A választott opció végrehajtása nem lehetséges

Mindig a nagy ébred legkorábban, fél hatkor kipattan a szeme, azonnal éber és tettre kész, a világ már hajnalban a lábai előtt hever, és ő minden nap le is igázza, hős lovag vagy világháborús katona bőrébe bújva. Utána a kicsi kezdi rázni a kiságy rácsait, a lábát emelgeti, hátha végre sikerül kimásznia egyedül, közben egyre erélyesebben igyekszik hangot adni aktuális szükségleteinek. A középső ekkor húzza fejére a takarót. Nem, az nem lehet, hogy megint reggel van. Ilyenkor még nem lehet beszélni vele. Csak cirógatni, babusgatni, ölbe venni, hogy ne legyen olyan fájdalmas a felkelés.

De ma nem.

A nagy reggelit kér, lelkesen sorolja a hozzávalókat: egy szelet kenyér, arra vaj, aztán a sonka, aztán a sajt, megint sonka, és még egy szelet kenyér vajjal, összeborítva. Ez a szendvics, tudtad, anya?

Tudta. Tegnap is tudta. Meg tegnapelőtt is.

Reggeli előtt vécézés, tisztálkodás, pizsama le, melegítő, póló, zokni fel.

Egyszer, kétszer, háromszor.

Az asztalnál kisebb verekedés alakul ki, csak a szokásos: valaki mindig rossz helyen, vagy túl közel, vagy túl messze ül.

–  Elég legyen – mondja, de igazából nem érdekli.

Előveszi a három tányért: a minyonosat, a pillangósat és a verdásat. Felrántja a hűtőt, minden szóba jöhető hozzávalót kirámol, kések, vágódeszka, szeletelő. Minden ugyanúgy, ahogy tegnap. Ahogyan tegnapelőtt.

A nagy boldogan majszolja a szendvicset, a kicsi csak sajtot falatozik, a középső pedig állítja, hogy a vajas pirítós, ami eddig a kedvence volt, most már az ő életével összeegyeztethetetlen, és ha nincs a kedvenc gabonapelyhéből, akkor inkább nem reggelizik.

Nincs.

De tej van.

Az egyik pohárba tej kerül, a másikba almalé, a harmadikba narancs.

Van egy csésze kávé is valahol. Az ablakpárkányon találja meg. Hideg.

Kipakol a mosogatógépből, majd újra be. Bekapcsolja, 65 °C, rövidített program… ja, nem, csak 45-nél és 70-nél van ilyen opció. Mindig elfelejti… A gép elindul, lomha ütemben forog a szórókar.

A gyerekek szétszélednek, az asztalon romokban hever a sok maradék.

Eltakarítja, ahogy tegnap. Ahogyan tegnapelőtt.

Levegőzés. Kinti nadrág, cipő, kislapát, kisvödör, kismotor, kisbicikli. Az idő felhős, pulóver is kell, szürke bágyadtság telepedett a kertvárosi házakra. A felhők mozdulatlanok, csak a színük sötétedik egyre. Talán kint maradhatnak még egy kicsit. Tegnap ilyenkor még nem esett. Tegnapelőtt sem.

Az udvari játék abbamarad, amikor a kicsi homokot szór a középső szemébe. A gyors anyai reakciót a rutin szüli, nincs mögötte szerető gondoskodás.

Ma nincs.

Bemennek. Az újabb csetepatéra öt percet sem kell várni. Mind a három ugyanazzal akar játszani, konszenzus nem lehetséges, csak egy maradhat. A vérre menő küzdelmet azzal igyekszik megszakítani, hogy bekapcsolja a tévét. Megkeresi a kedvenc mesét, már indítja is.

            – Üljetek le egy kicsit, hozok nektek dinónasit.

          –  Dinónasiii!!! – hangzik a hármas üdvrivalgás, de a zacskó birtoklásáért újabb harcba kezdenek. Hallja a hangokat, látja a mozgó ajkakat, de képtelen értelmezni a három oldalról arcába zúduló cáfolhatatlan érveket. Igazságot kellene tennie közöttük. A kicsi javára dönteni. Tegnap a nagy javára döntött. Tegnapelőtt a középsőére.

Tehetetlenül áll a miniatűr forradalmi össztűzben.

A szakirodalom szerint ilyenkor félre kell vonulnia, amíg jobban lesz.

A fürdőszobába menekül. Magára csukja az ajtót, de így is tisztán hallható a visítozás. Egy pillanatra a tükörbe néz, de félrekapja tekintetét. A gyógyszeres szekrényben kotorászik. Valahol lennie kell egy doboz nyugtatónak, nemrég váltotta ki. Megvan. A doboz érintetlen. Reggel és este 1. Leül a kád szélére, felpattintja a fiolát, óvatosan rázogatva a tenyerébe ejt egy apró, sárga tablettát. Leteszi a mosdókagyló peremére, amíg a fogmosó pohárba vizet tölt. Aztán leteszi a poharat. Kivesz még egy bogyót. Még egyet, még egyet, szép sorban rakja őket egymás mellé, mintha fénytelen aranygyöngyök díszítenék a csillogó, fehér porcelánt. Egészen közel hajol, igazgatja őket, csak akkor lesz elégedett a szokatlan sormintával, amikor minden egyes ékkő azonos távolságban helyezkedik el egymástól és a perem két szélétől.

Tökéletes.

Ez a rögtönzött kreatív megoldás békével tölti el. Felpillant. Akit a tükörben lát, idegen.

Még egy mosást összekészít azért. Sokáig hezitál, hogy színeset vagy feketét.

Mosókapszula, öblítő. Becsukja a mosógép ajtaját. 40 °C, előmosás nélkül, centrifuga 1200 fordulattal, több víz. Opció nem lehetséges, jelenik meg a digitális kijelzőn a villogó felirat.

Még egyszer megnyomja a gombot: opció nem lehetséges. Újra és újra megnyomja, de a mosógép ragaszkodik az álláspontjához. Észre sem veszi, hogy már zokog. A kezével keni el az arcán a könnyet és a taknyot, Hörögve, fuldokolva sodorja bele a mosdókagylóba a pirulákat, megnyitja a csapot, az erős vízsugár kíméletlenül tünteti el mindet, nyom nélkül. Megmossa az arcát, elzárja a vizet, megtörölközik. Nem néz tükörbe.

Kinyitja a fürdőszoba ajtaját.

Odakint a gyerekek a szétszaggatott piros zacskót szorosan körbeülve merednek a képernyőre.

Előbb mindig a kicsi nyúl a szőnyegen heverő kupacba, aztán a középső, végül a nagy. Ritmusosan ropognak az extrudált dinófalatkák az apró fogacskák között.

Halkan mögéjük lép, leguggol, egyszerre öleli magához mind a hármat. Babasampon és ketchupos fűszerkeverék illata tölti meg az orrát.

            –  Mi az, anya? – kérdezi a nagy.

Hosszan nézi a három tiszta arcot, mielőtt válaszol.

            –  Spagetti lesz az ebéd – mosolyog, és már indul is, hogy elővegye a tésztafőzőt.