Ellentétek

Szereplők:

Imre    82 éves, jó kedélyű, friss öregúr

Irén     Imre felesége, 78 éves, morgós öregasszony

Játszódik egy kellemes, napos délutánon, egy park kopott padján.

IMRE (nagyot szippant a friss levegőből): Ej, Irén, de szép ez a nap, az a reggeli zivatar elmosott minden port és koszt, olyan a levegő, mint a hegyekben!

IRÉN (nem néz fel a horgolásából): Túl meleg van. Meg fog fájdulni a fejed.

IMRE: A te örökös zsémbeskedésedbe fájdul meg az én fejem.

IRÉN (megvetően felnéz): Majd amikor nem leszek, akkor nem fog senki zsémbeskedni érted, akkor fájhat tovább a fejed egyedül!

IMRE (szórakozottan csókot nyom Irén arcára): Te boszorkány!

IRÉN (kupán vágja a kézimunka kosarával): Te!

Imre lelkesen nézelődik, Irén megszállottan horgol tovább.

IRÉN (nem néz fel): Holnap este jönnek a gyerekek. Mit főzzek?

IMRE (a galambokat figyeli): Valami rakottat. Krumplit vagy káposztát. Sok sajttal a tetején.

IRÉN: Csak nem képzeled? Amikor jó, ha évente egyszer eljönnek, nem fogok káposztát tálalni eléjük! Nahát! Rántott hús lesz.

IMRE (szeretettel mosolyog): Petrezselymessel?

IRÉN: Rósejbnivel, természetesen.

IMRE: Uborka saláta?

IRÉN (dühösen felnéz): Te a füleden ülsz? Nem paprikás csirke lesz, hanem rántott!

Irén még lendületesebben horgol, Imre nézi őt kedvesen.

  

IMRE: Hát, ha már ekkora ünnep lesz, akkor a kék ingemet veszem fel.

IRÉN (nem néz fel): Pff!

IMRE: Mi bajod a kék ingemmel?

IRÉN: Pff!

IMRE (úgy tesz, mint aki mérges): Na, ne vidd fel a vérnyomásomat, mondd meg, mi bajod vele.

IRÉN (a kézimunkához): Kopott.

IMRE: Mert régi.

IRÉN: Foltos.

IMRE: Hát, mosd ki nekem, kérlek, még megszárad holnapig.

IRÉN: Aztán vasalhatom is ki.

IMRE: Ha friss és ki van vasalva, máris nem tűnik annyira kopottnak.

IRÉN (végre felnéz): Friss és vasalt a szürke is, meg a fehér is. Lesz épp elég bajom a főzéssel, minek csinálod itt nekem a plusz munkát?

Irén visszatér a horgoláshoz, Imre mosolyog tovább.

IMRE (sejtelmesen): Te, Irén, tudod, te milyen nap lesz holnap?

IRÉN (unottan): Vasárnap, május 10.

IMRE: Bizony, bizony, május 10.

IRÉN (kíváncsian): Mi ez a sokatmondó „bizony, bizony”?

IMRE: Évforduló.

IRÉN: Mégis mié?

IMRE: Nem tudod? Pedig a gyerekek tudják, azért jönnek, hogy megünnepeljék, velünk együtt.

IRÉN (komolyan gondolkodik): Házassági nem lehet, az szeptemberben van. Valami halál lehet? A bolond szomszédunk halt meg tíz éve május 10-én?

IMRE (felnevet): Te vagy bolond, angyalom! Várj, segítek. Ugyanezen a padon ültünk aznap, ötven évvel ezelőtt.

IRÉN (felcsillan a szeme): És kérdeztél tőlem valamit.

IMRE (mosolyog): Igen, minden hónapban kérdeztem tőled valamit, az volt a tizenharmadik kérdésem.

IRÉN (nevet): Te számoltad?

IMRE: Hogy számoltam-e?! Az ágyam mellett strigulákat karcoltam a tapétába! De akkor is ilyen gyönyörű nap volt.

IRÉN: Nem, egész nap esett, két felhőszakadás között ültettél le engem a nedves padra.

IMRE: A kék ingem volt rajtam.

IRÉN: Nem, egy sárga volt rajtad, a nyakkendőd volt kék.

IMRE (gyengéden lefogja Irén kezét, a szemébe néz): A kék ingem volt rajtam, a sárgát kidobtam, mert abban kaptam tőled a tizenegyedik kosarat.

IRÉN: Tényleg.

IMRE: Szóval a kék ingemben ugyanígy fogtam a kezed ötven évvel ezelőtt és megkérdeztem, még egyszer utoljára, hogy hozzám jössz-e feleségül.

IRÉN (elpirul): És én végre igent mondtam.

IMRE: És mit feleltél, amikor megkérdeztem, miért mondasz mégis igent?

IRÉN (elgondolkodik, halkan, maga elé): Mert rájöttem, hogy rajtad kívül senki nem fogadja el az én örökös morgásomat, dacolásomat. ellentmondásomat. Te tudod egyedül, mikor valódi a haragom, te tudod, mikor kell a számra tenni a kezed, hogy megvédj, vagy megcsókolni, hogy megvigasztalj.

IMRE (meghatódva): És ez az én küldetésem, hogy megfékezzem az én saját kis házi forgószelemet.

Összebújnak a padon, megfogják egymás kezét és együtt figyelik tovább a galambokat.

Vége