Rémálom

Sötét, szűk szobában állok. A katicabogaras éjjeli lámpa színes csillagokat vetít az ablaktalan falakra. Széttárt karom éppen átéri a rendelkezésemre álló teret. Tenyerembe mélyednek az érdes vakolatszemcsék. Alattam vastag jég, a jég alatt hatalmas óralap. Határozott, precíz kattogással adja az ütemet a méteres másodpercmutató: tik-tak, tik-tak.

Izmaim fáradnak, de meg kell tartanom magam a tükörjégen. A közelben valami rotyog a tűzhelyen, hallom, ahogy a felhabzott folyadék kifut, és sercegve ráég a főzőlap szélére. A falnak támaszkodva araszolni kezdek a hang felé. Tik-tak, tik-tak. Égett zsír és erős fűszerillat tölti meg az orromat. A negyedik lépésnél megreccsen alattam a jég. Harang kondul. Lenézek. Hat óra van. Elviselhetetlen zaj támad. Gyereksírás, kapucsengő, centrifuga, vízforraló, kukásautó, porszívó, sziréna. A falon át valaki azt üvölti: gyönyörű vagyok. A mutatók mentén kettészakad az óra számlapja, sűrű, sárszínű massza tör elő a jégtáblák közül, s most már az idő fagyos hányadékában gázolok. Meglátok egy ajtót. Kiáltanék, de a torkomra száradt mondatok elzárják a hangom útját. Kétségbeesve kaparom a falat, hogy előrejussak. A lábam alig mozdul az ingoványban. Nem tudom befogni a fülem, a fejem lüktet, az agyam képtelen blokkolni a lármát. Kétszer hányok, míg végre az ajtóig érek. Nincs rajta kilincs. Zokogok. A zaj egyetlen, elmosódott hangörvénnyé egyesül, idegpályáim megfeszülnek, sikítok, hiszem, hogy én vagyok hangosabb, aztán egyszer csak elnémul minden. Tik-tak… tik-tak…

Körülnézek. Nem látok jól a könnytől és a verejtéktől. Még mindig az ajtó előtt állok. Zihálva, minden megmaradt erőmet összeszedve berúgom és… elrángatlak a tévé elől…

Tik… tak…

Ezt neked is látnod kell!