Igen

Émelyít a virágillat.

Rózsák, liliomok mindenütt.

Végre mindenki elment, hogy megkeresse a helyét, végre pár percig egyedül lehetek. Még egyszer, utoljára.

Már nem gondolok az útra, amin idáig jutottunk. Már nem gondolok a napra, amikor megismertelek. Már nem hat meg a pillanat, amikor szerelmet vallottál. Már nem gyűlölöm magam, amiért hittem neked.

Lesimítom a ruhám, amit mások választottak helyettem. A gerincem ívén törtfehér gyöngyök futnak végig, megtámasztják rogyadozó testem. Kihúzom magam, elnyújtom a nyakam, leengedem a vállam. Államat megemelem, mint aki büszke, mint aki tiszta. Belebújok a csillogó, fehér cipőbe. A pillanathoz béklyózom magam, ahogy a díszes csatot lezárom a bokám körül.

Nézem magam a tükörben. Nem mosolygok. Nem érzek semmit. Ez a közöny fájdalmasabb a boldogtalanságnál, amit önként választok most.

Egy kósza fürt szabadulni akar a szabályos, szimmetrikus kontyból, erőszakkal tűzöm vissza a korábban kijelölt helyére. Egy selyemrózsa foglya lesz, nem szabadulhat többé a bájos szorításból.

Egészen közel hajolok a tükörhöz. A szemem fénye tompa, szürke. A jól megválasztott szemhéjárnyalónak köszönhetően mégis kiragyog az arcomból, élettelenül. A szemöldököm íve finom, a bőröm hibátlan, az ajkam harmatos, félérett cseresznyét idéz. Minden tökéletes. Tökéletesen hamis, de így szokás eljátszani a szerelmet, ezzel a maszkkal kell elhitetnem veled, hogy nem döntöttél rosszul. Pedig a reggeli, gyűrött arcomat kellene eléd vinnem, vagy a fáradtat, a türelmetlent, a kiábrándultat, az unottat.

Reggelre elmossa majd ezt az arcot a valóság, reggelre köddé válik a mesevilág, megmaradunk egymásnak mi ketten, csak állunk egymással szemben, két idegen, szeretkezünk, miközben egymásra sem nézünk, kézen fogjuk egymást és megyünk, megyünk tovább a kijelölt úton, elhitetjük magunkkal, hogy összetartozunk, elhitetjük másokkal, hogy ez eleve elrendeltetett.

Valaki hirtelen benyit, megriadok, sürget, idő van, minden készen áll. Mennem kell.

A csokromért nyúlok, a körben futó rozmaring nem hagyja elfelejteni, mit vállalok.

Te már vársz rám.

Pedig nem tudod, ki vagyok.

Egyedül indulok feléd.

Ne fogja senki a kezem.

Dühödten felzúg az orgona, rám olvassa minden bűnömet.

Csak az első lépés nehéz. Egy pillanatra lehunyom a szemem. Mély lélegzetet veszek. Szorítom a csokrot, hallom, ahogy a rózsák szárai elpattannak görcsös ujjaim között. Lassan, bátortalanul lépem át a templom küszöbét.

A végtelenbe vágytam, de kitárt karoddal elálltad az utam. Ha még egyszer választhatnék, félrelöknélek dühösen, rád sem néznék, csak szaladnék, szaladnék tovább, amíg már csak egy apró pontnak látszol a messzeségben.

Utoljára lépkedek egymagam az utamon. Csak a padsorok szélét díszítő virágok kísérnek. Felém fordul minden szál rózsa, fejet hajt előttem minden szál liliom. Ledobják magukról rájuk kényszerített gyöngydíszeiket: velük siratom eltaposott álmaim.

Idegenek bámulnak az arcomba. Érted vannak itt mindannyian. Reszketnek a meghatottságtól. Könnyeket ejtenek valamiért, amiről semmit sem tudnak. Gyengéd szeretettel vesznek körül, pedig nem is ismernek. Mosolygok feléjük, hadd higgyék, közéjük tartozom én is. Némelyikük megérinti a karom, a ruhám fodrát. Szép vagyok ma.

Lassan, finoman libben a dús ruhaalj, a hófehér csipke a templomi félhomályban beragyogja a vállam. Mázsányi súly rejtőzik a szoknyám alatt. Viszem a múltam, viszem az életem eléd. Rendelkezz felette.

Nem sietek. Eleget rohantam már. Eleget menekültem már. Ma hazaérek.

Langyos fuvallat suhan el mellettem. Anyám lehelt csókot az arcomra búcsúzóul.

Ahogy közeledem, alakod megnyúlik, fölém magasodik, beborít. Fekete öltönyöd árnyéka megöli álca–ártatlanságomat.

Lépteim mögött fonnyadnak a rózsaszirmok, lábam alatt lángol a vörös bársony szőnyeg, tűzforró talajon tipegek a tündércipőben, hitem és akaratom bizonyságaképp.

Engem nézel. Néhány órára magad is elhiszed az unalomig ismételt hazugságot: soha ilyen szépet nem láttál még.

Már csak két lépcsőfok választ el tőled. Feléd emelem a tekintetem. Ott állsz, a magasban, sötéten, komoran, érzem, ahogy meggörnyedek, a csokor elnehezedik, nem ejthetem el, ki kell bírnom, nézlek, arcom eltorzul, látod rajtam az iszonyt, de meg se rezdülsz, ezt akarod, ezt az iszonyt, magadnak akarsz minden áron. És akkor megértem. Nem leszek egyetlen. Nem lesz mindhalálig.

Nézlek. Komoly arcod kőfalat emel közénk.

Nem tudom, ki vagy.

Elpusztulni hoztál ide.

Hát itt vagyok.

Fogd meg a kezem és ne eressz el többé. Szabad akaratomból jöttem ide, akarlak téged és leendő gyermekeinket, bátorságra és őszinteségre nevelem majd őket, hogy ne alkudjanak meg soha, semmiért. Legyenek igazabbak, mint mi magunk.

Esküszöm az élő Istenre – a szemedbe nézek, de nem láthatsz belém –, aki Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság, egy örök Isten – szent család leszünk mi is nemsokára, szent életet élünk álszent falak között, vasárnap rántott hús lesz és húsleves, süteményt is sütök majd, hozzánk hétköznap is jöhetnek vendégek, mert nálunk a padlóról is enni lehet – akinek most Isten színe előtt kezét fogom, szeretem. Minden nap kimondom, mielőtt munkába megyünk, minden nap kimondom, amikor este újra találkozunk. Addig mondogatom, amíg igaz nem lesz. Szeretetből megyek hozzá, Isten törvénye szerint feleségül. A feleséged leszek, de a hitvesed soha. Hozzá hű leszek – sosem fogod megtudni, hogy miért vagyok képtelen szerelmet adni neked –, vele megelégszem – sosem árullak el, akkor sem, ha belepusztulok –, vele szentül élek, vele tűrök – tűröm a hidegséged, a keménységed, tűröm, hogy nem tudsz befogadni engem –, vele szenvedek – mert te is szenvedni fogsz –, és őt sem egészségében, sem betegségében – sem hazugságban, sem őszinteségben –, sem boldog, sem boldogtalan állapotában – sem igazán, sem sehogyan –, holtomig vagy holtáig – te még nem tudod, hogy itt és most, ebben a szent percben mindketten meghalunk, a templomkertben elföldeljük egymást, páros sírhantunkon a virágdíszekből fonunk fejfát – , hitetlenül el nem hagyom – hitetlenül állok itt most, hitetlenül fogom a kezed, hitetlenül esküszöm érted –, hanem teljes életemben – melynek véget vetettem akkor, amikor téged választottalak – hűséges segítőtársa – és tulajdona, eszköze, játékszere – leszek – segítek elfelejteni a gondtalan fiatalságot, az ösztönösséget, a bátorságot, elfelejteni az álmaidat, a terveidet, segítek neked, hogy együtt szürkülj meg velem, segítek, hogy öröm nélkül öregedjünk meg.

Mosolyogj te is. Nézd, milyen boldog vagyok.

Ámen.

Százhuszonegy nap

Az egész úgy kezdődött, mintha kegyetlenül másnapos lennék. Tulajdonképpen az is voltam: az év utolsó munkanapján tartott, szigorúan főnökmentes vállalati karácsonyozáson délután öttől éjjel kettőig csak ettünk és ittunk, én leginkább ittam. Újévi fogadalmakat is tettünk, én például megfogadtam, hogy leteszem a cigit. Megint, ha jól emlékszem, negyedjére. Egy közepes tehetségű, fiatal DJ szórakoztatott minket, imádtam, hogy olyan könnyen manipulálható: ha olyan zenét játszott, amit különösen kedvelek, mindig küldtem neki egy mosolyt, amitől ő ártatlanul fülig vörösödött. Így hát, amikor megszólalt a Libella Swing, nem bírtam megállni, hogy ne vigyek neki egy pohár pezsgőt és ne nyomjak az arcára egy puszit. Mást is szívesen nyomtam volna máshová is, éjfélkor még úgy gondoltam, hazaviszem magammal és játszom vele egy kicsit, de aztán egy óra múlva, a vécé felett görnyedve már csak egyedül vágytam ágyba bújni.

A hányás jót tett, egész élesen kezdtem látni utána, ami megkönnyítette a kijárat felderítését. Kint, az ajtó előtt rágyújtottam egy cigire. Az első slukk után úgy éreztem, talán korai volt, újra émelyegni kezdett a gyomrom. De annyira ellazított a nikotin, megszűnt a hányás utáni reszketés is, hogy képtelen voltam elnyomni. Lassan szívtam a cigarettám, már-már kéjesen, hogy minél tovább tartson. Időnként még a szememet is lehunytam. Relaxációmat azonban időről időre megzavarták a hazainduló kollégák. Boldog Karácsonyt! Jó éjszakát! Kellemes ünnepeket! Boldog újévet! Jó pihenést! Nem tudom, hányszor ismételtem ezeket, gépies műmosoly kíséretében. A cigim vészesen fogy, ezek meg itt futtatják velem a kötelező köröket.

Végre eltűnt mindenki, nekem meg már csak egy slukk maradt. Hát, akkor azt legalább jó mélyre szívom. Kár volt, a hányás mintha nem is a gyomromból tört volna fel, hanem valahonnan sokkal mélyebbről, az egész testem görcsbe rándult, a könnyem kicsordult, az útszéli fa pedig nem tudom, hozott-e tavasszal új hajtást…

 –  Szerintem fogj egy taxit – szólalt meg mögöttem egy ismerős hang.

Felnéztem: DéTé volt az. Még ennyi év után is zavarba tudott hozni, igyekeztem letörölni legalább a szám sarkából a hányás maradékát.

 – Hol a kabátod? – kérdezte.

 – Basszus – jutott eszembe. Nincs rajtam kabát. Legalább mínusz tíz van…

 –  Várj, megkeresem – mondta, és mielőtt bement, hosszú, fekete szövetkabátját hanyagul ráterítette a vállamra. A kabát jó meleg volt, vastag, drága szövet, finom selyembéléssel. DéTé rendkívül elegáns volt benne. Azt hiszem, ki kellene tisztíttatnia ezután…

Az utca teljesen kihalt volt már. Nem messze tőlem egy templom állt, kivilágítva magasodott az eltévelyedettek felé. A tornyán az óra negyed hármat mutatott.

 – Itt a kabátod meg a táskád, gyere, hazaviszlek – fogta meg a vállam DéTé, és én ösztönösen összerezzentem.

Nem tiltakoztam, nem szóltam egy szót sem. Hagytam, hogy a kezét a vállamon felejtse és vezessen az autója felé. Volt idő, amikor ezért a mozdulatért térdre borultam volna előtte, és volt idő, amikor könyörgött volna, hogy engedjem neki, hogy hozzám érjen. Most csak a hideg futkosott a hátamon, ami a téli éjszaka vagy a hányás miatt is lehetett. Az biztos, hogy már nem voltam részeg.

Beszálltunk az autóba, aminek, mint mindig, most is friss illata volt. A műszerfalon ott lógott az Ambi Pur Car, önkéntelenül is elmosolyodtam, hogy ne vegye észre, az ablak felé fordítottam az arcom. Elkéstem, lebuktam.

 – Ez most nem vaníliás! – mentegetőzött. – Absolute Amazon Rain, szerintem marha jó.

 – Aha – csak ennyit tudtam mondani, mielőtt lekuncogtam az ablakot.

 – Sosem értettem, mi bajod azzal, ha szeretem, ha jó illatú a kocsim. – Megsértődött, de azt hiszem, csak megjátszotta.

 –  Semmi baj nincs ezzel – mondtam, de továbbra is csak az ablakon bámultam kifelé. – Tényleg jó, hogy nem vaníliás, ha vanília keveredne most az arcszeszeddel, annak súlyos következményei lennének a kárpitra nézve. – Éreztem, hogy rám néz, éreztem, hogy mosolyog.

Megálltunk egy piros lámpánál. Eltelt pár másodperc, mire rájöttem, hogy ez az a kereszteződés.

 – Hozzád vagy hozzám? – kérdezte halkan DéTé. Egészen lassan fordítottam felé a fejem. Ő nem nézett rám, a piros lámpát figyelte. Keze a kormányon: csak egy szavamba kerül és sávot vált.

 – Haza szeretnék menni – mondtam én is halkan. DéTé elengedte a kormányt, a sebváltó gombján kezdett dobolni. 

Kínos csönd következett. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy feldobjak egy témát, amivel oldani lehetett volna a hirtelen támadt feszültséget. Kezemmel megtámasztottam a homlokom inkább.

 – Hánynod kell? Megálljunk? – kérdezte DéTé őszinte gondoskodással a hangjában.

 – Nem, köszi, csak a fejem fáj – válaszoltam anélkül, hogy felemeltem volna a tekintetem.

 – Rendben. Mindjárt ott vagyunk.

Becsuktam a szemem. Talán el is aludtam, mert nem vettem észre, amikor megálltunk, csak akkor riadtam fel, amikor DéTé kiszállt az autóból és becsapta az ajtót. Átjött az én oldalamra, ajtót nyitott és kisegített.

 –  Felkísérlek, nem hagylak így itt – mondta, mint aki nem vár feleletet. Nem is feleltem. Jól esett a figyelmessége.

A lift lassan vánszorgott fel a hatodikra, aminek örültem, mert a gyomrom még mindig kavargott. Önkéntelenül DéTé-be karoltam, ez már csak akkor tűnt fel, amikor a lift megállt. Odakísért az ajtóhoz. Próbáltam megkeresni a kulcsom, de nem boldogultam a táskámmal: végtelenül nagynak és feneketlennek tűnt, most jól jött volna egy igazi ribiridikül, de sosem volt a stílusom. DéTé türelmesen átvette a kezemből a táskát és kivette belőle a kulcsot. Vigyorogva fordította el a zárban. Kitárta előttem az ajtót.

 –  Köszönöm – mondtam zavartan.

 –  Nincs mit – válaszolta. – Boldogulsz egyedül? Ne segítsek?

A kaján vigyora egyszerre bosszantott és imponált, miközben határozottan akartam, hogy bejöjjön. Felnéztem rá az ajtóból, azzal a pillantással, aminek sosem tudott ellenállni.

 –  Főzöl nekem egy kávét? – kérdeztem úgy.    

DéTé felnevetett, aztán betessékelt az előszobába és becsukta mögöttünk az ajtót.

Szórakozottan ledobtam a cipőmet az előszoba közepén, de DéTé kabátját gondosan a fogasra akasztottam. A nappaliban a fotelbe huppantam, fejemet hátra döntöttem, próbáltam minél mélyebben besüppedni a puha díszpárnák közé.

 – Zuhanyozz le, jót fog tenni – atyáskodott megint DéTé.

Pimaszul fintorogtam, de igazat adtam neki. Lassan feltápászkodtam.

Olyan forróra engedtem a vizet, amilyet csak a bőröm elbírt. Lassan felmelegedtem, a fejfájásom is enyhült, egészen kijózanodtam. Törülközőben léptem ki a fürdőszobából, gomolygó gőzfelhő kíséretében. DéTé a nappaliban várt, az asztalon két csésze kávéval.

 – Jobban vagy? – kérdezte.

 – Igen, sokkal.

Belekortyoltam a kávéba. DéTé is az övébe. Nem néztem rá. Nem akartam.

Hallottam, ahogy DéTé csészéje koppan a tálcán. Menni készült.

 – Indulok – mondta kissé bizonytalanul. Nem válaszoltam, kancsalul néztem a kávémat a bögre alján.

Odalépett hozzám, megérintette a karomat, közvetlenül a vállam alatt. Megrezzentem és tudtam, hogy az éjszaka további eseményei felől már egyikünknek sincsenek kétségei. Kivette a csészét a kezemből és magához húzott. El kellett volna küldenem, de én hagytam magam, pedig láttam a szemében azt, ami elől évekkel ezelőtt egyszer már elmenekültem.

Hét óra körül ébredtem. A fejem soha nem fájt még ennyire. Felültem az ágyban. Szédültem. Mellettem DéTé mélyen aludt. Szólni akartam hozzá, de nem jött ki hang a torkomon. Próbáltam feltápászkodni, görcsösen markoltam a paplant. A lábam alig mozdult. Az ágy szélébe kapaszkodva húztam magam, míg a lábam végre a földre ért.

 – Ha kimész, hoznál nekem egy pohár vizet? – kérdezte DéTé álmosan.

Nem tudtam felelni, kapkodva vettem a levegőt, markoltam az ágykeretet és néztem a lábaim, amiknek eszük ágában sem volt engedelmeskedni nekem. Egyetlen mozdulat és talpra állok, erre gondoltam, amikor lendületet vettem. Még hallottam a puffanást, ahogy földre zuhantam, még egy pillanatra láttam DéTé-t, ahogy ijedten felül és utánam nyúl, aztán – azt hiszem – elájultam.

Amikor kinyitottam a szemem, csak fehérséget láttam. Talán egy perc is eltelt, mire rájöttem, hogy kórházban vagyok és az ütemes pittyegés, amit hallok, a saját szívverésem. A karom már mozgott, megemeltem. Több cső is kilógott belőle. DéTé ült mellettem, aludt. A fejem még mindig fájt. Mintha legalább egy hetet töltöttem volna rémálmok között.

Megérintettem DéTé-t, azonnal felébredt, megszorította a kezem.

 – Jobban vagy? – kérdezte komolyan.

 – Azt hiszem, igen. Mi történt?

 – Valami roham.

 – Túl sokat ittam. – Próbáltam viccelődni, de éreztem, hogy torz a mosoly az arcomon.

DéTé nem felelt. Bármit élt is át, valóban megijedt.

 – Figyelj, tizenegy óra elmúlt már – mondta kissé bűnbánóan. – Ma korábban elengedik a gyereket az oviból, érte kell mennem. A kocsidat délután elviszem hozzád. Majd hívlak, rendben?

Persze, hogy rendben. Hát persze, hogy hív. Nem érdekelt, mit mond, mit ígér.

Miután DéTé elment, újra elaludtam, ezúttal úgy éreztem, pihenni is sikerült. Kora délután arra ébredtem, hogy a kórteremben négy-öt fehér köpenyes álldogál, kartonokkal a kezükben és rólam beszélgetnek. Amikor meglátták, hogy ébren vagyok, köszöntek, megkérdezték, hogy érzem magam, majd elmondták, hogy a roham okát, amit reggel átéltem, még nem sikerült kideríteni, ezért a következő napokban több vizsgálatot is elvégeznek majd. Ne aggódjak, a roham elmúlt, kontrollálják, amúgy a fejem fáj még? Nem fájt. Remek, akkor pihenjek, a nővérek segítenek, ha bármi gondom van, a nővérhívó mindig legyen a közelemben. Volt ebben az utasításban valami baljóslatú: voltam már egyszer-kétszer kórházban, a nővérhívót mindig jobb volt messzire elkerülni, ha nem akarta megkeseríteni az életét az ember.

Hajnalban fejfájásra ébredtem. Mintha satuba szorították volna a fejem, úgy éreztem, összeroppan a koponyám. Mire a nővér beért az ügyeletes orvossal, már üvöltöttem a fájdalomtól. Nem tudom, mit adtak be, a fájdalmat ugyan nem szüntette meg, de elnyomta egy kicsit, és mintha elöntött volna valami áldott közömbösség.

A következő napokban bejártam a kórház szinte valamennyi emeletét és vizsgálóját. Minden viziten megkérdezték, hogy fáj-e a fejem, a vizitek idején általában épp nem fájt, nyugtatgattak, hogy nem lesz több roham, legalábbis olyan erős, mint eddig, biztosan nem, majd elmondták, milyen vizsgálatokra számíthatok aznap. Roham minden hajnalban volt, változó erősséggel, a korábban jól bevált injekció azonban mindig elvitt Csodaországba, ahol a fájdalom jelen van ugyan, de csak távolról integethetek neki és a kórterem fehér falait bíborszínű, őszi borostyán futja körbe, amíg a szer hat.

Azt hiszem, DéTé-nek köszönhető, hogy előkerült az anyám, aki meghatározhatatlan időközönként felbukkant, sírt egy kicsit az ágyamnál, zagyvált valamit arról, milyen édes kislány voltam valamikor. Ilyenkor minél hamarabb megpróbáltam elaludni, és mire felébredtem, ő már sosem volt mellettem.

Összefolytak a napok és a napszakok. A gyógyszerek, amiket kaptam, valahogy kívül helyeztek a világon. Csak félig voltam jelen, és azt éreztem, nem érdekel az egész. Nem féltem. A napjaim meghatározó pillanata lett a Roham: más jógázik reggelente, én meg görcsbe rándulva várom, hogy feltáruljon előttem Csodaország kapuja. Diagnózist egyetlen viziten sem állítottak fel, mindig csak talán, hátha, tulajdonképpen, úgy gondoljuk volt a leggyakrabban használt kifejezés az állapotom körülírására. Mert körülírták, hogy ne kelljen kimondaniuk. Mert ők féltek, már az első napon tudtam. Láttam az arcukon, amikor az eredményeket nézegették az orrom előtt. De hallgattak.

Idővel a reggelek egyre könnyebbek lettek. A folyamatosan szedett gyógyszerek sokat segítettek, bár a fejfájás, ha tompán is, de egész nap velem volt. Lassan minden csövet eltávolítottak belőlem, viszonylag stabilan és önállóan tudtam mozogni. A közérzetemről jobb nem beszélni, kezdett elegem lenni az egészből. Amikor az ember jobban lesz, azonnal haza akar menni.

Nem tudom, hányadik napon történt, hogy a kórteremben megjelent egy eddig nem látott, a többiekhez képest sokkal kisimultabb arcú nővér, tolószékbe segített és elvitt egy eddig ismeretlen épületszárnyba. Ő kedvesen mosolygott, mondta, hogy konzultációra visz. Bólintottam, és amióta bent voltam, először próbáltam meg a lehető legélesebbre állítani az elmém.

Egy eldugott, elnéptelenedett folyosó legutolsó ajtajánál álltunk meg. Körülnéztem. Minden rendezett, minden olyan megnyugtató. Egy-két virág a sarkokban, itt nincs leverve a fal, nincs összetöredezve a padlólap. A fény sem olyan agresszíven fehér, inkább tompa és meleg, nyári estét idéz. A nővér bekopogott, majd azonnal fel is tárta az ajtót. Odabent a már jól ismert Vizitelők álltak és néztek felém, körülöttük rengeteg papír, CT és MRI eredmények, a falon röntgenképek mögötti éles neonfény törte meg a varázst.

Ítélethozók.

A Fővizitelő mosolyogva köszöntött, majd bemutatott egy fiatal, jóképű orvosnak, aki eddig mögötte állt és nem láthattam. Kezet fogtunk, de én a névtáblájára figyeltem: a neve nem érdekelt, csak a szakterülete: idegsebész és klinikai onkológus szakorvos.

Hosszas előadás következett, aminek csak a felét, vagy annyit sem értettem. Remek kis képeket mutattak a fejemről, minden irányból, különböző szögből készült felvételeket, elsorolták az eddig elvégzett vizsgálatokat és beadott gyógyszereket, azok hatásaival és mellékhatásaival. A glioblastoma varázsszó többszöri elismétlésén túl mantraszerűen ismételgették az onkológia jelenlegi helyzetét, határait, lehetőségeit és korlátait, majd végre IKOSZ kimondta az ítéletet is: inoperábilis. Meredten bámultam a kezembe adott felvételt a fejemben növekvő pillangótumorról. Mintha egy menetlevelet kaptam volna: célállomás a halál. Azt hittem, ilyen hír hallatán visítva könyörgök majd az életemért és rángatom IKOSZ köpenyét, hogy tegyen meg mindent és mégiscsak vágja fel a koponyámat, hátha…

 – Bevetünk mindent, ami csak a rendelkezésünkre áll – folytatta IKOSZ. – Holnap reggel átszállítjuk az Idegtudományi Intézetbe és azonnal megkezdjük a sugárkezelést és a kemoterápiát. Ha a kezelés hatásos, akár egy évet is nyerhetünk magának.

Kedélyes volt ahhoz képest, amilyen szavak épp elhagyták a száját. A tekintetem továbbra is a tumorra tapadt.

 – Nem – mondtam határozottan.

 – Hogy mondja? – kérdezte a Fővizitelő.

 – Nem – ismételtem. – Nem fekszem be. Saját felelősségemre haza akarok menni.

Néma csend következett. Úgy álltak ott, mint az angyalok kórusa feltámadás idején. Hallgatásukat beleegyezésnek vettem, úgyhogy felálltam a tolószékből és az ajtó felé indultam. Lenyomtam a kilincset, visszapillantottam rájuk. Aztán kiléptem az ajtón.

Először is rá akartam gyújtani. Az ágyam melletti szekrényben megtaláltam a táskámat, benne a cigimmel meg a mobilommal, ami ki tudja, mikor, de lemerült. Szegény DéTé, biztosan halálra aggódja magát… Gúnyos mosolyt csalt az arcomra a gondolat. Fogtam a cigimet és kislattyogtam a kórház kertjébe.

Sok hó esett azóta. A kerti padon is vastagon állt, lesöpörtem a kezemmel, és felültem a pad támlájára. Reszkettem, bár melegen sütött a nap. Megint elfelejtettem kabátot venni. Rágyújtottam. Még sosem esett ilyen jól egy szál cigaretta. Képtelen voltam szavakba önteni az érzéseimet. Tornádó söpört végig bennem. Az elmúlt fél óra eseményei villanásos rémképekben tértek vissza egymás után. Hirtelen megbillent a pad. IKOSZ telepedett le mellém, kezében a kabátommal, amit rögtön rám is terített. Ő barátságosan mosolygott, én csak néztem őt, értetlenül. Kivette a kezemből a cigarettásdobozt és ő is rágyújtott. Felröhögtem.

 – Ezt a képet kéne a dobozokra nyomtatni: a láncdohányos onkológus – élcelődtem.

 – Nem vagyok láncdohányos – mondta nyugodtan. – Választhattam, hogy a mindennapi stressz elviselése érdekében drogos leszek, bagós vagy alkoholista. A cigit választottam.

 – Miért nem jár futni? – kérdeztem cinikusan. – A betegeknek ilyesmiket tanácsolnak stressz ellen, nem? Életmódváltás, diéta, sok folyadék, sport, satöbbi. Szentbeszéd…

 – Miért nem akar bent maradni és időt nyerni? – váltott témát IKOSZ.

Elgondolkodtam. Erre a kérdésre még magamnak sem adtam meg a választ.

 – Mert a kórházban töltött idő nem nyereség. – Lassan, megfontoltan tettem egymás mellé a szavakat, hogy egészen pontos legyen a felelet. – Mert a kórházban az ember csak egyre közelebb kerül a halálhoz. Aki kórházban van, az beteg. Aki nincs, az is lehet beteg, de közben élhet is. A kórház börtön. Ha nincs megoldás, akkor csak pazarolnák rám az idejüket és a gyógyszereiket.

 – Kezeléssel kaphatna akár egy évet is. Ha nem fekszik be, de rendszeresen bejár kemoterápiára, akkor a tumor eddigi vizsgálati eredményei alapján azt mondom, van még nagyjából fél éve. Ha minden kezelést elutasít, akkor marad maximum három hónapja. Ezt kell átgondolnia. – Tárgyilagos volt és őszinte, semmi hatásvadász elemet nem csempészett a monológjába és ezt nagyra becsültem benne.

 – Mit érne a kemoterápia? Mit jelent a rendszeresen? – kérdeztem.

– Legalább hetente háromszor kéne jönnie. Mivel a tumor nem operálható, az életét úgy tudjuk meghosszabbítani és az életminőségét javítani, ha megpróbáljuk a rákos sejteket pusztítani, a tumor méretét csökkenteni, az áttétképződést megakadályozni. Nincs más eszközünk.

 – Milyen lesz a vége? Hogyan fogok meghalni?

 – Kezelés nélkül a daganat nagyon gyorsan tovább nő. Minél nagyobb lesz, annál jobban nő majd a nyomás a koponyájában. Erős fejfájásra, további rohamokra lehet számítani. Attól függően, hogy a sejtburjánzás az agy mely területei felé halad, okozhat beszédzavart, mozgáskoordinációs problémákat. A halál legvalószínűbb oka az agy beékelődése és légzésleállás lesz. Kezeléssel is ugyanez lesz a vége, csak valamivel később következik be. A glioblastoma a legagresszívebb agytumor, alig tehetünk valamit ellene: mintha leülne sakkozni Kaszparovval úgy, hogy még csak párszor látta a táblát. 

Elgondolkodtam. Senkim sincs. Nem felelek másokért. Nem tartozom senkinek semmivel.

 – Az elmondottak alapján nincs értelme sokáig húzni a dolgot. Túl kell esni ezen is és befejezni, amilyen hamar csak lehet. Még van egy-két elintéznivalóm, arra a három hónap elég lesz.

IKOSZ meredten nézett maga elé, azt hiszem, értette és elfogadta a döntésemet.

 – Akkor megírjuk a zárójelentését és ma délután hazamehet. Ha meggondolja magát, a klinikán bármikor megtalál.

 – Köszönöm – mondtam, lekászálódtam a pad tetejéről és elindultam vissza, az épületbe.

Taxival mentem haza. A ház előtt, ahogy DéTé ígérte, ott állt a kocsim. A slusszkulcs a postaládában várt. Mire felértem a hatodikra, valami különös, nyomasztó érzés lett úrrá rajtam. Most először féltem egyedül belépni a lakásom ajtaján. Most először zavartak a bútorok, a szögletesség, a merevség, minden, ami azelőtt a biztonságos jellegtelenséget jelentette számomra. Hirtelen szomjazni kezdtem a színeket és az ízeket, érezni akartam a többi ember szagát, belemászni az életükbe és rájönni, hogy mikor vesztem el. De csak álltam a nappaliban, néztem az ablak felé bambán. Aztán egyszer csak a fények felerősödtek, a képek elmosódtak, mintha százával lepték volna el az angyalok a szobát, körülvettek és elöntött a forróság, a falak mintha fellazultak volna, mintha krémes-habos masszává változtak volna, amibe könyékig belenyúlhatnék, elnyúlt a padló, elolvadt az ablak, a függöny, a szőnyeg, térdre rogytam, és csak akkor jöttem rá, hogy percek óta sírok. Mozdulni sem tudtam. Mintha hirtelen tonnányi törmelék zuhant volna rám, érzések, amiknek a létezését nem is sejtettem, vágyak, amik mélyen rejtőztek valahol, félelmek, amiket elhallgattam, de már senki mással nem oszthatok meg. Rám rontott az igazság és hirtelen minden eltűnt körülöttem, amit eddig valóságnak hittem, csak én voltam és a tény, hogy hamarosan meghalok.

A telefon csörgése visszahozott a nappaliba. Odakúsztam a dohányzó asztalhoz és felvettem a kagylót. DéTé volt az.

 – Szia, én vagyok. Jól vagy? Hívtalak mobilon is, de nem voltál elérhető. – A hangja egészen derűs volt, bizakodó.

 – Lemerült – mondtam, a fojtogató gombóctól a torkomban elcsuklott a hangom.

 – Minden rendben? Mit mondtak odabent? Mikor jöhetsz dolgozni?

A kezemet a szám elé tettem, ráharaptam a kézfejemre, hogy visszatartsam a zokogást. Talán elmondhattam volna neki. Talán érdekelte volna. Nagyokat nyeltem, hogy lent tartsam a könnyeket és visszafogjam a görcsös hullámzást, ami az egész testemet rázta.

 – Nem tudom. Figyelj, most leteszem. Majd később beszélünk.

 – Rendben, pihenj!

A telefon zsinórját azonnal kihúztam a falból.

Hanyatt dőltem a szőnyegen, néztem a plafont. Fehér volt és üres, mint egy tiszta lap, ami teleírható, kiszínezhető. Három hónap. Kilencven nap. Próbáltam felidézni, mit is gondolok a halálról. Szemtől szemben csak egyszer találkoztunk: még gyerekkoromban történt, egy koszos, téli napon a felüljáró lépcsőjén siettünk anyámmal felfelé, a villamoshoz. Egy idős férfi a lépcsőn esett össze és halt meg, ott feküdt, arccal felfelé, nyitott szemekkel, melyekből egyszerre sugárzott irtózat és rettegés. Még le sem takarták, még nem volt ott rendőr sem, az emberek sietve kerülgették a testét, ami olyan volt, mintha már kővé fagyott volna. Nem tudtam mit kezdeni az élménnyel, hetekig kínzott a látvány és a félelem. Senkinek sem mondtam el soha, mit álmodtam, mit éreztem azután, de az emlék újra felidézte bennem a régi félelmet és szerettem volna, ha az életem kézzelfoghatóvá válik, két marokkal megragadhatom és magamhoz szoríthatom, hogy soha, senki ne tudja elragadni tőlem. Vannak emberek, akik egyszerűen képtelenek elmenni. A testük már rég feladta, de az elme még nem képes elengedni a létezés fonalát, görcsösen vergődnek, hörögnek, de az életüket nem adják. Én tudtam, hogy nem ilyen leszek. Ha menni kell, hát megyek. Eddig is azt tettem, ami mások szerint helyes vagy célszerű volt, miért lenne pont most másképp. Ha lejár az időm, elengedem magam, behunyom a szemem, kieresztem az öklöm és hagyom, hogy körbefonjon a sötétség.

Másnap kora reggel bementem a munkahelyemre és felmondtam. A főnökömnek azt hazudtam, kiégettnek érzem magam, nem találok motiváló erőt, nem tudom tovább csinálni. Valószínűleg a szememben gyűlő könnycseppek nyilvánvalóvá tették számára, hogy nem mondok igazat. Valami mély emberség szállhatta meg, mert nem kérdezett semmit, elfogadta a döntésemet. Soha nem vártam el tőle, hogy emberi módon viszonyuljon hozzám, hiszen saját magamat sem tekintettem igazán embernek, sokkal inkább voltam egy jól programozott gép, aki tette, amit kell, célokért meneteltem előre, amiket mások határoztak meg, talán mert nem voltak saját céljaim, talán mert önmagamért nem volt mit tennem.

Nem köszöntem el senkitől, akik barátjuknak hittek, biztosan csalódottak voltak. Ahogy kifordultam a folyosóról, a szemem sarkában mintha DéTé alakja tűnt volna fel, még gyorsabban szedtem a lépteim, hogy ne legyen lehetősége sem utolérni, sem kérdezni, sem aggódni.

Ahogy kiléptem az épület kapuján, hirtelen mintha elemelkedett volna a lábam a talajtól. A lépteim könnyűek és finomak lettek, kihúztam magam, mélyen szívtam be a friss, hideg levegőt. Szárnyak nélkül lebegtem a világ fölött és először életemben szabadnak éreztem magam. Ijesztő volt rádöbbenni, hogy rossz úton jártam egész életemben. Most először képes voltam figyelni önmagamra.

Hazafelé eladtam a kocsim. Felesleges lett volna megtartani, hiszen nemsokára képtelen leszek majd használni.

Bementem a bankba, kiürítettem a bankszámlámat. Számításaim szerint az összeg az autó árával bőven fedezi majd a hátralévő három hónapban felmerülő költségeimet.

Tettre kész voltam, friss, lendületes, tele energiával. Egészen megfeledkeztem a fejfájásról, a gyógyszerek miatti émelygésről, amikor hazaértem és a tükörben megpillantottam magam, elállt a lélegzetem. Ragyogott a szemem, kipirult az arcom. Sugárzott belőlem az életerő, ami a helyzetemet ismerve annyira abszurdnak tűnt, hogy nem tudtam nem kiröhögni magam.

A következő napokban kerestem egy temetkezési vállalatot, és kiválasztottam a temetőt. Mindent megterveztem, szerződésbe fektettük, kifizettem. A papírokat összekészítettem és jól látható helyre, a bejárati ajtó mellé tettem, hogy bárki is talál majd rám, azonnal észrevegye és az én akaratom szerint intézkedjen. Mivel hozzám nem járnak vendégek, se szomszédok, először csak az lesz majd feltűnő, hogy nem fogom időben befizetni a közös költséget, pedig azzal még sosem maradtam el. A közös képviselő aggódik majd a pénzéért, többször becsönget, de választ sosem kap. Akár több hétig is próbálkozhat. Becsönget majd a többi lakóhoz is, hátha ők tudnak róla, hogy elutaztam. De senki nem tud majd semmit, mert a tíz év alatt, amióta ebben a házban élek, soha egyetlen szót sem szóltam senkihez sem, ha lehetett, még a köszönést is elblicceltem. Akkor aztán a közös képviselő tovább próbálkozik majd, de az ajtó mögül lassan kiáramló, szokatlanul erős szag gyanút ébreszt benne. A hatósághoz fordul, és végül rám törik az ajtót. Én már rég halott leszek, a testem a felismerhetetlenségig elszíneződve, bennem és körülöttem legyek, kukacok és egyéb csúszómászók. Undorító bűzt árasztok, a közös képviselő ott helyben, a nappalim közepén hányja el magát, a rendőrök próbálnak erősnek látszani, pedig ilyet még sosem láttak. Hogyhogy senki sem vette észre? Kérdezik majd, és a lakók elmondják, hogy visszahúzódó és magányos jellem voltam, de amúgy barátságos és kedves, csak hát egyedül éltem, biztos az viselt meg annyira. Nem fogják elmondani, hogy minden lakót gyűlöltem, gyűlöltem a céljaikat, a gondjaikat, az alacsony fizetésüket és a magas rezsijüket, a gyerekeik drága tankönyveit, a végtelen bevásárló listájukat, az agyonhordott cipőjüket, a személyiségzavaros főnökeiket, a gyomorfekélyüket, és gyűlöltem azt is, hogy mindez engem egy csöppet sem érdekel.

Remélem, senki nem jön majd el a temetésre, szertartás sem lesz, elégetnek és szétszórnak majd, egyetlen apró nyomot sem hagyok majd ezen a bolygón, éltem és meghaltam, mint száz- meg százezer másik mihaszna, a különbség csak annyi, hogy ők még elhiszik, hogy bármit is jelent az, hogy itt voltak, hogy léteztek, hittek és álmodtak, felkeltek és bíztak. Pedig ők is csak egyek a millióból, pont olyan semmilyenek, mint akárki más, és sohasem annak a felismerése fáj, hogy semmit sem ér egy ember élete, hanem az a tudat, hogy másnak sem jelent semmit a létezésem. Így lesz minden jelentéktelen, és így lettem én olyan érdektelen, maga a közöny.

Nem mondhatnám, hogy a hátralévő időmet maradéktalanul kihasználtam. Nem néztem tévét, nem kapcsoltam be a számítógépet, nem telefonáltam. Igyekeztem minél több időt tölteni a szabadban. Az első hónapban kijártam a közeli erdőbe. Megnyugtatott a némasága. A téli erdő békéje segített elfogadni és felkészülni. Megijesztett, mennyire nem tudtam, ki is vagyok valójában, sajnálkoztam, hogy már sem megismerni, sem megváltoztatni nem tudom magam. Maradok olyan, amilyen voltam, ha lehet, még inkább elzárkózom a világtól. Csak bolyongtam, miközben azt reméltem, ha elég sokáig nézem a fák koronáját, a havas bokrokat, a megriadó őzeket, talán eszembe jut a megoldás. Minél tovább gondolkodtam, annál bizonyosabb lettem abban, hogy maga a helyzet a megoldás. A halál a megoldás.

Aztán a Rohamok egyre inkább elhúzódtak, így a napjaim aktív időszakai lerövidültek. Az állapotom valóban gyorsan romlott, ahogy IKOSZ megjósolta. Így aztán már csak a ház előtti parkig merészkedtem, ha volt erőm, körbejártam, ha épp nem, akkor csak figyeltem a szökőkutat, néztem a szertefröccsenő vízcseppeket. Tulajdonképpen csak vártam, hogy vége legyen.

A kilencvenedik nap ugyanúgy indult, mint a többi. A Rohamra ébredtem, ami nem volt se hosszabb, se rövidebb, se fájdalmasabb, mint máskor. Csodaországból visszatérve ittam egy kávét, felöltöztem, és kimentem a parkba. Már kezdett tavaszodni, a télvégi szürkeséget lassan kezdte belepni a frissen növő fű. Ragyogott a nap, kigombolt kabátban telepedtem le egy padra. Figyeltem a kocogókat, a kutyáikat sétáltató öreg embereket, a koldust a szemetesek körül, a totyogó gyerekeket a játszótéren. Minden szín tiszta volt, a kontrasztok élesek. A nyári hajnalok ilyenek. Régen mindig hajnalban keltem. Élveztem, hogy korán el tudtam indítani a napot, pontosan tudtam, hogy mit fogok tenni aznap, hogy mire mennyi időt szánok, és a számításaim mindig helyesek voltak. Az élet pontosan úgy haladt előre, mint egy mesterien megtervezett kis robotmasina: pontosan kiszámított lépések, távolságok, célok és eredmények. Nem voltak kérdéseim, de nem voltak kijelentéseim sem. Csak haladtam előre, és meg kell halnom ahhoz, hogy rádöbbenjek: mindvégig hátrafelé meneteltem, vissza az ember előtti korba, állati ösztönöktől hajtva, mindvégig hátra, elfelejtve az út fontosságát és nemességét, átgázolva elveken és elfeledett álmokon, hazugságokon és önbecsapáson keresztül, egyenesen a végső megsemmisülésbe.

Rágyújtottam. Egészen belefeledkeztem a friss, tavaszi látványba, mintha láttam volna, ahogy nő a fű, ahogy a virágok szirmot bontanak, hallottam, ahogy a bogarak élelem után kutatnak, az egész parkon úrrá lett valami őrült zsezsgés, csak én ültem ott, észrevétlenül és mozdulatlanul, rajtam kívül minden és mindenki más rendelkezett az élet jogával.

 – Jó napot, engedje meg, hogy bemutatkozzam! – Miközben a hang irányába fordítottam a fejem, válogatott sértéseket találtam ki, amikkel elzavarhatom azt, aki meg merte szakítani a gondolatmenetemet. Végül szitkok helyett csak eltátottam a szám. DéTé ült le mellém a padra.

 – Most mit hülyéskedsz? – kérdeztem, és próbáltam a tudtára adni, hogy ma egyáltalán nincs humorérzékem.

Ő is rágyújtott, mosolygott, de tekintetét előre szegezte, talán a távoli, önfeledt gyermeki kacagás forrását fürkészte.

 – Tudja, maga emlékeztet valakire, aki nagyon fontos volt nekem. Nemrég egyszerűen eltűnt az életemből, nem találom sehol. Hiányzik. – A szavai bosszantani kezdtek, az, hogy mindezt úgy mondta, hogy még csak rám sem nézett, különösen dühített.

 – Maga annyira hasonlít rá, meg kellett szólítanom – folytatta és most már szembe fordult velem. – Tudja, kollégák voltunk. Én egy nemzetközi cég marketing menedzsere vagyok. Ön mivel foglalkozik?

 – Épp haldoklom – feleltem közönyösen, érdektelenül, és vártam a hatást. Azt reméltem, elvicceli, magán hagyja a maszkot, az örökös védelmi rendszerét, ami mögé senki nem férkőzhet, talán mond egy-két vigasztaló sablonszöveget is. De ő csak nézett rám és hallgatott. Soha ilyen mélyen nem nézett még a szemembe. Egyszerre ott volt ő maga, a jóképű, mindig elegáns, mindig humoros, sikeres és elismert nők bálványa szerepet ledobva, ő nézett rám, a szeme csillogott, a szemében kettőnket láttam. A pillantása felkavart, sebezhető lettem, védtelen és nyitott. El akartam mondani neki mindent. El akartam mondani, hogy néha még álmodom a régi nyarakról. Elképzelem a nap melegét, a hőséget, a limonádét, a napernyőket a strandon, a hullámzó tengert, a görögdinnyét és a naptej illatát. De amikor kinyitom a szemem, arcul csap a valóság, és a jelen sokkal fájdalmasabb, mint bármelyik múltbeli emlék, ami kísért és gyötör, és hiába az emlékezés, ha már minden jóvátehetetlen. És az agyam nem hagy pihenni, a démonok nem engednek felejteni. Itt ragadtam, valahol a múlt és a jelen között, vissza már nem mehetek, de a jelen kivet magából, partra vetett hal vagyok, nem tudok visszaúszni az élet mindennapos sodrásába, a mindig előre hullámai közé, a nem érek rá örvényeibe, a dolgom van zátonyai közé. Hogy nincs mibe kapaszkodnom, hogy nincs miben hinnem, hogy hiába néz így rám, én úgyis elhagyom. Megint.

Nem szóltam egy szót sem, csak néztem a szemét, a tekintete minden sejtemet átjárta, átmelegített, betakart, oltalmazott, és csak azon gondolkodtam, hogy lehet a boldogság ennyire hiábavaló.

DéTé magához húzott, megcsókolt, forrón, erősen. Amíg csókolt, élő voltam, amíg ölelt, ember voltam, nem csak egy elromlott test, egy halálos diagnózis. Még egy napra nő lehettem, sorvadó testem oltárra emelte és glóriát font köré a szerelme.

Félig aludtam még, amikor DéTé elment, megérintette az arcom, és én mosolyogva azt kívántam, bárcsak most halhatnék meg, bárcsak itt és így lehetne vége.

Akkor jártam utoljára odakint. Egyre fáradtabb és lassabb lettem, a fájdalom szépen lassan átvette felettem az uralmat. Meg sem próbáltam tiltakozni vagy ellenkezni. Nem akartam tovább nyújtani, mint ameddig feltétlenül szükséges.

A száztizenhatodik napon a második Roham teljesen váratlanul, és a konyhában ért. A gyógyszereimet az ágyamnál hagytam, esélyem sem volt értük menni. A földre zuhantam, próbáltam összekuporodni, amilyen kicsire csak tudtam. Ahogy a fájdalom erősödött, a körmeimet a járólapba vájtam, az ujjaim görcsösen megmerevedtek. Összeszorítottam az ajkam, behunyt szemem előtt lila és kék foltok lebegtek, koncentrálnom, koncentrálnom kell valami másra – gondoltam –, a fákat akarom látni, a megnyugtató zöld lombokat, hallani akarom a susogást, a madarakat, a lepottyanó termés koppanását, mindent, ami az erdőt jelenti. Éppen az avar és a moha illatát próbáltam felidézni, amikor meghallottam, hogy valaki feltépi az ajtót mögöttem. Két fekete férficipő homályos körvonalait láttam könnybe lábadt, pislogó szemeimmel és felismertem az illatot: DéTé. Elsietett mellettem, hallottam, ahogy kotorászik, feltúrja a szekrényeket, polcokat, míg végre rátalál a gyógyszeres fiolákra, visszasiet, lehajol – annyira szeretem az illatát –, próbált felültetni, távolról hallottam csak a hangját, pedig éreztem, hogy kiabál, melyikből adjon, válaszoljak, a sárgát, a sárgából kettőt, suttogtam, iszonyúan elfáradtam, a sárga pirulák a számhoz közeledtek, bevettem és szétrágtam őket, egy tequilára gondoltam, amit szívesen utánuk küldenék, nem tudtam nevetni, de megnyugodtam, láttam a bíbor borostyánleveleket, ahogy benövik falakat, és Csodaország kapuja újra kitárult.

Az ágyamban ébredtem, kimerülten, gyengén. DéTé éppen a temetkezésiekkel kötött szerződést olvasgatta, és a feljegyzéseimet a még elintézendő dolgokról. Amikor meglátta, hogy kinyitottam a szemem, komor arcán felvillant a megnyugvás, de csak egy pillanatra, a haragja erősebb volt az öröménél.

 – Te nem vagy normális – mondta.

Mosolyogtam rá.

 – Már nem tart sokáig – suttogtam, és ahogy ezt kimondtam, elöntött a béke. – Miért jöttél?

DéTé az ablak felé fordította a fejét, a függönynek válaszolt.

 – Anyád küldött, aggódik, mert nem ér el.

Én az ajtó felé fordítottam a fejem és a tekintetemmel pozdorjává aprítottam a finom faszerkezetet.

 – Akkor menj el.

DéTé felpattant a székről, a papírhalmot teljes erőből a sarokba vágta. A lapok élesen repültek a falnak, aztán szanaszét szóródtak, lágyan, lassan értek végül földet. Nem néztem rá. Lehunytam a szemem és megint elaludtam. Mikor felébredtem, újra egyedül voltam.

Ettől a naptól kezdve az idő teljesen érdektelen lett számomra, a napszakokat nem az határozta meg, hogy hány óra van éppen, vagy milyen magasan jár a Nap vagy a Hold. A Rohamok után aludtam, a két Roham közti maradék időszakot pedig kitöltötte a ragacsos, végtelenné nyúlt, vaskos fájdalom, amit már nem enyhített semmilyen gyógyszer, a borostyánlevelek napról napra száradtak és soha többé nem láthattam Csodaországot.

Egyszer-kétszer még éreztem éhséget, de evéssel próbálkoznom nagy hiba volt: a szervezetem mindent kivetett magából. Mintha a végső megtisztulásra készülne a testem, éreztem, ahogy egyre csak távolodom az élettől. Nehezemre esett mozogni, aztán már levegőt venni is. A legjobban a szőnyegen fekve éreztem magam. Kinyújtóztam, bámultam a plafont, a fehérségét, a repedéseit, a porcicáit a sarkokban. Próbáltam fehérnek képzelni a fájdalmat. Aztán azt képzeltem, a fájdalom nem is fehér, hanem inkább átlátszó, egyszerű, törékeny üveglap, csak rápöccintek és szilánkokra hull, semmivé lesz.

Lassan elmosódott körülöttem minden. Már nem tudtam, mikor vagyok ébren és mikor álmodom. Csak feküdtem és éreztem, ahogy a napsugarak melegítik a lábfejem, aztán haladnak egyre feljebb, lassan átmelegítették az egész testem, és nekem az jutott eszembe, talán Isten tapogat le éppen, mielőtt magához venne. Hisztérikusan, görcsösen nevettem a gondolaton, mielőtt elájultam.

Legközelebb arra eszméltem, hogy valaki párnát tesz a fejem alá, és mintha takaró is került volna rám. Nem tudtam egészen kinyitni a szemem, csak foltokat, árnyakat láttam, ismerős hangokat hallottam, talán férfiak, de olyan messze vannak, olyan messze van minden. Valaki megfogta a karom, egy szúrást éreztem. Aztán még egyet.

 – Magához tér? – végre felismertem: DéTé.

 – Nem tudom megmondani. Ha rohama lenne, ebből adhat be neki, ha magához tér és fájdalmai vannak, akkor ebből adjon neki. Hat óra múlva jön egy nővér, akkor kaphat megint injekciót. Ezen a számon elér.

 – IKOSZ – suttogtam csukott szemmel.

 – Félrebeszél? – kérdezte DéTé.

 – Valószínű. Lehet, hogy már csak órák kérdése. Hagyja pihenni. Nem tehet érte semmit.

Mosolyogtam. Ébrenlétem eltompították a lassan kúszó, elsárgult borostyánlevelek.

Ma, a százhuszonegyedik napon, tulajdonképpen elégedett is lehetnék. Százhuszonegy jóval több, mint az eredetileg megjósolt kilencven. Ahogy itt fekszem a földön, mégis arra gondolok, nem bánnám, ha ma azt mondanák nekem, hogy van még egyszer kilencven.

Nem tudom, mióta fekszem a földön. A redőny le van húzva, azt sem tudom, nappal van-e vagy éjszaka. A szobában nem mozog a levegő, apró izzadtságcseppeket érzek a homlokomon és az ujjaim között. Rám tapadt a ruhám. Reszketek. Nem látok élesen. A redőny lécei közt mintha halvány fény szűrődne be. Talán kora este van. Talán hajnalodik.

Most, csak itt és most érthettem meg a saját indítékaimat, félelmeimet és haragomat, és mire minden kitisztult, már ahhoz is gyenge vagyok, hogy haragudjak azért, amiért így kell lennie. Most már minden válasz késő, hiába a megértés, hiába a képesség, hogy megváltoztassam az életem, az időm elfogyott, a készletek kiapadtak, a testem nem bírja tovább. Nem tudom, mit tennék, ha mégis kapnék egy új esélyt. Vajon tényleg küzdenék-e? Talán megváltozna minden, talán gyenge lennék, és elszalasztanám a második lehetőséget is, tovább lépnék, mintha mi sem történt volna. A többiek, akik már visszatértek a halál kapujából, vajon ők hogyan éltek tovább? Egyáltalán képes az ember a változásra vagy az ember olyan, amilyen, a maga hibáival, bűneivel, egójával és képzeteivel? Ostoba önámítás, buta remény, hogy a legrosszabb emberből is lehet földre szállt angyal, ha megérinti a halál közelsége? Talán hazugság az egész, talán egyik ember sem jó, én nem vagyok jó, sosem voltam az. Nem állt érdekemben jónak lenni. Jónak másokhoz vagy egy elvhez örök hűséget fogadni. Értelmetlennek tartottam megfoghatatlan ködképekbe burkolózni és a mögül magyarázni, hogy nekem miért olyan rossz. Ha rossz, hát rossz, és kész. Nem kell a magyarázat. Másnak sem jó, akármit is állít. Embernek lenni rossz. Túl sok a gondolat, túl sok a kérdés, túl erős az akarat. Évekig tartott, mire elfojtottam magamban a vágyat a megértés iránt, nem akartam tudni az okokat, a miérteket, nem akartam válaszokat fel sem tett kérdésekre, nem akartam hinni semmiben sem, nem akartam hosszú távú célokat, nem akartam eredményes lenni, sem hiteles. Túl akartam élni a létezést. Most, hogy itt fekszem a földön, és várom, hogy vége legyen, már csak az jár a fejemben, milyen jó lenne túlélni a halált is. És tudom, hogy nem lehet, hogy az, ami most jön, tényleg a semmi, az, ami annyira kellett, amire annyira vágytam, csak én és a semmi, kötelesség, felelősség, hazugságok, üres fecsegés, rossz zene, az aluljárók bűze és minden nélkül, a semmi, ami pont olyan tartalmatlan, mint én magam, remekül összeillünk, a halál számomra a tökéletes partner.

Nem kapok másik esélyt. Nem kapok még egy kis időt. Most, hogy nemsokára vége, már nem is félek. Fekszem és várok, próbálom összerakni az életem apró mozaikdarabkáit, hátha mégis kiderül, hogy teljes volt, hogy egész volt, hogy nem hazudtam el az egészet, hogy nem volt minden hiábavaló. Legbelül, valahol egészen mélyen, már megvan minden válasz, de félek kimondani vagy befogadni őket. Még hitegetni akarom magam egy kicsit, néhány percig még álmodni akarok, még hinni akarok, még bízni a holnapban, félni a jövőt, ami már nem jöhet el, vágyni és várni, esőt, ünnepet, levelet, nyugdíjat, hétvégét, randevút, gyermeket, papot, és még nem, még nem akarom várni a halált.

Ahogy itt fekszem, DéTé ölében pihen a fejem, ő nagyon erősen ölel, magához szorít, és félelmében csak sírni képes. A tenger zúgását hallom, ahogy a fülem a karjához tapad, hallom a szívverését, a lelkem tele van az illatával.

Tudom, hogy minden, minden rendben van.

Nem akarok ránézni, nem ezt az arcát akarom magammal vinni, nem a félelmet akarom emlékül a világból, hanem a fényt, a bizalmat, a vágyat, a szikrát, az örvényt, DéTé keze melegét, mindazt, amit az élet felkínált nekem, mindazt, amit én ostobaságomban és gyávaságomban eltaszítottam magamtól…

Hazatérés

Csípős, hideg este van. Csontig hatol.

Már két órája vezetek. Újra havazik. Minden piros lámpánál meredten bámulom a telefonom, hátha villog az eseményt jelző led, de semmi. Lassan megérkezem a kisházhoz, amit kibéreltél. Félúton közted és köztem, ahogy megbeszéltük.

Csak remélem, hogy megkaptad az utolsó üzenetem. Nem válaszoltál.

Nem mehet ez így tovább. Az utóbbi évet áthazudtuk, te voltál az egyetlen, akinek akkor is mertem a szemébe nézni, amikor te már nem álltad a pillantásom.

Otthon azt mondtam, barátnős kiruccanást szervezett Zita a hétvégére, szegény, számára is egyre kényelmetlenebb ez az egész, túl sokat várok tőle, retteg attól, hogy Péter egyszer számon kéri rajta az árulást, hogy egyszer rájön…

Mert sejti már, hogyne sejtené. Amikor bejelentem, hogy nem töltöm otthon az éjszakát egyre butább indokokkal, már nem is keresem a tekintetét, elmondom a táskámnak, amit épp teletömök, vagy a vacsorának, amit neki főzök meg. Mert megfőzök neki, ki is takarítok, minden ragyog és minden az ő kényelmét szolgálja, jobban, mint eddig bármikor az együtt töltött tíz év alatt. Mert így talán sikerül némi mocskot lemosnom magamról. De valahol persze tudom, hogy amikor hazaérek, mocskosabb vagyok, mint azelőtt. Nem azért, amit teszek, hanem azért, mert boldog merek lenni. Nélküle. Az ő boldogsága árán.

Egyre izgatottabb vagyok, remeg a kezem, nem találom a sebességváltót, elvétem az indexelést, még szerencse, hogy alig járnak az utakon ilyenkor. A karácsony legszebb ajándéka volt ez a találka, egy kicsi házban, túl a civilizáción, erdő közepében, apró tisztáson. Begyújtok, mire jössz, kedves cserépkályha áll a hálószobában az internetes tájékoztató szerint. Főzök egy teát. Olyan giccses lesz az egész, mint az amerikai filmekben: vastag kötött pulóverben teát kortyolgatunk a tűz mellett, összebújva. Jót nevetünk majd magunkon, mielőtt megsiratnánk egymást… 

Lassan már egy éve, hogy hosszú idő után újra találkoztunk. Azt az első találkát is ugyanígy, remegve vártam, bár azt még átitatta a „tudom, hogy ezt nem lenne szabad” émelyítő érzése, amit rögtön elfelejtettem, amikor megláttalak. Elfelejtettem tulajdonképpen mindent akkor: otthont, munkát, férjet, gyereket, társadalmi elvárásokat, mindazt, amiknek azelőtt betegesen meg akartam felelni. Elfelejtettem magamon hagyni a páncélt: ott álltam veled szemben védtelenül, csupaszon; ha késsel támadtál volna rám, a kezemet sem lett volna erőm magam elé emelni. Hallottam, ahogy a régi életem üveghangon darabokra törik mögöttem, hallottam, ahogy a szilánkok szertezuhannak az acélketrec rácsai között, amit magam és a világ közé emeltem, és amin most, életem felén túl, kiléptem a szabadba, elmúlt fiatalságom groteszk pókerjátszmájának utolsó „all in”-jeként.

Letérek a főútról. A bekötőút két oldalán bükkfák sorakoznak, ez már az erdő széle. Kacskaringós, keskeny nyomtávon haladok tovább. Teljesen besötétedett. A térkép szerint öt kilométert kell még befelé haladnom a célig. Egyre sűrűbben sorakoznak a fák. Békét és biztonságot érzek. Lassan magam mögött hagyom a jelent, a valódi életem gondjait, levedlem magamról választott valóságom, hogy végre átléphessek a veled megálmodott titkos világba, ami ideig-óráig megadja nekem azt az illúziót, hogy nincs veszve még a boldogság.

Itt a faház. Milyen kedves. Eléldegélhetnénk itt, mindentől távol, a tisztás elég nagy ahhoz, hogy mindkettőnk múltját el tudjuk ásni, örökre. A kulcs a lábtörlő alatt, ahogy mondtad. Itt a kályha, nagyon hideg van, kabátban kotorászok tűzifa és gyújtós után. A gyufa fellobban, nézem az erőteljes lángot. Begyújtok, a gyufa lassan alszik el, hosszú másodpercekig küzd még a lángocska az életéért, csak még valamibe hadd kapaszkodjon bele, csak még egy kicsit táncolhasson, tombolhasson. De nincs több esélye, neki sem…

Lassan felmelegszik a parányi szoba. Mennyi lehet most az idő? A telefon után nyúlok. Késel. Se üzenet, se nem fogadott hívás.

Várok. Iszom egy teát, vannak itt könyvek, keresek valami olvasnivalót, amíg ideérsz. Hozhattam volna valami rendesebb teát magammal, itt csak menzateának való akad. Hideg ellen jó lesz ez is.

Várlak. Ugyanúgy, mint az első este. Ugyanúgy, mint éveken át. Az utolsó estén is így várlak majd.

Találtam egy könyvet, valami felejthető lányregény… belelapozok, de nem tudok rá figyelni, pillanatok alatt felbosszant. Az ilyen könyveket lánykoromban sem kedveltem: ömlengős romantika oldalakon át, a gusztustalanságig jóképű főhős a gusztustalanságig bájos hősnővel, akik fantáziátlan hányattatások után végül egymáséi lehetnek, s az utolsó fejezetben a szereplőkkel együtt az immáron végleg agyhalott olvasó is elhiszi, hogy az igaz szerelem nem múlik el soha, és hogy az igaz szerelemért minden és mindenki feláldozható.

 A tea elfogyott. Nincs kedvem még egyhez nélküled. Megvetem az ágyat, addig is telik az idő. Előveszem az ágyneműket. A friss, ropogós huzatok, a tollpárna, a pehelydunna, az öreg szekrény szaga, a vastag vászonlepedő valami évszázados családi idill képeit villantják fel előttem. Milyen béke árad ezekből a tárgyakból és bútorokból: valaha otthon volt ez. Talán több generáció is kirepült innen; vajon mennyi szerelem született ezek között a falak között és hány élet fénye hunyt ki örökre azon az ágyon, ami nemsokára a mi harcunk színhelye lesz reggelig? Mert harc ez: keserű, kegyetlen harc önmagunkért, egy életért, amit soha nem élhetünk.

Félek, megharagudtál. Talán igazad van, ostoba voltam megint. Talán hinni kettőnkben a legnagyobb ostobaság. Talán hinni önmagamban még inkább az. Talán bele kéne törődni, el kéne engedni, véget kéne vetni ennek. De akkor mi marad belőlem, mi marad belőled? Hogy engedhetnélek el? De hogyan tarthatnálak meg? Halálos csapda ez, a lopott szabadság is csak börtön, nem tudom kitágítani a teret, nem tudom megállítani az időt.

Lekuporodom a kályha elé. Melengetem a kezem. Nem fázom már, de ölelés híján ezzel kell beérnem, amíg megjössz. Legutóbb, otthon nálad, mielőtt elindultam, úgy szorítottál magadhoz, hogy az autópályán három kijáratot is elhagytam már, mire abba tudtam hagyni a sírást. Alig láttam a könnyeimtől, csak zokogtam üvöltve, tízévnyi hiányt és megfáradt keserűséget ordítottam ki magamból. Annyira fájt a világ nélküled, egy voltam megint a megannyi szürke, görbült hátú, mosolyogni sosem képes ember közül. Hazamentem, a szürke papírfalak mögé Papírvárosba, egy „kár volt megírni” darab olcsó díszletei közé.

Órák óta várlak már. Nem jössz el, ugye?

Nem jöhetsz. Túl nagy lenne az áldozat. Túl nagy lenne a változás. Felidézem a legutolsó arcod. Felidézem a szemed, a mosolyod, ami mögött mindig ott lappang valami rejtélyes szomorúság… Az az ölelés búcsú volt? Elköszöntél, szépen és csendesen? Idehívtál, hogy teret és időt hagyj nekem arra, hogy végiggondoljam ezt az egészet és végre magam is belássam, mennyire lehetetlen helyzetben vagyunk, mennyire kilátástalan így ez az egész?

Milyen stílusos tőled. Milyen elegáns. A terv tulajdonképpen bevált: mást sem csinálok, csak magunkra gondolok, mást sem érzek, csak kilátástalanságot, mert hiába találkozunk, végül mindig eljön a reggel, hiába ölellek, végül mégis elveszítelek, hiába a pillanatnyi boldogság, ha kilépek az ajtón, ugyanoda kell visszatérnem, vissza a hazugságba, a félelembe, az állandó hiányoddal küzdeni, nappal elkergetni az emlékedet, éjjel álmatlanul forgolódni, annyira hideg van nélküled, annyira élettelen minden, nincsenek színek, elmosódnak a formák, nem, nem tudom és nem is akarom nélküled folytatni tovább.

De belátom. Igazad van. Kiírjam a homlokomra, hogy boldogtalanságom immáron végérvényesen beteljesült? Utolért a sorsom, Isten nem ver bottal és társai, kinek-kinek ízlése és beidegződései szerint. Fölösleges… elég, ha a szemembe néznek… ha Péter a szemembe néz…

Mit vársz tőlem, mit tegyek most? Menjek haza és könyörögjek bocsánatért? Drágám, szerelmes vagyok, de nem beléd, nem is tudlak szerelemmel szeretni már, de azért tisztellek téged, bár annyira nem, hogy ne csaljalak meg, megbocsátasz? Én képen törölném magamat először is. Aztán elválnék magamtól… Péter nem szólna egy szót sem. Nem nézne rám, nem érintene meg, hiába sírnám az arcába a fájdalmamat. Az árulónak nem jár vigasztalás.

Lassan kialszik a tűz. Dobok még rá két hasábot, bár tulajdonképpen teljesen fölösleges.

Kinézek az ablakon. Olyan gyönyörűen havazik.

Szép volt ez a karácsony. Szép volt ez az év. Nézem a hatalmas hópelyheket. Mintha nem is odakint, hanem a szívemben szőnének egyre vastagabb takarót.

Hát nem jössz el.

Megértem. Reggel majd fagyott szívvel hazatérek, felhúzom a régi álruhámat, jó feleség leszek és jó anya, reklámba illő, mesebelien szép család leszünk megint, én mindig mosolygok majd, mindig tettre kész leszek, odaadó és kedves, rajongó csillogással a szememben lesem majd a férjem minden kívánságát, mindig barátságos leszek a szomszédokkal is. Lekötöm minden percemet, nehogy akár egy pillanatra is kiessek a szerepemből miattad. Nem vizsgálom a bőröm, hátha nyomot hagyott rajta a kezed, amikor utoljára megérintettél, nem fúrom bele az arcom abba a ruhába, ami akkor volt rajtam, amikor utoljára megöleltél, hátha megőrizte az illatod.

Hát nem érzed, mennyire abszurd ez az egész?

Megfulladok idebent. Ki akarok menni a szabadba.

Nem viszek kabátot. Nem viszek lámpát. Eggyé akarok válni a hóval.

A szél itt-ott már térdig érő buckákat emelt. Hamar átázik a nadrágom. A szél átfúj a pulóveremen. Nagyon hideg van. Nem fordulok vissza.

Elindulok a fák felé, melyek lassan beborítják fölöttem az eget. Fekete karmok a fehér lepel fölött, ezek a karmok ölelnek most magukhoz helyetted. Fekete rémalakok, fekete árnyak mindenütt, inkább csak a havat nézem, nem akarok még jobban félni. Egyre gyorsabban szedem a lépteimet, egyre sűrűbb körülöttem az erdő.

Visszanézek. Már nem látom a házat, csak a füst gomolygását észlelem, a többi elvész a sötétben.

Meggyorsítom a lépteimet. A hó vadul kavarog körülöttem. Azt akarom, hogy nyeljen el az erdő. Teljesen körbezártak a fák… minden fekete… minden fehér… Azt akarom, hogy…

Arccal a hóban térek magamhoz. Nem tudom mi történt… nem tudom, mennyi idő telt el, de már nem havazik. Próbálom felhúzni magam, a végtagjaim elmerevedtek, most már nagyon fázom, csurom víz vagyok, vagyis ez nem is víz: megtörlöm a homlokom, az ujjaimon vér sötétlik. Beüthettem a fejem. Lassan feltápászkodom. A bal lábamra alig tudok ráállni, a térdem iszonyúan fáj.

Visszafordulok.

A csapás, amit magam mögött hagytam, megvan még, könnyen visszatalálok a házhoz. Veszek egy forró fürdőt és alszom egy nagyot. Forró fürdő… nagyon hideg van.

Alig haladok valamit, csak bicegek, túl hamar kifáradok. Elnehezednek a lábaim.

Itt egy öreg bükkfa. Megkapaszkodom a törzsébe, végigsimítom fagyos kérgét. Felnézek a hatalmas ágakra. Fenséges és gyönyörű. Pihennem kell egy kicsit. Lekuporodom a tövébe, a hóba. Nézek a ház felé. Nem látom a kémény füstjét. Talán kialudt a tűz.

Fáradt vagyok. A tenyerembe veszek egy kis havat, hogy lemossam a kezem. Még mindig hihetetlen, hogy nincs két egyforma hópehely a világon. Nincs két egyforma sors sem… Itt és most, érzem, az enyém magával ragad… Nem tiltakozom már… Nincs okom a küzdelemre.

Nekitámaszkodom az öreg bükknek, arcomat felemelem, be akarom fogadni a fekete árnyakat, a jéghideg szelet, ami dühödt erővel süvít körülöttem, arcizmaim elgémberednek, inkább lehunyom a szemem.

A mosolyodat látom. A szemed, ami elsőként árulta el, hogy szeretsz, hiába hazudta közben a szád, hogy nem igaz. Azt hazudtad akkor, hogy nem létezem. Pedig reszkettél már, rettegtél már, mégis elengedtél. Éjjeli sivatag maradt csak utánad. Nem akarom újra.

Már nem érzem a lábam, a térdemen a sebet. Nagyon fáj, ahogy levegőt veszek. Remegek. Azt hiszem, elmúlik hamar… Nem akarok elaludni, ébren akarok lenni az utolsó percig. Érezni akarom a szelet.

Most döbbenek rá, hogy ez az utolsó este.

Furcsa, de békét érzek most. Nincs mitől félnem.

Már nem fáj a hideg. Megpróbálom kinyitni a szemem. Örvénylik körülöttem a porhó, anyám takart be ilyen indulatosan, ha haragudott rám.  Elgyengültem. Nem mozdul a karom. Lassan betemet a hó…

Végem van. Ez a tudat sem rémít.

Megnyugodtam. Jól van így. Még egyszer a kisház felé nézek, hátha meglátom mégis… Hirtelen egy fénycsóva világítja meg az ajtót. Nem tudok mozdulni már, nem tudok ébren maradni tovább. Felismerem az árnyék alakját, ahogy az ajtóhoz ér. Behunyom a szemem, mosolygok, mielőtt végleg elalszom…
Megérkeztél.