A nevetését hallotta
meg először. Dallamos, önfeledt kacagás volt, szinte megbabonázva fordult a
hang felé, és kezdte el keresni a hozzá tartozó arcot.
A lány két asztallal arrébb ült tőle,
telefonált. Fejét finoman oldalra billentve tartotta a készüléket, szabad
kezével láthatatlan jeleket rajzolt a kanala nyelével a gyűrött abroszra.
Pillantását desszertjére szegezte, mosolyától rogyadozott a tejszínhab a
gyümölcssaláta tetején. Laza, rendezetlennek ható frizurájában szabadon
libbentek a hullámos fürtök minden lélegzetvételnél. A kanálból arcába verődő
délutáni nap sugara földöntúli csillogást adott acélszürke szemének.
–
Boszorkány – gondolta. Megvárta, míg befejezi a hívást, majd észrevétlenül
odalépett hozzá.
–
Elnézést, megengeded, hogy leüljek? – kérdezte visszautasíthatatlan, sármos
udvariassággal.
A lány csak egy pillanatig habozott,
mielőtt hellyel kínálta, mélyre próbált látni benne, megsejteni a szándékot és
a célt, az acélszürke és az azúrkék egymásnak feszült, hogy aztán harc nélkül,
vér nélkül olvadjanak egymásba, hosszan fürkészve a másik titkait,
elhallgatásait.
A pincér udvariasan a
tudtukra adta, hogy húsz perc múlva zárnak. Akkor néztek fel a beszélgetésből
először. A hely már teljesen kiürült, a háttérzenét is lekapcsolták, odakintről
az autók fényszórója időről időre körbepásztázta az elhagyott asztalokat.
Amíg kifizette a számlát, figyelte a
lányt, aki szinte mozdulatlanul várt és nézte őt. Mosolygott, ahogy egész este
tette, sejtelmesen, finom kacérsággal, amitől még jobban vonzódott hozzá. Meg
akarta érinteni, akkor is, ha a reggeli józanság véget vet majd ennek a
borzongató játéknak, ha meg is hal végül minden titok és izgalom. Nem volt sok
ideje dönteni, felmérte a lány személyiségéből adódó kockázatot, a saját
kalandvágyát és az alkalom megismételhetetlenségét. Miután a pincér elvitte a
borravalót is, épp szóra nyitotta volna a száját, hogy megköszönje az estét és
minden jót kívánjon, na, nem félelemből vagy gyávaságból, sokkal inkább a lány
érdekében. Miközben erre gondolt, már látta is a feje fölött ragyogni a
glóriát, és mintha enyhe megkönnyebbülést is érzett volna, hogy nem teszi
megint ugyanazt, végre itt van valaki, akit értékel annyira, hogy elengedje, ám
a lány váratlanul megelőzte.
–
Iszunk valamit nálam? – A hangja nyugodt és természetes volt, tele
megmagyarázhatatlan bizalommal.
Az acélszürke pillantás keresztüldöfte,
elméletei romba dőltek, a glória elhamvadt és csak egy meglepett félmosoly
maradt a tarsolyában, amivel a meghívást nyugtázni tudta.
A villamoson ülve arra gondolt,
tulajdonképpen milyen jó, hogy nem kellett kérdeznie vagy magyarázkodnia, se
kérnie, és búcsúznia sem. Némán, fáradhatatlanul mosolyogva nézték egymást, már
csak két perc a végállomásig, pulzusa felugrott, ahogy a szél az arcába sodorta
a lány illatát.
A konyhában kibontottak
egy üveg bort, cigarettáztak, rájuk nehezedett az édes, fülledt nyáréjszaka,
acélszürke és azúrkék küzdött és dacolt egymással, egymásért, a lány
fel-felkacagott, ő nem tudott ellenállni tovább, mire a szobába értek, már alig
volt rajtuk ruha, az addig elfojtott szenvedély úgy taszította őket egymásnak,
mint ahogy a tenger hullámai csapódnak tehetetlenül a meredek sziklafalhoz,
hirtelen támadt, tomboló vihar idején. Ő végleg elmerült a habokban, a vörösbor
beleszáradt a krémfehér szőnyegbe.
–
Te mit csinálsz? – kérdezte kimerülten, mert félálomban arra lett figyelmes,
hogy a lány finoman mocorog mellette. Két lábfejét lassú ritmusban dörzsölgette
egymáshoz, mint a tücskök a szárnyaikat, amikor ciripelnek.
–
Csak így tudok elaludni – válaszolta a lány magától értetődően.
–
Téged biztosan nem ringattak eleget gyerekkorodban – tréfálkozott.
–
Az meglehet! – kacagott fel újra a lány, kinevetve saját kis tragédiáit.
Újra magával ragadta a pillanat,
szorosan magához húzta a lányt, átkarolta, talpait a lány két lábfeje köré
fonta, és lassan, kedvesen, mintha dajkálná, simogatni kezdte.
–
Hátha ez segít – suttogta.
A lány nem felelt, teste megadóan elernyedt,
elnehezült, érezte, ha nem ölelné, darabokra törne. Néhány perc múlva
mindketten aludtak.
A szokatlanul hűvös
szél korán ébresztette. Elméje friss és tiszta volt, rápillantott az órájára,
még pont eléri a fél nyolcas vonatot. Felkelt, kissé tanácstalanul botorkálva a
lakásban összeszedte a ruháit, eltette a tárcáját, telefonját, cigarettáját.
Jól jött volna egy kávé és egy zuhany, de nem akarta húzni az időt és főleg nem
akarta felébreszteni a lányt.
Visszament a szobába, hogy még egyszer
ellenőrizze, biztosan nem felejtett-e ott semmit, elkerülve a későbbi kínos
telefonhívásokat és üzeneteket. Megpillantotta az alvó lányt. A tegnap esti
nyugalomnak nyoma sem volt rajta. Összegörnyedve feküdt, vállait feszesen
felhúzta, a nyaka szinte nem is látszott, térdeit a melléhez szorította, arcát
a párnába temette.
–
Mint az üldözői elől a vackába menekült riadt kis állat – gondolta magában,
mintha valami kissé összeszorította volna a mellkasát és a gyomrát, de a
szokatlan érzésben csupán éhségét vélte felfedezni. Ha siet, még lesz ideje
reggelizni az állomás melletti kis büfében. Az ajtót nagyon lassan csukta be
maga mögött, alig kattant a zár.
A fülkében,
kihasználva, hogy egyedül az övé, az ablakhoz ült, csomagját hanyagul maga
mellé dobta, levette a cipőjét és feltette lábait a szemközti ülésre,
kényelmesen elnyújtózva belemerült a sport rovatba. Hiába igyekezett, nem
tudott az újságcikkekre összpontosítani. A döntő harminckettedik percében a
bíró láthatatlan jeleket hagyott az abroszon, a háromszoros olimpiai bajnok
öttusázó alámerült a gyümölcssalátában, a bokszolót már a második menetben
kiütötték, az ellenfél kacagva dobta hátra a haját, mától doppingszernek
minősül a vörösbor, nem valószínű, hogy a só ennyi idő után is kiszedi a
szőnyegből, a sportlövő pályafutása véget ért, mert megzavarta egy kacér
mosoly, a lesérült rövidtávfutó úgy feküdt a pályán, mint egy halálfélelmében
összegömbölyödött állat, mert… ébren volt. Ébren volt!
A vonat zakatolása lassan elcsitította
kavargó gondolatait. Álmosan nézett ki az ablakon. Az égen acélszürke felhők
gomolyogtak sűrűn, vészjóslóan.
–
Jégeső lesz – nyugtázta magában, két lábfejét öntudatlanul ütemesen egymáshoz
dörzsölgetve, mielőtt ölébe ejtette az újságot és elaludt.