Émelyít a virágillat.
Rózsák, liliomok mindenütt.
Végre mindenki elment, hogy megkeresse a
helyét, végre pár percig egyedül lehetek. Még egyszer, utoljára.
Már nem gondolok az útra, amin idáig
jutottunk. Már nem gondolok a napra, amikor megismertelek. Már nem hat meg a
pillanat, amikor szerelmet vallottál. Már nem gyűlölöm magam, amiért hittem
neked.
Lesimítom a ruhám, amit mások
választottak helyettem. A gerincem ívén törtfehér gyöngyök futnak végig,
megtámasztják rogyadozó testem. Kihúzom magam, elnyújtom a nyakam, leengedem a
vállam. Államat megemelem, mint aki büszke, mint aki tiszta. Belebújok a
csillogó, fehér cipőbe. A pillanathoz béklyózom magam, ahogy a díszes csatot
lezárom a bokám körül.
Nézem magam a tükörben. Nem mosolygok.
Nem érzek semmit. Ez a közöny fájdalmasabb a boldogtalanságnál, amit önként
választok most.
Egy kósza fürt szabadulni akar a
szabályos, szimmetrikus kontyból, erőszakkal tűzöm vissza a korábban kijelölt
helyére. Egy selyemrózsa foglya lesz, nem szabadulhat többé a bájos
szorításból.
Egészen közel hajolok a tükörhöz. A szemem
fénye tompa, szürke. A jól megválasztott szemhéjárnyalónak köszönhetően mégis
kiragyog az arcomból, élettelenül. A szemöldököm íve finom, a bőröm hibátlan,
az ajkam harmatos, félérett cseresznyét idéz. Minden tökéletes. Tökéletesen
hamis, de így szokás eljátszani a szerelmet, ezzel a maszkkal kell elhitetnem
veled, hogy nem döntöttél rosszul. Pedig a reggeli, gyűrött arcomat kellene
eléd vinnem, vagy a fáradtat, a türelmetlent, a kiábrándultat, az unottat.
Reggelre elmossa majd ezt az arcot a
valóság, reggelre köddé válik a mesevilág, megmaradunk egymásnak mi ketten,
csak állunk egymással szemben, két idegen, szeretkezünk, miközben egymásra sem
nézünk, kézen fogjuk egymást és megyünk, megyünk tovább a kijelölt úton,
elhitetjük magunkkal, hogy összetartozunk, elhitetjük másokkal, hogy ez eleve
elrendeltetett.
Valaki hirtelen benyit, megriadok,
sürget, idő van, minden készen áll. Mennem kell.
A csokromért nyúlok, a körben futó
rozmaring nem hagyja elfelejteni, mit vállalok.
Te már vársz rám.
Pedig nem tudod, ki vagyok.
Egyedül indulok feléd.
Ne fogja senki a kezem.
Dühödten felzúg az orgona, rám olvassa
minden bűnömet.
Csak az első lépés nehéz. Egy pillanatra
lehunyom a szemem. Mély lélegzetet veszek. Szorítom a csokrot, hallom, ahogy a
rózsák szárai elpattannak görcsös ujjaim között. Lassan, bátortalanul lépem át
a templom küszöbét.
A végtelenbe vágytam, de kitárt karoddal
elálltad az utam. Ha még egyszer választhatnék, félrelöknélek dühösen, rád sem
néznék, csak szaladnék, szaladnék tovább, amíg már csak egy apró pontnak
látszol a messzeségben.
Utoljára lépkedek egymagam az utamon.
Csak a padsorok szélét díszítő virágok kísérnek. Felém fordul minden szál
rózsa, fejet hajt előttem minden szál liliom. Ledobják magukról rájuk
kényszerített gyöngydíszeiket: velük siratom eltaposott álmaim.
Idegenek bámulnak az arcomba. Érted
vannak itt mindannyian. Reszketnek a meghatottságtól. Könnyeket ejtenek
valamiért, amiről semmit sem tudnak. Gyengéd szeretettel vesznek körül, pedig
nem is ismernek. Mosolygok feléjük, hadd higgyék, közéjük tartozom én is.
Némelyikük megérinti a karom, a ruhám fodrát. Szép vagyok ma.
Lassan, finoman libben a dús ruhaalj, a
hófehér csipke a templomi félhomályban beragyogja a vállam. Mázsányi súly
rejtőzik a szoknyám alatt. Viszem a múltam, viszem az életem eléd. Rendelkezz
felette.
Nem sietek. Eleget rohantam már. Eleget
menekültem már. Ma hazaérek.
Langyos fuvallat suhan el mellettem.
Anyám lehelt csókot az arcomra búcsúzóul.
Ahogy közeledem, alakod megnyúlik, fölém
magasodik, beborít. Fekete öltönyöd árnyéka megöli álca–ártatlanságomat.
Lépteim mögött fonnyadnak a
rózsaszirmok, lábam alatt lángol a vörös bársony szőnyeg, tűzforró talajon
tipegek a tündércipőben, hitem és akaratom bizonyságaképp.
Engem nézel. Néhány órára magad is
elhiszed az unalomig ismételt hazugságot: soha ilyen szépet nem láttál még.
Már csak két lépcsőfok választ el tőled.
Feléd emelem a tekintetem. Ott állsz, a magasban, sötéten, komoran, érzem,
ahogy meggörnyedek, a csokor elnehezedik, nem ejthetem el, ki kell bírnom,
nézlek, arcom eltorzul, látod rajtam az iszonyt, de meg se rezdülsz, ezt
akarod, ezt az iszonyt, magadnak akarsz minden áron. És akkor megértem. Nem
leszek egyetlen. Nem lesz mindhalálig.
Nézlek. Komoly arcod kőfalat emel
közénk.
Nem tudom, ki vagy.
Elpusztulni hoztál ide.
Hát itt vagyok.
Fogd meg a kezem és ne eressz el többé.
Szabad akaratomból jöttem ide, akarlak téged és leendő gyermekeinket,
bátorságra és őszinteségre nevelem majd őket, hogy ne alkudjanak meg soha,
semmiért. Legyenek igazabbak, mint mi magunk.
Esküszöm az élő Istenre – a szemedbe
nézek, de nem láthatsz belém –, aki Atya, Fiú, Szentlélek, teljes
Szentháromság, egy örök Isten – szent család leszünk mi is nemsokára, szent
életet élünk álszent falak között, vasárnap rántott hús lesz és húsleves,
süteményt is sütök majd, hozzánk hétköznap is jöhetnek vendégek, mert nálunk a
padlóról is enni lehet – akinek most Isten színe előtt kezét fogom, szeretem.
Minden nap kimondom, mielőtt munkába megyünk, minden nap kimondom, amikor este
újra találkozunk. Addig mondogatom, amíg igaz nem lesz. Szeretetből megyek
hozzá, Isten törvénye szerint feleségül. A feleséged leszek, de a hitvesed
soha. Hozzá hű leszek – sosem fogod megtudni, hogy miért vagyok képtelen
szerelmet adni neked –, vele megelégszem – sosem árullak el, akkor sem, ha
belepusztulok –, vele szentül élek, vele tűrök – tűröm a hidegséged, a
keménységed, tűröm, hogy nem tudsz befogadni engem –, vele szenvedek – mert te
is szenvedni fogsz –, és őt sem egészségében, sem betegségében – sem hazugságban,
sem őszinteségben –, sem boldog, sem boldogtalan állapotában – sem igazán, sem
sehogyan –, holtomig vagy holtáig – te még nem tudod, hogy itt és most, ebben a
szent percben mindketten meghalunk, a templomkertben elföldeljük egymást, páros
sírhantunkon a virágdíszekből fonunk fejfát – , hitetlenül el nem hagyom –
hitetlenül állok itt most, hitetlenül fogom a kezed, hitetlenül esküszöm érted
–, hanem teljes életemben – melynek véget vetettem akkor, amikor téged
választottalak – hűséges segítőtársa – és tulajdona, eszköze, játékszere –
leszek – segítek elfelejteni a gondtalan fiatalságot, az ösztönösséget, a
bátorságot, elfelejteni az álmaidat, a terveidet, segítek neked, hogy együtt
szürkülj meg velem, segítek, hogy öröm nélkül öregedjünk meg.
Mosolyogj te is. Nézd, milyen boldog
vagyok.
Ámen.
Valami megfoghatatlan érzés kerített hatalmába,amikor elolvastam. Nagyon tetszik. Gratulálok. Minél több gondolatodat foglald írásba. Ary
VálaszTörlésKöszönöm szépen!
Törlés