte el, mennyire félt. Antival kellett volna beszélgetnem, de én is olyan kegyetlen gyerek voltam, mint bármelyik másik, és tudtam a szabályt: a jó tanuló sosem barátkozik azzal, aki csak bukdácsol. Pedig ő félszavakból is értett volna, ő nem lepődött volna meg, ha mellé állok és veszek a tenyerében virító bogyókból én is, de én gyáva voltam. Ő meg csak tömte a szájába a rengeteg izzó gyöngyöt, és közben potyogtak a könnyei. Senki nem tudta, mi baja, de abban biztos voltam, hogy ismerem a dühöt a szemében.

Jobban szeretek felnőttekkel beszélgetni. A gyerekek olyan értetlenek, és mindent ellenem fordítanak. Nem szabad nekik elmondani semmit. A felnőttek megtisztelve érzik magukat, ha egy gyerek komoly dolgokról őszintén beszél nekik. A felnőttek megérzik, mikor nem szabad viccelni egy gyerekkel. Azok, akik olyankor is tréfát űznek egy gyerek bajából, amikor nem kéne, azok sem buta felnőttek, sokkal inkább gonoszak. A gonosz felnőtteknek gonosz gyerekeik lesznek. Ott a Nelli meg a Bori. Biztosan nem ilyen gonosznak születtek.

Mesélek Angéláról is, aki az egyik legbutább lány az osztályban. Úgy néz ki, mint egy nagylány, ő a legmagasabb. Nálunk sokkal idősebb barátai vannak, divatos ruhákat hord, divatos zenét hallgat. Rajong érte a fél osztály, pedig egyetlen értelmes szó sem hagyta még el a száját, csak vihog és nem ért semmit, de állítólag tudja, mi a különbség a rave meg a techno között. Nekem fogalmam sincs. De nem piszkálják a tanárok, mert neki sem könnyű. Sok testvére van, a szülei nem dolgoznak, napról napra élnek. Neki mégis vannak divatos holmijai. Nekem akkor sem voltak, amikor apa még dolgozott.

Apa sosem kérdezte, és én sem mondtam el, milyen volt, amikor nem jött értem egy délután. Másodikos voltam. Már mindenki hazament, az utolsók mindig a kapu melletti fülkében várhatták meg a szüleiket. Már csak én ültem ott, meg a portás. Este hat óra volt. Zoli bácsi jött, hosszú, fekete szövetkabátban.

 – Érted még mindig nem jöttek? – kérdezte, és aggodalmat láttam a szemében. Én csak féltem. Még sosem mentem haza egyedül, mi lesz velem? Ránézett az órára és annyit mondott:

 – Öltözz, hazaviszlek.

Arra gondoltam, milyen jó, hogy nem egyedül kell mennem, és aztán arra, hogy a többiek még jobban fognak gyűlölni, ha ezt megtudják. De akkor hirtelen feltárult a nagy lengőajtó, ismerős cipőkopogást hallottam a kövön. A nővérem volt. Kimérten köszönt mindenkinek, intett, hogy menjek, elköszöntem és elindultunk.

 – Hogyhogy nem apa jött értem? – kérdeztem.

 – Sokáig dolgozik – hangzott a felelet.

Hogy került ide a nővérem? Anya telefonált neki. De nekünk nincs telefonunk. Akkor leszaladt a ház elé, a fülkébe. Anya egyedül hagyta a kishúgomat a lakásban, hogy telefonálhasson a nővéremnek, aki elbékávézott ide az Isten háta mögé a belvárosi munkahelyéről vagy a lakásáról, hogy engem hazavigyen. Nem szóltunk egymáshoz az úton. A buszunk elhaladt a gyár mellett, ahol apa dolgozik. Sehol sem égett lámpa már, minden csarnokban sötét volt, a kapun lánc és lakat lógott. Amikor hazaértünk, anya se szólt egy szót sem. A nővérem mérges volt, ő azért hallgatott. Bementem a szobába lefeküdni.

Egyszer apám bevitt magával a gyárba. Sosem voltam még azelőtt igazi gyárban. Lenyűgözött a hatalmas bejárat, a Csepel Művek hivalkodó felirata, a gyárkémény-óriások, a kopott téglafalak. Félszegen köszöntem a csarnokban. Zavart a zaj, zúgtak az esztergagépek. Csendben figyeltem, ahogy a férfiak beszélgetnek. Mert az feltűnt, hogy nem dolgozik senki. Csak lézengenek, cseverésznek, a gépek közben teszik a dolgukat, de az is lehet, hogy csak a látszat kedvéért kapcsolták be őket.

 – Igyunk egy kávét, Főnök úr! – szólal meg hirtelen apám, és csibészes fény csillan a szemében. A Főnök úr elmosolyodik, egy lelkes kolléga pedig már szalad is, és hamarosan három üveg hűtött sörrel tér vissza. Felismerem a piros-kék címkét: Kőbányai Világos. Gyerekagyam megfejti a szóviccet, de nem tudok nevetni.

Szisszen a szénsav a kupakok alól, mindhárman a szájukhoz emelik a barna üveget és mintha verseny volna, egy szuszra felhajtják szinte az egészet. Szájukról a kézfejükkel törlik le a habot. Zakatolnak a gépek. Apám közben rólam mesél: dicsekszik, hogy kitűnő tanuló vagyok. A többiek elismerően bólogatnak. Én zárom ezt a groteszk kört. Nézem a három férfit, köztük azt, akire azt mondják, kövessem a példáját, mert milyen keményen dolgozik.

Igen, emlékszem, milyen büszke voltam, amikor a fiókokban kutakodva megtaláltam a Kiváló Dolgozó jelvényt. Puha bársony párnán pihent a kihívó, csillogó, vörös csillag, fölötte arany láncocskákon lógó tábla hirdette az elismerést. Kék műanyag tokja volt, érdes tapintású, és egy kislány keze csak nehezen bírta felpattintani. Kiváló Dolgozó – olvastam a feliratot. Apám vajon miért nem büszke erre? Miért nem teszi ki a vitrinbe, mint anyám imádott porcelán figuráit? Megannyi kis emlékérembe és kitűzőbe vésett sarló és kalapács építette tovább nálunk a szocializmust a fiók mélyén, a munkakönyvek és a „soha ne mondd el senkinek”munkásőr igazolvány mellett.

Aztán apámat leszázalékolták, elkerült a gyárból. A nyugdíja kevés volt, kellett a pénz, most a Ráday utcában, a Vörös Postakocsiban mosogat és krumplit hámoz. Későn jár haza. Szeretik ott is, oda is elvitt egyszer az egyik szabadnapján. Életemben először pincér hozta ki nekem az ebédet: rántott szeletet petrezselymes krumplival. Igyekeztem olyan illedelmesen és előkelően viselkedni, mint egy királynő. Hazafelé még beugrottunk a zálogházba, hogy valahogy kibírjuk a hónap végéig. Akkor már tudtam, hogy a jelvények nem érnek túl sokat. Nem is igazi aranyból van a táblácska, meg a lánc, meg a sarló is hamis, meg a kalapács is. Anya jegygyűrűje, meg a kis keresztje az aranyláncon, az kell a zálogosnak, azért hajlandó fizetni.

Apával sokat horgászunk a nyaranta. A legkedvesebb helyem az a kis öböl a Dunán, ahol a parton évtizedek óta egy hatalmas uszály rozsdásodik. Csak a fele lóg ki a vízből, és a sártól, meg a szúrós növények miatt megközelíthetetlen. Az olajfoltok és a konzerv csali szaga egybeforrt a napfénnyel, a vízparttal, a két árnyékkal, ami a part felé halad: egy kisebb, cingár és fürge, meg egy nagyobb, lassabb és bicegős. A damilon csüngő úszót olykor meglengeti a szél, kapásunk most sem lesz. Szinte sosincs. De nem bánjuk. Amikor épp nem kell gilisztát fűzni a horogra, én kóborolok a környéken, kavicsokat meg gallyakat gyűjtök, a nap végére sáros vagyok, a bőröm lángol és volt, hogy százharminchét szúnyogcsípést számoltam össze magamon.

Augusztusban már mindig nagyon türelmetlen vagyok. Az olvasónaplókkal már régen elkészültem, gyakoroltam a matekot is, meg gyűjtöttem növényeket. Ilyenkor már nem köt le a szünidei tévéműsor sem, tűkön ülök, és nagyon vágyom már vissza az iskolapadba. Pedig ott lesz a Nelli is, meg a Bori is, és tudom, hogy kigúnyolnak megint, mert még mindig azt az ünneplő szoknyát hordom, amit elsős koromban vettünk nekem. Akkor eltakarta a térdem, most már nem takarja el, de én még mindig nagyon szeretem. Egyszer, ha majd veszünk egy új fehér blúzt, akkor olyat fogok kérni, aminek hatalmas, az egész vállamat beterítő gallérja van. Ha ilyen kicsi maradok, akkor a szoknya még nyolcadikban is jó lesz.

A nyár utolsó hetében már szinte minden nap futok egy kört a házak között, néha naponta kétszer is.

Hazafelé már lassan sétálok. Nem akarom, hogy túl korán véget érjen a lopott szabadság.

Gyorsan megnézem az ÁMK kirakatában a moziműsort: játszani fogják az 1492-t, meg az Alien 3-at is, remélem, anya mindkettőre elenged. Legfeljebb majd a szomszéd Juli néniékkel megyek, mint a múltkor.

Az ÁMK-val szemben, a Tere-Fere Étterem oldalában lehet fagyit kapni. Mindig más ízűt választok, mindig más színűt, hátha átfestik a panelek szürkés-barnás falait, amíg elnyalom. Egy húszas van a zsebemben, annyi egy gombócra elég. Többet nem szabad, mert a mandulám nagyon könnyen begyullad. Ma csokoládét kérek. Nem túl nagy a választék, a puncsot és a pisztáciát utálom, a vanília meg annyira unalmas. A fagyival a kezemben elindulok vissza, a Cservenkába. Fel sem tűnik, mennyire habzsolom.

Egyre gyorsabban szedem a lépteim. Anya már biztosan aggódik. Már látom a házunkat. A konyha ablakában hűsöl a macskánk. Egyszer lepottyant onnan. Vérzett az orra, anya kamillával kenegette neki. Anya biztosan a konyhában ül, dohányzik és rádiót hallgat. Lehet, hogy már megy a Szabó család.

Holnap végre kezdődik az iskola.

Ötödikes lettem.

Már nem vagyok akárki.