Szabálytalan
játékban lettem vesztes.
Csillogó
szemmel pakliból kínáltál egy éjjel.
Vakon
dobálni kezdtük egymásra az adut,
hol vad dáma
voltam, hol rőt udvari bolond.
Egyedül te
tudtad, de mégsem árultad el,
hogy
mindvégig tizenkilencre kértem lapot.
Nem mondtam
elégszer, hogy nem játszani akarok?
Letüdőztem a
cigarettád füstjét.
Mohó szívem
falta minden sóhajod,
sejtjeimig
hatolt, átjárt illatod.
Kromoszómáim
hozzád rendeződtek.
Szemedben a
kérdőjel alakját hátam vette fel.
Kezem ökölbe
szorult, hogy ne érinthesselek meg.
Visszanyelt
csókokat sírva öklendezve reszkettem
érted,
nehogy elveszítsem, ami van.
Égbe tartott
pakliból, mit vársz, ki húz most lapot?
Legyintek:
vége már, legyintesz: sosem volt.
Már az sem
igaz, hogy fájt.
A távolság
gyógyszer, a némaság fegyver.
Szögesdrót a
szívem tájt.
Menni,
mindig menni kell tovább.
Hátam mögött
érezlek, ha elindulok.
Várom, hogy
megérintsd a vállam.
És időről
időre visszafordulok:
csak sűrű
köd, homály és pára.
Hogy
túlélhessem a jelent, megtagadom magam.
Beleragadva
gyúrom
és dagasztom
a múltat,
cukorhabos
tündérmese.
Elnyúlik a
pillanat,
szétmállik
ujjaim közt.
Lett belőle
hetedhét,
de leginkább
hol nem volt.
Dermedő lélekkel
állok előtted.
Hát várok,
mert várni még nem tilos
egy halk
szót, egy elejtett mondatot,
mi elárulja
végre, mi vagyok:
nyílt törés,
esetleg gennyes fekély,
pióca vagy
vírusos hasmenés.
Ne fáradj.
Majd én lehúzom magam.
Hajlik a tér
és hajlik az idő is.
Egy másik
énem másik galaxisában
te vagy a
Nap:
térdre
rogyok.
Itt és most
egy tetszhalott csillag vagy csupán:
beszippantasz,
szétroppanok.
