Nyárízű élet

Már kora reggel pusztító a forróság, a vállam percek alatt égni kezd. Szomjas vagyok. Nincs kedvem sétálni, nyűgösködöm, de te kitartóan vonszolsz tovább magad után. Le kéne dőlni egy fa alá, vagy még jobb lenne nyakig merülni a tóban, de te hajthatatlanul nézelődni akarsz. Alig látok a napfénytől, összeizzad a tenyerünk.

– Odanézz, ott egy jégkásás! – kiáltasz hirtelen, és nagy lendülettel balra rántasz. Áhítattal meredek a pultra. Ez egy igazi jégkása birodalom! Van meggyes, narancsos, kivis, citromos, zöldalmás, barackos, áfonyás, dinnyés, málnás, ananászos, epres. Magatehetetlenül bámulom a kínálatot.

 A pultos toporogni kezd.

– Mekkorát kérsz? – kérdezed halkan.

Önkívületi állapotban mondom:

– Legalább három decit.

– És milyet?

A kérdés szíven szúr. Te melyik ujjadat vágnád le, ha úgy adódna? A vádló tekintetemből aztán kétségbeesett lesz, a mögöttünk várakozók és a pultnál türelmetlenkedő lány könnyeket csal a szemembe.

– Kétszer fél litert kérünk! – mentesz ki végül. – Lehet vegyesen? – teszed hozzá.

Szinte egyszerre hördül fel a lány a pultnál és a kiszáradó félben lévő tömeg.

A kezembe nyomod az első adagot, az átlátszó pohár falán szabálytalan, színes csíkokba rendeződnek az ízek. Egy vastag, fekete szívószálat állítasz belé, amíg a lány a tiéddel bíbelődik. Boldogan mosolygok. Egyszerre akarom megkezdeni veled.

Aztán kézen fogva továbbsétálunk. A szívószálat hol lejjebb csúsztatom, hol kissé kiemelem, hogy újabb és újabb gyümölcsbe kóstolhassak.

– Két szivárvány megy a sivatagban, ismered? – kérdezed két szürcsölés között.

Nevetünk.

Mától veled.

  

– Együnk valamit – mondod, és vadászni kezded az ennivalót kínáló standokat. Én csak fintorgok, mert azt reméltem, végre fürdeni is fogunk.

– Nem vagyok éhes – mormogom.

Nem figyelsz rám, csak jár a szemed körbe-körbe, mohón kutatva.

– Kukorica! – kurjantasz, és már repülünk is a kis háromkerekű szerkezet felé. Ahogy az árus felemeli a fedőt, arca kipirul a gőztől, a homlokán apró verejtékcseppek jelennek meg. Két hatalmas, hibátlan példányt kapunk, te sóval szóród meg mindkettőt. Egyik kezünkből a másikba dobáljuk a csöveket, azt remélve, hogy a kánikulában ettől majd gyorsabban hűlnek. Végül nem küzdünk tovább, letesszük őket magunk mellé, a padra. Hátradőlve várakozunk a kukoricaillatban. Hangosan megkordul a gyomrom. Felkacagsz.

– És milyen, amikor éhes vagy? – kérdezed.

Játékból megsértődöm, de hamar kiesek a szerepből.

– Na, együnk végre – mondom, és magamhoz veszem a kukoricám. – Már éppen jó.

Nekilátunk. Nagyokat harapsz, a szemekből kifröccsen a lé, a csövön cafatokban lógnak a kukoricadarabok. Hevesen falsz, habzsolsz, már a felével végzel is, amikor rám pillantasz. Megérzem, feléd fordítom a fejem. Arcodon döbbenet látszik. Csak a szememmel kérdezek, mert a számmal éppen befejeztem a kukoricámon a negyedik sort. Mint egy írógép, úgy haladok: balról jobbra, egyszerre csak egy sort eszem, és amikor végeztem, irány visszaaz elejére. Te döbbenten figyeled a műveletet. Végre visszanyered a lélekjelenléted, lenyeled a falatot.

– Te mit csinálsz? – kérdezed óvatosan.

Először végigrágom a megkezdett sort, csak azután válaszolok.

– Eszem. Nagyon szeretem a főtt kukoricát. Így tovább tart.

A gyanakvás lassan elillan a tekintetedből, újra mosolyogsz. Egy darabig fürkészed a mozdulataimat, majd magad elé veszed a kukoricacsövet, és a szemed sarkából engem figyelve, megpróbálod te is úgy, ahogy én: egyszerre csak egy sort, balról jobbra. Hátradőlünk a padon, néha versenyzünk, ki ér hamarabb a sor végére, kukoricaszemek repkednek mindenfelé, röhögünkfulladozva.

Aztánalámerülünk.

 Édesanyád ebédre vár minket. Sietnünk kell, ő ebben nem ismer tréfát: vasárnap harangszóra asztalon a húsleves és a rántott hús. A petrezselymes krumplit melegen, az uborkasalátát hidegen tartja. Mindegy, hogy az ember ilyen időben inkább meggylevest enne jégkockával, és az sem baj, ha két falat után panírszagút kezdesz izzadni.

Késünk, mert ezek a fiatalok már csak ilyenek. Még a kapuban igyekszünk visszafojtani a kuncogást, de édesanyád rajtakap minket, a fakanalat a csípőjén pihentetve méltatlankodik a lázadó ifjúságon. Köszönünk kipirulva. Szerencsére a kertben áll a terített asztal, nem a fülledt levegőjű házban kell elszenvednünk ezt a szertartást.

A leves forró, a tetején úszó zsírcseppek borostyánként ragyognak a déli verőfényben. Néha egymásra pillantunk, húzni kéne valamivel az időt, megúszni ezt az egészet, de egyikünknek sem jut eszébe semmi olyan, ami édesanyád számára is szellemesnek hatna. Végül feladom, habzsolva kanalazni kezdek, mindegy, csak legyen vége.Pár perc múlva már csak egyetlen darabka eperlevél árválkodik a tányérom alján. Meghagyom, tanúságtevőnek. Szuszogva hátradőlök, csak akkor veszem észre, hogy a te adagod szinte érintetlen, mégis hetykén és elégedetten üldögélsz, miközben engem nézel, mosolyogva. A leves dolgozik bennem, úgy érzem, menten lázgörcsöt kapok. Édesanyád terítéket vált és feltálalja a másodikat. Már a látványtól émelyegni kezdek. Te szedsz magadnak egy keveset, szinte csak néhány morzsát, kóstolónak, mert ez a nagy meleg elveszi az ember étvágyát, mondod. Szemrehányóan pillantok rád, de te kiélvezed a helyzetet, és jól megrakod a tányéromat. Édesanyád gyanakodva méreget: kizárt, hogy képes legyek befogadni ennyi ételt. Eltüntetek mindent, egy körömhegynyi petrezselymet, egy áttetsző uborkamagot sem hagyok meg, csak azért is megmutatom neked. Te néha félhangosan belekacagsz a tányérodba, olyankor a szemem sarkából küldök villámokat feléd. Mint aki hirtelen mindent megért, édesanyád az almás pite helyett jégbe hűtött görögdinnyét hoz ki desszertnek, kimagozva, felkockázva. Könnyes szemmel nyugtázom, hogya megmérettetésnek vége. Te megint kinevetsz, felkapsz egy dinnyekockát és játékosan felém dobod. Persze leesik a földre, mert te tudod a legjobban, hogy én tényleg képtelen vagyok bármit is elkapni. Lehajolok érte. Ahogy bosszúsan visszakapaszkodom a székre, pont előttem, ahol az előbb még a desszertes tányérom állt, egy aprócska, nyitott ékszerdobozból finom kacskaringókkal díszített köves gyűrű csillan felém.

Igen.

 – Gépi fagyi! – sivítom lelkesen.

– Pfuj, ne már! – mondod, de én már be is ugrom a sor végére és előre nyalom a szám szélét, pedig nem a fagyi érdekel, csak látni akarom, ahogy a kétszínű krémből spirál alakban hegycsúcs emelkedik a porhanyós tölcsér tetejére, majd végül a fagylalt megadóan lekonyul, amikor az eladó elengedi az adagológombot. Leülünk a parton, lelkesen pusztítani kezdem a gyorsan olvadó, túl édes nyalánkságot. Hanyatt fekszel mellettem, behunyt szemmel napfürdőzöl.Nem tudok elég gyorsan enni, a tölcsér pillanatok alatt átázik és kilyukad, a fagylalt keskeny patakokban csordogálni kezd a karomon. Ösztönösen kapok a nyelvemmel utána, elszántan igyekszem lenyalni a bőrömről, ami még menthető. Te már felkönyökölve bámulsz, széles vigyorral.

– Mi van? – kérdezem tettetett szemrehányással. – Ne gondold, hogy ez már szex!

Felülsz, elkapod a tölcsért szorongató kezem és felcuppantasz egy aprócska csoki patakot a csuklómról.Csokis–vaníliás csók csattan, a fagylaltom maradéka a fűben olvadozik tovább.

Mától hárman.

 Rég besötétedett, mégis izzasztó, fülledt az este. A tó tükrében aranylik a lampionok fénye. A kő már ragad a sörtől, és mintha egyre hangosabban szólna a zene. Igyekszünk elvegyülni, de ez már nem a mi világunk.

Megfogod a kezem, táncba hívsz. Körülöttünk egyre kuszább minden: nagyhangú fiatalemberek, tántorgó, mezítlábas lányok pörögnek, forognak egymás körül, a székek alatt egyre gyűlnek a tűsarkú topánok, szétdobált nyakkendők kornyadoznak mindenfelé.

Elhomályosul körülöttünk a forgatag. A szemedet nézem. A derekam vonala tökéletesen simul össze a tenyered ívével. Enyhe szél támad. Közelebb húzol. A válladra hajtom a fejem. Érzem, ahogy a hajamba szagolsz.

Az első mennydörgésre megrebben a szíved. Felpillantunk, az ég közepén villámok cikáznak. Egyre erősebben fúj a szél. Tovább táncolunk. A levegő egyre frissül, a sátortetőn hallani már az első cseppeket. Hozzád bújok, fázni kezdek. A vad lármát felváltja a zuhogó eső monoton kopogása. Csukott szemmel ringatózunk az új ritmus szerint.

Felriadok, mert valaki megszorítja a karom. Látom, hogy a sátortetőt vadul szaggatja a szél, a tartóvasak imbolyognak. A fiunk igyekszik kirángatni minket a sátor alól. Az öltönyéből csöpög a víz, a rátűzött parányi rózsa szirmai ázottan elnehezülnek. Lekapja magáról a zakót, fölém teríti, te a fejedre húzoda magadét, mindketten átkaroltok, és szaladunk az égszakadásban, vissza a házig.

A násznép odabent tortát és csókot követel.

A hajnal a kis faház teraszán ér minket. A napozóágyon fekszel. Ha elnézel a két kőrisfa között, innen éppen látod, ahogy a nap narancsvörös palástot terít a tóra. Vállamat az ajtófélfának vetveállok mögötted, és most is arra nézek, amerre te: túl a fákon, a tó hullámai között kapkod levegő után az életünk. A múltunk gallydarabjai, korhadt farönkjei után csapdos a víz felszínén, mielőtt végleg elnyeli a mély.

Lassan hátranyúlsz, kezed az enyémet keresi. Melléd kuporodok, ujjaim a tieid köré fonódnak. A gyűrűink összeérnek, élesen villannak a reggeli fényben.

Szorítom a kezed, és nem akarok emlékezni. Megcsillan a szemed. Alig bírod felém fordítani a fejed.

– Mit szeretnél? – kérdezem.

–Sok jégkását. Szivárványosat – suttogod.

Nevetek egy kicsit a kedvedért veled. Az öregség mögülmég egyszer előbukkan az a két huszonéves bolond. Hirtelen elönt a harag, lávakéntrobban ki belőlem.

– Vedd el tőlem, ami kell, és élj tovább! – kiabálom.

Ki akarom tépni a kezem a tiédből, de váratlan erővel visszatartasz. Megijedek. Az egész tested megfeszül. Ölellek, szorítalak, zokogok, nem tudom, hogy segítsek. Aztán megértem: csak idáig kísérhettelek.

Az arcodról aztán eltűnik a félelem, elsimulnak a ráncaid. Elernyed a kezed, de a gyűrűink még mindig egymásnak feszülnek. Mosolygok rád, amíg a fény kialszik a tekintetedből. Így vigyél magaddal.

Mától egyedül.