Manapság
azt, hogy mi a magánügy, már nem az évtizedes vagy évszázados, valóban olykor
idejétmúlt, gyakran nevetségesnek tűnő szabályok határozzák meg, melyeket korábban
mindenki úgymond az anyatejjel szívott magába, hanem egyszerűen modern –
divatosan liberális – felfogás szerint maga az egyén dönt felőle. Teszem azt,
ha úgy tartja kedvem, kora reggeli székelésem eredményét, annak minőségi,
mennyiségi szempontú elemzését akár nyilvánosan is végezhetem a közösségi oldalakon,
fotóval illusztrálva az Instagramon. Ha van megfelelő szelfibotom, akkor
megmutathatom magam eme ominózus esemény előtt, még az ágyban, fekete
babydollban, de arra szigorúan ügyelve, hogy a csipkés pánt félig lecsússzon a
vállamról, és a combom finoman kivillanjon a paplan alól. Megmutatom magam
kávézás közben, lefotózom a cipőm orrát egy őszi falevéllel a járdán, meg a
pláza vécéjében, a tükör előtt az új retikülömet, hogy mindenki lássa.
De tulajdonképpen: mit
is lásson mindenki? Pontosan ki is lássa?
Mi,
magyarok, híresen panaszkodó és elégedetlen nép hírében állunk, mégis: egyetlen
ismerősöm sincs, akit egyszer is láttam volna fáradtnak, elégedetlennek,
szegénynek vagy boldogtalannak a hírfolyamban. Hírfolyam! Ez a szó már önmagában
is létjogosultságot ad arra, hogy belépjünk mások intim szférájába, s egyúttal
a felhatalmazást is megadja a határok nélküli kitárulkozásra. Mintha minden és
mindenki egyformán fontos és érdekes lenne ezen a világon. Információt akarunk
zabálni naphosszat, nehogy lemaradjunk valamiről, és információkkal akarjuk
elárasztani a világot, nehogy elfelejtsenek számon tartani minket.
Valóságshow-vá alacsonyítjuk a saját életünket, önként és dalolva. Persze arra
mindenki ügyel, hogy a vágott verzió kerüljön csak a nagyvilág szeme elé.
A
kéthetes újszülöttről készült száztízedik alvós kép előzményeként például
sosincs dokumentálva az elalvás előtti másfél óra, amit a baba a hasfájástól
görcsbe rándulva, ordítva töltött el. A csont soványan, bikiniben pózolós képek
alatt nem szerepel, hogy a napi háromszori hánytatástól lepattogzott a
fogzománc a lány fogairól, és somlói galuskával vigasztalja saját magát minden
kudarc után. A srác, aki naponta többször tesz fel magáról olyan képeket,
amiken csinos hölgyek veszik körül, valójában meleg. Az, aki kétóránként
megoszt valami semmitmondó idézetet, valójában teljesen el van veszve: a
kérdéseket sem találja, nemhogy a válaszokat. A recepteket és házi praktikákat
mániákusan posztolók talán a tökéletes háziasszony elérhetetlen ködképébe
kapaszkodnak, mert nincs másuk. A lány, aki még csak tizennégy, de már most úgy
kerekíti az ajkait, mint egy tettre kész kurva az osztrák határ közelében, még
sosem tapasztalt orgazmust, mert még egy partnerét sem érdekelte, hogy neki is
jó legyen. A nő, aki lefényképezi magát, miközben szájon csókolja a kisfiát,
olyan magányos, hogy minden elfojtott érzelmét a gyerekére nyomja.
Mindebből
a laikus hírfolyam böngészőnek semmi sem derül ki. Digitális díszletek között
élünk egy hazug életet. Kitesszük magunkat a kirakatba, és szép lassan belemerevedünk
a szerepünkbe. Elveszünk egy életünk végéig tartó online álomban, amelyben
minden pont annyira csillogó, gazdag, romantikus vagy izgalmas, amennyire a
fantáziánktól és a képszerkesztő programunktól kitelik. Ideje volna felébredni,
és a képeinkhez valódi leírást adni, nehogy már az igazság legyen a legnagyobb
tabu!
Oszd
meg, ha te is egyetértesz!
