Ülök a buszpályaudvaron, egy koszos
padon. Vettem cigit. Rágyújtok, pedig itt tilos, de tegyünk úgy, mintha
részemről ez lenne az általad annyira vágyott spontaneitás.
Kínlódom, szívem, ez az igazság,
vergődöm itt és otthon és melletted és egyáltalán. Persze nincs azzal semmi
baj, ha az ember olykor-olykor pofára esik. A pofára esés kell ahhoz, hogy
megrázzam magam, felébredjek és elinduljak a kijelölt út helyett a behajtani
tilos tábla irányába.
Egész életemben konzervatív, rendes
életre vágytam. Olyanra, amilyen nekem még sosem volt. Férj, gyerekek,
háztartás, konyhakert, kreatív lakásdíszek, és meg akartam tanulni festeni. De
nem megy. Egyik sem megy. Miközben mindezeket görcsösen akartam, nem vettem
észre, hogy gúzsba kötöttem saját magam. Csomóba szorult a lelkem, és minden
tettemmel, mozdulatommal a négy falat húztam még szűkebbre magam körül. Azt
hittem, kompromisszumot kötök. Veled, az élettel, a sorssal, ahogy tetszik.
Csakhogy a kompromisszum akkor az, ha mindkét fél ad is, kap is. Szánalmasan
önsajnáló lenne azt mondani, hogy áldozatot hoztam. Nem. Felelőtlenül,
könnyelműen pazaroltam el mindent. Időt, tehetséget, álmokat, hitet valamiért,
ami csak az én fejemben létezett. Nem hibáztathatlak. Az egyetlen dolog, amiben
mindig fel tudtam rád nézni, az volt, hogy soha nem vontál körbe rózsaszín
felhőkkel, nem játszottál, nem ígértél, nem hazudtad azt, hogy az ég zöld,
miközben a vak is láthatja, hogy kék. Voltál, aki voltál, azt hiszem, nem
változtál semmit. Behunytam a szemem, elképzeltem valakit a helyedre, és minden
nap elvártam, hogy olyan legyél, mint az a megálmodott lény. Ha rosszul
teljesítettél, bosszankodtam, ha a fejemre olvastad a valóságot, boldogtalan
voltam. Miközben te élted a magad életét, a magad ritmusában és habitusával, én
kergettem egy tévképzetet, a mi áloméletünk ködfoszlányait, számon kértem
rajtad mindazt, amit nem is lett volna feladatot nyújtani, hiszen te te vagy,
nem pedig az a szellemalak, akivel azt hittem, hogy együtt élek. Ez az én
bűnöm, az én hibám, az viszont már a tiéd, hogy elhitetted velem, hogy mindezt
te is akarod, hogy ez neked is jó.
Pedig ez a te szárnyadat is éppúgy
megszegte, mint az enyémet. Te mit vártál? Miben hittél?
Most itt ülök, ezen a nyomorult padon, nincs
nálam semmi holmim, csak az új táskám, amiben szinte semmi sem fér el. Ezt is
azért vettem, hogy téged bosszantsalak, hogy húzd a szád, hogy megint vettem
egy táskát, pedig semmi szükségem sem volt rá. És igazad is van, de én látni
akartam, ahogy elhúzod a szád, te viszont még csak egy gúnyos megjegyzést sem
tettél rá, sőt, megnézted és megdicsérted. Nem értelek téged. Néha biztos
vagyok benne, hogy szeretsz. Azt a csökönyös, aprólékos, tudálékos, mufurc
önmagamat, aki már árnyékból is csak halványat vet arra a vicces, habókos, tiszta
szemű lányra, akit megismertél. Néha előtör még valahonnan mélyről a régi
önmagam, te olyankor szívből mosolyogsz, és játszol velem gyermeteg játékokat:
fogócskát, vagy csikizőset. Tudom, hogy akkor vagyunk élők. Nem a karácsonyi
rohanáskor, nem hétfő reggel, amikor elköszönsz és nem péntek délután, amikor
hazaérsz, nem a fáradt ölelésben és nem a muszáj-köszöntések idején, hanem
akkor és ott, amikor végigkergetsz a lakásban nevetve, én sikítok és úgy
teszek, mintha nem tetszene, amit csinálsz, pedig olyankor vagyok boldog. Akkor
kéne szeretkeznünk, csókolóznunk, akkor kéne azt mondanom, szeretlek. De nem is
tudom, mikor mondtam utoljára.
Hagytam, hogy felfaljanak a hétköznapok.
A munka, a mosatlan edények, a szennyes, a főzés, mérgelődtem, mert a nők
mindig mérgelődnek valamin: szétdobálod a koszos zoknid, telerakod a konyhát a
mosogatnivalóval, ahelyett, hogy a mosogatóba tennéd őket. Mindig csak rumlit
csinálsz, rendet sosem, viszont ha rendet rakok helyetted, mérgelődsz, mert nem
találsz semmit. Reggelit kérsz, ebédet, vacsorát, kávét, főleg a számítógép
mellől vagy a tévé előtt ülve, és ha mindebből elegem van, durva vagyok és
közönséges, és már fel sem tűnik, ha te főzöd a kávét, pedig jó íze van, nagyon
szeretem.
És tudod mit szeretek még? A szemed
körüli ráncokat, ha nevetsz. A kézfejedet és a vádlidat, amikor megfeszül. A
kínai, gyíkos bokszeredet, amin olyan trükkös kis zseb van elöl. Szeretem az
arcodat, amikor olvasol, szeretem, ahogy táncolsz, szeretem, amikor hazaérsz,
feltéped az ajtót és köszönsz. Szeretem a humorodat. Szeretem az illatod zuhanyzás
után, az orrod ívét, az erős szorításod, szeretem azt a szenvedélyes dühöt, ami
néha feltör belőled, ha végképp kihozlak a béketűrésből.
Mégis egyedül ülök most itt, várom a
forgószelet, ami felkap és elröpít abba az életbe, amit megálmodtam magamnak.
Ha itt lennél, nem töprengenék.
De haragszol, és haragodban hátat
fordítasz nekem mindig.
Talán elfáradtam. Talán eluntam. Talán felébredtem.
Talán tévedtem.
A gyűrűt az asztalodra tettem, hogy biztosan
megtaláld.
Itt a busz. Megvárom, amíg a többiek
felszállnak. Hátha addig ideérsz.
