Sötét,
szűk szobában állok. A katicabogaras éjjeli lámpa színes csillagokat vetít az
ablaktalan falakra. Széttárt karom éppen átéri a rendelkezésemre álló teret.
Tenyerembe mélyednek az érdes vakolatszemcsék. Alattam vastag jég, a jég alatt
hatalmas óralap. Határozott, precíz kattogással adja az ütemet a méteres
másodpercmutató: tik-tak, tik-tak.
Izmaim
fáradnak, de meg kell tartanom magam a tükörjégen. A közelben valami rotyog a
tűzhelyen, hallom, ahogy a felhabzott folyadék kifut, és sercegve ráég a
főzőlap szélére. A falnak támaszkodva araszolni kezdek a hang felé. Tik-tak,
tik-tak. Égett zsír és erős fűszerillat tölti meg az orromat. A negyedik
lépésnél megreccsen alattam a jég. Harang kondul. Lenézek. Hat óra van. Elviselhetetlen
zaj támad. Gyereksírás, kapucsengő, centrifuga, vízforraló, kukásautó,
porszívó, sziréna. A falon át valaki azt üvölti: gyönyörű vagyok. A mutatók
mentén kettészakad az óra számlapja, sűrű, sárszínű massza tör elő a jégtáblák
közül, s most már az idő fagyos hányadékában gázolok. Meglátok egy ajtót.
Kiáltanék, de a torkomra száradt mondatok elzárják a hangom útját. Kétségbeesve
kaparom a falat, hogy előrejussak. A lábam alig mozdul az ingoványban. Nem
tudom befogni a fülem, a fejem lüktet, az agyam képtelen blokkolni a lármát.
Kétszer hányok, míg végre az ajtóig érek. Nincs rajta kilincs. Zokogok. A zaj
egyetlen, elmosódott hangörvénnyé egyesül, idegpályáim megfeszülnek, sikítok,
hiszem, hogy én vagyok hangosabb, aztán egyszer csak elnémul minden. Tik-tak…
tik-tak…
Körülnézek.
Nem látok jól a könnytől és a verejtéktől. Még mindig az ajtó előtt állok. Zihálva,
minden megmaradt erőmet összeszedve berúgom és… elrángatlak a tévé elől…
Tik…
tak…
Ezt neked is látnod kell!