Kifelé menet megbotlom, majdnem egy alter srác
karjaiban kötök ki. A nagy riadalomra gyorsan előveszek egy cigit. Túl nagy a
nyüzsgés a bejárat előtt, hátramegyek, a konténerek mögé. Ki akarom
szellőztetni a fejem. A negyedik vodka már lehet, hogy nem kellett volna.
Oldalra pillantok, az üres rekeszek és kartondobozok
között félig fekszik valaki. Elég rosszul lehet. Közelebb megyek. Összehányta
már magát néhányszor, savas bűz lengi körül, a végtagjai ernyedten lógnak, feje
oldalra billen. Leguggolok mellé, a meglepetéstől szinte felsikoltok.
–
Jé, hiszen ez a Friedholcz Lili! Nahát!
Elképedve bámulom ezt az ocsmány látványt.
Hihetetlen. Így találkozni újra a Friedholcz Lilivel! Ezt le kéne fényképezni.
Másodikban Lili, csak úgy, év közben megjelent az
osztályban. A szülei átíratták, mert Lilike nem érezte jól magát az előző
iskolában. Az egyetlen volt közülünk, akit autón hordtak a szülei, neki már
akkor flitteres Minnie egér virított a külföldön vásárolt pólóján, amikor
nálunk flitter csak arra került, amire magad varrtál, és elegáns, piros színű,
vékony keretes szemüveget viselt, miközben minden gyerek úgy nézett ki a
kommersz keretekkel, mint egy elcseszett bagoly közvetlenül sztrók után. Nem
csoda hát, hogy Lili hamar átvette a közösség irányítását. Ha valaki ellenkezni
próbált, azt kicsinálta.
–
Igaz, Lilikém? Várjál, félrehúzom a hajadat, belelóg.
Engem harmadikban, egy technika órán pécézett ki magának
először. Az óra elején körbejárt a kosár, amiben a ragasztókat gyűjtöttük. Úgy
sem volt mindig mindenkinek, ezért elég volt, ha minden padra jut egy. Mire a
kosár hozzám került, az enyémet már elvette valaki, de találtam egy bontatlan,
piros Technokolt, név nélkül. Kivettem, középre tettem. A másik padsor közepén
Friedholcz Lili szinte azonnal felpattant a helyéről, felháborodva sipítozott,
hogy elloptam az ő vadonatúj ragasztóját. Vitatkozni kezdtem, hogy név nélkül,
és különben is, padonként egy. Senkit sem érdekeltek az érveim. Edit néni
tehetetlenül szemlélődött, végül tubuscserét rendelt el, és felszólított, hogy
a következő órára nekem is legyen. Nem mondtam el, hogy van, csak Andrisnál. Ők
négyen vannak testvérek, négy iskolás, de mindenből csak egyet tudnak venni, így
két óra között cserélgetik a felszerelést, kinek mi kell éppen. A nővére
viszont az igazgatónál töltötte a szünetet, Andris nem tudta elkérni tőle a
ragasztót, az enyémet választotta a kosárból. Én meg gondoltam, mindegy, hiszen
padonként egy.
–
Mit mondasz? Mit kérsz? Vizet? Sajna, az nincs nálam.
Lili a szünetben lendületes léptekkel, a szőke haját
ide-oda rázva, az éppen aktuális udvarhölgyeivel körülvéve az asztalomhoz
lépett, levágott rá húsz forintot. Vegyek rajta ragasztót péntekre, különben
baj lesz. Röhögtek. Nem feleltem. Dózsa arcára fókuszáltam a csillogó fémdarabon.
Megvártam, amíg viháncolva odébb állnak, csak akkor tettem el. Másnap, amikor
senki nem figyelt oda, becsempésztem egy tubussal a gyűjtőhelyre. A nevet is
ráírtam: Kondoros András.
–
Basszus, Lili, legalább fordulj el, az egész szerelésed mehet a kukába! –
közelebb hajolok, kaján képpel mustrálom, ahogy megint beteríti magát a nyúlós,
darabos mocsokkal. – Te, tudtad, hogy répa mindig van benne? Nézd, szerintem ez
itt az, látod?
Lili nem bírt magával, a tornán, a sorakozó alatt
elmesélte Jutka néninek, micsoda tolvaj vagyok én. Elemi erővel tört fel belőlem
a düh, ordibálni kezdtem. Mindenki rajtam nevetett, csak Jutka néni hallgatott
megvetően. Igazolatlan óra, irány az öltöző. Ott már alig sírtam. És tudtam,
hogy jó ideig minden szünetet egyedül töltök majd, mert ha a Friedholcz Lili
azt mondta valakire, hogy nem lesz a barátnője, akkor azzal a többiek sem
állhattak szóba. Alapszabály.
A hatodik év megint Lili körül forgott. Egyetlenként
felvételizett az iskolából valami elit hatosztályos gimnáziumba, úgyhogy
hetente hallgathattuk a beszámolóit a felvételi előkészítőről, a
magántanárairól és hogy az a suli mennyire jól felszerelt. Alig akartam
elhinni, amikor kiderült, hogy felvették. Év végén egy szokásos nagyjelenettel
búcsúzott, aztán eltűnt örökre, csak az osztályon belüli állandó gyanakvás és
bizalmatlanság maradt utána. Sosem voltam még olyan boldog.
Még mindig ezen vigyorgok, amikor Lili görcsrohamot
kap. Vadul rázkódik a teste, a szájából vegyes színű, habzó váladék csurog az
állára. Felállok. Hátrébb lépek. Lazán a farzsebembe süllyesztem a kezem. Még
ott a visszajáró a cigiből. Átszámolom, egy érmét Lili felé hajítok.
–
Nesze. Itt a húszasod.
A pénz néhányat pördül a kövön, aztán a hányadék
közepében landol.
Eldobom a csikket, sietek vissza. A kedvencem szól.
Táncolni akarok.
