A főtéri papírboltban füzeteket veszek. Zsírkrétát.
Szeret rajzolni. Írni nem tud. Olvasni sem.
Elhajtok a templom mellett balra, és már meg is
látom a kaput. Nem állok készen. Mégis becsengetek, tompa léptek papucsban,
kulcscsörgés. A vasrács kinyílik. Az udvar most is olyan rendezett, mintha
ünnep lenne. Talán az van.
Az ajtó mellett egy kis asztalnál ketten ülnek
egymással szemben, mintha beszélgetnének. De csak némán merednek maguk elé,
talán nem is látják egymást, mintha az, amit valójában figyelnek, ott lenne
valahol a másik mögött, igen, ott lehet a válasz minden miértre és hogyanra a
kopott tapéta alatt, a vakolatban.
Alig van mozgás, bár az érkezésemtől a feszültség
szintje érezhetően nő. Egyforma arcokat látok. A rövid egyen-frizura, a torz
mosoly és a kicsavart testek nem mutatnak semmilyen nemi jelleget.
A fotelből nagy lendülettel felém indul valaki,
karját ölelésre tárja, azt kiabálja elnyújtva, nehézkesen artikulálva, szia. A
gondozónő közénk ugrik. Pofon. Újra csend. Elfordítom a fejem, mintha épp nem
is figyeltem volna oda.
A nappali helyiségben mosolygó szemek, mosolygásra
képtelen ajkak. Élethozó istenség vagyok, a külvilág szent küldöttje. Nem
mernek megérinteni. Csak a mozgásom kavarta légörvényt markolásszák
önkívületben.
Elindulunk a folyosón. A fal mellett zavartan áll
egy másik lakó, szemét lesüti, ahogy mellé érünk. Akkor veszem észre, hogy egy
vizelettócsa közepén áll. Nadrágja ülepéről ütemes csöpögés. Félrenézek megint.
A fordulóban a csupasz kövön fekszik egy idős alak.
Bízni próbálok abban, hogy csak alszik.
Végre meglátom őt is. Lassan közeledik. Egymásnak
szorított térddel, befelé fordult lábfejekkel csoszog nehézkesen. Karja nagyot
lendül minden lépésnél. Egyensúlyoz. Boldognak tűnik, bár sosem tudom
eldönteni, mikor vicsorog és mikor mosolyog rám. A hanghordozásából rögtön
megértem, örül nekem. Esetlen ölelés. Az olcsó mosószer émelyítő, idegen szaga.
Átadom a füzeteket és a krétát. Még jobban örül. Hoztam sütit, mondom, majd
kínáld meg a többieket is. Általános ujjongás, még meg is tapsolnak.
Meghallgatom a szokásos éves jelentést. Nincs
változás. Nincs újdonság. A látása nem romlott. A szíve továbbra is gyenge. A
cukra olykor magas. De az ő állapotában, ugye. Igazán szép kort megélt már. Higgyem
el, mindent megtesznek érte.
Elköszönök. Félszegen, hidegen, ahogy mindig. Kifelé
menet már én diktálom az iramot. Kint akarok lenni. Összerándulok, amikor a zár
bekattan mögöttem. Rágyújtok. A füst öli ki az orromból a benti szagokat. Aztán
beülök az autóba. Becsatolom magam. Remegő kézzel kapaszkodom a kormányba.
Nincs erőm.
Álmomban utánam szalad, kilöki a kaput, feltépi a
kocsiajtót, beszáll, fújtat legyengülve. Nem szól semmit, csak néz, tisztán,
mint aki hirtelen mindent megértett. Az épületből riadt mozgolódás hallatszik,
a mesterséges rend felbomlik, minden összezavarodik, kiabálás, csattogó léptek,
ajtócsapkodás. A műszerfal felé fordulok. A motor jár. A tükörben a tekintetét
keresem. A szemében nincs kérés. Még sosem volt ennyire biztos semmiben. A rács
kivágódik, én a gázra lépek. A templom mellett jobbra, aztán végig egyenesen az
autópályáig. Egyszer sem néz vissza. Mire a felhajtóhoz érünk, elalszik.
Hangtalanul zokogok, nehogy felébresszem. Hazamegyünk.
