Üresség.
Láz.
Magány.
Levegőt.
Nem tudom, melyik erősebb: a halálfélelem vagy az életösztön. Nem tudom azonosítani a fájdalom forrását. Nem tudom, mikor van éjjel, és mikor van nappal.
Csak árnyakat látok, szellemeket, védőruhás rémalakokat. Eszembe jutnak a történetek azokról, akiket elraboltak az idegenek... Valami ilyesmi élmény lehet az is, jó lenne tudni, hogy azok a történetek igazak, mert az elraboltak vissza szoktak térni, hogy meséljenek. Sőt, a legjobb lenne, ha ez csak egy elrablás lenne. Akkor visszatérhetnék, hogy elmeséljek mindent.
Néha hangokat hallok, de a szavakat nem értem. Engem sem ért senki, csak hörgök és sípolok. Biztos csak álom. Álmodom az egészet. Másképp nem lehet.
Fázom. Nincs erőm magamra húzni a takarót.
Levegőt, levegőt.
Már minden repedést ismerek a vakolaton. A fertőtlenítő szaga szúr, ez az egyetlen, ami biztosít róla, hogy még élek. A plexi mögött minden szempár ugyanolyan lemondó.
A fájdalomnak már nincs forrása. Én vagyok a fájdalom.
Szeretném látni a napot.
Holnap veszek egy nagy levegőt, felkelek, és kinézek az ablakon. Holnap felhívom a családom, és elmondom, hogy minden rendben, ne aggódjanak. Holnap megmondom a főorvosnak, hogy mindent köszönök. Holnap megfogom valaki kezét a kórteremben, hogy ne egyedül haljon meg.
Holnapra kaviccsá válok én is.
Csak még egy kis levegőt...
A vonásaim elmosódnak, a testem lassan eggyé válik az ágykerettel, a falakkal, felveszi a múszerek rezgéseit, már nem is érzékel mást, csupán azokat az elektromos impulzusokat visszhangozza és tükrözi, mintha nem is a gépek tartanák életben a testet, hanem a test táplálná a gépet.
Egy közönyös angyal nyúl felém, fehér szkafanderben.
A szíve helyére filccel firkált, girbe-gurba felirat az utolsó szó, amit életemben olvashatok: Ica.
