Ahogy beköszönt a december, egyre többször és egyre
hosszabb időre vackolom be magam az ablakpárkány előtti kis padra, vastag,
kockás takarót vonok magam köré, forró teát vagy kávét kortyolgatok, és
figyelem az eget, a felhők színét, hátha elered végre a hó. Lesem az aszfaltot,
mindenhol apró hópelyheket látok. Órákon át üldögélek ott és várom, hogy
Hótündér győzelmet arasson.
Hótündért én teremtettem. Egy borús, esős
karácsonykor hívtam életre, amikor a fiam végtelenül szomorú volt, hogy
szenteste nem borul fehérbe a világ. Elmeséltem neki ennek a varázslatos
lénynek az életét, a feladatát, hogy évről évre megvívja a maga csatáját az Ősz
Koboldjával, és a harc végkifejletén múlik, hogy fehér lesz-e az emberek
karácsonya, vagy szutykos és tocsogós, mintha az ősz nem akarna visszavonulni
soha. Azon a télen Hótündér vereséget szenvedett, de a fiam megtapasztalta már,
hogy nem lehet minden csatát megnyerni.
A születése óta tudtam, hogy kevés időt kapott az
élettől. Mihelyt megértette, már ő is tudta, sosem hazudtam neki azt, hogy
felnő és gyerekei lesznek, én meg boldog nagymamaként kötögetem majd a kandalló
mellett az ajándékba szánt sálakat és pulóvereket, és csodálatos
ételkölteményekkel várom majd a családját minden karácsonykor. Nem volt sok
időnk. Kár lett volna hazugságokkal ámítani őt.
Azt hittem, Hótündér egyszer kisegített engem egy
kényelmetlen helyzetből, magyarázatot adtam egy mesével egy hétköznapi dologra,
továbblépünk és elfelejtjük, a következő nap már Hótündér nevére sem fogunk
emlékezni.
De a fiam emlékezett. Azon a télen minden este azt
kérte, hogy róla meséljek. Ki kellett hát találnom, hogy hol született, kik a
szülei, milyen varázslatos képességekkel rendelkezik, kik a barátai és kik az
ellenségei. És én meséltem, meséltem, kuporogtunk az ablak előtt, ketten a
kockás takaró alatt, és lestük az eget, hátha Hótündér megkésve bár, de
visszaveszi magának a világot, és aludni küldi végre a rusnya Ősz Koboldját. Január
végén aztán annyi hó hullott, amennyit a fiam még sohasem látott életében. Az
élménytől teljesen megvadulva túrta, rúgta, gyúrta a havat, hempergett benne,
kotorta és lapátolta, már egészen kékre fagyott, mire sikerült beparancsolnom a
melegre és egy nagy bögre forró teát megitatni vele. Akkor láttam utoljára
igazán boldognak.
Attól kezdve, ahogy újra eljött a december, a fiam rendületlenül
követelni kezdte a Hótündérről szóló történeteket, nem zavarta, ha nem találtam
ki újakat, csak a régieket nem volt szabad pontatlanul elismételnem, mert
kíméletlenül megdorgált érte és kijavított, ha valamit kifelejtettem, vagy
lustaságból lerövidítettem. Észrevétlenül ez lett az évben a kedvenc
időszakunk, mintha az ünnepet, amit mindketten amúgy is imádtunk, még
meghittebbé tette volna ez a sok összebújás és beszélgetés, és mintha a mese
megállította volna körülöttünk az időt, és elfeledtette volna velünk, hogy az
újév számunkra mindig eggyel kevesebbet jelent, sosem megújulást, sosem a jövő
felé fordulást kíváncsian és izgatottan, hanem a fogyó időt, a
visszaszámlálást, hogy egyszer majd ez a mese is véget ér.
Az utolsó évben már tavasszal ékeztek a jelek egymás
után, hogy a fiam nemsokára elindul azon az úton, ahová én nem kísérhetem el.
Nem beszéltünk erről. Okos és erős fiú volt, fölösleges lett volna szavakat
pazarolni olyasmire, amiről egyikünk sem beszélt szívesen. Nyár végére egészen legyengült,
és november közepétől már nem tudott kikelni az ágyból. Amikor eljött a
december, az ablak előtti kis padot félretoltam, és a betegágyat állítottam a
helyére, hogy bármikor kinézhessen az ablakon, és figyelhesse a hóesést. Egyre
kevesebbet beszélt. Fáradt volt már. Minden reggel, amikor életben találtam,
hálaimát mondtam, de titokban azért esdekeltem, hogy ne menjen el karácsony
előtt.
A napok szétmállottak körülöttem. Kapkodtam,
rohangáltam, görcsösen ragaszkodtam ahhoz, hogy minden rendben legyen, hogy
minden tiszta legyen, hogy ragyogjon a fiam körül az egész világ. Már alig
csillogott a szeme, ha rám nézett, csak akkor láttam benne némi fényt, amikor a
mesét hallgatta, a mesét, a megunhatatlan Hótündérről, akivel már gyakran
torkig voltam. Mert a fiam nem kérdezett semmit. Nem panaszkodott. Nem akarta
tudni, mennyi ideje van még hátra. Nem akarta tudni, mit érzek, nem akarta
elmondani, ő mit érez. Elbújt Hótündér áttetsző palástja mögé, és csak várt,
megadóan, várta az újabb és újabb mesét.
Szenteste reggelén már ott állt a betegágy mellett a
gyönyörű, arányos fenyőfánk, tökéletesen és méltóságteljesen, mégis volt valami
nyomasztóan szomorú a levegőben. Hogy jobb kedvem legyen, mézeskalácsot kezdtem
sütni, becsomagoltam az ajándékokat, előkerestem a díszeket, és ebéd után be is
készítettem őket a fa mellé.
- Milyen színű
gömböket tegyünk fel a fára? – kérdeztem a sápadt kis beteget színlelt
lelkesedéssel.
Egy darabig gondolkodott, majd halkan annyit mondott:
- Nem hiszem,
hogy látok még egyszer feldíszített karácsonyfát, nem igaz?
Nem feleltem. Okos szemében láttam, hogy nem is vár
választ. Újra megmozdult a szája, még akart valamit mondani, de inkább
hallgatott. Nézegette a díszeket, forgatta az üveggömböket remegő kezében.
- Idén tegyük
fel mindet – mondta végül határozottan. – Látni akarom mindegyiket.
A könnyeimet nyelve rakosgattam a masnikat,
csengettyűket, gömböket, jégcsap- és harangdíszeket, vegyesen, tarkán, ahogy
épp a kezemre estek. Egyikünk sem szólt egy szót sem. Nem is néztünk egymásra.
Éreztem, hogy el kellene köszönnünk egymástól, de képtelen voltam rá. Végül
bekapcsoltam az égősort is. A melegsárga fényfüzér beragyogott minket. A fiam
az eget kémlelte az ablakon át.
- Még mindig
nem esik a hó – mondta szomorúan.
Álltam a feldíszített, cifra fa mellett, és olyan
árvának éreztem magam, mint még soha. Néztem a fiam arcát, a tekintetét, ahogy
egyre csak távolodik az élettől, ahogy szépen lassan minden kis cérnaszálat,
ami hozzám, a világhoz kötötte, elenged, nem kapaszkodik tovább, nem küzd
tovább, és képtelen voltam felfogni vagy elfogadni azt, ami már régóta tény és
nem feltevés, hogy néhány hét, vagy talán csak néhány nap múlva nem lesz többé
betegágy, nem lesz több virrasztás, nem lesz több reszketés, meghal minden ima,
meghal minden pillanat, és meghalok én is vele.
- Lehet, hogy
Hótündér megint elveszíti a harcot? – kérdezte a fiam alig hallhatóan.
Az évek alatt felgyülemlett dühöm, a tehetetlenség és
a félelem szökőárként söpörte ki belőlem az ünnepi hangulatot.
- Felejtsd már
el azt a nyomorult Hótündért! – üvöltöttem, teljesen kifordulva önmagamból. –
Hótündér nem létezik, soha nem is létezett, én találtam ki, és bármikor
elpusztíthatom, ha akarom! Nem érdekel, hogy mit csinál, nem érdekel, hogy
lesz-e hó, érted?!
Odaléptem hozzá és mérgemben megráztam.
-
Megértettél?! – kiabáltam.
Ahogy a karácsonyi fények megvilágították az arcát,
és megláttam azt a szomorúságot, amit soha azelőtt és azóta sem láttam,
hirtelen úgy éreztem, elsüllyedek szégyenemben. Lassú egymásutánban potyogtak a
könnyei, de csalódottság vagy fájdalom helyett ürességet láttam a szemében. Akkor
értettem meg, hogy gyengeségemben és gyávaságomban elvettem a fiamtól az
egyetlen dolgot, ami életben tartotta. Elengedtem a karját és kirohantam a szobából.
Sokáig tartott, amíg újra összeszedtem magam. Sosem
sírtam azelőtt, inkább örülni akartam minden együtt töltött percnek, mint a
ránk váró sötétségen sopánkodni. Gyűlöltem magam, amiért éppen akkor fogyott el
az erőm.
Megmosakodtam, magamra mosolyogtam a tükörben. Már
csak a feldagadt szemem árulkodott a korábbi eseményekről. Visszamentem a
fiamhoz. Kicsit felemelte a fejét a párnáról, láttam rajta, hogy örül nekem.
Odakuporodtam mellé, magunkra húztam a kockás takarót, átöleltem. Nagyon gyenge
volt már. Erőtlenül lélegzett.
- Mesélj nekem
– suttogta.
- Mesélek,
drágám – mondtam reszketve és megszorítottam a kezét. – Egyszer volt, hol nem
volt, élt az Északi-sarkon a Fagyos Szelek Ura és a felesége, a Jégkirálynő.
Egyetlen gyermekük volt, akit csodálatos képességekkel ruháztak fel. A
gyermeket Hótündérnek hívták.
- Mi volt a
feladata? – szólt közbe a fiam, még halkabban, mint az előbb. Kezét
kiszabadította a szorításomból és gyengéden az én kezemre tette.
- Hótündér
egyedüliként felelt azért – folytattam, és éreztem, hogy megint sírni fogok -,
hogy a karácsonyok minden évben fehérek legyenek, hogy a hideg téli éjszakákon
az emberek szorosan öleljék egymást és szívük melegével töltsék meg
otthonaikat. Hogy a küldetését minden évben teljesíteni tudja, harcra kell
hívnia az Ősz Koboldját, aki színes festékkel keni be a faleveleket, sárgára
mázolja a sütőtököt, esőt idéz, ködöt és hajnali deret hint a világra.
- Mi történik,
ha a kobold nyer? – hangzott az újabb kérdés, valahonnan nagyon messziről.
- Ha a kobold
nyer, akkor télen is uralhatja a világot, szürke, sáros karácsonyt csinálhat,
hóember nélkül, szánkózás nélkül, de ha veszít, át kell adnia a helyét
Hótündérnek, és rejtett otthonából addig nem bújhat elő, amíg Pipitér, a
nyármanó egy pitypang magjait be nem fújja az ablakán.
Éreztem, ahogy a fiam keze lecsúszik az enyémről. Nem
tudtam folytatni. Még szorosabban öleltem, a könnyeink összefolytak. Hűvös volt
az arca.
- Anya, nézd…
havazik… – mondta utoljára.
Ekkor a szél hirtelen feltépte az ablakot, óriási
hópelyhek kavarogtak a szobában. Hát eljött érte – gondoltam. A hópihék könnyed
tánc után gyengéden hulltak a fiam arcára, takarójára. Most már be akartam
fejezni a mesét, de láttam a hófehér arcon, hogy már úgysem hallaná a végét.
Mosolyogva halt meg.
Odakint karácsony volt.
Lassan mindent belepett a hó.
