Hét nappal a végzetes világégés után
Jeruzsálemben, a Feltámadás Bazilikájának egykori romjainál két különös alak
jelent meg. Az egyik idősebb, jól öltözött; harsány, tarka öltönye a békebeli
tavaszokat idézte. A másik fiatal volt, csak egy rongyos vászondarab takarta,
melyet hanyagul a dereka köré csavart. Végtagjait öltések nélkül összeforrt
hegek csúfították. Teste lúdbőrzött az alkonyi szélben. Ügyetlenül lépdeltek a romokon,
végül megálltak egy nagyobb kőhalmon, értetlenül nézték a pusztulást, a
szanaszét heverő, bűzlő holttesteket.
–
Nem ezt ígérted – szólalt meg egyszer
csak a fiatalabbik. – Hol vannak az élők? A látványomra térdre boruló hívek?
Nem hallom zengeni a Halleluját! És különben is: megfagyok.
Az öreg kimérten oldalra pillantott.
–
Ez már nem az ókor, fiam. Nyugodtan
felvehettél volna valami kevésbé autentikusat is, akkor nem fáznál.
–
Ezt a felsőtestet vétek lenne nem
megmutatni – húzta ki magát büszkén a másik. – De akkor is: valamit nagyon
elbasztunk, atyám.
–
Soha nem lehetsz biztos semmiben, fiam.
Nézz csak oda!
Tizenkét méterre tőlük, utolsó erejét
összeszedve a törmelék alól nagy nehezen kikászálódott egy nő. A haja és a bőre
csupa téglapor és hamu volt, a jóisten se mondta volna meg a korát. Ruháját
elveszítette menekülés közben, meztelenül állt a két férfi előtt. Sem elég erő,
sem elég szemérem nem volt már benne, hogy intim testrészeit legalább a kezével
eltakarja. A fiatal férfi szeme akaratlanul is megakadt a hidegben keményen
duzzadó mellbimbókon.
–
Teljesítsd a kötelességed, fiam. Ez egy
új esély – mondta az Úr, pajkosan vállon veregetve fiát.
A Megváltó, friss vágyaitól kissé
zavartan a nőhöz lépett, átkarolta a vállát. Az nem tiltakozott. Elindultak
ketten a holtak által kijelölt ösvényen egy még félig épen maradt épület felé,
hogy az emberiség valódi sorsát beteljesítsék.
