Egy cigi a
gangon indulás előtt.
Felkapom a kávém
dermedt maradékát, számban egy szállal, zsebemben az öngyújtóval kilépek a
folyosóra. Rögtön az első lépéssel telibe kapok egy adag kutyaszart, amit –
gondolom – megint a Jolika néni felejtett el összeszedni a nyüves tacskója
után. Bicegve lépek a korláthoz, hogy lehetőleg újabb aknát már ne fektessek le
a lakásom körül, és miközben torz arccal meggyújtom a cigarettámat, azon
gondolkodom, hogy szabadulhatnék meg a papucsom talpára ragadt kéretlen
küldeménytől. Talán ki kéne dobni a papucsot, az lenne a legegyszerűbb. Aztán a
tacskót is utána…
Az alattam lakó
feltépi az ajtót, csapkodás, zacskózörgés hallatszik. Biztos a szemét.
– Kisfiam, induljunk – hallom a nő ingerült
hangját. Semmi válasz. – Ne mondjam még egyszer!
De úgyis mondja.
– Zolika, azonnal vedd a cipődet – suttogom a
bögrémbe, vigyázva, nehogy meghallják odalent.
– Zolika, azonnal vedd a cipődet! – ordít a nő,
de a hangjában mégis valami fáradt reménytelenség cseng, mint aki tudja, hogy
semmit sem ér a szava, még azelőtt, hogy megszólalna. Zolika nem szeret cipőt
venni, nem szeret elindulni, sem hazaérni, nem akar leckét írni, de a rajzfilmcsatorna
elől nem lehet elcsalni. Az elmúlt másfél évben három hörcsöggel és hat
ugróegérrel végzett, többel – a kiszűrődő szidalmak alapján – különös kegyetlenséggel.
Amíg eldől, hogy
Zolika hajlandó-e ma iskolába menni, unott képpel a cigarettámmal perzselgetem
a muskátlik szirmait a virágládában. Oda is hamuzok, hátha kidöglenek tőle ezek
a csenevész, büdös gazok. A nő végre elfordítja a kulcsot a zárban, és Zolikát
is sikerült meggyőzni, mert hallom, ahogy kolompol a korláton és ugrál a
lépcsőn.
Végre csend.
Nagy, mély slukk. Hamarosan nekem is indulnom kell, a kávém is vészesen fogy.
A lépcsőház
felől halk csoszogás üti meg a fülemet. Józsi bácsi elindult a szokásos reggeli
körútjára. Csak egy emeletet jár be, többet nem bírna a lába. Egyébként ki se
mozdul, az élelmiszert is házhoz rendeli. A csoszogás erősödik. Mindjárt ideér.
Mélyen kihajolok a korláton, hátha nem vesz észre.
– Hallotta, mi történt tegnap este, aranyom? –
áll meg mellettem az öreg.
– Nem hallottam, Józsi bácsi. – Nagyot sóhajtok,
miközben felé fordulok.
– A házmesterre rátörték az ajtót. Kiderült,
hogy már egy hete meghalt a szerencsétlen. Akkorára dagadt, mintha kétszáz
kilós lett volna, az egyik rendőr el is hányta magát. Az Ica hívta ki őket,
tudja, aki mellette lakik. Ő már érezte a szagot.
– Még jó, hogy nyár van, nem kell beosztani
egymás között a hólapátolást. – vetem oda szárazon, miközben a kutyaszart igyekszem
a korlát alsó peremével levakarni a papucsomról. Egy része a vasra tapad, a
többi az udvaron placcsan szét.
Az öreg egy
pillanatra megdöbben, majd remegő mutatóujját a magasba emeli.
– Mind így végezzük, meglátja! Maga sem
kivétel, aranyom! – És már csoszog is tovább.
Fejet hajtok a
bölcsessége hallatán, leszívom az utolsó slukkot és a csikket beleállítom a
virágládába. Felhajtom a kávét.
– Tűz van! Tűz van! – A hang az ötödikről jön.
Felpillantok, Tóthné kiabál, szomszédja, a félbolond házaló ügynök ajtaja alól
szürke füst gomolyog.
– Hívja a tűzoltókat, mama! – kiabál fel a
negyedikről a testépítő.
– Hívtam már, de ki tudja, mikor érnek ide!
Addig leég az egész ház!
A fickó
válogatott káromkodások kíséretében felrobog az ötödikre, dörömbölni kezd az
ügynök ajtaján. Nem érkezik válasz. Valószínűleg egy újabb öngyilkossági
kísérlet. Amióta a felesége elhagyta, már az ötödik. Ez az akciója talán már
elég lesz ahhoz, hogy egy időre kivonják a forgalomból.
– Csináljon valamit! – sopánkodik Tóthné.
Ideje indulni.
Bedobom a bögrét a komód tetejére, belebújok a cipőmbe, felkapom a táskám. A
szaros papucsot kint hagyom az ajtó előtt. A tacskó úgyis rárabol, ha
legközelebb erre jár. Az utcáról már behallatszik a sziréna. Jó lesz sietni. A
testépítő rendületlenül dörömböl.
