Párhuzamosok találkozása

Korán reggel indultunk. Az autón aranyszínű gyöngyökben csillogtak a harmatcseppek. Hűvös volt, fel kellett vennem egy pulóvert. Bálint egy szál pólóban lépett ki az ajtón. Vissza akartam zavarni a kabátjáért, de amikor a tekintetével megkérdezte: indulunk? Megláttam a szemében valamit, amit azelőtt sohasem. Téged. Te beszéltél így hozzám a szemeddel valamikor. Annyira megzavart a rádöbbenés, hogy a szokásos szidalmazás elmaradt, helyette magam mentem vissza, és tettem a csomagtartóba a kabátját.

Szótlanul ültünk be a kocsiba. Bálint remegő kézzel előkereste a cetlit, amire a címet írtam. Csak tegnap adtam oda neki, hogy tegye el, mert én biztosan otthon felejteném, mégis gyűrött és töredezett volt, mintha órákon át forgatta, morzsolgatta volna a kezében. Féltem, hogy túl sokat vár ettől az úttól, de nem lehettem én az, aki kedvét szegi. Megadta a GPS-nek a szükséges adatokat. Elindultunk. Több mint négy óra utazás várt ránk, keresztül az országon, több száz kilométeren át. Bálint álmos volt még, amíg bóbiskolt, rendszerezni próbáltam a gondolataimat és az érzéseimet. Ideges voltam. Amikor két héttel ezelőtt Bálint rákérdezett, ki vagy te, egyszerre megkönnyebbültem. Olyan régen el szerettem volna mondani neki. Egész életében vártam a pillanatot és a kérdést, vártam, mert az ilyesmi előbb-utóbb úgyis bekövetkezik. Mégis megrémültem.

 – Mesélj nekem az apámról – csak ennyit mondott akkor este, kamaszos egyszerűséggel.

Úgy néztem rá, mint akit rajtakaptak valamin, valamin, amit idáig titkolt, leplezett. Mutattam neki egy fényképet rólad.

 – Hasonlítunk – mondta, és egyáltalán nem tűnt feldúltnak. Örökölte tőled azt a férfias higgadtságot, ami egyszerre bosszantó és becsülendő, élethelyzettől és a pillanatnyi vérmérsékletemtől függően.

 – Szeretnék találkozni vele – mondta még, és a hangjában sokkal több volt a felszólítás, mint a kérés.

Akkor váltottunk néhány e-mailt. Készséges voltál, meglepően megértő és nyugodt. Nem háborodtál fel, nem vontál kérdőre, nem veszekedtél, mintha mindig is… nem, nem tudhattál róla. A videóhívás is a te ötleted volt, így válthattatok néhány élő szót is a nagy nap előtt. Bálint azt kérte, maradjak a szobában, de ha nem akarom, nem kell, hogy te is láss. A sarokban ültem le, egy lap mindkét oldalát telefirkáltam zavaromban, mire végeztetek. Pedig alig szóltatok egymáshoz. Inkább csak fürkésztétek egymást, puhatolóztatok, de nem gyenge, hanem közös pontokat kerestetek. Mosolyogva váltatok el, és ez végül engem is megnyugtatott.

 – Akkor huszonegyedikén – mondtad búcsúzóul. – Nagyon várlak benneteket. Vigyázzatok az úton.

Bálint lecsukta a laptopot, nagyot sóhajtott, odalépett hozzám és szorosan átölelt. Aztán elvonult a szobájába és az indulás napjáig egyszer sem hozott szóba téged.

Már fél kilenc is elmúlt, mikor Bálint szemei végre kipattantak, nagyot nyújtózott és friss, élénk tekintettel bámult ki az ablakon, figyelte a házakat, a kerteket, hunyorogva igyekezett minél messzebbről elolvasni az útjelző táblákat. A vállát és a hátát feszesen tartotta, a keze még mindig remegett, hol a kapaszkodót, hol a műszerfalat markolászta, hogy idegességét leplezze. Szerettem volna segíteni neki, könnyebbé tenni a helyzetet, miközben számomra is rettenetesen nehéz volt. Tizenhét év után találkozni veled egyszerre jelentette egy álom valóra válását, de újabb félelmet és bizonytalanságot is. Felszínre tört bennem a tizenhét évvel ezelőtti önmagam, aki két hányás között azt számolgatta, hogy az államvizsga után hány hét lesz a szülésig, és vajon mennyi idő áll rendelkezésemre, hogy a lehető legtöbb pénzt összekaparjam az első néhány hónapra, amíg dolgozni nem mehetek. Mire befejeztük az egyetemet, már nem is beszéltünk egymással, jó, ha köszönni sikerült, amikor összefutottunk. Segítettem neked kiábrándulni belőlem, hiszen állandóan éhes voltam, úgyhogy az államvizsga időszakában biztosan nem láttál másképp, csak valami sütivel vagy szendviccsel a kezemben, ami nem meglepő módon meg is látszott rajtam. Mindenkinek azt hazudtam, a stressz miatt eszem annyit. A többiek azt hitték, komoly étkezési zavarral küzdhetek, ha zabálok és hányok felváltva. Igyekeztem kerülni őket, ahogy téged is, mert nem akartam, hogy bárki gyanakodni kezdjen. Hogy kettőnk között mi történt, azt szerencsére rajtunk kívül nem tudta senki, így elkerülhettük a kínos pletykákat és összesuttogásokat a hátunk mögött. Okosan és ügyesen csináltam mindent, soha senkinek nem jutott eszébe megkérdezni, terhes vagyok-e. Miután a kezembe adták a diplomát, hazamentem, fogtam az előző nap összekészített bőröndjeimet, kimentem a Keletibe és egyszerűen felszívódtam. Mire Bálint megszületett, egy fiatal íróknak rendezett tehetségkutató pályázaton első díjat nyertem, ami elég pénzt hozott addig, amíg dolgozni kezdhettem a helyi lapnál, akik a megérkezésem napján főállású újságírói állást ajánlottak saját rovattal, és készségesen hajlandók voltak kivárni, amíg Bálintot bölcsődébe tudom adni. A problémák, amiktől néhány hónapja rettegtem, szinte maguktól megoldódtak, és szép lassan elrendeződött az életem. A helyi laptól nemsokára a megyeihez kerültem, majd megjelent az első regényem, később novellák, aztán a riportkötet, de ezt már mind tudod, hiszen mindig küldettem neked a kiadóval egy-egy tiszteletpéldányt.

 – Miért nem mondtad neki soha, hogy van egy fia? – törte meg egyszer csak a csendet Bálint. A hangjában nem volt szemrehányás, sem számonkérés. Csak tudni akarta. Szándékosan nem fordítottam felé a fejem, mintha a gyér forgalom minden figyelmemet lekötné.

Azon a forró, száraz, nyári napon a pláza tetőteraszára mentünk fagyizni. Te édes, krémes, lágy ízeket választottál, az én kelyhem csupa gyümölcsös, fanyar, élénk színű gömbbel volt tele. Élvezettel kanalaztuk a fagylaltot és közben alig-alig beszéltünk. Én igyekeztem összeszedni a bátorságomat és a megfelelő szavakat, hogy elmondjam: gyereket várok. Te alig vártad, hogy a pincérlányt újra magadhoz szólítsd és ásványvizet kérj, egy félreérthetetlen mosoly és egy lélekig ható pillantás kíséretében. A pillantás érezhetően csak a lány bugyijáig jutott el, de azt hiszem, a kitűzött célt úgyis elérted. A lány visszamosolygott, ugyanolyan félreérthetetlenül, és tudom, bár titkolni próbáltad, hogy a számla hátuljára felírta a telefonszámát, amit te a tárcád zipzáras zsebébe süllyesztettél, nehogy elveszítsd.

 – Így volt egyszerűbb – válaszoltam végül halkan.

 – Egyszerűbb? Mégis minél?

Tudtam, hogy Bálint már nem elég gyerek ahhoz, hogy beérje a felnőttek efféle mellébeszélésével, de még nem elég érett, hogy megértse és elfogadja az igazságot. Legalábbis akkor így gondoltam. Próbáltam keresni valamit, amivel finoman és képletesen szemléltethetném a helyzetünket.

 – Képzelj el két párhuzamos egyenest – kezdtem bele bizonytalanul a gondolatmenetbe. – Az egyik jelképezze az én életutamat, a másik meg az apádét. Az életünk szép nyugodtan haladt egymás mellett, párhuzamosan. Aztán egyszer csak mindkét egyenes vonala megszakadt, vagy inkább megtört. A lényeg, hogy irányt változtattunk, nagyjából egy időben, ami épp elég volt ahhoz, hogy az életutunk egy ponton keresztezze egymást.

 – Gondolom, akkor sikerült összehoznotok engem – szólt közbe unottan Bálint. – Remélem, a méhecskék vagy a gólyák felé nem fogsz elkanyarodni.

Nevettem. Kicsit keserűen, kicsit kigúnyolva saját magam.

Amikor az utunk először keresztezte igazán egymást, az éjszaka közepén, az árkádok alatt forrón öleltük egymást. Egymásba fonódtunk, összeolvadtunk, és megfeledkeztünk a körülöttünk rohanó időről. Amikor egymásra néztünk, akkor értettem meg először, amit a szemeddel mondasz, és akkor jöttem rá arra, hogy az mennyire más, mint ami végül a szádat hagyja el.

 – Nem, akkor még nem – folytattam. – Apád élete rendezett volt. Előre megtervezett és bebiztosított. Kényelmes. Az enyém bonyolult és zavaros, bizonytalan és kétségekkel teli. Apád nem térhetett le az előre megszabott útról. Minden erejével azon volt, hogy újra kiegyenesítse az életvonalát és menjen szépen minden úgy, ahogyan régen.

 – Szóval gyáva volt – jelentette ki Bálint.

 – Nem. Gyáva én voltam, mert nem tudtam elmondani neki, hogy te vagy.

 – Szerinted mi lett volna, ha tudja?

Elgondolkodtam. Ezerszer elképzeltem már az életünknek ezt a verzióját. Tisztességes fiú voltál, kétségtelen, szóval két huszonkét éves kölyök valószínűleg megkezdte volna felnőtt életét a te világodban, hiszen az volt az egyetlen lehetséges biztos pont, amiből érdemes kiindulni. Talán működött volna. Talán nem. Nem vagyok jós. De az biztos, hogy egész életemben bánni fogom, hogy aznap a pláza tetőteraszán nem szóltam egy szót sem.

 – Nem számít már. Nincs jelentősége.

Bálint néhány percig hallgatott. Éreztem, hogy a kíváncsisága és a tapintatossága élet-halál harcot vív éppen. És tudtam azt is, hogy csak magamat hibáztathatom, amiért annyi kérdése van most.

 – És aztán mi történt? – szólalt meg végül újra, félénken.

 – Mikor?

 – Miután az egyenesek megtörtek és ő… az apám… próbált visszatalálni a régi útra.

 – Az életútja leírt néhány cikkcakkot, az egyikből lettél te, aztán kiegyenesedett, és ment, amerre előre kitalálták neki. Én egy darabig spirál alakban köröztem az ő egyenese körül, hátha akad még egy metszéspont, majd feladtam, kiegyenesedtem én is, és mentünk tovább, mint régen, egymással párhuzamosan.

Hosszan hallgattunk mindketten, aztán Bálint hirtelen, nagyon komolyan felém fordult és kemény hangon annyit mondott:

 – Anya, ez a geometriai levezetés egyszerűen röhejes volt.

Mindketten nagyot nevettünk. Mintha az elmúlt hetek minden terhét ledobtuk volna magunkról, felszabadultan kacagtunk, még percek múlva is félhangosan kuncogtunk a mi tizenhét évvel ezelőtti egyeneseinken és az általad leírt cikkcakkon, aminek Bálint fogantatását köszönhetjük.

Szekszárdon megálltunk nyújtózni egy kicsit. Bálintra ráaggattam a kabátját, mert még mindig hűvös volt, és egy elhagyott talponálló pultját támasztva rágyújtottam az olcsó kávém mellé, miközben Bálint kólát szürcsölt szívószállal, és a hamburgerére várt. Az arca megint túl komoly volt, de nem kérdezgettem. Tudtam, hogy meg fog szólalni, amint eljön az ideje. A hamburgerét rekordidő alatt eltüntette, és a második kóláját iszogatta, amikor végre kibökte, amin jó ideje gondolkodott már.

 – Miért nem vetettél el?

Nem nézett fel a műanyag pohárból, tudta, hogy a kérdés túl erős. Éreztem, hogy az arcomra torz megrökönyödés ül ki, hogy egy ilyen mondat a saját fiam szájából hangzik el, annyira felfoghatatlanul morbid volt, hogy el kellett szívnom még egy szál cigarettát, mire újra összeszedtem magam annyira, hogy képes legyek válaszolni. Bálint türelmesen várt.

Hét hetes volt, amikor először megláttam róla egy rossz minőségű, életlen ultrahang képet. Néztem azt a valamit, ami leginkább egy nem túl jól sikerült babszemre emlékeztetett, és próbáltam elképzelni, hogy abból ott, nemsokára egy gyerek lesz. Egy gyerek. Igazi. Szorítani akaró kis kezekkel, kapálózó lábakkal és teli tüdővel. Még be sem töltöttem akkor a huszonkettőt, és az életem máris olyan bonyolulttá vált egyik napról a másikra, amit a bölcs harmincasok se nagyon kívánnának maguknak. Elképzeltelek, ahogy a kiságyhoz rohansz éjjel, amikor én már mozdulni sem tudok a kimerültségtől. Odahozod hozzám a gyerekünket és minden mozdulatodból árad a büszkeség és az öröm. És én már nem is vagyok fáradt, mert tudom, hogy minden rendben lesz.

 – Amikor a nőgyógyász megkérdezte, meg akarlak-e tartani – próbáltam minél pontosabban megfogalmazni a választ –, egészen biztos voltam abban, hogy apádnak és nekem még dolgunk van egymással. Komolyan hittem abban, hogy te is azért lettél, hogy ezt igazold.

 – Szentimentális marhaság – nyugtázta Bálint.

 – Igen, néhány hét múlva már én is ugyanezen az állásponton voltam – folytattam –, mert bármivel is próbálkoztam, apáddal csak egyre távolabb kerültünk egymástól.

 – Talán velem kellett volna kezdeni a próbálkozást.

Tudtam, hogy igaza van, mégis fájt a kegyetlen ítélete. De rád számítottak, neked volt jövőd, aminek én, ott, az olvadozó fagylalt fölé roskadva kellett rájönnöm, hogy soha nem lehetek a része. Onnan, a tetőteraszról gondolkodás nélkül rohantam volna vissza a klinikára, elnézést, tévedtem, mégsem kérem ezt a csomagot a hasamba, vissza a feladónak, de akkor már késő volt.

Nem folytattam a beszélgetést, bevágódtam a kocsiba és újra rágyújtottam, amíg Bálint a pultnál befejezte a kólázást. Minden erőmmel azon voltam, hogy félretegyem a személyes sértettségem, a büszkeségem és a késztetést, hogy mindenképpen megértessem vele a magam indokait és lehetőségeit. De tudtam, bármit mondok is, minden gyenge kifogásnak tűnik amellett, hogy őt megfosztottam az apjától, téged pedig a fiadtól.

Bálint szótlanul beült mellém, szeretett volna valamit mondani, de én szándékosan nem akartam észrevenni, beindítottam a motort és továbbhajtottunk. Már csak az út egyharmada volt hátra, és drukkoltam, hogy Bálint ne tegyen fel több kérdést, amíg odaérünk.

Talán fél órája ültünk így, egymás mellett, némán, amikor Bálint, eddig ismeretlen hangszínen, egészen lágyan és kedvesen megint beszélgetést kezdeményezett.

 – Olvastam a verseit. Szépek.

Alig bírtam megszólalni meglepetésemben.

 – Hogy találtad meg őket?

 – A polcon a Juhász Gyula összes mellé tetted. Nem volt nehéz.

Sosem hittem volna, hogy az első megtapasztalása annak, hogy a gyerekem már nem gyerek, sőt, a korát meghazudtolóan alapos megfigyeléseket tesz a világ dolgairól, a tapasztalatait rendszerezi és a megszerzett ismereteit pontosan alkalmazni is képes, egyszerre ilyen megdöbbentő és megható. Hogy ilyen mélyen belém lát, anélkül, hogy két héttel ezelőttig akár a nevedet is kimondtam volna előtte, annyira te voltál, ezt a képességet, hogy egy másik emberre érzelmileg ilyen erősen rákapcsolódjon, csak tőled örökölhette. Szerettem volna megölelni, és kisírni magam a vállán, ahogy tizenhét évvel ezelőtt a tiéden kellett volna. De csak vezettem tovább, néha megtöröltem a szemem, hogy kilássak a könnyfátyol mögül.

Nem beszéltünk többet. Gyönyörködtünk a Balaton északi partjáról nyíló kilátásban, míg végül ki nem fogyott alólunk az összes hátralévő kilométer, és a GPS a tudtunkra nem adta, hogy „érkezés a célhoz a jobb oldalon”.

Amikor leállítottam a kocsit a ház előtt, annyira reszkettem, hogy alig bírtam magamhoz venni a slusszkulcsot. Bálint bátorítóan a tenyerébe zárta a kezem és megszorította. Egyszerre szálltunk ki.  Nagyot szippantottam az otthonod levegőjéből. Friss volt, meleg és páradús. Lassan, félve léptünk az ajtóhoz. Bálintot magam elé tessékeltem, azt akartam, őt lásd meg először, az első pillanat csak kettőtökről szóljon. A csengőt megnyomni már nem volt lehetőségünk, mert az ajtó hirtelen feltárult. Édesanyád állt előttünk. Ahogy meglátta Bálintot, könnyezni kezdett, úgy, ahogy csak a nagymamák képesek könnyet ejteni. Magához ölelte az unokáját, olyan természetesen, mintha minden hétvégén látnák egymást, Bálint pedig azonnal szívébe zárta azt az asszonyt, visszaölelt, szorosan, őszintén, ahogy csak a kamaszok képesek. Édesanyád engem is úgy köszöntött, mint a legközelebbi rokonait szokta az ember, pedig még sosem találkoztunk. Ő mondta meg, mi történt, és hol talállak. Nehezen beszélt. Igyekezett visszanyelni a könnyeit, erős akart maradni, de túl friss volt még neki a gyász. Elmondta, hogy te kérted, hogy ne értesítsenek minket, mert attól féltél, akkor nem jönnénk el, de azt akartad, hogy megismerjük a helyet, ahol éltél, és a családodat, akikhez ezután majd mi is tartozni fogunk. Miközben édesanyádat hallgattuk, Bálint olyan erővel markolta a kezem, hogy órákkal később is alig tudtam behajlítani az ujjaimat. De a fájdalom segített elnyomni azt a hirtelen támadt ürességet a lelkemben, jó volt tudni, hogy képes vagyok érezni valamit, mert akkor talán mégsem pusztulok utánad én is. Bálint ajka remegett, de tartotta magát. Ott, akkor először, megláttam benne a férfit, levedlette nyegle kamasz bőrét, és bármit odaadtam volna azért, ha még egy napot gyerek lehetne még.

Az utolsó napjaid története az elém tett rendőrségi jegyzőkönyvek és édesanyád szavai nyomán valósághű víziókban elevenedett meg előttem. Láttam a kamiont, ami épp huszonkilenc százalékkal lépi túl a megengedett sebességet, miközben rákanyarodik arra az útra, amin te tizenhét éve minden nap, délután négy óra tíz perckor hazaindulsz. Beszállsz az autóba, bekapcsolod az övet, ahogy mindig, és ennek az apró mozdulatnak hamarosan még negyvenkét óra gépekhez kötött életet köszönhetsz majd. Lassan hajtasz, hiszen azon az útszakaszon sok gyerek jár. Hamarosan ahhoz az éles balkanyarhoz érsz, amit a szemben haladó kamion sofőrje már nem lesz képes bevenni, mert hirtelen a szívéhez kap, talán az apjától örökölte a gyenge szívét, az infarktus gyorsan és kíméletesen végez vele. A kamion átsodródik az út túlsó oldalára, ahova te éppen akkor érsz oda, és kivédhetetlenül nekicsapódsz a hatalmas monstrumnak, az autód lepattan róla, mint egy gumilabda, pördül, repül, majd árokba zuhan. Az autód a felismerhetetlenségig összeroncsolódik. A kamiont egy útszéli fa állítja meg. A mögötted haladó öttagú család sértetlenül megússza. Téged helikopterrel szállítanak kórházba, az állapotod súlyos, életveszélyes. Hat órán át műtenek, majd az orvosok bizakodva tájékoztatják a családodat a műtét sikerességéről és a remélt száz százalékos felépülésedről. Hamarosan magadhoz térsz. Néhány szót is mondasz. Akkor kéred meg édesanyádat, hogy bármi lesz is, ne szóljanak nekünk.

 – Látnod kell őket – mondod neki.

Bármi lesz is. Mert te már tudtad. Érezted. Azt mondják, a legtöbb ember így van ezzel. Alig két óra múlva kómába esel, és a következő harmincnégy órában a szerveid lassan, de összehangoltan és együttműködve, egymás után megtagadják a további szolgálatot. Utoljára a szíved áll le. Azt adod a legnehezebben.

Két napja temettek el. Itt ülök a sírhant mellett, a fűben. Gyönyörű helyet választottak neked, egy öreg fűzfa vet rád hűs árnyékot. Ha elkészül a sírköved, az ágai söprögetik majd tisztára minden nap a szürke gránitlapot. Bálint nem tudott kijönni. Ez már meghaladná az erejét. Ne haragudj rá ezért.

Édesanyád átadta a legújabb köteted, amit nekem ajánlottál, és ahogy kérted, valamennyi kéziratod és kiadatlan írásaidat. Láttam azt a versciklust tartalmazó mappát is, amit rólam neveztél el, de beleolvasni egyelőre képtelen voltam.

Megkaptam azt a dobozt is, amiben a velem készült interjúkat és a könyveimről írt kritikákat gyűjtötted. És megtaláltam benne azt a fényképet, ami egy író-olvasó találkozón készült három évvel ezelőtt, és ahová Bálintot is magammal vittem, mert éppen semmi más dolga nem volt a nyári szünet arra eső napján. A kép előterében ő látható, komolyan néz a kamerába okos, kék szemével. Én a háttérben épp egy könyvet veszek át egy idősebb hölgytől. A kép alá a cikk írója ezt a szöveget írta: „Az írónőt elkísérte a találkozóra tizenhárom éves fia, Bálint”.

Láttam, hogy minden újságra előfizettél, amiben rendszeresen megjelentem. Precízen, évfolyamonként kötetbe rendezted őket, és a polcodon a legkedvesebb szerzőid mellett sorakoznak egymás után. Viszontláttam a leveleimet, amiket még akkor írtam, amikor spirál alakban köröztem körülötted, hátha akad még egy metszéspont az életünk vonalai között. Találtam mellettük néhány, nekem címzett, de soha el nem küldött levelet, amiket nem tudom, el szabad-e olvasnom egyáltalán. Igyekszem szem előtt tartani, hogy mivel mindezeket te magad bíztad rám, őszintén kellett, hogy higgy abban, hogy biztos helyre kerülnek.

Indulnom kell. Éjfél előtt ágyban akarom tudni Bálintot. Nem maradunk itt. Túl közel vagy még. A zsebeimet megtömtem földdel, így viszlek magammal, ha már másként nem lehet.

Magamban megőrizlek, ahogy eddig is, hiszen tudom: egyszer, a végtelenben úgyis találkozunk.